Új Szó, 1963. április (16. évfolyam, 91-118.szám)

1963-04-20 / 109. szám, szombat

T evéllé csokrosodott a rügy, barack és cseresznyevirág illattal volt tele a barkafényű, meleg április. A fák zsenge méhzsongta árnyékot bontottak a felhőtlen verőfénybe. A levegő simogatott, mintha az is megpihésedett volna. Panni, a nyúlánk, hihetetlenül karcsú eleven szemű újságírólány nem tudott betelni a szokatlan korán kibomló tavasszal. Érzékeny természete olykor szélsőséges elragadtatásokban, lelkendezésekben,.. kedves naivitásokban nyilvánult meg, ami — egyébként nem túlságosan nőies — soványkaságát kellemes, vonzó, lányos bájjal ruházta fel. Amilyen törékeny volt, éppoly előszeretettel használt erős kifejezéseket. Ez a csupa-illat, csupa-virág tavasz sem volt neki tavasz, amíg meg nem találta hozzá a markáns kifejezést: „Dühöng a tavasz". S amint megtalálta, egyből úgy érezte, az övé a tavasz, őbenne van, ő hozta, ő a tavasz. Meg volt mámorosodva, szédült, ha felnézve a cseresznyefára, a fehérvirágos ágak között átütött az égbolt kékje. Délelőtt kinn járt a határban, Máthé Áront, az elnököt vadászta. A rajonnál ajánlották a figyelmébe, hogy „azt érdemes megnézni", s meg is nézte, válósággál ráfeledkezett, amikor a nagydarab ember odanyúftotta a markát: „Ne csodálkozzék, ha nehezen talált meg. A kukorica még nem bújt ki a földből, látja-e, s máris annyi a munkánk, hogy ki sem látszunk belőle". Panni kicsit otthagyta vékony kezét az elnök markában, s haját szélirányba vetve nevetett: „Igazán jó nagy kell legyen az a munka, ha még az elnök elvtárs sem látszik ki belőle!" Máthé Áron sem volt kevésbé fogékony a humorra, mint Panni. Lomha mosollyal nézett végig magán: „Ami azt illeti, kicsit csakugyan túl vagyok méretezve. Vannak ls rosszmájú barátaim, akik avval heccelnek, hogy az elnökséget csak a centimmel érdemeltem ki, lévén, hogy ily tág, lapos határba olyan elnök kellett, akit ha keresnek, hamar meg lehessen kapni, úgy toronyirányt." Kacagtak, aztán az elnök aggodalmas pillantást vetett Panni magassarkú, pántos szandáljára: „Ha már kinn vagyunk, kicsit körül is hordoznám a határban" ... Mire befejezte volna, Panni már ki is lépett a szandálból s bizonytalankodó mezítláb-léptekkel, „úgy toronyirányt", nekiindult a szántásnak, a traktor irányába. Máthé Áron állt, nézte szótlanul, csak a szemével adta meg: „Ezt már hívfák terepfárásnak". Aztán lehajolt, felvette a szandált, s vitte Panni után suta finomkodással, az uffára akasztva... Es járták a határt: illatozott a föld, a . fűzfa, melegen sütött a nap, a fújdogáló szél is meleg volt, s délibábosan lenge a határ, Panni érezte, hogy arcát megszínesítette a tavaszt nap, s az elnököt, aki már nyáriasan le volt barnulva befelé menet a faluba már „Áron elvtárs"-nak szólította. Látszott rajtuk, hogy kölcsönösen meg vannak elégedve: Panni, hogy ilyen elnököt, s Áron, hogy ilyen újságírónőt ismerhetett meg. A határban tett séta után beültek a kellemesen hűvös-árnyékos elnöki szobába. Máthé Áron jólesően dőlt hátra a széken: — No ez már komoly tavasz! Amíg az embernek a meleg esik jól, addig még csak olyan fióka a tavasz. De mikor már a hűvöst -érzi kellemesnek, akkor már komolyan lehet venni, hogy beállott. — Beállott? Dühöng, Áron elvtárs, dühöng! — mutatott ki Panni fátékos pózzal az ablakon, a gyümölcsöskertre. — Valósággal tobzódnak a fák a színben, a virágban. Az elnök kicsit megnézte. — Szó se róla, erős tavasz. Ügy nő minden, mintha húznák. Vashengerrel sem lehetne már többet visszanyomni a föld alá. — Igazi jó fűhúzó idő. Az ilyenre szokták mondani, ugye? — Az ilyenre. Pláne, ha egy kicsi eső is vegyülne még belé. Panni közben elővette noteszét, s levéve a tavaszt napirendről, részletekbe menően faggatni kezdte az elnököt a gazdaság dolgairól. Máthé Áron csendesen, hivalkodás nélkül, de magabiztosan válaszolgatott, sorolta az eredményeket, a számokat, adatokat mindaddig, míg az egyikben el nem bizonytalankodott, s akkor elnevette magát: „Várfon csak, hívom a könyvelőt, utóvégre nem évzáró raport az én fejem". panni letette a tollat, s kezét a térdén összekulcsolva, lopva a karjára pillantott, hogy milyen szépen megkapta bőrét a nap, azután nagyot nézett, amikor az elnök a könyvelővel megjelent: fiatál lány, igazi hétszépség mutatkozott be, hogy „Iboly, a könyvelő". Nagy, sötét pillájú kék szeme nevetősen nézett, elől leeresztett hajfonata végeiben megbomolva, sugáros ívben tört meg keményen-formás mellein, mint valami merítésnyi patakocska vize az útjába került kövön. Nézte Panni, már-már megzavarodva nézte, s szívében enyhe sajgást érzett. Nem volt az irigység Szabó Gyula (RNK)í FÜHÚZÓ ÁPRILIS vagy méltatlankodás, hogy az egyik lány miért ilyen s a másik olyan, de szomorkás érzés volt, kissé lehangolódott tőle. Máthé Áron az állát súrolgatta, mintha le akarta volna csiszolni a szögletességét. Nem szólt bele, hagyta, hogy Iboly egymaga válaszolgasson, nem tálált semmi kiigazítani valót. Csak akkor ült neki ismét a szónak, amikor Panni összecsukta noteszét, s feléje fordült. — Áron elvtárs, még valamit kérdeznék. — Nocsak, nyugodtan. — Miért hívfák magát a tagok Muszáj Áronnak? Az elnök diplomatikusan nevetett: — Akitől hallotta, az nem tudta megmondani? — Dehogynem. Csak szeretném magától is hallani. — Muszáj? — Isten őrizz! Csak ha akarja. — No azért! — adta meg magát az elnök. — Most már én is így mondom, látja-e: „Csak ha akarja". De négy esztendővél ezelőtt, amikor az elnökséget reám bízták, akkor még „muszáj"-t kellett mondani. Nem mintha valahol így lett volna előírva, de keményen kellett megfogni a dolgot, mert meg volt lazulva. Kezdett a gazdaság olyan zsákhoz hasonlítani, amelyikből ki két marokkal vesznek, de belé csak féllel tesznek. Az elnök, aki előttem volt, arra állította reá a gondolatát, hogy ha az embereknek azt mondtuk, a közösben jobb élet lesz, mint a magánban, akkor legyen is főbb. Jó, ebben nem is volt hiba idáig. A hiba abból lett, hogy a jólét az oszthatatlan alap rovására kezdett gyarapodni. Az elnök maga személyesen is szerette a hasát, akár italról, akár ételről volt szó, s a gazdaságot is erre állította reá. S a,z emberek könnyen reáálltak, mert tetszett nekik a könnyű élet. A józanabb s előrelátóbbja ugyan morgolódott, hogy ez semmi jót nem ígér, mert felélni könnyebb, mint gyarapítani azt, ami van, s az ilyen jólét ahhoz a kúthoz hasonlít, amelyikből nagyobb vederrel merítenek, mint amennyit a forrás ereszt, de a másik része körömszakadtáig védte az elnököt, s már úgy nézett ki, hogy a jólétbe megyünk tönkre. — Felnézett, elmosolyodott, hogy bármilyen furcsán hangzik, így volt. — S akkoif azután az egyik közgyűlésen előállt az én asszonyom, Kati — folytatta nevetve restelkedő büszkeséggel. — Még ma is előveszem annak a gyűlésnek a Jegyzőkönyvét, s böngészgetem. Pedig a jegyzőkönyv csak a hamuja annak a tűznek, amit ott akkor Kati gyújtott. A veleje, a lángja a szavának az volt, hogy „előbb tégy, aztán végy": a jó életnek meg kell vetni az ágyht, s hogy az elnököt meg kell bízni a rajon összes bankettjeinek a rendezésével, de az el'nöíct teendőket el kell venni tőle. Panni kinyitotta a noteszt. Máthé Áron zavart mosolygással kivárt néhány percet, aztán legyintett: — Jegyezze, ha már éppen jegyezni akarja, de ahhoz ott kellett volna lenni, hogy lássa, ami ott volt: azt a felzúdulást, megbolydulást, két pártra szakadást. Oda kellett üljek a feleségem mellé, erősítésképpen, mert már félő volt,/hogy a mának élők „fejbeszavazzák". Amikor még sokaknak az sem tetszett, hogy ha igaza van, ha nincs, asszony miért üti bele az orrát olyasmibe. Vesse ő csak az urának az ágyát, s ne baflódfék avval, hogy a jólétnek, hogy van vetve. De Kati, amilyen kicsi semmiség úgy szemre, annál erősebb fából volt a bölcsője, amiben ringatták. A pártba is elsőnek lépett be. ö volt az első asszony itt a faluban, aki párttag lett. — Megrestellte magát, hogy így belemelegedett a feleségébe, s úgy folytatta, mint aki most' már rövidre fogja: — Szóval, a vége aztán mégis az lett, hogy az előrelátóbbak kerültek többségbe, s az elnököt leváltották. S felmerült akkor, hogy Katit válasszák meg — nézett, hogy nem tehet mást, csak Katiról kell beszéljen —, de attól már ő is megijedt, hogy ő nem tud olyan nagy felelősséget magára venni. No, ha ő nem;' akkor az ura! Ezen aztán még azok ls kaptak, akik az elnök hívei voltak: „Ügy van, akkor legyen az ura, lám, őt majd meg tudfa-e kritizálni, ha nem jól veti az ágyat". S így lettem én az elnök, avval a feladattál, hogy a fólétet, az osztalékot megtartva, de lehetőleg még feljebb emelve azon a szinten, amin volt, a gazdaságot milliomossá tegyük. Hát ez volt az a feladat, amelyikre nyugodtan rá lehetett mondani, hogy engem, mint elnököt nem fenyegetett az elhízás veszélyével — súrolta meq ismét az állát lappanqotott derűvel. Panninak is nevetésre húzódott a szeme, s tele volt hálával a tolla alá került vallomásért. /

boly komolykodva nézte meg az elnököt: — Tönkre is ment alaposan! Máthé Áron összegombolta hasán a kabátot: — Te csak hallgass Iboly! Te akkor még nagybabával játszottál, s örömödben, hogy félcipőt kaptál, kiálltai az útra s úgy szökdöstél féllábon, hogy „félbe vagyok, félbe vagyok". S közben félszemmel a földet nézted, hogy van-e már árnyéka a mellednek. Iboly elpirult, de ahogy velük nevetett, abban nem volt neheztelés, inkább jóleső pironkodás volt. Az elnök élvezettel nézte: úgy ült a tekintete rajta, mint a pillangó az első virágfát nyitó, fiatal barackfán. Aztán súlyos teste megreccsentette a széket: — De azért igaza van Ibolynák. Milliomosok lettünk, anélkül, hogy a bőr reászáradt volna a csontomra. Pedig, hígyje el, kivált az első, az kemény egy esztendő vólt! Meg kellett értetni az emberekkel, azokkal, akik nem értették, hogy az osztatlan éppúgy <lz övék, mint amit kiosztunk, s évről évre többet osztani csak úgy lehet, ha az osztatlant folyton gyarapítjuk. Ahhoz pedig, hogy mind a kettő több legyen s gyarapodjék, keményebb munkára van szükség. Nem mondom, fogott a jó szó is, de voltak, akikkel nehezen lehetett zöldágra vergődni, s nemegyszer vastagabbra fordult a szó, hogy „Jóember, a nemjóját, ezt mindenáron muszáf megérteni." Hát így lett belőlem aztán

: Minden Áron, meg Muszáj Áron. Nem tudom, így hallotta-e, én így tudom. Amihez még esetleg annyit tehetek hozzá, hogy miután egypárszor bírálat ért, azóta egészen eltemettem a „muszájságomat". Igaz-e Iboly? Mondjad, ha nem igaz. — Hallhatja, hogy nem mondom — kacagott rá Iboly. — No ugye. hallja maga is, hogy nem mondja. De a Muszáj Áron már fenn van maradva, mint valami vésett sírfelirat: csak a f ej fával korhad el. T^lhall gat ott, mintha azt várta vol-*J na, hogy a Panni tolla utólérfe a szavait. A lábát nézte Panninak, a csinosfeszesen felkálangyált lábát, s rajta a pántos szandált. Elébe villant, amijit m.ezítláb nekiszaladt Panni a szántásnak, s mintegy adakozón folytatta: — Hanem valamit még el kell mondfak magának• Bárcsak azt az egyet ne mondták volna, amikor elnöknek választották Kati helyett, hogy „jól van, legyen Máthé Áron az elnök, lám, öt majd meg tudja-e kritizálni Kati! Mert ha hiszi, ha nem, senki engem ez alatt a négy esztendő alatt annyit nem kritizált, mint ő. S nem úgy, hogy ülünk otthon az asztalnál, s 6 mondikál, hogy né, Áron fiam, gondold meg, esetleg másképpen nem lenne-e jobb. Dehogy! Ott né. a legnagyobb nyilvánosság előtt örökké, s avval az ö elevenbe csípő nyelvével, hogy sokszor csak ülök s nézem, nézem szépen, nézem csúful, hol kérlelve, hol rendreutasítva, hogy „kímélj egy kicsit, Kati, a szentedet, te, Kati, melyik zsebembe dugjalak, hogy elhallgass." Mert említém, csak egy falás az egész, nem is tudom, hol fér el benne annyi szó, hogy egyszerre úgy nyakon tudja önteni vele az embert. Olyan élesen adta elő-, hogy Panni is, Iboly is virult a kacagástól. —•Otthon aztán elő-előveszem, hogy „hallgass ide, te Kati! Nem tudnád te valahogy úgy beosztani, hogy amit gyűlésen akarsz nekem mondani, annak legalább a nagyfát itthbn mondd el, négyszemközt? Nem mind, nehogy az legyen, hogy engem bezzeg nem kritizálsz, de legalább a nagyját, a csípósebbjét!" Próbáltam már így is, de csak kacagta: „Hát azt te hogy gondolod, te Áron? Azért kritizállak, mert vannak, akik kíváncsiak, hogy vafon merlek-e téged kritizálni? Csináld úgy, hogy Jól legyen, s nem kritizálok én akkor, ne félj. sem a kapun kívül, sem a kapun belül. De amíg van miért s míg reád fér, addig biz'a mondom én inkább a kapun kívül, mert itthon csak legyintenél, hogy asszonybeszéd, arra ami a kapun kívül igazság." Hát így megvan nyomorítva az én életem, látja-e! — nézett sopánkodva. — S még ne mérgelődjék az ember, ha az forog közszájon, hogy otthon, lehet én viselem a kalapot, de hogy a gazdaságban Kati viseli, az szent! Ügy is hívják: Elnök Kati. Ahogy én Muszáf Áron lettem, úgy lett ő Elnök Kati. Panninak tele volt a szeme az elnökkel, s nem tudta megállni mosoly gás nélkül, amint elnézte a nagydarab ember panaszos, magaszántó képét: ^ — Hát igazán, minden szánalmat megérdemel. — ügye? Maga is azt mondja? — simított félre haján az elnök, s anélkül, hogy számot adott volna róla, kigombolta hasán a kabátot. Iboly és Panni cinkoskodva összenézett. Máthé Áron elkapta pillantásukat, zavartan pisolygott, s megint csak összegombolta. Panni gondolta, kicsit kisegíti zavarából: — S mik a vágyai, Áron elvtárs? Máthé Áron most már egészen zavarba jött. — A vágyaim? — s tette magát, hogy nem érti. — Igen. Valami vágya, amit szeretne beteljesülve látni. Mondjuk, ha valaki azt mondaná, mint a mesében, hogy három kívánságát teljesíti, mit kívánna? Iboly már felállt, épp indulni akart, hogy magukra hagyja őket, de a kíváncsiság visszafogta. Kissé csodálkozott ő is a kérdésen, mint akinek soha eszébe nem futott volna, hogy ilyent is lehet kérdezni az elnöktől, de ha már megkérdezték, most már ő ts szeretné hallani a választ. M

áthé Áron annyira gyerekesnek, hozzá nem illőnek találta a kérdést, hogy elnevette magát. — Hát, mit mondjak?... Semmi esetre sem motorbiciklit. — S látva Panni meglepődését, hozzátette: — Mert itt most nálunk, mióta Hunyadi Jóska béliurrogtatta az elsőt a faluba, a fiatalok mind azért vannak megbolondulva. Első látásra még én is megkívántam, de aztán eszembe villant, hogy ilyen megterheléssel úgysem állna egyébből az én motorozásom, mint durdefektből, s lemondtam róla. Örült, hogy ilyen jól kivágta magát, de Panni nem hagyta annyiba: — Na jó, azt megmondta, hogy mit nem kíván. Most már csak az van hátra, hogy mit kíván igen-igen. — Hogy mit kívánok igen-igen? — súrolta az állát az elnök. — Jó, megmondom: igen-igen kívánnám, hogy vagy engem váltsanak le az elnökségről, vagy Ibolyt a kőnyvelőségről. Penni is, Iboly is nagyot nézett. — Mért ha nem, ha továbbra is így marad, igen nagy veszély fenyegeti a családi békességünket. Hát nem? Nézzen csak rá! — vette szemügyre tetőtől talpig a füle hegyéig elpirult könyvelőlányt. — El lehet ezt a szépséget csak úgy, érzéstelenül könyvelni? • Iboly nem tudott hova nézni zavarában. — Ö, Igazán... né, hogy elpirultam! — takarta el égő arcát, mintha szépségét takargatta volna. — Többet nem is kerülői: az elnök elvtárs szeme elé, úgy elmegyek! — fogadkozott igen-igen, s kivitte jóleső pirulását az ajtón. Panni belefeledkezve nézett utána. Ez alkalommal tartózkodott az erős kifejezéstől, de tiszta szívből mondta: — Igazán szép, formás kislány! S ami különösen érdekés benne: úgy talál a lénye a nevéhez, hogy én ezután az „lboly"-hoz mindig csak őt tudom hozzáképzelni: Szép egyenes tartású, mint az „l", formásán telt, mind a „b", kerek a szeme, mint az „o", s egész. lényében van valami „ly"-os lágyság. Máthé Áron rácsodálkozott, mint akinek valami roppant egyszerű dolgot tárták elébe, aminek meglátásához azonban nem volt neki szeme. — Ez csakugyan talál, jól mondja! — Tiszteletteljes elismeréssel bólintott, hogy ilyesmit is csak egy újságíró láthat meg. TTabozva hallgatott, aztán — ha •*••*• már ilyen szépen megfejtette ,,lboly"-t, — még tett egy vallomást Panninak. — Ha áll az, hogy az ember egyszerre kettőt is tud szeretni, akkor nálam Iboly kerülne Kati mellé. Panni azt hitte, ez is csak móka, de ránézve az elnökre, meglepte a komolyság, amellyel szavainak szó szerint értelmet adott. Nem titkolta megütközését, s Máthé Aron sietett eleiét venni, hogy szóban is megfogalmazza: — Mindjárt megérti, mire mondom. — Szünetet hagyott, szemöldöke ráncba szaladt. — Volt Ibolynák egy nénje, Anikónak hívták. Szakasztott ilyen volt, mint Iboly. Mint amikor a jószág lelegeli a vadherét, s a here ugyanolyan virágot hajt megint, úgy hasonlították egumáshoz. Nincs mit a szót szaporítsam. Látta Iboly t. úgy veheti, hogy Anikót is látta. Másképpeň rnlr nm ts tátHatfa, mert Ttzefa nyolcéves korában kútba ölté magäfa Cigarettája után nyúlt, rá akart gyújtani, de aztán mégis arrább lolta. Panni döbbenten hallgatott. — Máig sem tudja senki biztosan, miért tette. Egy kérdőjel volt az egész falu, amikor a hír végigfutott. Két nap múlva lett volna az esküvője Tatár Imrével. Anikó szegény lány volt. Tatár Imre nagygazda legény. A régi história. Imre szerette Anikót, Anikó nem Imrét. De a szülők, az Anikó szülei, hallani sem akartak arról, hogy mást szeressen. Mert a semmit hiába szorozzák össze a semmivel, az úgy is csak semmi. Egyszerű volt a szorzótábla.De én megígértem Anikónak, hogy nem hagyom cserben. S a cédulára, amit nekem hátrahagyott, mégis azt kellett írja, hogy „Két este vártalak, de te is cserbenhagytál" ... Pedig nem volt igaz. Nem hagytam cserben. Igaz, hétfő estére odaigérkeztem volt, hogy megbeszéljük, mikor jön el velem. De úgy volt, hogy másnap mennek a városba, megvásárolni legalább azt a kicsit, amit a szülei áldozni tudtak az esküvőre, s gondoltam, nem zavarom, feküdjék le idejében, hajnali háromkor már talpon kell legyen. S kedden este megint nem mentem, avval a gondolattal voltam, hogy egész nap úton volt, fáradt, ne kelljen értem virraszszon. Szerdán este aztán úgyis megyek, s egyúttal hozom is. De. szeraán este már őt virrasztottuk'. Virrasztottam én is, a cédulával a zsebemben. Kivett egy cigarettát, de ezúttal sem gyújtotta meg, csak ütügette az asztalhoz. — Kicsi lányka volt akkor Iboly, 6 hozta volt el a cédulát egy borítékban. Elolvasom, s üzenem Ibolytól: mondd meg Anikónak, nem hagyom cserben, ma este ott leszek. Mire Iboly az üzenettel hazaért, Anikót már nagy jajszó vette körül a kút mellett. A szülei avval nyugtatták lelkiismeretüket, hogy véletlenül esett bele. Nekik könnyű volt. Én nem tudtarri avval nyugtatni, mert nekem írást hagyott hátra. Pedig maga is megítélheti, inkább az ő lelküket kellene nyomja. Én, ha vétettem, csak a jóakaratommal vétettem, ök nagyobbat vétettek a szorzótáblájukkal. TSomoran gyújtott rá, s pislogva fújta ki a füstöt. — De hát hiába is próbáltam volna én akár a szüleivel, akár mással megosztani azt, ami engem nyomott — legyintett keserű lemondássál. — Ogysem tudtam volna én azt megosztani. Nemcsak az nyomott, hogy én is részes lettem, akaratom ellenére részes lettem abban, hogy úgy történt, hanem az is, hogy olyan valakit veszítettem el véle, akit soha senki nem tud pótolni. Panni megrendülten forgatta kezében a tollat. Hosszú szünet után megkérdezte: — Es Kati, a felesége? Máthé Áron értette, mire céloz. Tekintete megenyhült, arcának komor merevsége feloldódott: — Kati? Kati volt az egyetlen, akt annyira, amennyire az ilyent felejteni lehet, el tudta velem felejtetni, s pótolni tudta. De ahogy most naponként itt látom magam mellett a lánynyá nőtt Ibolyt, illetve Ibolyban Anikót, sokszor el-elfog valami szorongató érzés, nincs nyugtom olyankor, sehol sem kapom a helyem, s ki kell menjek a határba, hogy járjak egyét. S nemegyszer azon a gondolaton kapóm magam, hogy van nekem egy pont olyan fiam, mint én, s bárcsak lenne Ibolynák is mielőbb egy pont olyan leánya, mint ő, akiket már nem kellene abba a szorzótáblába bészorozni. Panni szelíden mosolygott rá: — Látfa, mégiscsak vannak vágyat. — Vannak, szó se róla. Csak hát van köztük olyan is, amelyikről nem mindennap beszél az ember. Kivált ha pont Iboly is jelen van. Panni értette. Háiás, elérzékenyült pillantással köszönte meg a bizalmat. Elrévülten, hangjukat vesztetten ültek egy ideig. Dús illattal telített szellő libbent be az ablakon. Máthé Áron elnyomta a szivart, s igyekezett vidámabb hangol ütni meg. — Kinn „dühöng" a fűhúzó tavasz — intett a gyümölcsösre —, s mi úgy ülünk itt, mint akinek levágták a szárnyát. Jöjjön, szívesen látjuk ebédre. Gondolom Katinak sem lesz ellene kifogása, én pedig direkt érdekből hívom: legalább majd pártomat fogja, ha előhozom Katinak, hogy fordítsa egy kicsit családiasabbra a kritikáját. Mert ezt 'is oda lehet sorolni a titkos kívánságaim közé. panni szívesen ráállt. Nem is L annyira az ebédért, mint inkább Katiért: kíváncsi volt arra a „kis" asszonyra, aki feltehetően még soványabb, mint ő, s aki mégis ki tudott egy ilyen nagy, erős embert gyógyítani a sebeiből, s -pótolni tudta azt az Iboly-szépségü Anikót... Ű| SZÖ 6 * 1963. április 13.