Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-31 / 90. szám, vasárnap

A z utóbbi években sokat Írnak és beszélnek a személyi kultusz­ról. A nemzetközi kommunista mozgalom, közte pártunk is felszá­molta ezt a szocializmustól idegen jelenséget. Olyan körülmények között, amikor a munkásosztály megdöntöt­te a burzsoázia hatalmát és uralko­dóvá lett, amikor a forradalmi párt a társadalom vezető ereje és a tár­sadalom szocialista építését irányít­ja különösen fontos a párt által fe­lelős helyekre állított személyek Intudatossága és erkölcsi mivolta, hisz bíznak bennük, hogy teljesíte­ni fogják a dolgozók akaratát, kö­.etkezetesen védelmezni fogják a párt és a munkásosztály érdekeit. Sok függ attól is, hogyan értelmezik küldetésüket, nem élnek-e vissza helyzetükkel személyi hatalmuk meg­erősítésére, személyes előnyszerzés­re és olyan helyzet kialakítására, amelyben rákényszeríthetnék akara­tukat a pártra, megszeghetnék a pártélet normáit és a törvényessé­get. Történelmi tanulság volt Sztálin személyi kultusza, mely nem csupán személyének bálványozását jelentet­te, hanem — mint az SZKP XX. kongresszusa rámutatott — a leni­nizmus elveinek és gyakorlatának durva elferdítésével járt. A személyi kultusz lényegét tekintve idegen a marxizmus—leninizmustól, ellentét­ben van a kommunista párt és a nagytömegek szerepének marxista­leninista értelmezésével. A nemzetközi forradalmi mozga­lom élcsapatává lett Szovjetunió helyzetéből következett az, hogy Sztálin kultusza és a vele összefüg­gő munkamódszerek többé-kevésbé befolyásolták a többi marxista—le­ninista párt tevékenységét, főként azokét, amelyek átvették a szocia­lista társadalom irányítását. Nálunk az 1948—1953-as években terjedt és hatott negatívan a személyi kultusz pártunkban és társadalmunkban. Er­re mutatott rá a XII. pártkongresz­szus visszatérve a személyi kultusz kérdéséhez és felszámolásához, s minden kommunistát felszólított, hogy megalkuvást nem ismerve küzd­jön a személyi kultusz maradványai­nak felszámolásáért. Most is azért emlegetjük a sze­mélyi kultuszt, hogy elsöpörjük azt, ami még azokból az időkből vissza­maradt és gátolja előrehaladásun­kat, hogy olyan feltételeket teremt­sünk, amelyek megakadályoznák a személyi kultusz múltjának megis­métlődését. Természetesen ügyeljünk arra, hogy a személyi kultusz bírá­latában azokra a pozitív és egészsé­ges jelenségekre támaszkodjunk, amelyek a múltban gyökeret vertek és társadalmunk sérthetetlen alap­jává lettek. Mint Novotný elvtárs nemrégen osztravai beszédében mon­dotta: „az, hogy ma leszámolunk a személyi kultusszal és módszereivel, a társadalom életére kiható követ­kezményeivel, nem jelenti azt, hogy a személyi kultusz elleni harc leple alatt támadni fogjuk azt, amiért a munkásosztály a kommunista párt •vezetésével évtizedeken fit harcolt, és becsempésszük életünkbe a kis­polgári liberalizmust. Tudjuk, mit je­lentett a személyi kultusz kora, mennyi igazságtalanság történt ak­kor hazánkban, pártunkban, a nép életében. Vessünk véget a személyi kultusz következményeinek, de ne idézzünk elő újabb nehézségeket, amelyek ellen később nagyon nehéz harcot kellene vívnunk." Kérlelhetetlenül bírálva a személyi kultuszt, annak ártalmasságát és veszélyét, aligha tarthatjuk szeren­csésnek azok álláspontját, akik ré­gebbi illúzióikból kiábrándulva kép­telenek objektíven szemlélni a múl­tat. Nem érthetünk egyet azokkal, akik hirtelen csak általános merev­séget, csupa tévedést és ámítást látnak a múltban és nem látják azt, hogy a forradalmi mozgalom a sze­mélyi kultusz súlyos hibái ellenére eredményesen fejlődött, a párt telje­sítette fő feladatait és a dolgozók elérték a párttól kitűzött cé­lokat. Nem érthetünk egyet olyan kiinduló ponttal, hogy a személyi kultusz következtében mindenütt önkény uralkodott, mindenütt szub­jektíven, a társadalom követelései­től és szükségleteitől függetlenül döntöttek, az emberek pedig csak a csavarok szerepét játszották a mutatókat hajszoló tervgazdaság vak gépezetében. A nem objektív álláspont nem se­gíti elő a személyi kultusz maradvá­nyainak tényleges kiküszöbölését, megnehezíti a jelenlegi feladatok tel­jesítését, mert azzal, hogy a múlt ér­tékelésében félrevezet, sok jelenlegi fontos kérdés megoldását is lehetet­lenné teszi. Bár a legnemesebb szán­dék vezérelheti az ilyen egyoldalú bírálókat, felületes bírálatuk objektí­ven erőink és forrásaink tagadását, vagy minden esetben lenézését jelen ti. Ez nem segíti elő a hibák és té­vedések konstruktív kiküszöbölését. Itt ls érvényes az a megállapítás hogy nem jó a másik véglettel har colní a kiküszöbölendő szélsőségek A személyi kuilusz és ellen. Ha például küzdünk az egyének életét gyakran megkeserítő aktatolo­gatás, formalizmus és adminisztratív módszerek ellen, ez egy pillanatig sem jelentheti a társadalmi és állami szervek és intézmények tevékenysé­gének gyöngülését, az egész társada­lom törekvését céltudatosan egysé­ges áramlattá összefogó központi irá­nyítás gyöngülését. Ellenkezőleg, az aktatologatás, a formalizmus elleni küzdelem, az irányítás demokratikus formáinak és tökéletesítésüknek szor­galmazása viszonyaink között elvá­laszthatatlanul összefügg a szigorú központi és egységes irányítással, hisz ez fejlődésünk elengedhetetlen feltétele. Ezért nem lehet vita arról, vajon „tervezési mániába estünk-e", mlnt azt kezdettől fogva szemünkre hány­ják ellenségeink, akik „totális despo tizmust" látnak a szocialista rend szerben, melyben szerintük az ember a társadalmi intézmények gépezeté­nek nyomása alatt teljesen elvész. Csak arról lehet vita, hogyan emel­jük a terv tekintélyét, hogyan tökéle­tesítsük a népgazdasági tervezést; vi­szont e kérdésekben nagyon szüksé­ges a vita, s váljék a közgazdászok, a gazdasági és politikai személyisé­gek és valamennyi tapasztalt dolgo­zó tárgyszerű véleménynyilvánításá­nak közügyévé. Arról sem lehet vitázni, hogy pél­dául engedjünk-e vagy sem ifjúsá­gunk (és az adott fejlődési fokon az egész társadalom) világnézeti egy­ségre és akciőegységre nevelésében. Azok, akik annyira félnek a „külső beavatkozástól" az ifjúság életébe és a társadalmi szervezetek részéről történő bármilyen beavatkozást azo nosítanak az adminisztratív irányítási módszerekkel, ugyanakkor jogosan rámutatnak a társadalmi szervezetek munkájában gyakran megnyilvánuló formalizmusra, legyenek a tudatában annak, hogy nem az általánosságban értelmezett formalizmus, hanem az a formalizmus a baj, amely gátolja az egyesítő folyamat tényleges elmélyü­lését, az ifjúságra gyakorolt helyes és célravezető társadalmi ráhatást. Arról sem lehet szó, hogy a dogma­tikus, szektás értelmezésű marxizmus­sal szemben afféle „Ideológiamentes, nem intézményes" marxizmust állítsa­nak fel, azaz, hogy kizárják osztály­és általában történelmi alapját, s ér­telmét egyrészt az általános emberi problémák spekulatív megoldására, másrészt a csak egyénként látott em­ber erkölcsi-politikai gyakorlatára korlátozzák. Ha ilyen álláspontot képviselnénk a dogmatizmus elleni küzdelemben, akkor a valóságban lemondanánk tu­dományos ideológiánk forradalmi tár­sadalmi osztfilyjelentőségéről és kül­detéséről és szűk kört szabnánk neki amelyben különféle nézetek liberális összetalálkozásának kellene megtör­ténnie, mintha gyakorlati társadalmi következményeik nem is érintenének minket. Sztálin személyi kultuszának lényege Lenin 1922 decemberében levelet Irt a XIII. pártkongresszusnak és töb­bek között javasolta, gondolkozzanak Sztálin áthelyezésének módján és je­löljenek a főtitkári helyre más elv­társat. Lenin Így ír Sztálinról: „...amióta főtitkár lett, felmérhetet­len hatalmat összpontosított kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal." (Lenin Művei, 36. kötet, 603—604. oldal, Kos­suth-kiadás). Lenin hangoztatta, hogy Sztálin túlságosan goromba, lllojális és szeszélyes, tehát szubjektív jellem­vonásaira mutatott rá. Ma már pontosan tudjuk, hogy be­igazolódott az, amit Lenin előre lá­tott, tudniillik az, hogy bizonyos lát­szólagos „kicsiségek" „döntő jelentő­ségűvé" váltak, miutőn Sztálin nem­csak további hatalmat összpontosított kezében, hanem fokozatosan ellen­őrizhetetlenné vált és valóban vissza­élt hatalmőval. Ez teremtette meg személyi kultu­szának alapját. Személyének bálvá­nyozása elkerülhetetlen volt, mert a proletárdiktatúrában, a szilárduló szocializmus viszonyai között szemé­lyi hatalma csak azzal a feltétellel létezhetett, hogy azonos a munkás­osztály forradalmának, diktatúrájának érdekeivel, a szocializmus és a forra­dalmi világmozgalom érdekeivel; más szóval csak azzal a feltétellel létez­hetett, hogy a mozgalom, a párt és a dolgozók tényleges sikereit e szemé­lyiség érdemeinek tulajdonítják. A Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom győzelmének betetőzése nagy­szerű történelmi folyamat volt. Nagy ösztönzést adott a forradalmi mun­kás- és egyetemes felszabadító moz­galomnak az egész világon, s az ön­feláldozó kommunisták tízezreinek ve­zetésével rendkívül nehéz körülmé­nyek között építették a szocializmust — a dolgozó emberiség ragyogó jö­vőjét. E folyamattal egyidejűleg egészségtelen jelenség ütötte fel a fejét, s mint később kiderült, tragikus folyamat kezdődött, mely egyre In­kább ellentétbe került a társadalom objektív szükségleteivel és fejlődésé­vel, miután Sztálin szeméi'"' hatalma és önkénye fokozódott. Sztálin kultuszának elterjedésében kétségtelenül szerepet játszottak az imperializmus ellen vívott elkesere­dett küzdelem történelmi körülményei is, hisz annak a harcnak logikája, amelyet a szovjet nép a kapitalista körülzártság körülményei között a szocializmusért vívott, indokolttá tet­te a szocialista demokrácia ideiglenes korlátozását. Sztálin abszolút érvény­re emelte e korlátozásokat, kidolgoz­ta a szocializmus sikereivel arányo­san éleződő osztályharc helytelen el­méletét, mely később a durva tör­vénysértés „elméleti alapja" lett. Helytelen volna azt állítani ma, hogy Sztálin tagadta a párt vezető szerepét. Ellenkezőleg, igyekezett mindenképpen megszilárdítani, csak­hogy a pártmunkába bevitt antileal­nista módszerek jelentősen gyengítet­ték a párt vezető szerepét azzal, hogy fékezték az egész nép párt körüli egyesítésének folyamatát. A személyi kultusz azzal is nagy károkat oko­zott, hogy lebecsülte a szocialista ál­lamapparátus tökéletesítésének fon­tosságát, az aktatologatás és a for­malizmus elleni harcot. Például nem valósították meg a munkás-paraszt felügyelettel kapcsolatos lenini útmu­tatásokat. A rossz gyakorlatnak nem lehet jő elmélete. A lenini irányítási módsze­rekkel és munkanormákkal ellentét­ben álló személyi kultusz szektás és bürokratikus gyakorlata a dog­matikus gondolkodásban is vissza­tükröződött. Ennek az állapotnak ter­mészetes következménye az, hogy a bálványozott személyiség egyéni né­zeteit egyetemes, általános érvényű nézetekké nyilvánítjők. Éppen ez ha­tott károsan a marxizmus—leniniz­mus alkotó szellemű fejlesztésére. Ehhez még az is hozzájárult, hogy alapvető kérdések megoldása gyak­ran egy embertől, vagy egyének szűk körétől függött, az egyén nézeteit azonosították a marxizmus—leniniz­mussal. Ennek a helyzetnek meg­voltak az erkölcsi következményei is. Az ügyért lelkesedő, bátor és nyílt emberek gyakran több aka­dályba ütköztek, mint segítségre ta­láltak, igazságtalanul üldözték őket, viszont könnyebb volt a bólogatók útja. Harcunk a személyi kultusz hazai megnyilvánulásai ellen Pártunk XII. kongresszusa megálla­pította, hogy a személyi kultusz pár­tunkban is erősen hatott. Ez az Idő­szak már mögöttünk van. Az SZKP XX. kongresszusának hatására a múlt években újra olyan módszere­ket vezettünk be a pártmunkában, amelyek biztosítják a párt és a nép szoros kapcsolatát, a társadalom irá­nyításában a demokratikus centra­lizmus következetes érvényesítésével erősítik a párt vezető szerepét, fel­számolják a szubjektivizmust a ko­moly társadalmi kérdések megoldásé ban. Természetesen, az a körülmény, hogy a személyi kultusznak erkölcs­telen és egyenesen bűnös következ­ményei ls voltak — emberi sorsok önkényes eldöntésére gondolunk — egyes embereket egyoldalú érzelmi állásfoglalásra késztet a személyi kultusz kérdésében és bizonyos bi zalmatlanságot ébreszt bennük e ká­ros jelenség maradványainak felszá­molásával szemben. Gyakran érvel­nek azzal, hogy a szocializmus kül­detését, a pártmunka alapvető mód­szerelt, az emberek kapcsolatait érintő komoly kérdésekben jobb ha eltúlozzuk a bírálatot, mintha valami fölött elsiklunk. Ez persze nem ésszerű érvelés ak­kor, ha ennek alapján figyelmen kí­vül hagyják pártunknak még az SZKP XX. kongresszusa előtt meg nyilvánult erőfeszítését, melynek cél ja a személyi kultusz múltjának fel számolása volt. Pártunk elsősorban a szocialista demokrácia fejlesztésére, az állami és társadalmi szervezetek, az irányi tó intézméhyek munkájának tökéle tesítésére, elsősorban a pártmunka módszereinek tökéletesítésére, a párt élet lenini normáinak érvényesítésé re törekedett n személyi kultus7 ma radványainak felszámolásakor. Erre irányulnak az utóbbi ívekben hozott párthatározatok. Az elfogulatlan szemlélőnek látnia kell, milyen pozitív változásokra tö­rekszünk a gazdasági és közéleti irá­nyító és ellenőrző munkában. A párt­kongresszus az országos vita alap­ján intézkedéseket tett az irányítás demokratikus formálnak további tö­kéletesítésére, határozatot hozott a választott népi ellenőrzés! szervek felállításáról és a mezőgazdaság Irá­nyításának lényeges megjavításáról, hogy ez megfeleljen a társadalmunk szükségletének. A kongresszus jóvá­hagyta az új alapszabályzatot, mely nagy súlyt fektet a pártmunka lenini módszereire, a párton belüli demo­krácia megszilárdítására, a kollektív irányításra, a plénumok szerepének növelésére stb. A kongresszus egyik határozatá­ban feladatává tette a Központi Bi­zottságnak, hogy vitassa meg és zár­ja le a személyi kultusz Idején lefoly­tatott politikai perek hátralevő ese­teit. Mindezek az intézkedések mélyen befolyásolják életünk minden terüle­tét. Megnyilvánulásuk sokoldalú fo­lyamat, amely ma időszerűen meg­követeli, hogy a proletárdiktatúra ál­lama egyetemes néphatalommá ala­kuljon át, és előkészítsük a kommu­nizmus kibontakozó építésére való jö­vőbeni átmenetet. Ezt a folyamatot el­kerülhetetlenül a sematikus, dogma­tikus gondolkodásmód, azok merev­sége elleni támadás kíséri, akik meg­elégszenek az elért eredményekkel és nem akarnak előre látni. Helytelenség volna a pártnak ezt a törekvését úgy értelmezni, hogy örökre „vége van" a társadalom be­avatkozásának az emberek életébe. Is­merjük ezt a jelenséget, és kulturális fronton éppen úgy bíráljuk, mint éle­tünk más területein. Az, hogy minden egyéntől, elsősorban kommunistától megköveteljük, az elsőrendű társa­dalmi érdekek tiszteletben tartását, azt, hogy mindenütt ahol szükséges, engedjen egy kicsit „autonómiájából", még nem jelent visszakozást. A személyi kultusz az erkölcsi té­nyező társadalmi szerepének helyes értelmezését is gátolta. Erőszakosan elszakította a szervező és az eszmei nevelő munkát, és az utóbbit gyakran általános, moralizálással pótolta. Sok emberben megingott az erkölcsi té­nyező hatásába vetett bizalom, mely abban nyilvánul meg, milyen felelős­ségteljesen értelmezi minden egyén küldetését a társadalomban, köteles­ségét az általános munkamegosztás­ban, és egész életrendszerünkben. Ná­lunk senki sem tétlen csavar a vak gépezetben, senki sem mentesült a felelősség bizonyos részétől ezért, ho­gyan dolgozik társadalmi életünk igazi mechanizmusa, viszont senkinek sem jut olyan szerep, amelyben a többiektől eltérően mindent megen­gedhetne magának. A XII. pártkongresszus nagy jelen­tőséget tulajdonított a gazdasági fel­adatok megoldásának. Nem véletle­nül, hanem törvényszerűen és ezzel szerves összefüggésben kiemelte min­den egyes személy társadalmi fele­lősségtudatának fokozását. Semmi esetre sem hanyagolhatjuk el a ne­velőmunkát, melyet a társadalomnak szervezetein, elsősorban a párton ke­resztül kell végeznie, s amely meg­mutatja az összefüggést az egyének követelései és a társadalom lehető­ségei, valamint céljai között. Ter­mészetesen a másik oldalon viszont az irányító szervek hibáit és a hely­telen Irányító munkát nem lehet az­zal a felületes megindokolással lep­lezni, hogy „társadalmi érdekekre" hivatkoznak. Ez azt jelenti, hogy ha általánosságban növekszik a társa­dalmi felelősség, akkor sokkal na­gyobb felelősségtudatnak' kell érvé­nyesülnie ott, ahol Igényesebbek a feladatok, és végrehajtásuknak még komolyabb társadalmi kihatása van. E szempontból kell eldönteni az elején felvetett kérdést — a személyi kultusz bírálatának kezelését. Az a bírálat, amelyet a párt elin­dított, a társadalmi felelősség szem­pontjából bírál, olyan kritika, amely sohasem téveszti el szem elől a célt: sikereink megszilárdítását és mun­kánk olyan irányítását, hogy társa dalműnk további építésében gyor sabban haladjunk előre és minél ha­tásosabb nevelőmunkát végezzünk a szocializmus és a kommunizmus esz méinek szellemében. Ebből a szem pontból indultunk ki a személyi kul tusz okozta hibák jóvátevésének meg határozásában is Itt a döntő szem pont a párt vezető szerepének, tár sadalmi tekintélyének megszilárditá sa volt. A párt tekintélye társadalmi egy ségünk további alakulásának és el­mélyülésének, annak feltétele, hogy kihasználhassuk a néphatalmat klfe jező, a társadalmi szükségletek és az egyéni Igények növekedése közötti összhangot biztosító erkölcs! ténye zőt. Annak ellenére, hogy az embe­rek eltérően vélekednek számos fon­tos kérdésről, létfontosságú jelentő­sége van annak, hogy a szocializ­mus fejlődésének, a nemzetközi for­radalmi mozgalom antiimperiallsta, béke- és szabadságharcának alapvető kérdéseit Illetően biztosítsuk a dol­gozók nézetegységét. Számunkra nem a formális egység, hanem az embe­rek belső meggyőződéséből eredő föl­tudat a fontos. Ebből természetesen az követke­zik, hogy a párt küzd az emberek tudatáért, magas fokú öntudatosságá­ért. A személyi kultusz, szörnyű kárt okozott, nem vette tekintetbe, hogy az eszmei nevelőmunkában tapin­tatosan kell foglalkozni egyes embe­rekkel, a bizalmatlanság légkörével, és gyanúsítgatással vette körül azo­kat, akik habozva fogadják el Ideo­lógiánkat. A hibák feltárása és leküzdése csak a szabad eszmecsere alapján lehetséges. Ott, ahol eleve meghatá­rozzák a gondolkodási folyamat ha­tárát, nehezen törhet utat a haladás. A szabad eszmecsere követelése — még nem „rothadt liberalizmus". A burzsoá liberalizmusra jellemző, hogy a szabad gondolkodás követelé­seinek határait nem lépi túl, elsza­kítja a gondolkodást a társadalmi gyakorlattól, az osztályharctól és a társadalmi csoportok érdekeitől, nem veszi figyelembe egyik vagy másik nézet összefüggését, gyakorlati tár­sadalmi következményeivel. A szabad eszmecsere legyen egyszersmind bí­rálat és vita, mely védelmezi a párt, a munkásosztály és a dolgozók szem­pontjait. Nem „visszatérés" a szemé­lyi kultuszhoz, az, ha egyes néze­teket azért bírálunk, mert megfonto­latlanok, szem elől tévesztik a párt gyakorlati feladatait. Ellenkezőleg, ez elengedhetetlen feltétele gondol­kodásunk és társadalmunk fejlődésé­nek. Fontos, hogy a vitában senki se formáljon jogot nézeteinek abszolút helyességére és hogy mindenki tisz­tában legyen azzal, hogy nézeteiért felel a nép és a párt előtt, és úgy készüljön fel álláspontjának védel­mezésére, ahogyan az szerinte nem személyi presztízsének, hanem a tár­sadalom szükségleteinek megfelel. Annak érdekében, hogy a nézetek harca sikeresen bontakozzék ki, —• ebből születnék a szükséges pozitív eredmények, s ez növeli a párt te­kintélyét és szilárdítja pozícióját, —« olyan feltételeket kell teremteni, hogy a bíráltakat ne zaklassák néze­teikért, s a logikai érveket ne he-* lyettesítsék bizonyos társadalmi po­zíció szempontjából vett álérvekkel. A párt ilyen feltételeket teremtett és teremt. Pártunk világosan kifejezi állás­pontját és követelését, hogy a szo­cializmus keretében és további fej­lődése érdekében megvitassuk a kü­lönféle problémákat és nincs olyan fontos kérdés, amelyet nem tanács­kozna meg a dolgozók nagy töme­geivel. Az Ilyen eleven tevékenysé­gért elsősorban azok a kommunisták felelősek, akik a társadalmi szerve­zetekben, vagy a művészeti alkotó szövetségekben dolgoznak. Felelőssé­gük nemcsak abból ered, hogy ezek a társadalmi szervek és Intézmé­nyek a szocialista demokrácia fontos eszközéül szolgálnak, hanem abból is, hogy ők itt pártunkat képviselik. Senki sem akarja korlátozni az igazi alkotó vitát, ezt a párt újra hangsúlyozta. A párt azonban azt sem engedi meg, hogy bármilyen módon támadják szocialista rendszerünk alapjait, amelyeket a párt vezetésé­vel milliók harcoltak ki és terem­tettek meg. A párt bonyolult prob­lémákat old meg. amelyeket a min­dennapi élet felvet és ezért fontos, hogy mindenki — munkás, szövetkeze­ti paraszt, vagy értelmiségi egyaránt — bizonyos mértékben részt vegyen a társadalom alkotó munkájában. A XII. pártkongresszuson kitűzött feladatokat csak akkor teljesíthet­jük eredményesen, ha mindenekelőtt a kommunisták megalkuvást nem is­merve küzdeni fognak a kongresz­szus határozataiért, ha nem hátrál­nak meg az akadályok előtt. Főként ebben van a párt vezető szerepe. Te­hát, nem a kicsinyeskedő gyámko­dásban és az előírások szövegéhez való csökönyös ragaszkodásban, a párt tekintélyére való folytonos hi­vatkozásban — amellyel nem egyszer a cselekvési képtelenséget, vagy az önálló döntéstől való félelmet akar­ják palástolni, — hanem az embe­rek körében végzett mindennapi munkában a határozatok végrehajtá­sában nagy igényességre, felelősség­re és fegyelemre nevelésében rejlik a párt vezető szerepe Az olyan mun­ka, amelyben tisztsége címén senki sem áll a másik fölött, és amelyben mindenki mások ellenőrzése alatt áll, az az öt, amely sohasem vezet­het vissza a múltba ez a személyi kultusz utolsó marariványai leküzdé­sének útja. (A RUDE PRAVO CIKKÉBŐL) ÍM. március 3*.£ 1 ÜT S7Q g

Next

/
Thumbnails
Contents