Új Szó, 1963. május (16. évfolyam, 119-148.szám)

1963-05-26 / 143. szám, vasárnap

ES MÉGIS FUJ A SZEL A nyitrai magasépítő vállalat dolgo­zói Surányban építik köztársaságunk egyik legkorszerűbb gyávát, Szlová­kia egyetlen alkálikus akkumuláto­rokat gyártó üzemét. Képünkön n fő termelési csarnok látható, ahol a sze­relési munkák folynak. IT. Andrejíák felv. — ČTK) A žilinai járásban lévő lietavská Lúé­ka-i cementgyár már több mint 80 éves. 1960 óta folyik az egész üzem átépítése. E napokban kezdték me^j e felvételünkön látható nyersanyag fiilók építését. (F. Koczián felv. — CTK) j A felhőkkel ölelkező hegykoszorú ölében épült a kis falu. Az idegen jóformán csak akkor veszi észre, ami­kor már a falu közepén jár. Körös­körül lábaserdő, lejjebb a szelídebb dombhátakon rengeteg gyümölcsös. Ott, ahol az aránylag jól" karbantar­tott műút hatalmas nyolcassá csava­rodik, áll a „bemutatkozó" tábla: Si­lická Jablonica. A falu lakosai azon­ban egyszerűen csak „jabloncaiak"­nak nevezik magukat. Éppen délet harangoztak, amikor horgonyt vetettünk az EFSZ irodája előtt. Nyúlfarknyi idő múlva előke­rült az elnök. Jakab József — mutatkozott be, majd invitált, hogy kerüljünk beljebb. Egyszerű, szűkös az iroda. Egyelőre azonban megfelel. Az elnök szerint náluk az iroda tizedrangú kérdés. Mindennél elsőbb a hatszáz hektár: a szántó, a gyümölcsös, a jószágál­lomány. Jakab József ezeket nemcsak mond­ja, de ennek az elgondolásának meg­felelően is cselekszik. Ezt az utób­bit már nem ő mondta, hanem a he­lyi nemzeti bizottság titkára. Olyan elnök ő, aki keveset beszél, ám an­nál többet tesz. Fiatal még ebben a tisztségben, megfontoltsága, szinte ki­fogyhatatlan alkotó akaratereje azon­ban máris nyomát hagyta a szövet­kezeten. Az elrtök és a titkár szavaiból ki­derült, hogy még a múlt esztendő­ben sem volt náluk minden fenékig tejföl. Gyenge lábon állt a szövet­kezet. Koplalt a jószág. Csak hat ko­rona jutott munkaegységenként. A tit­kár szerint a lemaradás oka nem is annyira az előbbi vezetőkben kere­sendő — ahogyan mondta is —, meg­tettek azok mindent, ami erejükből telt. Inkább az volt a baj, hogy ke­vés jó szót, tanácsot kaptak felül­ről. Egyéb híján mindent a saját tu­dásuk, a legjobb belátásuk szerint tettek. így aztán nem csoda, ha hibát is elkövettek. Egy kicsit másképpen vélekedik az elnök. Szerinte az előbbi években sok olyan ballépést csináltak, amit nem lett volna szabad megtenniük. Sok dologban önkényesen, a tagság megkérdezése nélkül döntöttek. Ép­nek káros következményeit még ma is érzik. — Soha nem tudom, mikor ér meg­lepetés — panaszolja Jakab József. Mikor kerül elő egy újabb kifizetet­len számla, mikor melyik tag kér or­voslást a vele szemben elkövetett sé­relmekre. Látszik rajta, hogy valami nyugta­lanítja. Majd, hogy mégis mondjon valamit, így folytatja: — Azzal, hogy új elnök került a szövetkezet élére, még nem oldódott meg minden. Hogy könnyítsünk egy kicsit a be­széden, a titkár magáról, a faluról mond néhány szót. Mint nevezetessé­get. említi meg, hogy náluk soha nem fúj a szél. Az eddig hallottak alapján nekem is az volt az érzésem, hogy Jablon­cán a múltban csakugyan megrekedt, áporodott volt a levegő. A- falut ko­szorúzó bércek nemcsak azt a szelet tartották vissza, amelyre a titkár gondolt, hanem azt is,-amely felfris­síti a gondolatot, új eszméket, elkép­zelést, felfogást lop az emberek gon­dolatvilágába. Jakab József tekintete azonban vé­get vet a meddő szócséplésnek. Né­zésében félreérthetetlenül ott vibrál a ki nem mondott kérdés: ,'.Talán csak nem te is panasszal jöttél? Add hát elő, ne félj, megszoktuk már". Szinte akaratlanul bólintottam, s az elnök arcánV kényszeredett mo­soly suhant át.. — Tudtam — bólintott megértően. Amikor tudomására hoztam özvegy Iván Borbála panaszát — hitetlen­kedve csóválta a fejét. — Erről most hallok először! Hogy valakinek visszatartották volna a fi­zetését? Előfordulhatott, liogy nem volt a. szövetkezetnek' pénze, de ak­kor nemcsak Bori néninek, de má­soknak sem jutott. Pillanatokig némán, szótlanul néz maga elé, majd ő adja a javaslatot: — Jól tette, hogy eliött. Az ilyen dolgoknak mielőbb a végére kell jár­ni. Még a legkisebb betegség gyógyí­tását sem jó sokáig halogatni... Bo­ri néni meg itt lakik átellenben, ugorjunk át hozzá. Mielőtt azonban kinyithánk özvegy Iván Borbála kapuiát — a kedves ol­vasóra való tekintettel —, ha mind­járt dióhéiban ls, ismertetni kell Bori néni panaszát. Igqn fájlalja, hogy a múlt eszten­dőben három hónapqji keresztül in­gyen kellett dolgoznia a szövetkezet­ben. Keresetét olyan adósság fejében, amit ő nem ismer el jogosnak, visz­szatartották. Ám kezdjük elejéről a történetet. Hatvanegyben a szövetkezet vezető­sége 1 rendezni kívánta a háztáji gaz­daságokat. Ez azonban a gyümöl­csöskertek miatt nem is volt olyan egyszerű. A vezetőknek különösen az okozott sok gondot, hogyan lehetne úgy, megoldani ezt R kérdést, hogy senki ne érezze magát megrövidítve. Nem is a terület nagysága okozott gondot — mert ehhez jó útmutatóul szolgált a szövetkezeti alaoszabálv­zat —. hanem a gyümölcsösök minő­sége és a termöfák száma. Hogy az igazságot mégis megközelítsék, elha­tározták, hogy szerveznek egy bizott­ságot, amely megállapítja, kinek menny! gyümölcs termett a' háztájin. Közben úgy döntöttek, hogy egy le­dolgozott munkaegység után egy kiló gyümölcs lesz az a kulcsszám, amely­nek alanján megszabják, kinek menv­nvi gyümölcse lehet a háztájiból. Akinek aztán több termett, mint amennyi őt a ledolgozott munkaegy­ségei után megilleti, a „felesleg" át­megy a szövetkezet tulajdonába. Ha azonban az illető szövetkezeti tag mégis meg akarná tartani, köteles egy meghatározott összeget a szövetkezet pénztárába befizétni, ha pedig nem tart rá igényt, a többletet a szövetke­zet árverés útján eladja az érdeklő­dőknek. Hogy ez a megoldás mennyire volt lielyes, most ne vitassuk. Ez már úgyis eső után köpönyeg volna. Tény azunban, hogy igen sok zűrzavart okozott, ezért a járás sem értett egyet az osztozkodásnak ezen mód­szerével. Fogadjuk azonban el, hogy a szán­dék jó volt, az értékelő bizottság azonban elkövette azt a hibát, hogy esetenként nem tett különbséget a háztáji és a belsőség között. Ez tör­tént özvegy Iván Borbála esetében ls. A ház végében levő öreg diófa ter­mését is felértékelték — habár eh­hez a fenálló törvények értelmében semmi köze a szövetkezetnek — és mivel kevés munkaegységet dolgozott le, úgy vették a dolgot, mintha a dió­fa tulajdonosa a szövetkezettől vette volna meg a diót. Több mint 400 ko­roilával terhelték meg özvegy- Iván Borbálát. Az első ballépést a szövetkezet ve­zetősége itt követte el. Nem vette figyelembe, hogy a törvények szerint az említett diófa özvegy Iván Borbála tulajdonát képezi és a termésével csakis ő rendelkezik. Ettől függetle­nül számot tarthat háztájira is, ter­mészetesen csak annyira, amennyit a szövetkezet házirendjében idős tag­jainak megállapított. Az említett dió­fa termésére tehát jogtalanul „tette rá*a kezét" a szövetkezet. Ha törté­netesen özvegy Iván Borbála egy ka­pavágást sem tesz a szövetkezetben, a diófa termése akkor is őt illette volna meg. Mivel azonban közel hat­vanöt esztendős létére még el-eljá­rogatott a közösbe, meggondolatlanul nyakába varrták a 400 korona adós­ságotj amitől azóta is képtelen meg­szabadulni. Őszintén szólva jobban járt volna, ha feléje sem néz a szö­vetkezetnek. A hatkoronás munka­egységgel havonta alig tudott 50—60 koronánál többet keresni. Ilyen jöve­delem mellett pedig közel fél eszten­deig dolgozhatott volna, hogy letör­lessze tartozását. Kezdetben nem is vette komolyan a szövetkezet vezetőinek döntését, mindaddig, .amíg 1961 decemberében meg nem kapta az írásbeli felszólí­tást; amennyiben nem egyenlíti ki 8 napon belül a szövetkezettel szembe­ni, lartozäsát, kénytelenek lesznek el­lene bírósági eljárást indítani. Most már özvegy Iván Borbála is komolyan vette a dolgot. A vezetők azonban hajlithatatlanok maradtak. Fordult a járáshoz is. Ott ezt a vá­laszt kapta: Mi n^m tudjuk, van-e magának diófája vagy nincs. Az ügy a l\elyi vezetőkre tartozik. Most már nem volt egyéb hátra, mint várni a további fejleményeket. Elhatározta azonban, hogy egy fillért sem fizet. Kerüljön az ügy a bíró­ságra — ahogyan ígérték —, ott majd kitudódik az igazság. Erre azonban nem került sor. Más megoldást vá­lasztott a szövetkezet vezetősége. A -könnyebbet és biztosabbat. Amikor kitavaszodott, Bori néni új­ból eljárogatott a szövetkezetbe, mintha semmi sem történt volna. Má­jus végén élte aztán a meglepetés. Fizetéskor neki csak üres boríték ju­tott. Ez még a két rákövetkező hó­napban is megismétlődött. Erre aztán — ahogyan mondani szokás — Bori néniben is elbődült a borjú. Feléje sem nézett többet a szö­vetkezetnek. Így aztán a tartozás egy része még a mai napig is fennáll. Menne ó most is mtyikába, de szán­dékát mindig gúzsba köti a félő gon­dolat: vajon nem kell-e az idén is három hónapot ingyen dolgoznia, hogy a két esztendővel ezelőtt igaz­ságtalanul nyaltába varrt adósságot -letörleszthesse. Az igazság kedvéért a HNB titká­rával és a szövetkezet elnökével fel­mértük özvegy Iván BorbSla udvarát. Még hat ár sincs egészen. Itt áll az a bizonyos diófa. Tehát igazságtalan­ságot követtek el vele szemben. Most ion azonban a fogas kérdés. Ki le­gyen az az ember, aki orvosolja az elkövetett hibát? Jakab József maga is látja, hogy elődje rosszul csele­kedett, de most mégis nehezére esik a dolog. Attól tart, hogy hasonlókat másokkai ls megcselekedtek és ma már nehéz volna valamennyit orvot solni. A jóakarat azonban sem őbe­lőle, sem pedig a HNB titkárából nem hiányzik. Megértik Bori nénit. Az az elgondolásuk, hogy az esetet vezetőségi gyűlésen fogják megtár­gyalni és mindent megtesznek az ügy igazságos elintézése érdekében. Mi pedig szívesen vennénk, ha ap eredményről értesítenék szerkesztő­ségünket. Még csak ennyit: Ma már Jablon­cára sem érvényes az a mondás, hogy náluk s«hasem fúj a szél. Igenis, fúj. És ez jó szél, olyan, ami messzire viszi tőlük is a meg nem értés áporodott légkörét. SZARKA ISTVÁN • • • • • A zvolení munkás-énekkar nagy­sikerű hangversenyt adott a színház­ban. A műsorban mind a vegyeskar, mind a fennállásának 80. évét ün­neplő férfikar is fellépett. Maliniák elvtárs, a JNB elnöke ez alkalommal adta át az énekkarnak a köztársasági elnök elismerését, a Munkaérdemren­det. (M. E.J • Karel Capek, az Anya című há­rom felvonásos színművét mutatta be a najKikban a filakovóí Csemadok csoport. A közönségnek tetszett az előadás. (T. J.) • A hantilovai Bányász üzemi klub öt éves fennállását ünnepelte a napokban. Az üzemi klub színjátszó­együttese több esztrádműsorral sze­repelt ez idő alatt nemcsak az ott­honi színpadon, de más városokban, sőt külföldön is. (J-T.) R csalhatatlanság alkonyára Néhány gondolat a kritikáról és vitáról P ártunk XII. kongresszusa kö­vetkezetes harcot hirdetett a személyi kultusz ellen. Megállapítá­saiból kiindulva, hogy sikerrel és eredményesen harcolhassunk a sze­mélyi kultusz következményeinek tel­jes felszámolásáért, ha csak nagy­vonalaiban is, de tisztázni kell azt, hogy tulajdonképpen mit is jelent a személyi kultusz. A személyi kultusszal kapcsolatban legelterjedtebb nézet az, amely a sze­mélyi kultuszt és annak összes kö­vetkezményeit elválaszthatatlanul ösz­szekapcsolja Sztálin személyével és tevékenységével, s amely szerint a személyi kultusz lényegében csak Sztálint jelenti, s 1 így a személyi kul­tusz elleni harcot is csupán a sztá­lini kultus* elítélésére korlátozza és szűkíti le. Éppen ezért szükségsze­rűen vetődik fel a kérdés: vajon meg­felelően és elégségesen harcol-e a személyi kultusz ellen nálunk az, aki a személyi kultusz elleni harcát csupán Sztálin kultuszának elítélésére korlátozza? Igaz, hogy a nálunk ki­alakult személyi kultusz Sztálin te­vékenységéből indult kť, arra vezet­hető, vissza, vagyis, filozófiai kategó-' riákkal élve, az ok: Sztálin személyi kultusza s ennek okozata: a Csehszlo­vákiában kialakult személyi kultusz. A logiká azt diktálja, ahhoz, hogy az okozatot megszüntessük, először az okot .kell felszámolni. Mint tudjuk, az SZKP XX. és XXII. kongresszusa ezt a feladatot elvégezte, felszámol­ta Sztálin személyi kultuszát. De el­mondható-e, hogy ezzel nálunk is egyszeriben és önmagától megszűntek hatni a személyi kultusz kövekezmé­nyei, vagyis, hogy az ok felszántolá sával megszűnt volna az okozat is? Vajon az SZKP XX. és XXII. kong­resszusa elvégezte és egyáltalán el­végezhette-e azt a feladatot, hogy nálunk is felszámolja a személyi kul­tusz következményeit? A felelet szin­te önmagától adódik: világos, hogy ezt a feladatot senki más nem vé­gezhette és végezheti el helyettünk. Világos, hogy ezt nekünk, saját ma­gunknak kell megoldanunk és elvé­geznünk. TTova szeretnék fiz eddig elmon­dottakkal kifyukadni? Annak érzékeltetéséhez és felismeréséhez, hogy a XII. kongresszus kitűzte fel­adatot nekünk kell megoldanunk, hogy a nálunk megnyilvánult szemé­lyi kultusz következményei ellen a harcot nekünk kell megvívnunk, hogy van mi ellen harcolnunk, s végső so­ron: a saját házunk táján söpörjünk. De éppen azért, mert a saját házunk táján is akad söpörni való, és mert ezt a söprést nekünk, magunknak kell elvégeznünk, félre áll az, akinek ebben a munkában, a személyi kul­tusz következményei elleni harcban nincs más mondani és tennivalója, mint csupán az, hogy elítéli Sztálin személyi kultuszát. Az ilyen ember — a legnagyobb jószándék ellenére is — akarva, nem akarva, passzív állás­pontot foglal el, már pedig most, aki ebben a kérdésben passzívvá válik, az ugyancsak akarva, nem- akarva fé­kezi a személyi kultusz következmé­nyei elleni harcunkat. Különben is a személyi kultuszt csak Sztálin, vagy más párt és álla­mi vezetők kultusza jelentelte? Egy ember,, vagy bizonyos emberek cso­portjának kultusza? Hiszen ha így volna, ha ez a feltevés megfelelne a valóságnak, akkor viszonylag könnyű dolog volna a személyi kultusz elle­ni harc. Az volna, mert ha ezek a ve­zetők, vagy azok csoportja megszűnt tevékenykedni és létezni, akkor az­zal egyidőben rögtön meg kellett volna szűnnie a személyi kultusznak is. De jól tudjuk, hogy nincs így, mert ha így volna, akkor miért kel­lene ma, 1963-ban harcolnunk a sze­mélyi kultusz következményei ellen? Az igazság és valóság tehát az, hogy a személyi kultusz, nem csupán egyes személyeket, vagy személyek csoport­ját jelentette, hanem a munka, az irányítás és a vezetés egész lánco­latát, stílust és mentalitást, módsze­reket, amelyek lényegében uralkodó­vá váltak nemcsak a párt, hanem az egész társadalom életében. És külön­ben is nemcsak „nagy" személyi kul­tuszok voltak, hanem „kis" személyi kultuszok is, amiknek jelentős részük van abban, hogy a személyi kultusz maradványai, ilyen vagy olyan for­mában társadalmunkban még mind a mai napig hatnak. N ehéz volna meghatározni, hogy egy embernél hol és mikor kez­dődik a személyi kultusz, de azt hi­szem, nem járok messze az igazság­tól, ha azt mondom, hogy ott és ak­kor, amikor valakinek fejébe száll a „gőz", amikor egy embert megszédít a hatalom, s amikor valaki arra jön rá, hogy ő hatalmánál ^ogva minden­hez ért, mindent jobban tud mint nlások, és különösen azoknál tud jobban mindent, akiknek nincs olyan hata'lom a kezükben, mint neki. hi­nen aztán már nem messze az út at­tól, hogy valaki csalhatatlannak és tévedhetetlennek higgye magát. Már pedig, ha az ember azt hiszi magáról, hogy minden szavában és cselekede­tében tévedhetetleh, akkor szükség­szerűen ázt ts hiszi magáról, hogy ő több és más mint a többi emberek, és ha több és más, akkor pedig fölöt­te áll a többi embernek, fölöt­te áll nemcsak vélt, mindenható tu­dásával és tévedhetetlenségével, ha­nem olyan értelemben és vonatko­zásban is, hogy rá nem vonatkozik mindaz, ami érvényes és kötelező a többi emberre. A személyi kultusz egyik legjellegzetesebb megnyilvánu­lása éppen az volt, hogy jogban és kötelességben különbséget tett ember és ember között. Amit szabad volt az egyiknek, nem volt szabad a má­siknak. Márpedig — s ez a szocialista társadalmunk lényegéből következik — á jog és a törvény egyaránt jog és törvény mindenki számára, a tisz­tesség nem tesz különbséget aközött, hogf mi vagy: úgynevezett egyszerű ember, vagy „nagy" ember. A kom­munista erkölcs éppen azért- és ép­pen az által kommunista erkölcs, több és más mint a burzsoá erkölcs, mert nem ismeri el azt, hogy amit szabad az egyiknek, azt,nem szabad a másiknak. Lehetséges és, elképzelhető-e egy ember csalhatatlansága és tévedhetet­lensége, legyen bár a legmagasabb funkcióban is? Mit lehet erre a kér­désre válaszolni? Csak azt, hogy az ember akkor követi el élete legna­gyobb tévedését, amikor azt hiszi ma­gáról, hogy tévedhetetlen. Ismeretes az a régi szólás-mondás, hogy csak az nem hibázik, aki semmit sem csi­nál. Ez természetesen korántsem akar felmentés lenni a hibákért való felelősség alóU de valóban úgy van, hogy az az ember, aki dolgozik, hi­bát — -a legnagyobb igyekezete és jóakarata ellenére is — mindig vét­het. Persze,, ebbe a ténybe, mint va­lami elkerülhetetlen sorscsapásba nem lehet belenyugodni, hanem arra ,-kell törekedni, hogy a hibák lehe­tőségét minden embernél a minimá­lisra csökkentsük. Az a kérdés most már, hogy van-e erre mód? És mi ennek a módja, miben rejlik a hibák elkerülésének a lehetősége? Abban, hogy az ember — a legmagasabb funkciókat betöltők is — állandóan a dolgozó nép ellenőrzése alatt állja­nak és tudatában legyenek annak, hogy felelősséggel tartoznak a nép­nek, amely erre a posztra állította őket, abban, hogy a kritikai és ön­kritikai széllem szabadon érvénye­sülhessen. S zinte közhely már annak meg­állapítása és hangoztatása, hogy a kritika és az Önkritika mily elvá­laszthatatlan tartozéka előrehaladá­sunknak. Ám nem vitatható tény az sem, hogy éppen a személyi kultusz hatásaként ez az oly nélkülözhetetlen kritikai szellem még ma sem érvénye­sülhet mindenhol és mindenkor sza­badon. A. személyi kultusz éppen az­által válhatott azzá, amivé vált, hogy szinte teljesen megbénította a kri­tikai szellemet hogy szinte teljesen elhallgattatta a kritikai hangokat. A személyi kultusz az egyes emberek csalhatatlanságából és tévedhetetlen­ségéből kiindulva arra épült, hogy egyszerűen nem tűrte el a legkisebb kritikai hangot, a legkisebb ellent­mondást sem. Illetve, akkor is volt kritika, de ez a kritika egészen fur­csa módon mindig csak föntről le irányulhatott és sohasem fordítva: lentről föl. Márpedig egyszerűen el­képzelhetetlen, hogy hibákat csak az alacsonyabb beosztásúak követhetnek el, és minden hibáért azoknak kel­lett viselniök a'felelősséget, akik egy­két fokkal kisebb beosztásban voltak. Ügy látszott, hogy valaki minél maga­sabb beosztásban volt, annál tökéle­tesebb munkát végzett és valaki mi­nél kisebb funkciót töltött be, annál jobban halmozta a hibákat. Ami per­sze, a valóság torz meghamisítása volt, és csak arra szolgált, hogy ŰI SZÖ 4 * 1983. május 28.

Next

/
Thumbnails
Contents