Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-18 / 166. szám, kedd

'T'ársadalmunk vezető ereje a kommunista párt. Öt terheli a legnagyobb felelősség népünk sor sáért. Vezető helyzetét a dolgozók érdekelért vívott hősi és áldozatos harccal, a munkásosztály és valamennyi haladó erő forradalmi küzdelmeinek élén elfoglalt, megalkuvást nem ismerő álláspontjával szerezte. Országunk újkori története a cseh és a szlovák nemzet történelmének legragyogóbb fejezeteit jelenti Azoknak a súlyos, de győztes harcoknak a története, amelyet az igazi demokrá cláért, nemzeteink oszthatatlan önál 16 állami életéért, a szocializmusért folytattunk. Az utóbbi két esztendő rohamos fejlődése alapjában megváltoztatta társadalmunkat. Megváltoztatta arculatát, egész szerkezetét. A párt vezetésével a munkásosztály a parasztsággal és a haladó értelmiséggel szövetkezve megvalósította a forradalmat, hatalma az egész társadalom egysége megteremtésének eszközévé vált; ez az egység elképzelhetetlen volt a kizsákmányoló osztályok uralmának idején. Az évszázadok óta folytatott osztályharcok győztes befejezésével megnyitották az ember felszabadulásának útját. A felszabadult munka, mint Marx előre látta, előfeltétele lett annak, hogy kialakuljon a minden tekintetben érett, művelt, az osztálytársadalom korlátaitól megszabadult ember. Társadalmunk jellegét a munkások, parasztok, szocialista értelmiségiek — társadalmunk valamennyi tagja lényeges érdekeinek azonosságán alapuló viszonyok határozzák meg. A forradalmi marxista—leninista pártok programjának alapvonása a kommunista humanizmus. Értelmet ad harcunknak, egész munkánknak. A kommunista forradalmak egyetlen célt tűznek ki: az osztálynélküli társadalom felépítését, az emberi civilizáció és kultúra felvirágzása feltételeinek megteremtését, a népek szabad fejlődését a tartós békében. A kommunista pártoknak az a küldetésük, hogy a dolgozókat e ragyogó jövendő felé vezessék. Az út, amelyen haladni kell, a bonyolult osztályharcok útja, melyek fennkölt célkitűzésükkel együtt meghatározzák a forradalmi pártok munkásságának jellegét,' — azt a tényt, hogy tántoríthatatlanul szembeszegülnek az elnyomókkal és kizsákmányolókkal, mindazokkal, akik a magukat túlélt osztályok álláspontját védelmezik, és határtalan odaadással viseltetnek a munkásosztály iránt, amellyel e pártok a legszorosabban összeforrnak. Az Ingadozás és opportunizmus egyfelől, a szektásság és fennhéjázás másfelől, a legélesebb ellentétben áll a marxista—leninista pártok feladataival és küldetésével. M

int ismeretes, a reális történelmi folyamat mindig valamiképpen eltér az emberek eszményi szándékaitól. Bár a történelmi törvényszerűség objektív és eleve pusztulásra kárhoztatja a reakciós erőket, a történelmi fejlődés nem hasonlít vak gépezet mozgására. A történelmet emberek formálják, s munkásságuk mindig magukon viseli életkörülményeik korlátainak jegyét. A mi mozgalmunk sem lehet mentes hibáktól. A munkásosztály tudományos ideológiájának elsajátítása és gyakorlati érvényesítése attól függ, hogyan készült fel az egyik vagy a másik párt egész fejlődésével küldetésének teljesítésére, milyen vezetőket választott soraiból, s ami talán a legfontosabb — hogyan képes önkritikus módon megítélni saját munkásságát, jóvátenni minden hibát és kárt. Arról van szó, hogy a hibák ne térítsék el a pártot küldetésétől, hogy a hibákat idejében kiküszöböljék és levonják belőlük a szükséges tanulságokat. Újból és újból emlékezetünkbe kell idéznünk Lenin fontos szavait: „A politikai párt viszonya saját hibáihoz a legfontosabb és leghelyesebb mércéje annak, mily komolyan veszi a párt küldetését, hogyan teljesíti a gyakorlatban osztályával és a dolgozó tömegekkel szemben fennálló kötelességeit." A kommunista mozgalom a közelmúltban olyan stádiumon ment át, amely sokban eltér a lenini elvektől, s nem csekély veszteségeket és károkat okozott az egyes pártoknak és az egész mozgalomnak. Az úgynevezett személyi kultusz időszakára gondolunk, amelynek ártal mas módszereit, marxista-ellenes nézeteinek rendszerét az SZKP történelmi jelentőségű XX. kongresszusán leplezték le. Pártunkban ez az időszak az 1949—1B54. évekre esik. Ezekben az esztendőkben nálunk is sor került a párt elveinek, a szocialista törvényességnek durva meg sértésére. Politikai püröket rendeztek a párt és az állam számos vezető dolgozója ellen. A párt Központi Bizottsága által létesített különbizottság tárgyilagos és részletes vizsgálata bebizonyította, hogy koholtak voltak azok a vádak, ame lyeket az illetők ellen emeltek a szo cialista állam ellen elkövetett legsúlyo sebb bűncselekmények ürügyén. Az egész párt megvitatta a Központi Bizottság közleményét, amelyben beszámolt a párt alapelveinek és a szocialista törvényességnek az 1949—1954. években történt megsértéséről. A párt szerveinek és szervezeteinek tanácskozásai azt bizonyítják, hogy a párt egyöntetűn támogatja azt az irányvonalat, amelynek célja a személyi kultusz valamennyi csökevényének következetes felszámolása, hogy ürömmel fogadja azt a nyíltságot és elvhűséget, amellyel a Központi Bizottság e munkához fogott. A párt érettségét bizonyítja elsősorban az, hogy a párt tagjainak zöme aktívan hozzájárul a kultusz következményeinek leküzdéséhez, felelősséget érez a pártért és azoknak a feladatoknak a teljesítéséért, amelyeket a párt XII. kongresszusa tűzött ki. Egész pártunk, egész társadalmunk számára nagy iskolát jelent a személyi kultusz bírálata. Ugyanakkor érettségi vizsga is a párt valamennyi tagja számára. Általa mutatkozik meg, ki mily mélyrehatóan érti munkánk értelmét, forradalmi tartalmát. Sokban megváltoztatja alapvető szempontjainkat, határozottan arra késztet, hogy alkotó módon értelmezzük elméletünket, a marxizmusleninizmust. Óva int mindennemű öndicsérettől. kritikátlan biszékenységtűl, gépies formalizmustól a feladatok teljesítése során. Munkánk eredményeivel va ló egészséges elégedetlenségre, a hibák iránti engesztelhetetlenségre tanít. Leleplezi a felfújt frázisok társadalmi erkölcstelenségét, hisz e frázisok segítségével nemegyszer leplezték munkánk elégedetlenségeit. E kritika határozottan felszólít arra, hogy szakítsunk mindeu külső pompával és ügyeljünk arra, hogy az emberek kölcsönös viszonya a dolgozó ember iránti tiszteleten, bizalmon és nyíltságon alapuljon. S

ok kommunista joggal mutat rá, hogy e tekintetben még nem állíthatjuk, hogy egészen leküzdöttük a személyi kultusz maradványait. Még távolról sem nyilvánul meg mindenütt a pártvezetés kollektív jellege, a funkcionáriusok sok esetben lenézik a dolgozókat, nem veszik figyelembe észrevételeiket és javaslataikat, elnyomják a kritikus hangokat. Ennek eredménye, hogy az embereknek nincs kedvük a hibák leküzdéséhez, közömbösen nézik a párt erőfeszítéseit, a munka formális jellegű lesz, amit csak támogatnak az adminisztratív módszerek. Meg kell mondanunk, hogy nevezetesen a mai helyzetben, amikor bonyolult gazdasági problémákat kell megoldanunk, nem csekély nehézségeket okoznak az emberek nézeteiben és cselekedeteiben tapasztalható fégi módszerek maradványai. Annál nagyobb szükség van rá, hogy világosan lássunk e kérdésekben, teljes felelősségtudattal, úgy fogjunk hozzá a kultusz maradványainak bírálatához, hogy e kritika szabaddá tegye társadalmunk további fejlődésének útját,, hogy megszilárduljon a párt vezető szerepe és gyarapodjék tekintélye. Úgy látszik azonban, hogy egyes elvtársak lekicsinylik e felelősség fontosságát. Ide tartoznak azok, akik azt képzelik, hogy elégedjünk meg a kultusz nyilvános elítélésével. Módszereit csak a leküzdött múlt dolgának tekintik, amelyet egyszerűen el kell felejteni. Az ilyen emberek megszokták, hogy mindent nyilatkozatokkal és kiáltványokkal intézzenek el, s kellemetlen volna számukra, ha valaki mélyebben elgondolkoznék munkájuk fölött. Hangsúlyozni kell, hogy a pártnak a kultusz okozta hibák jóvátételében elfoglalt álláspontjának semmi köze az efféle álkritikához, s hogy a párt határozottan elutasít minden olyan kísérletet, hogy tekintélyét különféle elvek lelketlen kinyilatkoztatásával rombolják le, amelyeket aztán a gyakorlatban teljesen elhanyagolnak. Nem kevésbé helytelen az, ha semmibe vesszük a pártnak a múltban, nevezete sen az utóbbi években végzett pozitív munkáját, ha nem látjuk meg a kultusz ellen folytatott harc bonyolultságát, a jóvátételi folyamat nehézségét a munkamódszereknek. az emberek gondolko dásának egész területén, s ha individualista, radikális magatartással bizalmatlanságot idézünk elő a pártszervek munkája, megfontolt, céltudatos eljárása iránt. Őszintén meg keli mondani, hogy azok közUl, akik ma radikálisan fellép nek a kultusz ellen, sokan a múltban nagyon aktívan segítettek a kultusz ter jesztésében. Ma csodálatos módon úgy tesznek, mintha már régen keresztül láttak volna mindenen, de valamiféle okok ból nem emelhették fel szavukat. Ezek az emberek ma mindenkit ki akarnak oktatni, és „az igazság és haladás" egyedül hivatott harcosainak szerepében tet szelegnek!' Néhányuk véleménye szerint a párt a XII. kongresszusig mit sem tett a kultusz felszámolása érdekében, s amennyiben közvetlenül az SZKP XX. kongresszusa után sor került a kultusz kritikájára, ezt a kritikát elnyomta a nyomban utána következő, revizionizmus elleni harc, amelynek veszélye állítólag „megállította a fejlődést". E

zeknek az embereknek bíráló szellemben válaszolt szerdai kassai beszédében A. Novotný elvtárs, aki beszédében számos olyan kérdéssel is foglalkozott, amelyek összefüggnek a pártnak, a személyi kultusz okozta hibák jóvátételére irányuló erőfeszítésével. A kultusz ellen folytatott harc kérdéseiben, mégpedig mind a kultusz értékelésében, mind pedig csökevényeinek leküzdésében felmerülő meg nem értés javarészt abból fakad, hogy absztrakt módon, nem történelmi szellemben vizsgálják e problémát. Az egyik esetben inkább arról van szó, hogy a személyi kultusz lényegét összetévesztik megnyilvánulásának formáival, nem értik meg azt a fontos tényt, hogy a kultusz nem csupán külső pompa, egy bizonyos személy' kritikátlan istenitése volt hanem hogy a helytelen elméleti né zetek és gyakorlati politikai módszerek egész rendszerét jelenti, amely szívósan tartja magát, ha nem harcolunk következetesen ellene. A másik esetben nyilvánvalón figyelmen kívül hagyják a szélesebb társadalmi (belpolitikai és nemzetközi) összefüggéseket: a személyi kultusznak és leküzdésének kérdését kiszakítják konkrét történelmi összefüggéseiből, az erkölcsi, érzelmi reakciók szintjére helyezik, amelyek mind mai ismereteink szülöttei. Ilyen, a történelmi összefüggéseket semmibe vevő módon nem ítélhetjük meg tárgyilagosan az emberek felelősségét azokért a hibákért, amelyeket a múltban elkövettek, és a múlt értékelése szubjektív módon eltorzul. A marxista történészek halaszthatatlan feladata, hogy teljes tárgyilagossággal, minden bonyolultságában, igazan ábrázolják a személyi kultusz időszakát pártunkban, valamint leküzdésének esztendeit az SZKP XX. kongresszusa után, hogy mindenki teljes, torzítatlan képet alkothasson magának a kultusz problémáiról, és helyesen megérthesse a párt vozette harc "értelmét. A tények, bármennyi is legyen belőlük, magukban véve nem elegendők az ilyen teljes és kimerítő ábrázoláshoz. Az ilyen ábrázolás csakis a kor sokoldalú történelmi vizsgálatának és értékelésének eredménye lehet, csakis úgy juthatunk el hozza, hogy szem előtt tartjuk azokat az alapvető nemzetközi és belpolitikai tényezőket, amelyek ez esztendők folyamán meghatározták az általános helyzetet. A Szovjetunió tapasztalataiból például tudjuk, hogy a német fasizmus és a japán militarizmus részéről fenyegető háborús támadás indokolt aggályokat váltott ki, tartottak az úgynevezett ötödik hadoszlop aknamunkájától, amely a fasiszta hatalmaknak a Szovjetunió ellen szőtt agresszív tervei részéti alkotta. Sztálinnak ama tézise jegyében, hogy a szocialista építés sikereihez mérten kiéleződik az osztályharc, a múlhatatlanul szükséges éberséget és készenlétet annyira eltúlozták, hogy az indokolatlan gyanúsításokra, rágalmazásokra, becsületes pártdolgozók, állami és katonai vezetők elleni megtorló intézkedésekre vezetett. Az az indokolt és teljesen helyénvaló törekvés, hogy a komoly veszély pillanatában biztosítsák a Szovjetunió hátországát, a sztálini kultusz viszonyai, a lenini elvek megsértésének viszonyai között éles ellentétbe került az emberek érdekeivel, az ember helyzetével a szocialista társadalomban. B

ár nem tehetünk egyenlőségi jelet a Szovjetunió akkori helyzete és az 1948 utáni időszak közé, mégis látnunk kell, hogy voltak bizonyoé hasonló mozzanatok, amelyek nálunk is végzetes szerepet játszottak. A győztes háború megszilárdította Sztálin kultuszát. A nép úgynevezett ellenségeinek leleplezésére és eltávolítására irányuló ártalmas irányzat a Berija-klikk bűnéből tovább folytatódott és befolyásolta a fejlődést azokban az országokban is, amelyek elindultak a szocializmus építésének útján. Mindennek éltető talaja volta növekvő nemzetközi feszültség, amelyet egyre fokozott elsősorban az amerikai imperializmus, minden vonalon összpontosított támadást intézve a szocialista országok és a nemzetközi kommunista mozgalom ellen. Igazán nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az osztályharc nemzetközi méretekben akkoriban rendkívül kiélező dött. Az USA uralkodó körei cinikusan elvetették Roosevelt politikai irányvonalát és nyíltan áttértek a szocialista országok kialakult közössége elleni háborús előkészületekre. Az 1948—1954. évi időszak a kiéleződött hidegháború időszaka volt, amelyet a kommunizmus feltartóztatásának és visszaszorításának úgynevezett duilesi doktrínája, az amerikai imperialisták „totális diplomáciája" és atomzsarolásai jellemeztek. Az 1948— 1949-es berlini válságnak, a támadó Észak-atlanti Tömb létrehozásának, Nyugat-Németország újra felfegyverzésének, a szocialista országok elleni blokád meghirdetésének korszaka volt ez, amikor az USA kongresszusa törvényt hozott a szocialista országokban megmaradt reakciós elemek bomlasztó és kémtevékenységének támogatásáról, amikor az USA kíméletlen diktátori módszereket alkalmazott az ENSZ-ben; a koreai háború időszaka volt ez, amely a világháború szélére sodorta a világot. A szocialista országok létérdeke megkövetelte, hogy hatékony intézkedéseket tegyenek forradalmi vívmányaik védel mére, előtérbe helyezzék a honvédelem, a katonai felkészültség tényezőjét A helyzet megkívánta, hogy az impéria lista erűket megfosszák minden terveiket elősegítő lehetőségtől, aminek következtében hallatlannl megnőtt a feszültség az egyes országokon belől Ugyanakkor meg kellett hiúsítani a belső reakciós erűknek a tőkés rendszer res taurációjára irányuló törekvéseit. Az or szagunkban 1948. februárjában megsem misítő politikai vereséget szenvedett osztályellenség erői még megtartottak maguknak bizonyos társadalmi-gazdasági pozíciókat, s mint ismeretes, nem voltak hajlandók ellenállás nélkül feladni őket. Ezeket a tényezőket mind szem előtt kell tartanunk, ha helyesen akarjuk értelmezni az akkori helyzetet, amikor pártunkban elterjedt a személyi kultusz, és ha meg akarjuk érteni azokat az eseményeket is, amelyek során ellénséges ügynököket kerestek a* kommunista pártban. A dolgok valósághű ábrázolását nem segíti elő, ha figyelmünket csupán a kultusz létrejöttének és elterjedésének szubjektív tényezőire összpontosítjuk. A történelmi materialista elemzés azt mutatja, hogy a szubjektív tényezők nem hatnak magukban véve, de mindig objektív történelmi talajuk van. A dolog bonyolultsága abban rejlik, hogy e talajon nem csupán megteremnek, de a maguk részérői elő is segítik, e talaj létrejöttét. Amit ma a kultusz légkörének nevezünk, az éppen a kor objektív és szubjektív tényezőinek együttese, amelyek meghatározták a kultuszt, összessége bizonyos illúzióknak, eltorzított értesüléseknek és öncsalásoknak, amelyek bizonyos helyzetben jöttek létre, s amelyek ezért úgy hathattak, hogy elkerülhetetlennek és helyesnek véltünk mindent, ami történt, s hogy magunk is osztottunk számos helytelen elképzelést és nézetet, amelyeket ma a párt a valóság fényében tár elénk és következetesen újra értékel. 17együk például a kultusz külö* nősen jellemző vonásalt, — az önelégültséget és a mindenhatóság érzését, amelyek 1948 februárja után erősen megnyilvánultak a pártban. Mindenki tudja, hogy a februári győzelem előtt a párt szorosan összeforrott a dolgozókkal, képes vplt helyesen reagálni szükségléteikre és mentalitásukra, miközben a Nemzeti Front alkotó szellemű koncepciója lehetővé tette számára, hogy békés és alkotmányos úton tegye teljessé a munkásosztály győzelmét. A tőkével lefolyt osztályösszecsapásokban a párt mindig megőrizte a tömegek bizalmát, e harcok logikája állandóan arra késztette, hogy felülvizsgálja politikai tömegmunkájának hatékonyságát, és fokozza programjának vonzóerejét. Noha a párt munkáját már akkor befolyásolták a személyi kultusz elemei, tevékenységében túlnyomórészt alkotó szellemű, lenini elvek érvényesültek, amelyek biztosították a munkásosztály hegemóniájának megszilárdítását, a párt vezető szerepének megerősítését a nemzeti és demokratikus forradalom továbbfejlesztésében. Ám február után, amikor pártunk uralkodó politikai párt lett, a győzelem mondhatnánk a fejünkbe szállt. Lebecsülték a tömegek körében végzett munkát, a február utáni toborzás következtében hirtelen felduzzadt párttagság soraiban fennhéjázó viselkedés kapott lábra, semmibe vették a dolgozók nézeteit és hangulatát, és egyre nagyobb mértékben harapóztak el a személyi kultusz időszakára jellemző vonások. Az önelégültség és a mindenhatóság érzése, amelyeket részben a hatalomért vivott harcban aratott győzelem magyarázott, éppen azért játszott negatív szerepet, mert a párt teljes felelősséget vállalt a társadalom irányításáért. A kultusz egyre szembetűnőbben és ártalmasabban Jelentkezett a társadalmi élet minden területén. Voluntarizmusra vezetett a gazdaság irányításában, gyöngítette a dolgozók alkotó aktivitását, csökkentette a tudomány szerepét a társadalom irányításában és gyöngítette a párt vezető szerepét. Megsértették a lenini alapelveket — a kollektív vezetés elvét, az állandó ellenőrzés elvét, a központi irányítás demokratikus jellegének elvét. Mindezek az irányzatok az osztályharc kiéleződéséről szóló nem marxista lézis alkalmazásával karöltve a pártvezetés egyes láncszemeiben plyan légkört hoztak létre, amelyben sor került a hatalommal való visszaélésre, a szocialista törvények megsértésére. Nálunk az a paradox helyzet állt elű, hogy a személyi kultusz módszereit a törvénytelen represszáliákig széles körben alkalmazták R. Slánský. K. Sváb, és mások, akik végül maguk is áldozatul estek e módszereknek. Az említett módszereknek adóztak azok is, akik a politikai pörökkel kapcsolatos kérdésekben döntöttek és elsősorban felelősek értük. Azáltal, hogy az emberek szubjektív, túlkapásait és hibáit történelmi objektív összefüggésekbe hozzuk, nem hatálytalanítjuk az egyének kisebb vagy nagyobb felelősségét. Csak így szegülhetünk szembe azzal a felületes olcsó demagógiával, amely kizárólag érzelmi indokokra támaszkodva a kultusz bonyolult problémáit egyszerűen e felelősségre redukálja. Bármennyire is érthetőkezek az indokok, bármennyire is Jogosultak egyes emberek esetében, nem engedhetjük meg, hogy elnyomják az értelmes érvelést, elfedjék a történelmi igazság egészét és megnehezítsék megismerését. Ha érzelmi módszerekkel próbálunk értékelni bármilyen történelmi jelenséget, könnyen egyik végletből a másikba eshetünk, a problémának ez a megközelítése gátolja a hibák következetes jóvátételét, mert lehetetlenné teszi tárgyilagos elemzésüket, amely nélkül nehezen vonhatjuk le tapasztalataink tanulságait. Ez egyaránt érvényes az egyes emberek .szerepének és egész korszakoknak az értékelésére. |V| a már leszögezhetjük, hogy a párt sikeresen oldotta meg a múlt túlkapásai jóvátételének bonyolult folyamatát. Semmi sem téríthette el e feladatától. Azt sem engedte, hogy egyoldalú érzelmi indulatok, a csalódás megnyilvánulásai vakvágányra tereljék; a párt ma sem hajlandó erre az útra lépni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez az út nem vezet a hibák valósághű felismeréséhez és jóvátételéhez, sőt ellenkezőleg, gyöngíti a párt tettrekész cselekvőképességét, eszmei és szervezeti egységét, s ezenfelül mozgósítja a legkülönfélébb ellenséges elemeket, amelyek mindig készek arra, hogy ellenzéki és bomlasztó céljaik érdekében visszaéljenek a párt bárminemű önbírálatával. Végeredményben nem csoda, hogy nem egy helyen örömmel fogatjnának minden olyan „rehabilitációt", amely summásan elítélne mindent, ami nálunk a múltban történt, s amely hivatott lenne igazolni ellenségeinknek a párt politikája ellen intézett támadásait. Köztudomású, hogyan aktivizálódott az ellenséges propaganda az SZKP XX. kongresszusa után. Ma ismét arra spekulál, hogy visszaél a személyi kultusz felett gyakorolt kritikánkkal, a törvénytelenül elítélt párt- és állami vezetők rehabilitációjával. Ellenségeink azt várják, hogy ez emberek a kultusszal együtt elítélik a pártot, a szocializmust, a szocializmus építésének, továbbfejlesztésének általános irányvonalát is. Éppen arra számítanak, hogy az embe* rek egyoldalú érzelmi álláspontot foglalnak el a múlt hibáival szemben. Ez az értelme „elégedetlenségüknek", pártunk állítólagos „sztálinizmusával": sztálinizmuson tudniillik azt értik, hogy pártunk szilárd álláspontot foglal el a szocializmusnak, államunk egységének, a Szovjetunióhoz fűződő rendíthetetlen barátságunknak kérdésében, stb. Mondjuk meg kereken: a legkisebb örömet sem szerezzük meg ellenségeinknek! Nagyon is tudatában vagyunk felelősségünknek a múlt hibáinak jóvátételéért, s e jóvátételről nem mondunk le, anélkül azonban, hogy érintenénk a szocializmus alapjait. Ellenkezőleg, erősítjük ezeket az alapokat, mert az embereknek a párt iránti bizalmát azon a szilárd meggyőződésen építjük fel, hogy a párt mindenekfölött a történelmi igazságot, a szocializmust és a nép érdekeit tartja szem előtt. Ez elsősorban azáltal válik lehetővé, hogy józanul nézzük elsősorban magát a kultusz Időszakát. Bármily jelentősek ls voltak ebben az időszakban a párt hibái, bármily súlyosak voltak is a kultusz következményei, a párt egészében akkor is a nép érdekeit védelmezte és a szocializmus felé vezette az országot. Minden tévedés és ártalom ellenére társadalmunk és pártunk helyesen fejlődik. A személyi kultusz nem állította meg a szocializmus felé irányuló fejlődésünket. A párt életképes szervezet maradt, amely !e tudta küzdeni a személyi kultuszt, s munkájában a következetesen lenini irányvonal útjára lépett. A párt iránti bizalom megszilárdulása továbbá azokon a reális eredményeken alapul, amelyeket a személyi kultusz maradványainak leküzdése során értünk el az elmúlt években, 1958 ótp. Az utóbbi években társadalmunk életétől teljesen elszakadt, és nem akarja meglátni a legszembetűnőbb tényeket az olyan ember, aki arra a következtetésre jut, hogy a párt egyelőre semmit sem tett a kultusz elleni harcban, vagy hogy ennek a harcnak még a legelején tartunk.'A Központi bizottság nagy felelősségének tudatában már 1958. évi márciusi gyűlésén az SZKP XX. kongresszusának közvetlen hatása alatt az egész pártot a kultusz komoly túlkapásainak jóvátételére, a pártmunka és a pártélet lenini alapelveinek és normáinak helyreállítására ösztönözte. Bár a revizionizmus veszélyével (amely egyáltalán nem volt képzelt, mint a magyarországi események és az opportunista elemek nemzetközi rohama mutatta) vívott harc megnehezítette és bonyolultabbá tette a kultusz és csökevényei elleni harcot, a párt egész munkásságában a kultusz leküzdésére összpontosította figyelmét. (Folytatás az 5. oldalon) Cl SZÖ 4 * 1963. június 10.