Új Szó, 1963. május (16. évfolyam, 119-148.szám)
1963-05-26 / 143. szám, vasárnap
ES MÉGIS FUJ A SZEL A nyitrai magasépítő vállalat dolgozói Surányban építik köztársaságunk egyik legkorszerűbb gyávát, Szlovákia egyetlen alkálikus akkumulátorokat gyártó üzemét. Képünkön n fő termelési csarnok látható, ahol a szerelési munkák folynak. IT. Andrejíák felv. — ČTK) A žilinai járásban lévő lietavská Lúéka-i cementgyár már több mint 80 éves. 1960 óta folyik az egész üzem átépítése. E napokban kezdték me^j e felvételünkön látható nyersanyag fiilók építését. (F. Koczián felv. — CTK) j A felhőkkel ölelkező hegykoszorú ölében épült a kis falu. Az idegen jóformán csak akkor veszi észre, amikor már a falu közepén jár. Köröskörül lábaserdő, lejjebb a szelídebb dombhátakon rengeteg gyümölcsös. Ott, ahol az aránylag jól" karbantartott műút hatalmas nyolcassá csavarodik, áll a „bemutatkozó" tábla: Silická Jablonica. A falu lakosai azonban egyszerűen csak „jabloncaiak"nak nevezik magukat. Éppen délet harangoztak, amikor horgonyt vetettünk az EFSZ irodája előtt. Nyúlfarknyi idő múlva előkerült az elnök. Jakab József — mutatkozott be, majd invitált, hogy kerüljünk beljebb. Egyszerű, szűkös az iroda. Egyelőre azonban megfelel. Az elnök szerint náluk az iroda tizedrangú kérdés. Mindennél elsőbb a hatszáz hektár: a szántó, a gyümölcsös, a jószágállomány. Jakab József ezeket nemcsak mondja, de ennek az elgondolásának megfelelően is cselekszik. Ezt az utóbbit már nem ő mondta, hanem a helyi nemzeti bizottság titkára. Olyan elnök ő, aki keveset beszél, ám annál többet tesz. Fiatal még ebben a tisztségben, megfontoltsága, szinte kifogyhatatlan alkotó akaratereje azonban máris nyomát hagyta a szövetkezeten. Az elrtök és a titkár szavaiból kiderült, hogy még a múlt esztendőben sem volt náluk minden fenékig tejföl. Gyenge lábon állt a szövetkezet. Koplalt a jószág. Csak hat korona jutott munkaegységenként. A titkár szerint a lemaradás oka nem is annyira az előbbi vezetőkben keresendő — ahogyan mondta is —, megtettek azok mindent, ami erejükből telt. Inkább az volt a baj, hogy kevés jó szót, tanácsot kaptak felülről. Egyéb híján mindent a saját tudásuk, a legjobb belátásuk szerint tettek. így aztán nem csoda, ha hibát is elkövettek. Egy kicsit másképpen vélekedik az elnök. Szerinte az előbbi években sok olyan ballépést csináltak, amit nem lett volna szabad megtenniük. Sok dologban önkényesen, a tagság megkérdezése nélkül döntöttek. Épnek káros következményeit még ma is érzik. — Soha nem tudom, mikor ér meglepetés — panaszolja Jakab József. Mikor kerül elő egy újabb kifizetetlen számla, mikor melyik tag kér orvoslást a vele szemben elkövetett sérelmekre. Látszik rajta, hogy valami nyugtalanítja. Majd, hogy mégis mondjon valamit, így folytatja: — Azzal, hogy új elnök került a szövetkezet élére, még nem oldódott meg minden. Hogy könnyítsünk egy kicsit a beszéden, a titkár magáról, a faluról mond néhány szót. Mint nevezetességet. említi meg, hogy náluk soha nem fúj a szél. Az eddig hallottak alapján nekem is az volt az érzésem, hogy Jabloncán a múltban csakugyan megrekedt, áporodott volt a levegő. A- falut koszorúzó bércek nemcsak azt a szelet tartották vissza, amelyre a titkár gondolt, hanem azt is,-amely felfrissíti a gondolatot, új eszméket, elképzelést, felfogást lop az emberek gondolatvilágába. Jakab József tekintete azonban véget vet a meddő szócséplésnek. Nézésében félreérthetetlenül ott vibrál a ki nem mondott kérdés: ,'.Talán csak nem te is panasszal jöttél? Add hát elő, ne félj, megszoktuk már". Szinte akaratlanul bólintottam, s az elnök arcánV kényszeredett mosoly suhant át.. — Tudtam — bólintott megértően. Amikor tudomására hoztam özvegy Iván Borbála panaszát — hitetlenkedve csóválta a fejét. — Erről most hallok először! Hogy valakinek visszatartották volna a fizetését? Előfordulhatott, liogy nem volt a. szövetkezetnek' pénze, de akkor nemcsak Bori néninek, de másoknak sem jutott. Pillanatokig némán, szótlanul néz maga elé, majd ő adja a javaslatot: — Jól tette, hogy eliött. Az ilyen dolgoknak mielőbb a végére kell járni. Még a legkisebb betegség gyógyítását sem jó sokáig halogatni... Bori néni meg itt lakik átellenben, ugorjunk át hozzá. Mielőtt azonban kinyithánk özvegy Iván Borbála kapuiát — a kedves olvasóra való tekintettel —, ha mindjárt dióhéiban ls, ismertetni kell Bori néni panaszát. Igqn fájlalja, hogy a múlt esztendőben három hónapqji keresztül ingyen kellett dolgoznia a szövetkezetben. Keresetét olyan adósság fejében, amit ő nem ismer el jogosnak, viszszatartották. Ám kezdjük elejéről a történetet. Hatvanegyben a szövetkezet vezetősége 1 rendezni kívánta a háztáji gazdaságokat. Ez azonban a gyümölcsöskertek miatt nem is volt olyan egyszerű. A vezetőknek különösen az okozott sok gondot, hogyan lehetne úgy, megoldani ezt R kérdést, hogy senki ne érezze magát megrövidítve. Nem is a terület nagysága okozott gondot — mert ehhez jó útmutatóul szolgált a szövetkezeti alaoszabálvzat —. hanem a gyümölcsösök minősége és a termöfák száma. Hogy az igazságot mégis megközelítsék, elhatározták, hogy szerveznek egy bizottságot, amely megállapítja, kinek menny! gyümölcs termett a' háztájin. Közben úgy döntöttek, hogy egy ledolgozott munkaegység után egy kiló gyümölcs lesz az a kulcsszám, amelynek alanján megszabják, kinek menvnvi gyümölcse lehet a háztájiból. Akinek aztán több termett, mint amennyi őt a ledolgozott munkaegységei után megilleti, a „felesleg" átmegy a szövetkezet tulajdonába. Ha azonban az illető szövetkezeti tag mégis meg akarná tartani, köteles egy meghatározott összeget a szövetkezet pénztárába befizétni, ha pedig nem tart rá igényt, a többletet a szövetkezet árverés útján eladja az érdeklődőknek. Hogy ez a megoldás mennyire volt lielyes, most ne vitassuk. Ez már úgyis eső után köpönyeg volna. Tény azunban, hogy igen sok zűrzavart okozott, ezért a járás sem értett egyet az osztozkodásnak ezen módszerével. Fogadjuk azonban el, hogy a szándék jó volt, az értékelő bizottság azonban elkövette azt a hibát, hogy esetenként nem tett különbséget a háztáji és a belsőség között. Ez történt özvegy Iván Borbála esetében ls. A ház végében levő öreg diófa termését is felértékelték — habár ehhez a fenálló törvények értelmében semmi köze a szövetkezetnek — és mivel kevés munkaegységet dolgozott le, úgy vették a dolgot, mintha a diófa tulajdonosa a szövetkezettől vette volna meg a diót. Több mint 400 koroilával terhelték meg özvegy- Iván Borbálát. Az első ballépést a szövetkezet vezetősége itt követte el. Nem vette figyelembe, hogy a törvények szerint az említett diófa özvegy Iván Borbála tulajdonát képezi és a termésével csakis ő rendelkezik. Ettől függetlenül számot tarthat háztájira is, természetesen csak annyira, amennyit a szövetkezet házirendjében idős tagjainak megállapított. Az említett diófa termésére tehát jogtalanul „tette rá*a kezét" a szövetkezet. Ha történetesen özvegy Iván Borbála egy kapavágást sem tesz a szövetkezetben, a diófa termése akkor is őt illette volna meg. Mivel azonban közel hatvanöt esztendős létére még el-eljárogatott a közösbe, meggondolatlanul nyakába varrták a 400 korona adósságotj amitől azóta is képtelen megszabadulni. Őszintén szólva jobban járt volna, ha feléje sem néz a szövetkezetnek. A hatkoronás munkaegységgel havonta alig tudott 50—60 koronánál többet keresni. Ilyen jövedelem mellett pedig közel fél esztendeig dolgozhatott volna, hogy letörlessze tartozását. Kezdetben nem is vette komolyan a szövetkezet vezetőinek döntését, mindaddig, .amíg 1961 decemberében meg nem kapta az írásbeli felszólítást; amennyiben nem egyenlíti ki 8 napon belül a szövetkezettel szembeni, lartozäsát, kénytelenek lesznek ellene bírósági eljárást indítani. Most már özvegy Iván Borbála is komolyan vette a dolgot. A vezetők azonban hajlithatatlanok maradtak. Fordult a járáshoz is. Ott ezt a választ kapta: Mi n^m tudjuk, van-e magának diófája vagy nincs. Az ügy a l\elyi vezetőkre tartozik. Most már nem volt egyéb hátra, mint várni a további fejleményeket. Elhatározta azonban, hogy egy fillért sem fizet. Kerüljön az ügy a bíróságra — ahogyan ígérték —, ott majd kitudódik az igazság. Erre azonban nem került sor. Más megoldást választott a szövetkezet vezetősége. A -könnyebbet és biztosabbat. Amikor kitavaszodott, Bori néni újból eljárogatott a szövetkezetbe, mintha semmi sem történt volna. Május végén élte aztán a meglepetés. Fizetéskor neki csak üres boríték jutott. Ez még a két rákövetkező hónapban is megismétlődött. Erre aztán — ahogyan mondani szokás — Bori néniben is elbődült a borjú. Feléje sem nézett többet a szövetkezetnek. Így aztán a tartozás egy része még a mai napig is fennáll. Menne ó most is mtyikába, de szándékát mindig gúzsba köti a félő gondolat: vajon nem kell-e az idén is három hónapot ingyen dolgoznia, hogy a két esztendővel ezelőtt igazságtalanul nyaltába varrt adósságot -letörleszthesse. Az igazság kedvéért a HNB titkárával és a szövetkezet elnökével felmértük özvegy Iván BorbSla udvarát. Még hat ár sincs egészen. Itt áll az a bizonyos diófa. Tehát igazságtalanságot követtek el vele szemben. Most ion azonban a fogas kérdés. Ki legyen az az ember, aki orvosolja az elkövetett hibát? Jakab József maga is látja, hogy elődje rosszul cselekedett, de most mégis nehezére esik a dolog. Attól tart, hogy hasonlókat másokkai ls megcselekedtek és ma már nehéz volna valamennyit orvot solni. A jóakarat azonban sem őbelőle, sem pedig a HNB titkárából nem hiányzik. Megértik Bori nénit. Az az elgondolásuk, hogy az esetet vezetőségi gyűlésen fogják megtárgyalni és mindent megtesznek az ügy igazságos elintézése érdekében. Mi pedig szívesen vennénk, ha ap eredményről értesítenék szerkesztőségünket. Még csak ennyit: Ma már Jabloncára sem érvényes az a mondás, hogy náluk s«hasem fúj a szél. Igenis, fúj. És ez jó szél, olyan, ami messzire viszi tőlük is a meg nem értés áporodott légkörét. SZARKA ISTVÁN • • • • • A zvolení munkás-énekkar nagysikerű hangversenyt adott a színházban. A műsorban mind a vegyeskar, mind a fennállásának 80. évét ünneplő férfikar is fellépett. Maliniák elvtárs, a JNB elnöke ez alkalommal adta át az énekkarnak a köztársasági elnök elismerését, a Munkaérdemrendet. (M. E.J • Karel Capek, az Anya című három felvonásos színművét mutatta be a najKikban a filakovóí Csemadok csoport. A közönségnek tetszett az előadás. (T. J.) • A hantilovai Bányász üzemi klub öt éves fennállását ünnepelte a napokban. Az üzemi klub színjátszóegyüttese több esztrádműsorral szerepelt ez idő alatt nemcsak az otthoni színpadon, de más városokban, sőt külföldön is. (J-T.) R csalhatatlanság alkonyára Néhány gondolat a kritikáról és vitáról P ártunk XII. kongresszusa következetes harcot hirdetett a személyi kultusz ellen. Megállapításaiból kiindulva, hogy sikerrel és eredményesen harcolhassunk a személyi kultusz következményeinek teljes felszámolásáért, ha csak nagyvonalaiban is, de tisztázni kell azt, hogy tulajdonképpen mit is jelent a személyi kultusz. A személyi kultusszal kapcsolatban legelterjedtebb nézet az, amely a személyi kultuszt és annak összes következményeit elválaszthatatlanul öszszekapcsolja Sztálin személyével és tevékenységével, s amely szerint a személyi kultusz lényegében csak Sztálint jelenti, s 1 így a személyi kultusz elleni harcot is csupán a sztálini kultus* elítélésére korlátozza és szűkíti le. Éppen ezért szükségszerűen vetődik fel a kérdés: vajon megfelelően és elégségesen harcol-e a személyi kultusz ellen nálunk az, aki a személyi kultusz elleni harcát csupán Sztálin kultuszának elítélésére korlátozza? Igaz, hogy a nálunk kialakult személyi kultusz Sztálin tevékenységéből indult kť, arra vezethető, vissza, vagyis, filozófiai kategó-' riákkal élve, az ok: Sztálin személyi kultusza s ennek okozata: a Csehszlovákiában kialakult személyi kultusz. A logiká azt diktálja, ahhoz, hogy az okozatot megszüntessük, először az okot .kell felszámolni. Mint tudjuk, az SZKP XX. és XXII. kongresszusa ezt a feladatot elvégezte, felszámolta Sztálin személyi kultuszát. De elmondható-e, hogy ezzel nálunk is egyszeriben és önmagától megszűntek hatni a személyi kultusz kövekezményei, vagyis, hogy az ok felszántolá sával megszűnt volna az okozat is? Vajon az SZKP XX. és XXII. kongresszusa elvégezte és egyáltalán elvégezhette-e azt a feladatot, hogy nálunk is felszámolja a személyi kultusz következményeit? A felelet szinte önmagától adódik: világos, hogy ezt a feladatot senki más nem végezhette és végezheti el helyettünk. Világos, hogy ezt nekünk, saját magunknak kell megoldanunk és elvégeznünk. TTova szeretnék fiz eddig elmondottakkal kifyukadni? Annak érzékeltetéséhez és felismeréséhez, hogy a XII. kongresszus kitűzte feladatot nekünk kell megoldanunk, hogy a nálunk megnyilvánult személyi kultusz következményei ellen a harcot nekünk kell megvívnunk, hogy van mi ellen harcolnunk, s végső soron: a saját házunk táján söpörjünk. De éppen azért, mert a saját házunk táján is akad söpörni való, és mert ezt a söprést nekünk, magunknak kell elvégeznünk, félre áll az, akinek ebben a munkában, a személyi kultusz következményei elleni harcban nincs más mondani és tennivalója, mint csupán az, hogy elítéli Sztálin személyi kultuszát. Az ilyen ember — a legnagyobb jószándék ellenére is — akarva, nem akarva, passzív álláspontot foglal el, már pedig most, aki ebben a kérdésben passzívvá válik, az ugyancsak akarva, nem- akarva fékezi a személyi kultusz következményei elleni harcunkat. Különben is a személyi kultuszt csak Sztálin, vagy más párt és állami vezetők kultusza jelentelte? Egy ember,, vagy bizonyos emberek csoportjának kultusza? Hiszen ha így volna, ha ez a feltevés megfelelne a valóságnak, akkor viszonylag könnyű dolog volna a személyi kultusz elleni harc. Az volna, mert ha ezek a vezetők, vagy azok csoportja megszűnt tevékenykedni és létezni, akkor azzal egyidőben rögtön meg kellett volna szűnnie a személyi kultusznak is. De jól tudjuk, hogy nincs így, mert ha így volna, akkor miért kellene ma, 1963-ban harcolnunk a személyi kultusz következményei ellen? Az igazság és valóság tehát az, hogy a személyi kultusz, nem csupán egyes személyeket, vagy személyek csoportját jelentette, hanem a munka, az irányítás és a vezetés egész láncolatát, stílust és mentalitást, módszereket, amelyek lényegében uralkodóvá váltak nemcsak a párt, hanem az egész társadalom életében. És különben is nemcsak „nagy" személyi kultuszok voltak, hanem „kis" személyi kultuszok is, amiknek jelentős részük van abban, hogy a személyi kultusz maradványai, ilyen vagy olyan formában társadalmunkban még mind a mai napig hatnak. N ehéz volna meghatározni, hogy egy embernél hol és mikor kezdődik a személyi kultusz, de azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ott és akkor, amikor valakinek fejébe száll a „gőz", amikor egy embert megszédít a hatalom, s amikor valaki arra jön rá, hogy ő hatalmánál ^ogva mindenhez ért, mindent jobban tud mint nlások, és különösen azoknál tud jobban mindent, akiknek nincs olyan hata'lom a kezükben, mint neki. hinen aztán már nem messze az út attól, hogy valaki csalhatatlannak és tévedhetetlennek higgye magát. Már pedig, ha az ember azt hiszi magáról, hogy minden szavában és cselekedetében tévedhetetleh, akkor szükségszerűen ázt ts hiszi magáról, hogy ő több és más mint a többi emberek, és ha több és más, akkor pedig fölötte áll a többi embernek, fölötte áll nemcsak vélt, mindenható tudásával és tévedhetetlenségével, hanem olyan értelemben és vonatkozásban is, hogy rá nem vonatkozik mindaz, ami érvényes és kötelező a többi emberre. A személyi kultusz egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása éppen az volt, hogy jogban és kötelességben különbséget tett ember és ember között. Amit szabad volt az egyiknek, nem volt szabad a másiknak. Márpedig — s ez a szocialista társadalmunk lényegéből következik — á jog és a törvény egyaránt jog és törvény mindenki számára, a tisztesség nem tesz különbséget aközött, hogf mi vagy: úgynevezett egyszerű ember, vagy „nagy" ember. A kommunista erkölcs éppen azért- és éppen az által kommunista erkölcs, több és más mint a burzsoá erkölcs, mert nem ismeri el azt, hogy amit szabad az egyiknek, azt,nem szabad a másiknak. Lehetséges és, elképzelhető-e egy ember csalhatatlansága és tévedhetetlensége, legyen bár a legmagasabb funkcióban is? Mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Csak azt, hogy az ember akkor követi el élete legnagyobb tévedését, amikor azt hiszi magáról, hogy tévedhetetlen. Ismeretes az a régi szólás-mondás, hogy csak az nem hibázik, aki semmit sem csinál. Ez természetesen korántsem akar felmentés lenni a hibákért való felelősség alóU de valóban úgy van, hogy az az ember, aki dolgozik, hibát — -a legnagyobb igyekezete és jóakarata ellenére is — mindig véthet. Persze,, ebbe a ténybe, mint valami elkerülhetetlen sorscsapásba nem lehet belenyugodni, hanem arra ,-kell törekedni, hogy a hibák lehetőségét minden embernél a minimálisra csökkentsük. Az a kérdés most már, hogy van-e erre mód? És mi ennek a módja, miben rejlik a hibák elkerülésének a lehetősége? Abban, hogy az ember — a legmagasabb funkciókat betöltők is — állandóan a dolgozó nép ellenőrzése alatt álljanak és tudatában legyenek annak, hogy felelősséggel tartoznak a népnek, amely erre a posztra állította őket, abban, hogy a kritikai és önkritikai széllem szabadon érvényesülhessen. S zinte közhely már annak megállapítása és hangoztatása, hogy a kritika és az Önkritika mily elválaszthatatlan tartozéka előrehaladásunknak. Ám nem vitatható tény az sem, hogy éppen a személyi kultusz hatásaként ez az oly nélkülözhetetlen kritikai szellem még ma sem érvényesülhet mindenhol és mindenkor szabadon. A. személyi kultusz éppen azáltal válhatott azzá, amivé vált, hogy szinte teljesen megbénította a kritikai szellemet hogy szinte teljesen elhallgattatta a kritikai hangokat. A személyi kultusz az egyes emberek csalhatatlanságából és tévedhetetlenségéből kiindulva arra épült, hogy egyszerűen nem tűrte el a legkisebb kritikai hangot, a legkisebb ellentmondást sem. Illetve, akkor is volt kritika, de ez a kritika egészen furcsa módon mindig csak föntről le irányulhatott és sohasem fordítva: lentről föl. Márpedig egyszerűen elképzelhetetlen, hogy hibákat csak az alacsonyabb beosztásúak követhetnek el, és minden hibáért azoknak kellett viselniök a'felelősséget, akik egykét fokkal kisebb beosztásban voltak. Ügy látszott, hogy valaki minél magasabb beosztásban volt, annál tökéletesebb munkát végzett és valaki minél kisebb funkciót töltött be, annál jobban halmozta a hibákat. Ami persze, a valóság torz meghamisítása volt, és csak arra szolgált, hogy ŰI SZÖ 4 * 1983. május 28.