Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-23 / 82. szám, szombat

( T

él végén megáradtak és zavarossá szürkültek a kis folyók, amelyek háromfelől fogják körül a mi kis Moszkva környéki településünket, a vizesárkok patakokká duzzadtak hirtelen. Nemsokára itt a csukák ívásának ideje, ikrázni kezd a sügér, majd a pirosszárnyú ponty, s horgászfelszerelésről is gondoskodni kell. Gyermekkorom óta csak a saját készítésű horgászbotokat kedvelem. Vittem hát magammal egy éles kést, és a Voronov községbe vezető úton elindultam a sűrű vegyeserdő mögött levő mogyorőcserjés felé. A járás nehezemre esett, gumicsizmám hol megcsúszott a nedves, agyagos talajon, hol úgy belesüppedt, mintha ingoványba léptem volna. Valamennyire is szilárd talajt csak akkor éreztem a talpam alatt, amikor elértem az erdőt. Előttem egy pár haladt az úton, egymás mellett, de tisztes távolságot tartva; egy kisfiúsán felvont, sovány vállú katonagyerek, meg egy alacsonyka lány, szűk télikabátban és svájcisapkával a fején. A katona nyírfavesszőt tartott a kezében, és útközben azzal ütögette a lucfenyők ágait. A kislány lehajtott fejjel ballagott, s mintha keresne, fürkészne valamit az elénk táruló úton. Nem akartam megzavarni őket, lassítottam hát a lépteim. Az erdő kopár volt, nyirkos, barátságtalan, mégis tavaszias illatú. Az út mentén kibukkanó nedves, sötét növényzet helyenként már zöldülni látszott az útilapu élénkszínű leveleitől, meg néhány üde fűszáltól, amely a hó alatt is megőrizte friss, nyári díszét. Cinkék próbálgatták sápadt hangocskájukat; ide-oda rebbentek, egyik fáról a másikra, miközben az út fölé hajló nyírek és nyárfák ágai szaporán hintáztak alattuk, s olvadt permetet szórtak a törzsüknél megrekedt hóra. Bármilyen lassan mentem is, az előttem haladó pár még lassabban bandukolt, így csakhamar majd a sarkukra léptem. Erre megálltak, valószínűleg előre akartak engedni. Gyorsan elsiettem hát mellettük. De egy rájuk vetett pillantással is láttam, hogy szomorkodnak valamin. A katona világos szemöldökét zavartan és keserűen felrántotta a homlokára, egészen a sapkája alá, mintha semmiképp se tudna dönteni abban a bonyolult kérdésben, amelyet most váratlanul föltettek neki; a "kislány meg elfordította tőle az arcát, s az a rejtőzködő mozdulat, amellyel ajkát a szőrmegallér mögé rejtette, makacsságot és gyámoltalanságot fejezett ki. Ogy hiszem, jól ismerem ezt az erdőt, sítalpaimon széltében-hosszában sokszor bejártam. A mogyorócserjésbe nemcsak az erdő széléről lehet leju'tni, hanem azon az ösvényen át is, amely egy nem túl mély szakadék után kezdődik. Letértem hát az útról, s térdig cuppogva, valahogy elevickéltem a szakadékig. A szemben levő lejtőt piszkos hó borította, s apró kerek üregek sebezték fel, mintha lovak tapodtak volna erre; a mélyben pedig egy patak tajtékozva és háborogva forgatta vékbny jégtábláit. Aztán mégis rá kellett térnem az JURIJ NAGIBIN • • • • • • • útra. De, ahogy széthúztam a síkos bokorágakat, amelyek hideg permetcseppeket záporoztak rám, és kiléptem az út szélére, immár rögtön megpillantottam a katonát meg a társát. A kislány, hátát egy nyírfa törzsének vetette, s lehorgasztott fejjel álldogált, a katona pedig tenyere élével rövideket vagdosva a levegőbe, valamire rá akarta beszélni. A lány egy szót sem szólt, csak olykor tagadóan rázta a fejét. Erre a katona folyton a maga igazát hajtogatva, ostromolni kezdte, a kislány meg nagyon szorosan tapadt a fatörzshöz. Fogalmam sincs, hogy a katona mit kívánt, csak azt tudom: nem az első, s nem is a második csókot kérte tőle. Mifelénk szinte szabály, hogy az Ismeretségeket a falusi klúbban kötik, ahol másnaponként filmvetítést rendeznek, szombaton meg táncmulatságot. Ha aztán a fiatalok szót értenek egymással, akkor számukra a mindenség központja a sötét zavarosvízű Pahorka kis fahídja lesz — a patak a textilgyár csatornái miatt sohasem fagy be, még a legzimankósabb téiben sem. Esténként, amikor az autóbusz hazahozott Moszkvából, hányszor láttam itt a reflektorfény sugarában felvillanni a kis híd korlátjához támaszkodó, hallgatag párokat! Ele'inte gyorsan elkaptam a szememet, féltem, hogy megijesztem őket, de később rájöttem, hogy erre semmi szükség. Hiszen ügyet sem vetettek az utasokra, vagy az arra menőkre. A kemény szabályokhoz kötött katonaboldogság nem függhet ilyen formaságoktól. Ök csak azzal törődtek, hogy a viszontlátás ritka óráiban még jobban magukhoz szoríthassák, még forróbban megcsókolhassák szerelmüket, s azt az egyetlen szót minél bizalmasabb hangon suttoghassák el neki. Boldogtalan szerelmeseket, akiket értetlenség, vagy érzelmi zűrzavar választ el egymástól — még sohasem láttam itt. A híd a boldogoké volt, azoké, akik csak a kölcsönösséget ismerik. S most már biztosra vettem: ezt a horgas, kisfiús vállú, soványka katonát, meg ezt az aprótermetű lánykát is láttam már valamikor. Tudtam, hogy sok katonának, aki a településünk köZfelében táborozik, hamarosan lejár a szolgálati ideje, s az egész katonai alakulat Moszkvába költözik. Így az a feszült légkörű, izgatott magyarázkodás, amelynek akaratlanul is tanúja voltam, nyilván a közelgő búcsúval függött össze. Persze, csak találgatnom lehetett: miről beszélgettek? Talán a katona arra kérte a lányt, hogy menjen vele, vagy jöjjön utána, ha majd szülőfalujába hazatért; az is lehet, hogy felajánlotta neki, kössék össze a sorsukat; de előfordulhat az ellenkezője is: talán csak azért könyörgött a lánynak, hogy várjon rá, s higgye el, ő feltétlenül visszatér. Nem tudom. De beszélgetésük mindenképpen fontos és rendkívüli volt. Mert a kislány vagy nem hitt, vagy fél hinni a katonának, vagy éppen nem tudta rászánni magát, hogy új életet kezdjen egy ember miatt, aki kedves ugyan a szívének, de még nem állta ki az idő próbáját. Értsd meg hát!... — Ennyit hallottam a fiú szomorú, szívből jövő és _ fájdalomittas hangján. Észrevétlenül akartam elsiklani mellettük, de nem sikerült. A katona rámvillantotta haragvó tekintetét, majd újra a kislányhoz fordult.. Szapora léptekkel vágtam előre, az erdő széle felé, amely az alkonyi nap aranyában ragyogott. S nemsokára a csupasz galagonyabokrok alján levő, jéghártyás kis üregben valami kékséget pillantottam meg. De közelebb lépve láttam, hogy csak egy sztanlolpapír fagyott oda a földhöz. És lám, a szomszédos zsombékban — ha hiszik, ha nem —, már kinyílott a martinlapú sárga lángnyelveoskéjű első virága. Könnyű, cuppogó léptek hallatszottak a hátam mögött, majd a kislány kisírt arcát félrefordítva, gyorsan elsietett mellettem. Utána másfajta, keményebb, de éppoly gyors lépéseket hallani: a katona, szaggatottan lélegezve és zilálva, utolérte a lányt, aztán kézenfogta s az útról egy magas, majdnem csúcsig kopasz fenyőfa törzséhez vezette. „Látod, itt állok előtted, egészen nyíltan, nincs semmi tttkolnivalóm, nézz a szívembe" — mintha ezt mondták volna a katona mozdulatai, a kéz, amelyet a melléhez szorított, aztán szélesen és erőtlenül kitárt. A lány csüggedten, kutatóan, sóváran könnyesen nézett a fiúra, belenézett szinte, mint egy medréig áttetsző patakba, de gyönge lelke nem tudott hinni e látható tisztaságnak, hát úji>a elfordult és sírt. Majd sző nélkül oldalra siklott, s továbbsietett az út mentén. Ogy futott, mintha lábai önműködően vinnék el áhított, s mégis rettegett sorsától, valami megszokott biztonságba, távol az élet nagy és nyílt útjaitól. A katona kicsit tétovázott, majd újra utolérte a lányt. Pillanatra ismét felémnézett, de már a legkisebb bosszúság nélkül, most már ügyet sem vetett rám. Egész lényével arra a kis alakra tapadt, aki el akarta hagyni őt. És újra beszélni kezdett, és megfogta a lány kezét, amelyen kék kötött gyapjúkesztyű volt, a csuklórészen piros csíkokkal, a másik azonban egy gyönge elhárító mozdulattal kisiklott a szavak, a tekintet, s a kéz hatóköréből. A fiú utána nézett, szomorúan lehajtotta a fejét. A férfias önzés mintha megbénult volna benne. De csak pillanatra. Hiszen tudta igazát, s ez az igazság, amely erősebb volt sértettségénél, mindannál amivel a büszkeség megkeményíti az ember szívét, ismét a lány nyomába lódult. Az erdőszélen érte utói. Távolabb puszta mezőség terült el,'vastag hórétegén rozsdabarna, hóolvadásos foltokkal — egészen Voronovóig, amelynek zsindelyes tetőnyergel lenn, a messzi völgyben születtek. Nem nőtt ott fa, se bokor — még egy bot sem meredt ki a földből. Tiszta, kietlen kopárság. Arra gondoltam, ha a katona most, amíg ki nem jutnak az erdőből, nem kapja meg a kívánt választ — mindennek vége. Talán azért éreztem Így, mert rövid és izgatott szócsatáik, mintegy védelmet találtak a fák reményt adó környezetében... De a mezőn nem lehet ilyen menedéket találni, ott nincs mibe megkapaszkodni sem — az agyagos út nyílegyenes vonala, amely átszeli a síkságot, oly reménytelen, akár az ítélet. S úgy látszik, nem tévedtem. Néhány lépés után észrevettem, hogy a kislány a legerősebb, az utolsó roham végén hozzásimul a katonához, egész testével rátapad, majd ellöki magától, s szinte futva nekiindul a mező szorongató pusztaságának. A katona csak bámult utána, mozdulatlanul. Valószínűleg ő is megértette, hogy ez a vég. S akkor, nem törődve hogy látják, homlokát egy nyírfa törzséhez szorította és sirni kezdett. Sapkája a tarkójára csúszott, födetlenül hagyva géppel nyírt világos sörtéjét, amely csak most kezdett hajjá növekedni. A katona ráébredt, hogy itt már minden szó fölösleges, belátta, hogy e bátortalan szíven nem vehet erőt többé, s megbékélt keserű sorsával. A látvány úgy felizgatott, hogy visszakanyarodtam a gyalogútra, amely az erdő szélén húzódva, a mogyorósig vezetett. A nap Voronovó felett ült, gömbölyűén, málnaszínűen, de nem volt visszfénye sem az ég kissé zavaros felhőin, sem az alatta sötétlő földön. Zsombékról zsombékra ugrálva, felörvénylő tócsákon és habzó patakokon át végül is a mogyoróshoz jutottam, s vagdosni kezdtenr a horgászbotokat. De a mogyorós bosszút állt: tetőtől-talpig megfürdetett az ágakon összegyűlt, borzongatóan hideg nedvességben. Miután vagy tíz hajlékony ágat vágtam le s tisztítottam meg kis hajtásaitól és bütykeitől, vállamra kaptam őket, és visszafordultam. Előbb a mogyorőfa-erdőcskén vágtam át, teaszín nedvet sajtolva ki a léptem alatt lepréselődő fűszálakból, majd kiértem a mezőre, ahol az A pedagógusnapra készülünk Idei tavaszon korai varjak mászkáltak, s végül ráléptem az útra. A nap lebukott a látóhatár mögé, a mező s az ég nyugati pereme komoran elsötétült. De a túlsó oldal szinte nappali fényben, világoszöld árnyalatú átlátszó kékségben tündökölt: az erdő felé felkúszott az aranyszínű, valószínűtlenül kerek hold, megkapaszkodott az erdei fenyők és magas szomorúnyirek csúcsán, és elvágta utamat. Az erdő széle kis sötét falként meredt elém, de mielőtt a homályba léptem volna, két árnyat pillantottam meg a hold gyöngén szűrődő fényében, s legnagyobb meglepetésemre a katonát meg a kislányt ismertem fel bennük. Tévedtem, a mező nem volt egészen kihalt, az erdő, előőrsként, egy pelyhes kis erdei fenyőt küldött maga elé. A süvölvény facsemete csak néhány lépésre állt az erdőszéltől, ezért nem vettem észre. De a katona ennél a kis fenyőnél, mint valami utolsó határkőnél, ismét utolérte társnőjét — most már végérvényesen. A két alak helyet cserélt: ezúttal a katona dőlt neki a fácskának — s a vékony törzs meghajolt testének súlya alatt, a sötét, tűlevelekkel borított ágak egészen körbenőtték, kipattantak a háta mögül és a sapkája fölött meredeztek. A kislány az út szélén állt, és a gondos anya mozdulatával folyton igazított a katonán, hol az új csatját, hol a köpeny kapcsát igazította meg, miközben valami egyszerű, komoly és hétköznapi dologról beszélt. Ez látszott aggódó, de már korántsem nyugtalan arcán, s mutatóújján is, melyet oly meggyőzően mozgatott, hogy kifeszült rajta a pamutkesztyű. A lány — e konok, megalkuvást nem ismerő fiú jóvoltából —, elfoglalhatta hát a jogait. Amikor elmentem mellettük, a katona szemében mintha megvillant volna valami — de lehet, hogy csak a pillanatra rám meredő pupillák felületén tükröződött a hold fénye. Ez a kis meleg fény, amit felém küldött, mégis szinte a saját boldogságának részesévé tett. Könnyű léptekkel léptem be az erdőbe, s az ismerős úton megindultam hazafelé. A hold kisérni kezdte lépteimet, a fák mögött futott, szinte megszámolta a nyírek és fenyők törzseit, majd az útkanyarban hirtelen elém került s mozdulatlanul megállt; világos volt, vadonatúj és tavaszi. Egyenesen mentem előre a fényben, s arra a szép és nagyszerű dologra gondoltam, ami most történik odabent az erdőn. B

evallom, eddig nem becsültem eléggé ezt a konok, állhatatos kis katonát. Mert hányszor előfordul az életben, hogy csupán egy lépés választ el bennünket a boldogságtól, s mi — pedig már hosszú és nehéz utat tettünk meg — nem találtunk magunkban kellő bátorságot, meggyőződést és hitet az újabb lépéshez —, s ezért elvétjük a jövőnket. De a katona nem ilyen ember volt: neki volt ere.je is, kitartása is, lélekjelenléte is ahhoz, hogy megtegye ezt az utolsó, döntő lépést, és ne szalassza el a boldogságot. BOLGÁR MÁRIA fordítása I. SZELIVANOV: KOMMUNISTÁK. J. Janovský: Lovasok című regényének illusztrációja. A PEDAGÓGUS TEVÉKENYSÉGÉ| NEK társadalmi jelentősége és foni tossága abból következik, hogy a 1 nagy gazdasági feladatok teljesítéséI hez, a műszaki színvonal állandó 1 emeléséhez, a termelékenység gyors I növeléséhez elengedhetetlenül szüki séges a művelt, kulturált dolgozók \ sokasága. Ezért foglalkozunk olyan i rendkívüli nagy figyelemmel az ifjú1 ság nevelésének problémáival, az okI tatásügy helyzetével, a tanítók sze| repének, munkájuk társadalmi jelen' tőségének bemutatásával. Nagy eredményeket értünk el. Néi pünket a 3—4 elemis szintről a mo| dern kilencéves iskola színtjére emel\ tük. Világszerte megcsodált és meg| dicsért tankönyveket adtunk tanuló| ink kezébe. Amikor ezeket az ered' ményeket összegezzük, meg kell állaJ pítani az érdem elsősorban: a taní\ i tóké. Ezt mutatja a legérzékenyebb j barométer: a magyar tannyelvű isko, iánk tanulóinak tanítóik iránti ra1 gaszkodása és a szülők megbecsülő | szeretete. Az évek során a szlovákiai i magyar pedagógusok egyre több és ] több gyermek lelkébe oltják a szoi cialista hazánk iránti lángoló szeretetet. Egyre több ifjúból faragnak szocialista embert, aki becsüli a 1 múltból mindazt, ami jó és előre\ mutató, aki tudását odaadó lelkesei déssel használja fel pártunk XII. ' kongresszusának oly világosan megi fogalmazott feladatok megvalósításá! ra. Pedagógusainkat ezért népünk szeretete és bizalma övezi. Mint minden \ évben, ez idén is — a pedagógus1 nap alkalmából — tanítóink legkí| válőbbjáit magas k-itüntetésben részeI siti államunk. Örömmel állapíthatjuk J meg, hogy évről évre egyre több és több magyar pedagógus kapja meg 1 a „Példás tanító" megtisztelő címet. Ez is egyik meggyőző bizonyítéka a magyar tannyelvű iskolák színvonala gyors emelkedésének. A társadalmi megbecsülés mind szélesebb megnyilvánulásai — amilyenek például a csehszlovákiai magyar sajtó hasábjain az egyre gyakrabban megjelenő, oktatás-nevelésügyi kérdéseket vitató Írások — szintén a sikeres tanítói munkát bizonyítják. EZ A MEGTISZTELŐ megbecsülés és egész népünk szívéből fakadó szeretet arra kötelezi tanitóinkat, hogy még jobban vértezzék fel magukat a modern pedagógia alapos ismeretével. Világszerte visszhangzik a napiés a szaksajtó: emeljük a tanítás hatékonyságát. A Szovjetunióban a lipecki és a rosztovi körzet tanítói világra szóló pedagógiai eredményeket érték el. Az amerikai tudósok nagy teljesítményű oktató gépekkél akarják behozni lemaradásukat. S ebben a világszerte folytatott harcban ne feledjék a csehszlovákiai magyar pedagógusok: e harcból nekik is ki kell venni részüket. Egy pillanatra se feledjék, hogy ifjúságunk boldogulásának irányítása nagy részt az ő kezükben van. Rajtuk is múlik, hogy ifjúságunk ne váljék útvesztetté és tétován bolyongóvá, hanem a világ reális ismeretében tegye magáévá az alkotó tudományos világnézetet, a szocialista humanizmus mélységét és jövőt megvilágító igazságát. Mert pedagógusainknak olyanná kell nevelniük ifjúságunkat, hogy világosan felismerje a haladás irányát, a kommunizmust valóra váltás járható útját. Iskoláinkban tehát nem csupán megértetnünk kell pártunk politikáját, hanem úgy kell nevelnünk az if* júságot, hogy az majd az éleiben öntevékenyen és kezdeményezően meg is valósítsa ezeket a célkitűzéseket. Minden szónál ékesebben beszél a tett s így éppen a tanítványok tetteivel lehet a legjobban lemérni a tanítói munka eredméiiyessségéi. Ez pártunk XII. kongresszusa ideológiai dolgozókra vonatkozó határozatának tömör summázása. Még sokáig sorolhatnák a feladatokat, s mindazt ami megoldatlan, ami még ma nem kielégítő, ami gondot okoz az iskolában a tanítóknak, odahaza a szülőknek. Ezek a gondok azonban nem a kilátástalanság keserű gondjai, hanem a jövő nemzedék teljesebb „felfegyverzésére" irányuló kötelességtudat érzékeny jelzései. Ezért vitáznak az iskolákon a pedagógusok ezrei, ezért tanácskoznak az iskolai szertárakat gazdagító szülők száz és száz ezrei; ezért jelennek meg lapjaink hasábjain az aggódó szeretet diktálta hangon ínptt cikkek, vitafelszólalások foglalkozva a pedagógusok iskolai és iskolán kívüli tevékenységével, a tanulók pályaválasztásával vagy a felnőtteknek az ifjúság jövője iránti felelősségéről. Ez a széles körű, nagyszerű társadalmi megmozdulás és a tanítóink körében megindult pedagógiai pezsgés — az önképzés többletmunkájának vállalása — a záloga annak, hogy a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák hetékony szószékei legyenek az emberi haladásnak és a történelmet formáló nép eszményének; gyakorló színtere a legnemesebb kommunista erkölcsnek és tanítóműhelye az egész emberiség tudástárának. AZOKNAK, AKIK ÉLETÜKET e célnak szentsük — 1963. március 28-án — a pedagógusnapon kívánunk munkásságukhoz erőt és egészséget. MÖZSI FERENC, a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák előadója A regénymíííaj sohasem avul el Hans Scherfig nyilatkozata a Land og folk-ban írók és kritikusok világszerte sokat foglalkoznak azzal a problémával, elavul-e a regény rohanó korunkban, kiszorítják-e a rövidebb műfajok, vagy esetleg a film, rádió televízió? Ehhez a vitához kapcsolódik Hans Scherfig, a kiváló dán prózaíró, aki a Land og folk elmű lapban nyilatkozott a regény úgynevezett válságáról. „Nem hiszem — mondotta a többi között —, hogy a regény, mint mfiraj valaha is elavulhatna hiszen sohasem szűnik meg bennünk az érdeklődés más emberek sorsa, érzelmei iránt. A regény lehetőséget nyújt arra, hogy betekintsünk embertársaink életébe, azonosítsuk magunkat a regényhősökkel ... A regénynek nagy tradíciói vannak. Más kérdés, hogy maga a műfaj változik. Ez éppen olyan természetes, mint a nyelv változása, fejlődése. Scherfig kifejtette, hogy minden író, aíji hivatását komolyan veszi, állandó harcban áll a nyelvvel, hogy megtalálja gondolatainak leginkább adekvát kifejezési formáját. „Mindig igyekszem a lehető legvilágosabban és legkifejezőbb nyelven írni, de ez nem jelenti azt, hogy a nyelv területén valami elvileg újat akartam volna létrehozni — hangsúlyozta az írö. — Egyaltalán nem akartam úgy tenni, mintha én lennék az első ember, aki megtanult beszélni, nak." Scherfignek egyébként most jelent meg a második világháború éveiről, a német megszállásról és az ellenállásról szóló új regénye, melyet a dán kritika igen pozitívan értékel. C] SZŐ 6 * 1983. március 23.