Új Szó, 1963. május (16. évfolyam, 119-148.szám)

1963-05-01 / 119. szám, szerda

MÁJUSI ENEK jyjtnden porcikája sajgott. Végig1 terült a deszkapriccsen és hosszan nézte a sötét mennyezetet. Gondolatai szüntelenül kavarogtak, mint a megáradt folyó haragos hullámai. Valahol régi májusokon, amikor az édesapja először vitte magával. Nagyon régen volt, de szép volt. Egész életére az emlékezetébe vésődött. Hm, egész életére ... Nevetséges. Holnap május elseje. De vajon megéri-e a holnapot? Lám, milyen olcsó egyszeriben az emberi élet. Nem. Nem azért szenved és szenvednek sokan, hogy soha többé ne legyen szabad május. Megéri. Ha nem ő, a többiek — hessegette el magától a sötét gondolatokat, amelyek önkéntelenül az agyára tólultak. A tömeg ment, hömpölygött, kiabált, ö az édesapjával. Érthetetlenül nézett fel rá. A csendes, nyugodt ember, aki otthon sohasem ejtett ki egy hangos szót, szinte nekivörösödve kiabál. Egy kicsit büszke volt rá. Mogorva csendőrökkel találkoztak. Hallotta,' az egyik káromkodott. Nem tudta miért, hogy miért nem tartott velük. Közeledtek a térhez. Útjukat lovascsendőrök állták el, kivont kardokkal. Az élről kivált egy izmos, góliát termetű férfi. Szembeállt a tömeggel, a lovascsendőrnek majdnem a válláig ért. Valamit mondott, mire a tömeg elcsendesedett. A hetyke tiszthez fordult. Az elvörösödött. Kurta bajusza megrándult. Szétoszlottak. A sarokban felnyögött a diák. Délután kihallgatásra vitték. Véres arccal támolyogott vissza. Nem is. Belökték az ajtón, úgy csuklott össze előttük. Alig lehet tizennyolc éves. Kislányos arcába vértől csapzottan lóg le sűrű, fekete haja. Állítólag röplapokat szórt szét éjszaka a városban, azért hozták be. Társai nevét akarják kiszedni belőle. Szegény. Lehet éppen egy szöszke kislány várja valamelyik kapualjban türelmetlenül, találgatva, hogy miért késik. Holnap május lesz, a szerelem hónapja. Szeretne melléülni. Biztatni. Nem, csak szólni hozzá. De minek. Van értelme? Azok a vadállatok meggyilkolnak mindent. Emberséget, fiatalságot, szerelmet, szépséget. Szeretne most a szemébe köpni annak a szociáldemokrata pártvezérnek, akit Balcar Lojzóval kerestek fel valamikor 1936-ban a fasizmus elleni egységfront megalakítása miatt. Azt mondta, hogy kommunistákkal nem tárgyal. Körülnézett a tágas cellában. A többiek mind Balcar, Stefec, Jefábek és Hrdý köré gyűltek. Pech Peter, a hradeci Pochodeň szerkesztője beszélt, nekihevülve. Legtöbbjüket név szerint ismerte. Kommunisták. Egy napon kerültek ide. Nem tudott odafigyelni. Újra gondolatai gyötörték. Mennyivel könnyebb lett volna mindennek elejét venni. A háborúban, a fronton is folyton erre gondolt. Miért van az, hogy az emberek nem férnek meg egymás mellett? Aztán Oroszországban győzött a szocialista forradalom. Itthon megalakult a Csehszlovák Köztársaság. A májusok újra, csakúgy mint azelőtt, a csendőrszuronyok védelmében folytak. Ha ugyan megengedték a hivatalok. A Skoda cégtől elbocsátották. Pedig harminckét évig dolgozott. Kitűnő szakembernek tartottál;. Csupán azért, mert kommunista volt, mert nem akarta, hogy a cseh és szlovák nemzetet német csizma rugdalja. A bordájába ismét belefájdult a délutáni kihallgatás nyoma. Három gyereke van. Vajon mit csinálnak? Élnek még egyáltalán? Az elvtársak segítettek rajta. A hradeci Munkásház csaposa lett. Nem sokáig. Amitől legjobban félt, német csizma lépett a drága cseh rögökre. 1939. március 15-ét mutatott a naptár. Akik eladták nemzetüket, szenvtelenül szorongatták új kenyéradóik kezeit. A népről megfeledkeztek. De mégsem. Megtöltötték velük a börtönöket. Másnap, amikor a munkából hazatért, a felesége sírástól elcsukló hangon fogadta. Csendőrök keresték. A többieket, Stefecet, Hrdýt, Jeŕábekot és Balcart már bevitték. Egy pillanattal azelőtt járt itt Balcar felesége. Alig öcsudott fel meglepetéséből, teherautó állt meg a ház előtt. Markos csendőrlegények ugráltak ki belőle. Nem ellenkezett, a feleségétől is éppen csakhogy elbúcsúzott. Azóta itt van a többlekkel együtt, éppen másfél hónapja. Végigpróbálta már a kínzás minden módját, amelyet a hradeci börtön „berendezése" megengedett. A szabadon levő elvtársak nevét akarták kihúzni belőlük. Ismerték ők azt jól. Legtöbbjük már hasonló sorsra jutott, mint ők. De félnek a kutyák. A töméntelen szurony alatt sem érzik magukat biztonságban. Lépten-nyomon veszélyt szimatolnak. Nem. Bajtársai nevét nem árulja el, lia mindjárt halálra kínozzák is ezek a gazemberek. olnap . május lesz, a munka ünnepe. Azért is megünnepeljük a május elsejét. Itt az orruk, a szuronyaik előtt. Felállt és a kis csoporthoz szegődött. — Már azt hittem, hogy azokkal érzel, — intett fejével az ajtó felé Stefec, ám látva Kárník sötét tekintetét, elhallgatott. Még mindig Pech beszélt. Két hete került ide. Ismeri a kinti helyzetet. Éppen arról számolt be, hogy megszűnt mindenféle tevékenység. A legjobb kommunisták a börtönbe kerültek. — Elvtársak! Van egy ötletem — szólt közbe Kárník, amíg Pech szünetet tartott. — Holnap a reggeli sétánál rendezhetnénk egy kis május elsejei felvonulást. Valamit elénekelnénk ... — Itt, a szemük láttára. Pukkadjanak meg a bitangok — kiáltott közbe valaki. Az emberek mind helyeselték Kárník ötletét. Kirobbant a sok keserűség. — Elvtársak! Elvtársak! Nyugalom. Viselkedjünk nyugodtan. Reggel a koszt után mindenki viselkedjen úgy, mintha semmi sem történne. Most pedig menjetek aludni. Ez lesz aligha az egyetlen május elsejei felvonulás a környéken. D eggel az őr rekedt hangjára ébredtek. Elcsigázott testük legalább az alvást óhajtotta, s ezen az éjszakán senkit sem vittek kihallgatásra. Nem mintha az emberség szólalt volna meg bennük. Talán nem volt idejük, vagy már ők is belefáradH' tak az örökös kínzásba. Reggeli után — ha ugyan lehet ezt a minden néven nevezhető kotyvalékról mondani — a megszokott sétára indultak, körben az udvaron. Gyönyörű napsütéses májusi reggel volt. Az udvar fölött galambok szálltak. Kárník József, a szemét behunyva, otthon érezte magát. Szabad májusi ünnep kellős közepén. Hallani vélte a tömeg moraját, pedig csak az ajtóban álló német katona kiáltott valamit a két kísérő csendőrnek. Lassan eltávolodtak a bejárattól. A feszült várakozástól megmerevedtek az arcok. Mohón szívták magukba az illatos tavaszi levegőt, amelyből nekik olyan kevés Jut. „Föl, föl ti rabjai a földnek..." — hangzott fei az élen. Tizenöt kiszáradt torok utolsó erőfeszítéssel vegyült az ismert dallamba, hogy beharsogja a piszkos, sötét börtöncellákba, át a magas kőfalon és azon is túl, az utcába. A két kísérő az első meglepetés után csodálkozva nézett egymásra, a meggyötört emberekre, akikbe a lelkesedés és elszántság emberfeletti erőt kölcsönzött. Az ének betöltötte a börtönudvar minden zugát. A kísérők szótlanul mentek mellettük. Az egyik emeleti alílakban egy pillanatra megjelent Plašil őrmester feje, hogy nyomban eltűnjön a bezáruló ablaktábla mögött. Egy német .tiszt haragtól eltorzult arca jelent meg újra. Valamit lekiáltott az ajtóban álló katonának. Az eltűnt, s egy pillanattal később német katonák rohantak ki. Rárontottak- a kis csoportra. Puskatussal verték, rugdosták őket, ahol csak érték. Kárník József éktelen ütést érzett a fején. Elsötétült előtte a világ. Lelki szemei előtt egy nagy május elsejei felvonulás képe jelent meg. Mindenki az Internacionálét énekelte. Egy nagy emelvényről nézte őket. Majd mindenki elhallgatott. És ő beszélni kezdett. Beszélt, beszélt. Majd a tömeg elindult a szélrózsa minden irányába, legázolva maga előtt minden katonát, csendőrt, gestapóst és gyárost. És egyre nőtt, hatalmasodott, átölelve az egész világot. Kárník József később kiszabadult. De nem sokáig élvezte a „szabadságot." 1941-ben újra letartóztatták. Életének következő állomásai; a lengyelországi golnovi koncentrációs tábor, a prágai Pankrác: Barátai Ide már nem követték. Jozef Jefábek, Jaroslav Stefec, Alojz Balcar, Jozef Hrdý az életüket adták meggyőződésükért. L

assan besötétedik a kis szobában. Kárník József révedező szemmel kinéz az ablakon. A farkastoroki kőolajfinomító acélszerkezetére, a rózsavölgyi lakótelepre, a háztömb előtt játszó zsivajgó gyerekekre. Talán az a néhány sor juthatott eszébe, amelyet társai emlékére lopva Irt a féltve őrzött börtön naplójába, távol hazájától. Drágáim! Nem estetek el hiába. Munkátok és véretek nyomán Oj élet nő a megkínzott hazán. Nyugodjatok békén, Üdv veletek! PALÁGYI LAJOS Szabó Gyula: G y a r u d v a r (1960.) A bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában tegnap tartotta Idei első bemutatóját a CSISZ SZKB Magyar Ének- és Táncegyüttese. Fellépésük megnyerte a közönség tetszését. A bemutató értékelésére még visszatérünk. Ember az embernek barátja EMLÉKEZTETŐ Brigádunk egyik tagja, Filipp Gorusko szabadságra hazautazott Ukrajnába. Nem járt otthon, amióta behívták a szovjet hadseregbe. Amikor leszerelt, ittmaradt Távol-Keleten s belépett a gyárunkba. Filipp búcsúztatásán az egész brigád ott volt, akárcsak visszaérkezésekor. De mekkorát néztünk, amikor Filipp barátunk a TU 104-ből egy fekete szemöldökű, helyes kislány kíséretében szállt ki és zavartan megszólalt: — Bemutatom Okszanát, a feleségemet. Mi persze elhalmoztuk a fiatalokat szerencsekívánatainkkal s mi tagadás, irigyeltük Filippet, mert hát valamennyien — agglegények voltunk. A házaspár (ez a május elsejei ünnep előtt történt) tüstént szobát kapott egy új házban. Egy idő múlva kezdtük észrevenni, hogy Filipp barátunk borús képpel jövöget munkába. Egyszer közrefogtuk: — Ki vele, mi a baj?! Filipp szabódott, húzódozott, aztán csak kibökte: — Nem bírok a feleségemmel. Nem akar az új házban lakni. — Aztán miért? — Merthogy falun hozzászokott a külön házhoz, aztán most Itt is így szeretne lakni. Dehát honnan, miből?... \ Amíg tanakodtunk, okoskodtunk, Gorusko telket kapott a város közelében és nekilátott az építkezésnek. Mi persze felajánlottuk a segítségünket. Vasárnaponként, sőt hébe-korba műszak után is, motorra kaptunk, s Irány a „nagy építkezés", ahogy tréfásan mondogattuk. Ott azután gyalultunk, fűrészeltünk, festettünk, szóval kitettünk magunkért. Okszána ls szorgoskodott, egrest, málnát, rlblzkét ültetett, ábrándozva tervezgette, hogy okvetlenül lesz egy sereg csirkéje, mert hiszen a piacon drágán adják a tojást. Felvirradt a házavatás napja. A boldog menyecske szinte madárként szálldosott a friss festékszagot árasztó két szobában, a konyhában, meg a verandán, örült az ember lelke, ha az Ifjú házasokra nézett. Az asztal ukrán szokás szerint, roskadozott a sok Jóféle enni-inni valótól. Megtöltöttük poharainkat, de ekkor brigádvezetőnk, Nyíkolaj azt mondta: — Egy perc türelmet kérek, elvtársak. Ezzel kisietett. Hamarosan kalapálást hallottunk, mliitha valamit a falba vernének. — Na, nézzék, még átlyukasztja a házat! — kiáltott fel a fiatalasszony, azzal uccu, ki az ajtón. Mi is kitódultunk s mit látunk? A ház falán réztábla díszeleg, rajta bevésve ezek a szavak: A HÁZ A BRIGÁDÉ — Hát ez micsoda? — hebegte Okszána. — Emlékeztető! — felelte vidáman Nyikolaj. — Most már ihatunk egy pohárral a házavatás örömére. A menyecskét mintha csak kicserélték volna: szemöldökét összevon-va, ajkát dühösen összeszorította. Kínosnémán telepedtünk le az asztalhoz. Végül is Nyikolaj felállt és köszöntőt mondott: — Honoljon e házban boldogság, szeretet és egyetértés. Kívánjuk, hogy az Ifjú párnak, Okszanának és Filippnek Jó élete legyen! A menyecske haragos pillantást lövellt Nyikolaj felé. — Miféle tréfa ez, brigádvezető? Az én házamat a brigád tulajdonába adtad! — Csillapodj hát, Okszána, felelte elkomolyodva a brigádvezető. — Ml csupán nem akarjuk, hogy piaci kofa legyen belőled, nem akarjuk, hogy Filipp magántulajdonosnak csapjon fel. — Mi közöd hozzánk, — csattant fel Okszána — Filipp, te meg mit hallgatsz, mint a sült hal? — Mert igazuk van, — szólalt meg a férj komoran s magasra emelte poharát. — A barátságra! — Szóval így vagyunk! — csapott fel vésztjóslóan a fiatalasszony hangja. — Akkor megyek is innét. A szobára síri csend telepedett. Filippre néztünk. Barátunk elsápadt, de poharát nem engedte le s keményen annyit mondott: — Barátaimat nem cserélem el egy házért, Okszánal ...Ennyi az egész történet. Még csak azt teszem hozzá, hogy a brigád nyár végén jól belakmározott málnából, ribizkéből. A házacskához még egy szobát és verandát ragasztottunk s vasárnaponta ott üldögéltünk, plhengettünk. Okszána lakatos lett a brigádunkban. Sem ő, sem pláné férjeura nem emlegeti, hogy saját házra fájt a foguk csirkékkel meg malacokkal. Mi persze — nagybölcsen — szintúgy nem hánytorgatjuk a közelmúltat. A. VAHOV Május 7-én nyílik meg a fiatal szovjet írók országos értekezlete A Lityeraturnaja' Gazeta tudósítójának adott nyilatkozatában Konsztantyin Voronkov, a Szovjet Írószövetség vezetőségének titkára bejelentette, hogy a fiatal szovjet Írók IV. országos értekezlete május 7-én nyílik meg. Az értekezlet célja: a fiatal írók erejét és tehetségét a nép életéről, hőseiről szóló, magas eszmei tartalmú, világos művek felé irányítani. Hangsúlyozta, hogy az értekezletre azokat az írókat hívják meg, akik a nép életének fontos problémáival foglalkoznak. Az értekezleten százhetvenen vesznek részt. — A fiatal írók — mondotta Voronkov — már bebizonyították, hogy nemcsak tehetséges emberek, hanem teljes mértékben ismerik a felelősséget a szovjet irodalom további fejlődéséért. ÚJ SZÖ 8 * 19S3- május 1.