Új Szó, 1963. február (16. évfolyam, 32-59.szám)

1963-02-09 / 40. szám, szombat

DRÁMA A MÉRLEGEN Dávid Teréz: Az Asszony és a Halál című művének ünnepi bemutatója A Magyar Területi Színház fennállásának 10. évfordulója napján volt az ünnepi, pénteken pedig az első nyilvános bemutatója Dávid Teréz Az Asszony és a Halál című színművének. A magyar közönség előtt nem ismeretlen a szerző neve, hiszen a komárnói színészek előadásában már láthatták tőle a Dódi-t és a Vidor család-ot, a Csemadok színjátszói is sok helyütt előadták darabjait és kétségtelen, hogy feltűnése pillanatától kezdve hazai magyar drámaírásunk élvonalában áll. Érdekes és bizonyos mértékben szimptomatikus körülmény az, hogy első bemutatkozására a Szlovák Nemzeti Színház színpadán került sor, a Lidércfény című darabbal. A kritika zöme ugyan viszolyogva fogadta ezt a művét, de a kialakult szenvedélyes vita önmagában is igazolta, hogy a szerző tehetségnek nincs híján. Az Asszony és a Halál alapján nem mérhetjük le Dávid Teréz útját, mégpedig azért, mert ez az első műve, amely közvetlenül a háború után született.\Annál inkább újra szemünkbe ötlik, hogy olyan adottságokkal rendelkezik, amelyek, ha önmagukban még nem is avatnak kiforrott drámaíróvá, de nélkülük az ily irányú fejlődés elképzelhetetlen. Az elmúlt években ennek a drámának néhány, többé-kevésbé módosított változatát olvastuk, sőt a Rádió hallgatóival együtt alkalmunk volt megismerkedni hangjáték-formájával is. Meg kell mondanunk, hogy az átdolgozás lényegében dúsította a szerző mondanivalóját és formai szempontból is csiszolta. (A verses részek azonban még mindig sok kívánni valót hagynak hátra és váltakozásuk a prózai szöveggel nélkülözi a rendszert.) Az élet és az elmúlás, a fény és az árnyék szüntelen, örök küzdelme természetesen nem új téma, de a szerző merészségét, igényességét dicséri, hogy ennek ellenére törekszik valami újat, többet mondani. S bár helyenként közvetve érezzük főleg a madáchi, heltai és goethei befolyást, újat hozott, ahol élményanyagtól hevített emberséggel és szenvedéllyel vall arról, hogy az élet fényeit nem olthatja ki a fasizmus középkorinál is sűrűbb sötétsége sem. A cselekmény több, mint egy emberöltőt fog át. 1913 egy báli éjszakáján kezdődik és a felszabadulás hajnalával zárul. Tengelyében Júlia, az Asszony áll, akiben Dávid Teréz az élet forrását, a göröngyös kapaszkodón kaptató asszonysorsot Jelképezi. Ez drámája legjobban megformált, leghitelesebb alakja. Júlia összetettségében olyan asszonytípust képvisel, amely a fiatalság eszményien tiszta és szép ábrándjaiban csalódva felismeri: az élet értelme több a szerelemnél. Életének buktatőin, sorsdöntő fordulóin az anyaságban és a szenvedésben megtisztulva és megemberesedve rátalál a célra, a tartalomra és a küldetésre: harc a nemesebb életért, az Életért, amely mindig újra győz az enyészet, a rossz, a Halál felett. Az Asszony ellenpólusa a Halál alakja. Szintén központi fontosságú figura, sőt mi több, értelmezésétől sokkal inkább függ a dráma filozófiai mondanivalója, mint Júlia alakjától. És éppen itt, ezen a ponton adódnak a legalapvetőbb ellentmondások. A szerző szerint a Halál, amint azt a műsorfüzetben megjelent nyilatkozata bizonyítja, „az Asszony második énjét, az örök vitát kiváltó tudatalattit jelképezi és nem misztikus ördögöt, vagy a szimbolikus rosszat". Az emellett szóló érv az, hogy a halál az élet szerves része. Ez így igaz, a szándék helyeselhető és realizálható is. A szövegkönyv azonban a szerzői elképzeléssel nem egészen egyezik, sőt helyenként — főleg a zárójelenetben — szöges ellentétben áll vele. A szöveg itt már egyértelműen arról tanúskodik, hogy a Halál a külső világ sötét erőinek szimbóluma. így fogja fel a rendező Monoszlóy Éva is, aki dramaturgiai beavatkozások és rendezői koncepciójának érvényesítése útján, a szerzői szándékkal ellentétben, éppen jelképes rossznak állítja be a Halált. Erre feljogosítja az, hogy a szerző gondolati vonalvezetése ellentmondásos, a szöveg éppen a kulcsfontosságú helyeken, az Asszony és a Halál párbeszédeiben néhol gömbölyű és csillogó, de filozófiai mélységet nélkülöző szavakká sekélyesedik. Ennek ellenére felmerül bennünk a kérdés: vajon ellentétes előjelű beavatkozással, éppen a reális elemek kldomborításával és az ezzel ellentétben álló mozzanatok törlésével milyen lett volna az eredmény? S ha már Monoszlóyné ezt a megoldást elvetette, akkor a szövegből maradéktalanul húznia kellett volna a pszychologizálás zavaró maradványait. Vitathatatlan azonban az, hogy értelmezésében egyöntetűbb lett a darab mondanivalója és fokozódott társadalmi hatása. Monoszlói Éva rendezése művészi egyéniséget villant fel. A magas fokú gondolat-egységet az előadásban ugyan nem tudta maradéktalanul kialakítani, de stílusegységét és valóban drámai légkört — igen. A díszlettervező Pavol Gábor és a színház egész műszaki személyzete segítségével technikai viszonylatban is meglepően korszerűt hoz. Kár, hogy ebben a törekvésben nem tudja elkerülni az öncélúságot, de így is tettekkel bizonyítja, hogy szerény eszközökkel is át lehet törni a technikai megkötöttség látszólagos korlátait. Kérdés csupán az, hogy a vidéki színpadokra hogyan lehet átmenteni legalább a feltétlenül szükséges műszaki effektusokat. Sokkal bíztat tehát Monoszlóyné munkája, de fogyatékosságát éppen abban látom, hogy aránytalanul előtérbe kerül saját egyénisége. Kiforrottabb darabok rendezése fogja megmutatni, vajon ez csak objektív körülmények hatására jelentkező vonás-e, vagy a rendezői alapállás hibája. Szerencsére jelen esetben a színészi játék ennek nem látta kárát. Elsősorban Ferenczy Annára gondolunk, aki az Asszony szerepében újra emlékezeteset, eszünkbe, szívünkbe vésődőt alkotott. Júliájának mindennel megküzdő életigenlése, asszonnyá érésének folyamata a zsenge fiatalság pasztellszíneitől kezdve, az anyaság elmélyült tónusain keresztül egészen a fenségesen komor színekig jut kifejezésre átérzett játékában. Ferenczy olyan, mint a gyémánt, amelyből a szakavatott köszörűs ragyogó brill iánst tud varázsolni. Valjája és most Júliája is hpkat felfedett értékéből, de úgy érezzük, igazán nagy színészi képességeinek még csak egy része került felszínre. Turner Zsigmond a partnere, a Halál nehéz szerepében. Feladata főleg azért nehéz, mert jelképes óriási árnyalakja arcát szinte teljesen sötétbe burkolja és egyedüli kifejező eszköze a hang. Ennek ellenére — minden túlzástól mentesen, elkerülve az olcsó eszközöket — kegyetlenségében és cinizmusában erőteljes és félelmetes figurát visz a színre. Tóth László Péterje az első pillanattól nem hagy kétséget afelől, hogy Júlia élete megrontójának útja a lélektelen, simulékony széptevéstől, a könyörtelen karrierizmuson keresztül törvényszerűen a pökhendi parancsuralomba, a fasizmus táborába vezet. Jól felépített, kiegyensúlyozott, minden sallangot száműző alakítás ez. A feleségét játszó Nagy Eszter kitűnően eleveníti fel a színpadon az unalmában már perverz ötletekbe bonyolódó léha és élveteg „úrinő" típusát. Játéka árnyalt, hiteles. Gyurkovits Mihály a Szerkesztő szegényes és logikai felépítésében hézagos szerepébe is életet lehelt. Szép versmondásával kitűnt a Prológ-ot alakító Lörincz Margit. Az epizódszereplők közül, akiknek különben a szerző vajmi kevés játéklehetőséget biztosít, említést érdemel Palotás Gabi, Lengyel Ferenc, Fazekas Imre, Holubek László és Nádasdy Károly játéka. Végül szólnunk kell arról is, hogy általában nagyon sikerülteknek, stílusosoknak tartjuk Bocsek Zsuzsa kosztümjeit, és hatásos drámai aláfestésnek Jaroslav Meier zenéjét. Dávid Teréz darabjának tehát humanizmusa, életigenlése s ezért kicsengésében derülátó hangvétele, az említett hiányosságok ellenére a szerző felszínre türemlő művészi képességei indokolták a színpadi bemutatót. A rendezés és a színészi játék nem csekély mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az előadás nagy sikert aratott. Ennek ellenére Az Asszony és a Halál gondolati boltozatának befejezetlensége, a drámaírói kiforratlanság miatt nem beszélhetünk győzelemről. GÁLY IVAN Az államdíjas M. Medvecká egy kies árvái községben, Medvedzienben lakik. Leginkább azonban Felső-Arva tájáti, a vidék ipari üzemeit és földmúvesszövetkezeteit, hazánk távolabbi városait és falvait, vagy pedig a külföldet járja. Az országjáró utain látott eseményeket tükrözi művészete. A XII. pártkongresszust megelőző hónapokban Medvecká új témakörben mutatkozott be. Legutóbb a handlovai és novákii iparvidék munkásait látogatta ineg. Figyelemmel kísérve Medvecká és a néppel szoros kapcsolatban élő többi művész életét és munkásságát — annak örülhetünk legjobban, hogy az egyszerű emberek között is egyre többen megértik amit a művész ecsettel, vonalakkal, vagy színekkel fejez ki. Fentebb Maria Medvecká A hegesztő című festményét mutatjuk be. (szgy) KULTURÁLIS HÍREK A KÖZELMÚLTBAN a CSEMADOK príbetai helyi szervezetének színjátszó csoportja bemutatta Sipos Jsnő: „Bolond óra" című vígjátékát. A fiatal szereplők nagy odaadással játszottak, s így méltón nyerték el a nagyszámú közönség tetszését. — t. a. — •k • 1982-BEN 19 egész estét betöltő, és 78 csehszlovák rövid film kapott díjat vagy részesült elismerésben a különböző filmfesztiválokon. • A ROMÁN NYOMDÁK a felszabadulástól eltelt időszakban miiftegy 80 millió kötet könyvvel örvendeztették meg a gyermekeket. A román szerzők művein kívül Verne könyveit 910 000, Lev Tolsztojét 420 000 példányban adták ki. Perault és Andersen meséi 358 000, illetve 355 000 példányban láttak napvilágot. Alább Petröci Bálint Határváros című — a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál a közeli hetekben megjelenő — regényéből közlünk részletet. A regény 1958-ban játszódó cselekménye fényt vet a magyarországi ellenforradalomra és azt mutatja be, hogy az akkori események milyen hatást gyakoroltak nálunk, a határmenti Alsóváros lakóira. A Megbékélt emberek és a Piros virág című elbeszélés kötetek szerzőjének ez az első regénye. B

c Az Asszony (Ferenczy Anna) és a Szerkesztő (Gyurkovics Mihály) a darab egyik jelenetében. (Nagy László felvétele.) Ű] SZÖ 6 * 1983. február 9. odóné hangos kopogtatásra ébredt. — Hol vagyok? Mi történik velem?! — kérdezte riadt tekintete, s lelkében még visszhangzott az éjjeli farkasvonítás. — És Feri hol van?! Minden csak álom lett volna?... Alom ... —• s kiugrott az asszonyi test forróságát lehelő ágyból. Űjra kopogtak. Majd dörömbölésszerűen hallatszott a reggeli ébresztő. — Ki az? — Gyere gyorsan! — hangzott kintről a sürgetés. Koubek volt. — Siess az öltözködéssel! Egy-kettő, nem várhatunk sokáig! Az asszony magára kapdosta ruháit ... Koubekot nem találta a laktanyában. Az épület előtt bukkant rá. — Mi történt?! — kérdezte Bodóné. — Ne kérdezz, menjünk gyorsan az Ipolyhoz! Mozgolódnak a szomszéd faluban! Elindultak a folyó felé, a határhoz. Nem a hídhoz vezető országúton mentek, hanem a kis erdőn keresztül, a rövidebb úton. Az enyhe reggeli napsugár szerényen tapadt a fák törzsére, s imitt-amott megcsillogtatta a hervadt lölgyleveleken megkapaszkodó harmatcseppeket. Még nyolc óra sem volt. A levegő friss, üde, akárcsak az erdőt átjáró szellő, mely kipirosította a két siető ember arcát. Bodóné ujjaival beletúrt vállig érő dús, hullámos hajába, hogy a szellő szabadabban belefésülhessen, bőrét érje, enyhítse fej? f. jását... Eszébe jutott az éjjeli fegyverropogás. Azt is álmodta volna?! Nem, az nem volt álom, még lefekvés előtt hallotta. Megkérdezte: — Az éjjel mintha lövöldözést hallottam volna ... — Csak volna?! — csodálkozott Koubek. — Talán a lövöldözésnél is erösebb álmod volt?! — ... épp akkor ébresztettél fel, amikor az erdőben rátaláltam Kardos Ferire ... — Bárcsak ez lenne a valóság és a másik az álom... Az éjjel egy apátházi parasztot fogtunk el, a pap emberét. Magyarországról jött... — Arra lőttek a határőrök? — Csak a levegőbe. Az embert elkapták a kutyák. Két napja szökött át Magyarországra. Láttuk, de hagytuk. Gondoltuk, majd elcsípjük viszszajövet, ha teli lesz a tarisznyája ... Úgy is történt. Bevittük a városba. Levél is volt nála, címzés nélkül. Képzeld, a tegnap esti vendégünk, vitéz Kőhiday írta! Nyomorult gazember! — Kinek szólhatott a levél? — Majd bevallja ... — Már ide is átnyúlnak a csápjaik?! — Levagdossuk mind egy szálig! Kiértek az erdőből. — Ott vannak, ni! — mutatott Koubek az Ipolyhoz közeledő embercsoportra. Vagy negyvenen lehettek. A

z országút, az idomtalan vashíd balra volt tőlük. Még fél kilométert kellett megtenniük, hogy a folyóhoz érjenek. A part mentén határőrök cirkáltak ... Bodóné és Koubek bokáig érő sárguló fűben, buckák között lépdelt. Az elszórtan nőtt, most kopasz, ágaskodó bokrok nyúlánk ágai hajladoztak a szélben. Tavasz idején, ha néha az Ipoly is megbokrosodik, dagadó vize eltünteti a buckákat, a fűszőnyeget, derékig füröszti a bokrokat, s felkapaszkodik egészen az erdő lábáig. A túloldalon sík szántóföld. A láthatárt alacsony, kékes hegyvonulat zárja. A folyó s a távoli hegyek között kis falu fekszik. Az apró házikók közül csupán a templom magasba törő tornya s az egykori földesúri kastély emelkedik ki, mutatva, hogy az elmúlt évtizedekben, évszázadokban ki volt az úr a faluban, kit kellett megsüvegelni... jobbca országút szeli ketté a nyitott tenyérként elterülő széles határt. Most sem szekér, sem autó kereke nem verte fel az út porát. Csend, mély csend nyomta, fullasztotta a tájat. Csak a szél érintésére mozdult a fű, hajlongott a bokorág, fodrokat vetett az Ipoly nyugodt vize... De a csend csak látszólagos volt, senki sem tudhatta, mit rejt méhében, mint ahogy a hallgató emberről dőreség azt állítani, hogy nyugodt, amikor bensőjében a legvadabb vihar tombolhat, s bármely pillanatban kitörhet belőle a tüzes láva... A nyomasztó csend hangokat hallatott. Bodóné felfigyelt. A határt járó szél még alig érthető hangfoszlányokat sodort a fülébe. Amikor megálltak a keskeny medrű folyó partján, értelmet kaptak a szavak. Minél közelebb ért a túloldalon a folyóhoz az embercsoport, annál jobban hallatszott a beszéd. A csoport élén két ember között — akik úgy néztek rá, mintha a testőrei lennének —, csizmás, délceg férfi haladt. Kezében pisztolyt szorongatott, hadonászott vele, ijesztgetni akarván a körülötte háborgó csoportot. Az emberek szitkozódva emelték magasba a hazulról hozott vasvillát, kapát, fejszét. Húsz-harmine méterre lehettek az Ipolytól. — Na, most már látta a földjét a nagyságos úr! — kiáltott fel az egyik villát szorongató paraszt. — Már viszszamehetnénk! Úgyis hiába hizlalja a szemét! A

csizmás férfi gúnyosan felnevetett, és fegyverével nemet intett. Látszott rajta, hogy jót tesz neki a határjárás. Nagyokat lélegzett, feszült a melle, mint a nagydob. — Ez mind az enyém! Az enyém! — kiáltotta teli tüdővel, s olyan öröm vegyült a hangjába, mintha elvesztett kincsre bukkant volna rá. — Mind az én földem! De ez még nem minden!!! — ordította, hogy hangja átjusson az innenső oldalra is, mert nem vak, láthatta, hogy itt is emberek állnak, lesik minden mozdulatát. — Az a föld, az az erdő is az enyém! — mutatott a Koubekék mögött elterülő földre. — Azt lesheti! De a mi földünk után is hiába áhítozik! — vágott a szavába újra az előbbi vasvillás férfi és előbbre lépett. — Örüljön, hogy ennyit megengedtünk .. hogy kísérettel végigjárhatta egykori birtokát... — Hahahaha! — kacagott csúfondárosan a csizmás. — Talán még az ország is a maguké, az én koszos béreseimé?! Ha tovább szájaskodnak, megmutatom ...— ordította, s az emberekre szegezte fegyverét. — Ördög!!! — kiáltotta a villás paraszt. — A szövetkezet a miénk! — Az lehet, megtarthatják maguknak De a föld az enyém! Szövetkezzenek föld nélkül! Hahaha! Abból majd megélnek! /