Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-30 / 89. szám, szombat

/ K, Vladimír Sádek, a harminc év tödös őszi vasárnap reggel volt. körüli, magastermetű, szolid tekintetű zenész Prága egyik villanegyedében az utcasarkon állott. Már jő félórája várakozott. Végre messze a háta mögött becsapódott az ajtó. A kopár ribizlibokrok között a gyalogjárón négyéves fiúcska közeledett a kertkapuhoz. Barna kabátkája és pici arcocskája szinte beleolvadt a kert hátterébe. Gyapjú sapkája, sálja és kesztyűje viszont fehérlett, mint a bárányfelhők. A gyalogjárón megállt. — Megnőttél Jirko — sietett elébe Šádek bizalmasan. Felemelte és homlokon csókolta. — Hű, ez aztán súly, már nem szívesen hordanálak a karomon. A kisfiú idegenül és határozatlanul állt. — Nem örülsz, hogy találkoztunk? — kérdezte meglepődve Šádek. Lehajtotta fejét, nem válaszolt. — Jirko, mi bajod? Hallgatott. így álltak szótlanul egymás mellett — apa és fia. Mintha a közéjük lopódzó csend a járdakövecskék közül áradna és ök akaratlanul is belélegzik... — Hát nem szólsz semmit? — kérdete az apa hosszú hallgatás után. — Nem! — válaszolt a kisfiú. S nézte a földet. — És miért? — Asért, mert nem szeretlek. — Ki mondta, hogy engem nem szerethetsz? — kérdezte indulatait visszatartva Sádek. — Anyuka? — Nem mondta. — Nagymama? — Nem! — Nagymama mit mondott? — Csak azt, hogy veled sehova se menjek. Maga ls megijedt, mikor ezt kimondta. Szerencsére nem vette észre az apja arcán a keserű mosolyt. — Nagymama talán azt sem tudja, hogy hová megyünk — mondta erőltetett nyugalommal Šádek. — Tudod hová? A kisfiú nemet intett, de a szeme csillogott a kíváncsiságtól. — Lángkarikára a cirkuszba! — súgta jelentőségteljesen. A kisfiú meg sem moccant. Aztán mélyet lélegezve, de suttogva kérdezte: — Ahol a múltkor azt a kiállítást láttuk? — Igen, pontosan oda. — És abban a cirkuszban oroszlánok is vannak? — Hogyne lennének! Minden cirkuszban vannak oroszlánok és ez a cirkusz olyan nagy, hogy négy sátra van. — Olyan oroszlánok, mint amilyenek abban a könyvemben vannak, amelyiket anyuka hozott? — Igen, ugyanolyanok... Na, de lépjünk ki,'mert még elkésünk...! ... Jirko habozott. Odasandított a villa 'Ablakára, titokban apjára nézett, végül mégis tanácstalan maradt. — Mire várunk még — sürgette az apja. — Nagymama megharagszik! A

z apa elkomolyodott, de a következő pillanatban újra mosolygott. Fanyar volt az a mosoly. — Ne mond, valóban ...? — Biztosan nem fog velem beszélni. — Dehogyis nem. — Nem fog — erősködött a fiúcska — és délután, nem jön majd velem anyukát várni az iskola elé — tette hozzá szomorúan. — Addig elfelejti. Gyere gyorsan Jirko, mert eladják a Jegyeket! — türelmetlenkedett az apa. — Tudod mit, — mondta a fiúcska — szólok nagymamának és mindjárt... — Kinek? — szakította félbe az apja. — No, nagymamának... Az apa kissé elsápadt, mély sóhaj tört fel a melléből! — Jirko én nem parancsolom, hogy velem gyere, hisz nekem az semmi örömet nem szerezne. De értsd meg, nem várhatok itt rád, amíg visszajösz. A gyermek nem értette apja szavait. — Futni fogok — mondta vidáman. Az utcán egy taxi közeledett. Sádek intett neki. A kisfiú szemlátomást megörült. Az autó megállt. — Megyünk ...? kérdezte az apa csöndesen. A hangja elcsuklott és a fiúcska, mintha mégiscsak megértette volna... — Mondd, hogy megvársz! — kérdezte könyörögve és elsírta magát. — Jól tudod Jirko, hogy nem várhatlak meg. Beült az autóba. A kisfiú meg csak sírt, a válla is beleremegett, de ment, úgy vonzotta valami, hogy nem t'idott ellenállni... A cirkuszhoz értek. Már minden a legnagyobb rendben volt. Ha valaki akkor megfigyeli az apa és fia közötti beszélgetést, nem ls hiszi el, hogy nem egy fedél alatt élnek. A porond közelében ültek, melyet egyre erősödő gyermeklárma vett körül. Felharsant a zenekar, fénylett a lószerszám, csattogtak az ostora I £ A N S M O L 1 K A !PÄ\ rok, nevetett a bohóc, a majom nyakában csengettyűk csilingeltek, forgott' a labda a fóka orrán és a „semminek" támasztott magas létrán egy ember mutatványait csodálhatták. M

int akiket megbabonáztak, nemcsak a szokatlan, örvénylő világot nézték, hanem egymást ls. A gyermek sok különleges kérdést tett fel s apja valamennyire válaszolt. Aztán kijöttek a cirkuszból. — Nem félt az állatszelídítő az oroszlánoktól? — Láttad, hogy nem. — De az állatok félnek tőle, mert bot van a kezében, ugye? — Neki elég, ha rájuk néz. — És hogyan néz rájuk? — Nagyon-nagyon csúnyán, komoran. — Várj, várj csak, akarok neked valamit mondani. — Csak mondd. — Tudod mit, apu? Ha állatszellditő lennél, az oroszlánokat kiengedném a kertbe és ha közülük egy is haragos lenne, én csak kinéznék az ablakon és rögtön lecsendesedne. — Akkor nagyon jól be kellene ám őket idomítani. — Én bizony beidomítanám őket..., de apu, — hirtelen az apjához bújt és úgy súgta a fülébe — ma néztünk téged az ablakból. — Mikor? — Amikor a bejárat előtt vártál. — Igen? — mondta minden érdeklődés nélkül, mert nem akarta a fiát a beszédtől elriasztani. — És ki nézett? — Én meg anyu. — És nagymama? — Nagymama nem... ő akkor ls csak veszekedett. — Mit mondott? — Azt, hogy ... valami tárgyalást ... de engem mégsem enged. Ballagtak. — És anyu nem mondott semmit? — Anyuka? Semmit... ö csak felöltöztetett, és... apu, a szelídítő bevihetné magával az oroszlánokat a villamosba is? — Dehogy. — Ha szájkosara lenne, mint a kutyának? Hallod? — Kérem? — Még akkor sem, ha szájkosara lenne?... Apu, te nem figyelsz rám! — Hallgatlak, Jirko... Mit kérdeztél? A kisfiú elfibb elkomolyodott, majd tovább érdeklődött. — Hogyan lehet valakit meghurcolni a tárgyalásokon? — Te ezt még nem érted — sóhajtott az apa. — ... Megfigyelted, hogy a lovak mind milyen szépen lehajtották a fejüket? Ebédre egy nagy vendéglőbe tértek be. Az ablak mellett a sarokban foglaltak helyett, ahonnan Jól láthatták az emberektől nyüzsgő utcát, mely az üveg mögül olyan volt, mint egy akvárium. Evés közben Jirko azon gondolkozott, miért nem ehetnek az oroszlánok is húslevest és kirántott szeletet. — A zubbonyodat hordod még? — zavarta meg az apa. — Melyiket? — Azt a szürkét, amelyikhez sapka is van. — Nekem nincs szürke ruhám. — De, hiszen én vettem neked! Jirko egy kicsit gondolkodott. — Amelyik belül kockás? — Az, a kockás... — Azt anyuka levetette rólam. 1 — Miért. — Azért, mert nagymama nem engedte felvenni, tudod? Apu. és délután elmegyünk csónakázni? — Rendben van, elmegyünk... Jirko, és most hol van? — Mi? ' — A ruhád. — Biztosan nagymama eltette..

s és egészen köríilcsónekázzuk a szigetet, teljesen körös-körül? A fiúcska a pincért nézte, aki egy tálcán üvegeket vitt. — Apu, figyelsz? — Igen. — Igaz, hogy te minden éjjel egy vendéglőben zongorázol? — Kitől hallottad ezt? — Nagymama mondta. — Bizony igaz, Jirko. — A kisfiú elhallgatott. Az eddig vízfolyásként csörgedező beszélgetés hirtelen elakadt, mintha éles szikla gördült volna az útjába. Jirko ocsúdott fel a ha! Iga fásból. — Részegek ls vannak ott? — Vannak — bólintott bánatosan az apa. — Miért zongorázol ott, ha részegek is vannak? — kérdezte kétségbeesve. Es csaknem könnyezett, mert nagyon félt a részegektől. wádek arca szinte megmereve^ dett. Ajkába harapott és halkan válaszolt. — Jirko, erről csak nagymama tehet ... Édesanyád még kicsi volt, amikor a szüleit elvesztette, Nagymamának nem voltak gyermekei, magához fogadta őt. Gondoskodott róla, tanítatta. Tanítónő lett. Azután megszülettél te. Nagymama ennek nem nagyon örült, de te még ezt nem érted. Akkor még diák voltam. Csakhogy sokkal több az orgonista, mint amennyi megélhetne a szakmából. — Mi az az orgonista? — Orgonán játszik, várj, mindjárt meglátod. Nagymama szememrehányta, hogy nincs pénzem. Ezért kellett munkát vállalnom. A kocsmába mentem zongorázni. — Most már van pénzed? — Most már van — nevette el magát Šádek. Ugye furcsa: az embernek, hogy pénze legyen, azt kell játszani, amit parancsolnak. Igaz, már nem kellene a kocsmában játszanom, régen a rádióban lehetnék, érted? De akkor el kellett volna költöznünk. Messze Prágától és akkor nagymamától elvennék a lakást, vagy hozzáköltöztetnének valakit. Anyuka meg jobban szereti nagymamát, mint engem, nem akar elköltözni. Közben a rádióban a helyet elfoglalták és én várhatok másikra. Ki tudja meddig. A kisfiú ásított. Keveset értett az egészből. — Mikor mutatod meg már azt az orgonát? — Akár most is — mondta Sádek. A vendéglőből kijöttek. A hosszú utcán egy különös házhoz értek, melynek széles, lépcsős bejáratát kőkorlát szegélyezte. Az oldalajtón léptek be. — Apu, oda minket nem engednek be — mondta 'félénken a kisfiú, amikor a nagy hideg folyosó elnyelte őket. — Beengednek, meglátod — mondta mosolyogva az apa. A pipázgató, aranysapkás, bajuszos portás barátságosan fogadta őket. — A kis trónörökös, ugye, Sádek úr? — ö — erősítette meg az apa. Mindketten a kisfiúra néztek. ^ 1 A szovjet alkotó művészek hűek a szocialista művészet eszmei tisztaságához A napákban ülésezett a Szovjet írószövetség vezetőségének IV. plénuma, amely a pártvezetők és az alkotó művészek legutóbbi találkozóján felvetett kérdésekkel foglalkozott. Az ülésen a szovjet irodalom és művészet több kiválósága felszólalt és lelkes meggyőződéssel támogatták azt az útmutatást, amellyel Hruscsov elvárs segítette a művészeket, különösen az ifjabb írónemzedéket. KONSZTANTYIN FEGYIN, a szovjet írók idősebb nemzedékének egyik kl§ magasló egyénisége felszólalásában ^ a szövetség munkáját érintette, a § kortársakhoz szólott. Bevezetőben kl^ fejtette, a kortárs szó széleskörű ér^ telmét. Ezt a szót úgy értelmezik, ^ hogy kortársak: egy korszak embe^ rei. Azt mondhatjuk, Garibaldi ls Bisfc marck kortársa volt, hisz egy Időben fc éltek. Ám tudják, milyen különbség § van köztük. Tehát a kortárs szó értel^ mét nemcsak az azonos korhoz tarto^ zás, hanem még inkább a korhoz való ^ viszonyulás határozza meg. ^ A kor bizonyos aktív részvételt köve^ tel az embertől. Az emberek túlnyomó ^ többsége úgy vesz részt a történésben, ^ hogy valami Jobbra törekszik. Ez az a ^ cél, amely az embert arra készteti. ^ hogy vetélkedjen, versengjen, fc leg közel álljon élő kortársai 5; A felszólaló készteti, szellemikortársaihnz. azután a művész és a § társadalom, a miivész és a politika, a i művész és a szabadság gondolatát fej^ tegette. Ez már régi kérdés. A társadalJ mi ellentétek kiéleződésének időszakai^ ban a művészet fellendüléseken és válJ ságokon megy át, valójában fegyver, § melyet mindkét küzdő fél — a forra4 dalom és a reakció — egyaránt forgat. ^ A történelem meggyőzően bizonyítja ezt. i Most, amikor a világ két ellentétes tá^ borra oszlik, újra felvetődött a „mű5 vész és a társadalom" kérdése. Érdekes ^ azoknak a nyugati művészeknek állás^ pontja, akik változatlanul ellene van5; nak a szocialista realizmusnak, és nem ^ ismerik el forradalmunk haladó jelen^ ségeként. Minél közelebb állnak 'ellen^ feleink a különféle nyugati művészi ^ áramlatok szélsőséges megnyilatkozásai^ hoz, annál nagyobb jogot formálnak ^ saját, állítólagos forradalmiságukra. ^ Ezek a szélsőséges „forradalmárok" a ^ konzervatív, reakciós társadalmi körök^ ben találnak pártfogókra. így van ez % az absztrakt művészekkel. fc A művész elismerést akar, azt akar^ ja, hogy ismerjék ót az emberek. Egyé§ niség akar maradni, gyökerét akar ver^ ni a társadalomban. Keresi a kölcsönös i megértést a társadalommal. Éppen ezért ^ ne afféle kiválasztottak vagy különcök s csoportjával vetesse magát körfii, haS emberekkel, s ha tehetsége megengedi, terjessze ki ezt úgy, hogy az egész nép elismerje. A SZOVJET SZÉPIRODALOM sarkalatos elve, hogy a művészet nevelő szerepet játszik a társadalomban. Természetesen a nevelő az önképzésről feledkezhet meg. Konsztyantin Fegyin a szovjet irodalom fejlődését ismertetve megállapította, hogy az utóbbi években új erőkkel bővült az írótábor. Oj nevek tűntek fel, amelyek a nagyközönség körében még nemrégen ismeretlenek voltak. Nagy tömegeket vonz az irodalom, a szovjet ifjúság zsúfolásig ellepi az előadótermeket. Viharos tavasz köszöntött be az irodalmi életbe; sok fiatal szerzőt, akit a múltban megnemértés, elítélés vagy viszszautasítás ért, most dicsőítenek, ünnepelnek, bókokkal halmoznak el. Ügy fest a helyzet, mintha mindig jubilálnának. Ez nem a legjobb hatással van a tehetségek kibontakozására, aligha gyorsíthatja fejlődésüket. A művész számára nincs jobb iskola műveik bírálatánál, komoly célszerű elemzésénél. Az ilyen iskola segítségére van az útjába tornyosuló nehézségek leküzdésénél. Ilyen nehézség például a világ érzelmi felfogása és a valóság értelmi megismerése közötti harc, másodsorban pedig a művészi kifejezésért vagy formáért folytatott küzdelem. Konsztyantin Fegyin megjegyezte, hogy a fiatal művészeknél rendszerint a formakeresés szerepel első helyen. Ha a lángeszű írók nem küzdöttek volna a forma keresési lehetőségekkel, akkor nem hagytak volna olyan gazdag örökséget maguk után Példa rá Lev Tolsztoj számos kézirata, amely a legtapasztaltabb texto lógus számára is igazi dzsungel Tolsztoj sokat törte fejét kéziratain hogy gondolatait és érzelmeit úgy tá lalja az olvasóknak, ahogyan ő értelmezte azokat. Ezt szolgálta és szol gálja a kifejezés „tolsztoji" egysze nem teremtsen szélesebb kapcsolatot azrűsége. A MŰVÉSZET LÉNYEGÉRE rátapintva Fegyin megállapította: A művészet lényege az élet.. Mivel világunk az érzelmek és az emberi ész szülötte, a művész számára is az értelem és az érzelem alkotja müvet alapját. E kettő közül csak az egyikből kiindulni — vagy az érzelemből, vagy az értelemből — annyit jelent, mint megbontani az említett alapot. Felszólalása végén Fegyin az írók nemzetközi kapcsolataival foglalkozott, és kiemelte: különbiizó nézetű, tőlünk gyakran egészen távol álló emberekkel működünk együtt. Ezt az együttműködést korunk érdekei követelik meg, elsősorban az. hogy a népek mag akarják őrizni a békét. A katonai konfliktus ve szélyének felismerése jöszomszédságot szorgalmaz az államok és a népek kö zött. A nyíltságnak kell uralkodnia az irodalomban is mint minden- más, bizalomra épülő dologban. Ezért nyíltan fel kell tárni az eszmei ellentéteket. A Nyugaton különféle árnyalatú „orosz szakértők", „szovjet szakértők" tűnnek fel. Az a segítségükkel évtizedek óta terjesztik azt a legendát, hogy a szocializmus eltörli a művészi egyéniséget. A szovjet irodalom ezek alatl az évtizedek alatt különféle kiváló stf Itiiű. különféle művészi módszerekkel dolgozó írókat emelt ki. Irodalmunk rendkívül fontos jelenség lett a szép «zo művészetének történetében. Most talán engedékenyen hajtsunk fejet a „nem tudom én milyen kérdések szak értői előtt és fogadjuk el locsogásu kat igazságnak? A mi véleményünk ez: a nyugati tanácsadók sugalmazása nélkül mindannyian magunk döntsük el mit és hogyan írjunk. Minden művész a nép iránti kötelességtudatának átérzésével és tehetségének, művészi egyéniségének sajátosságaival fejezze kl érzelmeit. EZ A SZOCIALISTA REALIZMUS alapja, ez a szovjet irodalom észté tikal alapelve, örülünk, hogy Nyiki ta Szergejevics Hruscsov a pártveze tők és a művészeti dolgozók találko zóján mondott záróbeszédében meg erősítette a művészi egyéniség jelen tőségét — fejezte be felszólalását Konsztyantin Fegyin. (Az ülésen más, az irodalmat és esztétikát érintő, fontos kérdések is felmerültek. Ezek szemelvényes is mertetésére visszatérünk.) ' >_ Milyen gyakran találkozgatnak? — Havonta egyszer — mondta Sádek. — Az bizony elég kefcés, ugye? Dehát mit lehel tenni, a különélés mindig bajjal, bosszúsággal Jár. Kéri a kulcsokat? — Egy kis időre — bólintott Sádek. Vezette fiát lefelé a lépcsőn, végül megálltak egy kis ajtónál. Az apa benyitott. Függöny állta útjukat. Sádek félrehúzta és egyszerre ott voltak a nagy csendes terem emelvényén, melynek ablaka sem volt, csak valahonnan felülről szivárgott be halványan a nappali fény. Az emelvény fölött kigyulladt egy piciny égő. A kisfiú szeme előtt megvillantak a párhuzamosan fufó, üres padsorok, amelyek valahol hátul a sötétségben tűntek el. Az apa odavezette a hangszerhez. Jirko még soha nem látott olyat. E

gyszer csak hangok csendültek fel. Egyik a másik után. Aztán újra, csakhogy másodszor már másképpen. A rövid dallamocskák, mintha a kezeikkel fogóztak volna egymásba. Klgyócskák módjára sodródtak, keringlek a teremben. És amikor a kígyó valahol a magasban volt, a sötétségből kisiklott a másik és most már keringtek egymás körül, örvénylettek és újabbnál újabbak ugráltak elő minden oldalról, míg végül, élő, csengő gomolyag töltötte ki az egész teret. A zene lassan elcsendesült, eltűnt, azután a terem újra kergetőző hangkígyőcskákkal telt meg, melyek megállás nélkül futottak az apja keze elől. Végül elcsípte őket, s mély csend ülte meg a termet. A kisfiú eltűnődve hagyta el az épületet. Még azt sem vette észre, hogy apja egy csomagot vett át a kapustól. — Jirko, térj már magadhoz — mondta Sádek vidáman. A fiúcska azonban csak a hídon ocsúdott föl. — Mi van a kezedben — figyelt fel a fehér papírba tekert csomagra. — Könyvet vettem neked. r— Képek is vannak benne? — kérdezte a kisfiú váratlanul. — De még mennyi.. .1 — Csónakba ültek és körülevezték a szigetet. Az őszi napsugár utolsó erejével melengette a folyó vizét. A parti fák lehullatták levelüket és úgy hajlottak a víztükör fölé. mint a szétszaggatott halászhálók. Sádek azután kikötötte a csónakot, majd az egyik könyvben, Andersen meséiben, a képeket nézegették. Egyik képhez a mes

Ät is felolvasta. A kisfiú a falban egy fekete nyílást felfedezett, s igy már jobban el tudta képzelni azt az árkot, melyen a cinkatona puskáját erősen a vállához szorítva úszott a papírcsónakocskán. A

nap aranykorongja már lebukott a láthatár mögé, mint a búvár páncélsisakja a tenger szintje alá. Elhagyták a partot. Már régen kigyúltak a lámpák a külváros villanegyedében, amikor Sádek a kapu előtt elbúcsúzott kisfiától. A fiúcska a könyvelt szorongatva érkezett haza; úgy érezte, hogy a csomagban rejtegeti az egész mai napját — a szelídítőt, a cinkatonát és az apját is. Nem Is annyira az apját, inkább csak fehér ujjait, melyek olyan vihart képesek támasztani, amely mindent megremegtet. Édesanyja már az ajtóban várta. A nappali szobába vezette és olyan gyorsan kérdezősködött, hogy Jirko alig győzött válaszolni. A könyvek után kapott, hogy átnézhesse. A nyitott ajtó mögül azonban ingerült, bántó hang szűrődött be. — Mit hozott már megint? Azonnal adjátok ide .. .1 Az anya habozott. A kisfiúnak az Ijedtségtől még a könnyei is kicsordultak. Ügy érezte, hogy a következő pillanatban az egész mai napjától megfosztják. Ekkor az édesanyja olyan váratlanul cselekedett, hogy a kisfiú szinte rá sem ismert. A könyveket a heverőre dobta, majd egy gyors mozdulattal ráhelyezett egy díszpárnát és mutatóujjával az ajkán csendre intette fiacskáját. Jirko még soha sem látott Ilyen kifejezést az anyja arcán. — Semmit nem hozott — mondta erélyesen. — Ne ámíts, láttam, valami fehér van nála — hangzott már egészen közelről. — A kesztyűcskéit látta) Ekkor már ki is nyílott az ajtó. üzen az éjszakán a kisfiú azt álmodta, hogy egy nagy nagy terem közepén áll, amely tele volt oroszlánokkal, ezek ugráltak és ordítottak, de minden mozdulatuka' ez apja Irányította, aki az orgonánál ült. Az oroszlánok egyre a könyvek után kutattak, Ö cinkatonát tartott a kezében, mely jelentőségtel msen szorítota mutatóujját az ajkához "így morzsányit sem félt. És ezért egy szóval sem árulta el, hogy hov rejtették a könyveket. Ford.: K. T, öl SZÖ 6 * 1883. mfcctas