Új Szó, 1963. május (16. évfolyam, 119-148.szám)

1963-05-25 / 142. szám, szombat

A mikor az irodahelységbe lépett, az asszony hellyel kínálta. — Üljön le — mondta, az arca azon­ban most is szigorúnak látszott. Károly leült. — Prágából írtak nekünk, magá­ról — folytatta az asszony. Közben egyre őt nézte, de a tekintetében nem volt irónia. — Várjon meg itt, mindjárt Jövök? Kiment a szobából. Ö tovább gubbasztott a széken és szemügyre vette az irodahelységet. Kissé föl is emelkedett a helyéről, hogy a nő íróasztalára lásson. Az asztalon férjének és két gyerekének bekeretezett fényképe állt. Az asztal mellett gyorsfőzőből, csé­székből, kekszből, cukroszacskóból összeállított „csendélet" díszlett. Aztán a hivatalszolga jött be és nagy halom levelet helyezett az asz­szony asztalára. A fiú feléje biccen­tett, s halkan megkérdezte, merre van az a hely, ahová hirtelen na­gyon sürgős mehetnékje támadt. Ki­ment a folyosóra. Az egyik ajtó félig nyitva volt, ott megállt, mert meg­hallotta az asszony hangját. Telefonált és róla beszélt. Az ilyes­mit általában rögtön megérzi az em­ber. — ... úgy látszik van benne jó­szándék, — most a túloldalon kér­deztek valamit — részint szociális eset is... munkakerülő... kissé huligán ... Ogy állt ez ajtó előtt, mint egy nyomolvasó indián. Valahogy méltat­lannak is érezte magához ezt a sze­repet. — Természetesen, erőszakkal nem akarjuk magára kényszeríteni, hogy felvegye — nyilv4n meggyőzni igye­kezett valakit az asszony. Gyorsan tovább indult. Végül mégis felvették, bár ő egy­re azt hajtogatta, hogy olyan mun­kára van szük6ége, ahol sokat keres­het. — Meghalt az apám — tette hoz­zá, bár'erről előzőleg nem akart be­szélni. A fehér kőművesekhez küldték. Most azon töprengett miért jelölik színekkel a kőműveseket. Ez különösnek látszott, annál is in­kább, mert Naxera mester egészen fekete volt, magas termetű mint egy daru, amolyan csupacsont ember, akin nincs is hús és egész teste in­kább- vaskonstrukcióhoz hasonlított. A karjai térdig lógtak, a tenyere meg akkora volt mint egy pék lapát. Az arcán a gondok szarkalábjai ug­ráltak. Olyan ijesztő volt mint egy harci tank. És az első perctől kezd­ve tegezte Károlyt. — Nicsak kész ficsúr — mondta rekedt hangon. Károlynak menten összeszorult a torka. — Lumpolást és lógást nem tűrők. Világos?! Az arca olyan mintha sziklákból vésték volna ki. Károly Naxera mellett egyszeriben kicsinek érzi magát. — Mikor akarsz munkához kezde­ni? — fordul hozzá a mester. Károly nyel egyet. — Most azonnal — válaszolja el­szántan. Naxera mester újból végigméri. De ez nem is nézés, hanem amolyan ve­lőkig ható szonda. — Hát akkor öltözz át és mozgás! A gyűrkőzéshez van „kosztümöd"? — Nincs. — Hm — újból az a nézés — de a kezedet legalább magaddal hoztad? A többi munkás kacarászik. Na­xera-megfordul, bebújik vala­mi kamrába, nadrágot, zubbonyt akaszt le a fogasról és Károly ke­zébe dobja. — Menj a kemencéhez — veti oda foghegyről és sarkonfordul. — Elvtárs — szalad a mester után Károly. — Mennyi lesz a keresetem? Megint egymásba fúródik a tekin­tetük. m — Fecsegéssel nem yiszed sokra — s megint tovább akar menni. — Legalább megközelítő pontos­sággal szeretném 'tudni... tudniil­lik... a személyi kalkuláció miatt... — Mi miatt? — Naxera majdnem behunyja a szemét úgy hunyorít. — Hogy tudjam ugyanis... ízé... szeretném tudni... Naxera cigarettát vesz elő és köp egyet. — Tizenhárom papírt megkeresel. Az tiszta sor. De akkor fel kell köt­ni a gatyádat. — Az irodában azt mondták, hogy ezerötre Is feljövök. Mégint farkasszemet néznek egy­mással. — Tudod mit? Akkor tőlük kérd majd a fizetést és Innen meg szedd az irhád s menj amerre látsz. Nekem nem. szónokokra, de kőművesekre van szükségem. Ez tiszta sor. Károly nyel egyet. — Tiszta sor — mondja magába­fojtott szemtelenséggel. De ez már kapitulációt is jelent. A kantínban azonban ez ebédrevá­ró munkások sorfalában Naxera köz­vetlenül a fiú mögött áll. A fiú pisz­kos, csapzott, munkától megizzadt a blúza, ingujja fel van tűrve. Az ételt fiatal lónv osztja. Egysze­Tll II lliíllf I4IUHII1MIII Htf I f IV1 tl ti Hl 1 ff t Hl JAN PROCHÄZKA: A KÖTÉLEN rű munkáslány, nem divatdáma, igen Tonzó teremtés. — Helyette nekem lyukassz Alen­ka — mondja NaxereN A fiú a mester felé fordul. Naxera inkább elutasítóan, mint barátságo­san néz rá. — Majd viszonozod — mondja Ká­rolynak, már előre elutasítva a kö­szönetet. — Mennyit? — kérdezi a lány, míg a fiúnak meri a levest. A fiú a lány szemét nézi. Különö­sen világítanak ebben a homályos helységben. A tányérját színültig meríti. Téglával dolgoznak. Amolyan élő lánc ez a munka. Terpeszállásban kissé meggörnyedve állnak s egy­másnak lendítik a téglát. Mindegyik tégla jó tíz kilót nyom. — Mozgás! — harsogja túl Naxe­ra mester hangja a zajt. — Éjszaka horkoljatok, nincs mivel falazni a kemencét. — Ordibálni én is tudnék — mond­ja Károly q mellette álló munkásnak. — De semmi többet ugye? — s úgy méri végig, hogy Károly menten megérti a mesterre nem lehet po­fázni. Megsemmisülten elhallgat. Köz­ben tovább hullámzik a téglaadoga­tás monoton ritmusa. Egy idő után megint nem állja meg szó nélkül: — Hogy az ördögben lehetséges, hogy itt nincs semmi mechanizáciő? — hangosan mondja, hogy a mester ls meghallja. Naxera úgy tesz mint­ha nem hallaná, az egyik munkás­nak magyarázza, hogy hová rakja a cementes zsákokat. — Ne járasd a csőröd, mert a mészpor kirágja a torkod — kiáltja egy másik munkás a túloldalról. — Transzporter csak van? Vagy ez sincs? Erre már Naxera is megfordul. — Mi ez már kidöglöttél? Arra vársz, hogy felváltsalak? Én pedig azt hittem, hogy egész életedre már kipihented magadat. Károly gyors mozdulattal lehúzza kezéről a tégla göröngyeitől védő kesztyűfélét. Naxera látja, amikor munka köz­ben a zsebébe dugja. — Azt a bőrvédőt hagyd az ujja­don — mondja most egészen más hangon, szinte atyai gyöngédséggel. — Olyan ám a tégla, mint a dörzspa­pír, leviszi a bőrödet. Károly nyel egyet. Látszik rajta hogy bosszankodik. Az egyik tégla kiesik a kezéből. Gyorsan felemeli. De közben már a munka ritmusá­ból is kiesett, egyszeriben sok a dolga. — Hallod, hogy mit mondtam? — szól rá Naxera. — A kezeden is jó, ha marad bór. Most a másik téglát ejti el. Károly nem tud uralkodni magán. — Az ördögben is, mit kötekedik folyton velem? V ad dühvel hajigálja a téglákat, hogy behozza a lemaradást. És bosszúsan fixírozza Naxerát. — A többiek mestere is vagy, nemcsak az enyém, én legalább is ügy vélem? — Legszívesebben sírva fakadna a fáradságtól. Naxera atyai jóindulattal nyugodtan mondja: — Hát akkor fújd fel ma­gad te hólyag! Igaza volt. A tenyeréről valóban leíiorzsolődott a bőr. Este otthon gézt göngyöl rá, s nagyokat sóhait. Édesanyja a szeme sarkából figyeli s úgy tesz mintha varrna. — Bute tróger munka ezl — mond­ja Károly hangosan. Kattog a varrógép, a mama nem szól semmit, ö meg azt gondolja, ki­bírom, ha beledöglöm is. De azért ökörnek való munka kör­be-körbe téglákat rakosgatni, hát még amikor a mertinkemence belső téglázatát kell szétszedni, a tégla még meleg, s a vastag fapapucsok­ban úgy jár az ember, mintha gipsz­ben lenne a lába. És a kemence kö­rüli nagy acéllapok sikosak ... A sziréna szünetet jelez a kohó­ban. Károly gyorsan felkapasz­kodik a vastraverzeken, egészen a szerelőcsarnok tetejéig, öt-hat eme­let. Ott aztán hanyatt fekszik és fe­lülről néz az egész gyárra. A kémé­nyek erdejére, kemencékre, tetőkre. Egészen Konevig ellát. Ott éppen egy hófehér bárányfelhő kapaszkodik az égre. Olyan sűrű, mintha hófúvás kavarogna, s olyan fehér, hogy az már szinte hihetetlen. És nő, gomo­lyog, úszkál az égen. Gyönyörű lát­vány. Most nem hallja a gyárat, a világ­űr zenéjét hallja, s meredten bá­mulja a felhőt. — Mit csinálsz ott fent? Azonnal gyere le! — ordít lentről Naxera. — össze akarod törni a csontjaid? Villámgyorsan kúszik lefelé a tra­verzeken. Egy kicsit fél, hogy most összeszidják. A munkások nézik. — Ogy mászik mint egy mecska — mondja az egyik. De ez elismerően hangzik. Amikor földet ér, szembefordul Na­xerával. — Nehogy meglássam mégegyszer — mondja a mester. — A traverze­ken úgy mászkálsz, mint egy cirku­szi akrobata, a kemence körül meg úgy lézengsz, mint aki most kelt ki a betegágyból. — Nem lézengek — mondja daco­san. — Cementet nem fogsz többet hor­/dani . v.. De vajon ki tudnád-e tisztí­tani a salak-kamrát. Károly fülei égnek, ez valóban nagy előléptetést jelent. — Talán én kevesebbet érek mint más? — vág vissza és látszik, hogy önbizalomtól dagad a keble. De Na­xerának most egy arcizma se rándul. Megmutatia neki a salakkamrát. Sínpár vezet oda. — Ha neki fogsz fájrontig fél kéz­zel is megrakhatsz két kocsit — mondja Naxera. És rámutat a csillére, amely ott várakozik. Már a harmadikat rakja. Majd ő megmutatja. Most tolja a negyedi­ket. A fáradságtól majdnem elszédül. Végignyúlik a földön és sajgó tagjait pihenteti. Ilyenformán a mestert sem veszi észre. De a mester jól látja őt és a négy megrakott kocsit is látja. Hogy magáré hívja a fiú figyelmét meg­fordul s felkiabál valakinek. — Az anyagot csak reggel válo­gassátok szét! Károly menten talpra ugrik. A mester odamegy hozzá s úgy tesz, mint aki csodálkozik. — No úgy látszik, ez meg se koty­tyant neked. Négy kocsival raktál. Megjárja. — Én majd megszilárdítom a nor­máikat — jelenti ki Károly — úgy megszilárdítom, hogy mindenkinek tátva mqrad a szája. — Némelykor nem tudja megállni, hogy ne henceg­jen. — Csakhogy ez olyan tessék-lássék munka ám — mondja Naxera — nincs valami híresen megcsinálva. — Micsoda... mi nincs? — da­dogja Károly s érzi, hogy elönti a mé­reg. Naxera még egyszer végignéz a kamrán, eztán mintha különös ke­gyet gyakorolna, azt mondja: Na jól van, most már hagyd abba. — És ez az ami Károlyt a legjobban dü­hösítl. Ogy bánik vele, mint egy bél­poklossal, mint egy szociális esettel. — Hogy tisztítsam kl jobban ezt a tetves kamrát? — kérdezi riká­csolva. — Amióta áll ez a vacak kre­matórium, még sohasem volt ilyen rendesen kitisztítva. A mester zsebébe nyul, cigarettát kotor elő, szája szögletébe teszi, há­rom másodpercig szótlanul áll, de ez Károlynak most három átkozott év­nek tűnik. Aztán majdnem lecsukódik a sze­me, akkorát hunyorít. — Ez tény! \ kantint már zárják. Károly egye­dül áll a pult előtt, mind a két kezében poharat szorongat, az egyik még színültig tele van limo­nádéval. Ogy iszik, mint aki a pusztából került elő. Közben azért a lányt is látja, s már azt is tudja, hogy Alená­nak hívják. Alena is lopva vissza­visszatekinget rá. így megy ez már napok óta, s egy szót sem váltot­tak még egymással. Mivel azonban a középkor már régesrégen elmúlt, ez az állapot sem tarthat örökké. Egyszer a gyár előtt összetalálkoznak. Károly hazakíséri. A lánynak pici szája van és hercig pisze orra. Már este van. Kint járnak a külvárosban. — Tovább már ne jöjjön. Itt lakom — mondja a lány. — Együtt laksz a szüleiddel? — kérdezi Károly. — Ühttmmm. — Apád él még? — Igen — s amíg a fiú szemébe néz, mintha valamit máris megsejtett vplna a fiú' kérdéséből. — Nekem már nem él az apám — mondja^ Károly s tonnányi bánat la­pul a szavai mögött. Már egészen sötét van. Most meg is csókolhatná a lányt, ha a lány is akarná. De a lány nem akarja. Ká­roly nem erőlteti, felnéz a tetőre s az antennára bámul. — Itt egész jól fogjátok Prágát, ugye? — kérdezi, hogy másra terel­je a szót. — Egész jól — válaszolja a lány. Persze a kemencejavítás ez valami egészen más dolog. Mindenki harcra készen áll. Aszbesztruhákban, védő­sisakban és esetleg kesztyűkben, olyasfélékben, mint amilyeneket a hírneves hoki játékosok viselnek. — A kötélen eljutsz egészen a fa­lig, ott leteszed a téglát, az egész nem tart tovább, mint ameddig ötig számolsz és máris felhúzunk, vilá­gos? — magyarázza Naxera a fiúnak. Károly bólint. Amikor rákerül a sor, leereszkedik.' A kötelet automatikus motolla irányítja. Még az utolsó felvillanó fénynél látja, hogy a mester ökölbe szorítja a hüvelykujját. Egyszóval vele druk­kol, hogy sikerüljön. Most egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy ordibáló hajcsár. A Dukla-vidéki Ukrán Népi Együttes a győzelem napján új műsorral mutatkozott be a pre­šovi Záhorský Sžínházban. A néjii együttes „Köszöntelek élet" című ének- és táncmüsorát Štefan Ladlžínský librettó'ja alapján a Kiváló munkáért érdemrenddel kitüntetett Melania'Nem­corá koreográfus tanította be. (Foto: CTK - I»án Lapmka fel»éte»c.J — Fél kézzel is megcsinálom — gondolja magában. Ti/Tár elérte a kemence szélét. Sár­ga forróság veszi körül. A vé­dősisak plexiüvegjé.t köd homályo­sítja. Semmit nem lát. Nem tudja hova tegye a téglát. S ahogy jobb­ra-balra forog, a kötél is forogni kezd. Kétségbeesetten próbál tájéko­zódni, aztán elereszti a téglát, hall­ja a csattanását, bár ez a hang is nagy messzeségből letompítva ér hoz­zá, mintha vatta lenne a fülében. Megdöglöm itt! Megrántja a vész­zsinórt, hogy húzzák fel. De közben már letelt az öt másodperc, amúgy is felhúznák. Kimászik a nyílásból, négykézláb, hasmánt. Fekszik a földön, ledobja magáról a védősisakot, lélegzik. Leg­fontosabb a lélegzés. Egészen vörös az arca, sőt inkább kék. Nem is tud­ja, hogy a mészporban hempereg és hogy igen komikusan hat. A kőmű­vesek hasukat fogják a röhögéstől. Végül is feltápászkodik. — Halálig eleged van belőle, mi? — kérdezi az egyik és mosolyog. — Hát tudod ez nem' afféle kirándulás. — Az ördögben Is, kiesett a ke­zemből a tégla. Dehát hová tegyem, ha nem látok semmit?! — méltat­lankodik nagy hangon, de legszíve­sebben sírna. Kesztyűjével törölgeti a szemöldökét. — Vigyázz, leégeted az orrodat — kiált rá Naxera. — Vedd le a kesz­tyűdet! — de aztán maga ugrik oda s lehúzza Károly kezéről a kesztyűt. A fiú könnyein keresztül is látja, hogy Naxera az egyetlen, aki nem nevet rajta. — Be tudod fogni egy pillanatra a szádat, amíg megmagyarázom ne­ked? — kérdezi a fiútól. — Nem szabad lélegzetet venned! Beléjegzel és visszatartod, mert különben el­homályosítod a maszk üvegjét. És ne Izegj-mozogj a kötélen, mert az­tán úgy fogsz forogni, mint a ring­lispilen, világos? — végigméri a fiút. — De ha nem akarsz, nem kell még egyszer lemenned ... Károly azonban nem akarja, hogy úgy nézzenek rá, mint egy vizesnyoi­casra. Ojból leereszkedik. Visszatart­ja a lélegzetét. A másodpercek úgy dörömbölnek a fejében mint a rob­banások. Egy, kettő, három. Látja hová kell tenni a téglát, oda­illeszti. Négy, öt... A kötél máris húzza fel, úgy érzi, mintha szédítő gyorsassággal történ­ne mindez... •\7"an abba valami, hogy dolgozni * is meg kell tanulni. Veregetik a vállát. Olyan érzés ez, mintha lovaggá ütnék. De ebben a pillanatban tekintetével már messze jár, újra Konov felé úszik a nézése, tetők, kémények, gáz­vezetékek és szállító hidak tengerén át. A gyár felett most fehér füst emelkedik, ünnepélyesen kúszik a magasba a gőzoszlop, a házak feke­te sziluettje mögé nő, mint egy pompás, .hatalmas, hófehér bokor. (Részlet a szerző filmnovellájá­ból. Megjelent: a Rudé právo­ban. Ford. m. m. d) A filmművészet hatalmas seregszemléje előtt Moszkvában megkezdődtek a III. moszkvai nemzetközi filmfesztivál előkészületei. A meghívókat már szétküldték a világ minden részé­be *és várják a jelentkezéseket. A be­mutatásra kerülő művek jegyzékét később hozzák nyilvánosságra. A július 7-től 21-ig tartó fesztivált az idén, immár harmadszor a hagyo­mányos jelszó „A művészet humaniz­musáért, a békéért és a népek barát­ságáért" jegyében tartják. Impozán­sabb lesz az előzőeknél, mert sok fiatal ázsiai, afrikai és latin-ameri­kai ország filmművészete is szerepel majd új alkotásaival. A. moszkvai nemzetközi filmfeszti­válok hagyománya a leghaladóbb filmművészet térhódítását jelenti. A szovjet filmek első nemzetközi bemu­tatóját az 1927-es párizsi világkiállí­tás alkalmából rendezték meg. Nagy sikert arattak a Potyomkin-nal. Ké­sőbb 1932-ben Velencében szerepel­tek szovjet filmek, majd 1935-ben 19 nyugati ország Moszkvába hozta el alkotásait. 1959-ben 44 ország részvételével rendezték meg az I. moszkvai nem­zetközi filmfesztivált. Azóta két évenkint hagyományosan megrende­zik. Tavaly előtt már 55 ország film­gyártása képviseltette magát .alkotá­saival, ez is a moszkvai fesztivál nö­vekvő népszerűségét bizonyítja. A bemutató színhelye a moszkvai hatalmas Rosszija és Kozmosz mozi lesz, egyes filmeket a Lenin Stadion­ban is vetíteni fognak. (L) ül SZÖ 8 * 196 3' m ái us z 5-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents