Új Szó, 1963. január (16. évfolyam, 1-31.szám)
1963-01-12 / 12. szám, szombat
•SLL m ALEKSZANDii SZOLZSENYICIN Z otov íróasztalán két telefon állt — az egyik vasúti, ugyanolyan ócska, sárga fadobozos, tekerős készülék, mint a katonai diszpécseré, a másik zümmögő, tábori telefon, amely összekötötle a kapitány szobájával, és az állomási őrséggel. Egyébként az állomási őrség volt a krecsetovkai parancsnokság egyetlen hadászati ereje, fő feladatuk a raktárakban őrzött élelmiszer biztosítása volt. De ezek a katonák fűtöttek és takarítottak, most is ott állt egy vödörnyi csillogó, darabos szén a kályha előtt — ha tetszik, fűtseiek. Csöngetett a vasúti telefon. Zotov már leküzdötte pillanatnyi gyöngeségét, élénken odaugrott a telefonhoz, fölvette a kagylót és ordítozni kezdett. Ha olyasvalakivel beszélt, aki nagyobb távolságról hívta, mindig kiabált — részben azért, mert rosszul lehetett hallani, de főleg megszokásból. Bogojavlenszkajábó! hívták, azt akarták, hogy iga zolja, milyen menetleveleket kapott már és melyek nem érkeztek még meg. Menetlevélnek hívták a feletles parancsnokság rejtjeles kísérő parancsait, amelyek távírón érkeztek és elrendelték, melyik szállítmányt hova kell irányítani. Zotov alig egy órája vitt a távírász lánynak néhány ilyen rendelkezést, és kapott újabb menetleveleket. Nagyon igyekeznie kellett, hogy minél gyorsabban rájöjjön, hogyan csoportosítsa a szerelvényeket, melyik állomás felé indítsa útnak, s utasítania kellett a vasúti katonai diszpécsert is, melyik vagonokat lehet egymáshoz kapcsolni. Az ő feladata volt kitölteni és útnak indítani az új menetleveleket, a másolatokat megtartani és elrakni. Zotov letette a telefont. Hevesen levágta magát a székre, rövidlátósan az asztal fölé hajolt és beletemetkezett a menetlevelekbe. De nemsokára megint megzavarták. Valaki benyitott a szomszéd szobába, csizmáival topogott, csörömpölve ledobta táskáját a padlóra. Froszja néni megkérdezte, csendesedik-e már az eső. Az ember valamit morgott, aztán leült. {Igaz, az eső már nem szakadt olyan ^szekedettül, csak a szél verdeste az ablakot. J — Mit mondtál, öreg? — kérdezte hangosan Valja Podsebjakina. — Hideg lett, mondom, — felelte az öreg, még férfias, érces hangon. — Mondd csak, jól hallasz te, Gavrila Nyikityics? — szólt közbe Froszja néni. — Hallok én, — felelte az öreg. — Csak a fülem cseng. — De akkor hogyan tudod ellenőrizni a vagonokat? Hisz végig kell kopogtatni! — Úgyis látni, van-e valami baj. — Te nem is tudod Valja, hogy az öreg Kordubajlo a mi emberünk, krecsetovkai. Ahány kocsimestert találsz az állomáson, mind az ő tanítványa. A háború előtt már tíz éve nyugdíjban volt, pihent a kemencepadkán. De most megint itt van, látod. Froszja néni csak fújta a maga nótáját. Zotovnak lassan elfogyott a türelme, készült, hogy odamegy, rászól, de ekkor a szomszédos szobában arról kezdtek beszélni, hogy is volt az tegnap a bekerítettek vonatával. Zotov már értesült az esetről, amikor átvette a szolgálatot társától, egy másik segédtiszttől, akinek tegnap el kellett járnia az ügyben, mert a krecsetovkai állomáson nem volt külön hadtápparancsnokság. Tegnap reggel az állomáson két szerelvény találkozott. Scsigri felől, Oiroskán keresztül harminc vagon bekerítettet szállítottak, a harminc vagonnyi mindenre elszánt emberre csak öt NKVD-klsérő jutott, akik végeredményben tehetelenek voltak velük szemben. A másik szerei vény Rtyiscsev felől jött liszttel megrakva. A lisztet egyrészt leplombált kocsikban szállították, másréset nyitott vagonokban, zsákokban. A bekerítettek egy pillanat alatt felismerték a helyzetet, megrohanták a nyitott vagonokat, késekkel felhasogatták a zsákokat, csajkájukba szedték a lisztet, összekötözték az ingeiket, mint a zsákot megtömték. A lisztes vonat kísérő őrségéből ketten álltak a sínek mellett — egy elől, a másik hátul. Az elülső, egész fiatal legény, néhányszor rájuk ordított, hogy hagyják abba — senki sem hallgatott rá, a szolgálati kocsiból senki sem jött a segítségére. Erre felkapta puskáját, s főbe lőtte az egyik bekerítettet — ott esett el, a vagon tetején. Zotov hallgatta a szomszéd szobában folyó beszédet — nem így mondták, nem így látták. Már nem állta szó nélkül, fölkelt, hogy megmagyarázza nekik. Benyitott az ajtón, megállt a küszöbön, kerek szemüvegén át nézte őket. Jobb felől az apró termetű Valja ült, mindenféle iratok, színes kockás grafikonok fölött. Az ajtótól nem messze, közelebb a kályhához, hátát a falnak vetve ült a padlón az öreg Kordubajlo. Mellette hevert ócska bőrtáskája, megtömve nehéz szerszámokkal, úgy tette le, hogy senkinek se legyen útjában, mellé dobta ócska, olajos kesztyűjét. Ahogy bejött, úgy telepedett le. a kabátjáról, csizmájáról lecsurgó víz tócsába gyűlt a padlón, összehúzott lába között meggyújtatlan kézilámpás állt, ugyanolyan mint Froszja nénié. Az esőköpeny alatt az öregen ócska fekete matrózkabát volt, amelyet derekán piszkosbarna öv fogott össze. A köpeny csuklyáját hátravetette: fejébe ócska, ki tudná megmondani, hány éves vasutassapkát nyomott. A sapka, amely alól még dúsan türemkedett ki a haja, árnyékot vetett szemére, arcábói nem lehetett mást látni, csak szederjes orrrát és vastag ajkát, meg a szájába dugott, újságpapirosból sodort cigarettát. Bozontos szakállában az ősz szálak között még bőven akadt fekete. — Mi mást tehetett volna? — bizonygatta Valja, ceruzájával kocogtatva az asztalt. — Szolgálatban volt, őrségen! — —Hát igen, — bólogatott az öreg, és a mahorka dohány vörösen izzó hamuját leszórta a padlóra meg a lámpás tetejére, — Ügy bizony... Mindenki enni akar. — Hogy érted ezt? — förmedt rá a lány. — Ki az a mindenki? — Hát például mi ketten, — sóhajtott Kordubajlo. — Apó, apó, micsoda zagyva beszéd ez? Talán éhesek voltak? Mindegyik megkapja az előírt fejadagot. Azt képzeled, hogy porció nélkül szállították őket? — Hát igen, — bólintott az öreg, cigarettájáról megint A Novij Mir szovjet irodalmi folyóirat Januári száma kBzli Alekszandr Szolzsenyicinnek, az „IVAN GYENISZOVICS EGY NAPJA" című kisregényé vei feltűni szovjet írónak két újabb elbeszélését. Az egyikben — amelyből a moszkvai Pravda nyomán az alábbi részletet közöljük — cselekményében az 1941. év őszében nyúlik vissza, egy front mögötti vasúti állomáson játszódik le. Az elbeszélés hőse — Zotov hadnagy — az állomás katonai parancsnokának segédtisztje. — A két elbeszélés meggyőző bizonysága Szolzsenyicin tehetségének, valamint annak is, hogy sokat vitatott regénye nem csupán véletlen „kiugrás", hanem — hihetőleg — egy jelentős írói életmű első állomása. potyogott az izzó hamu, de most már a térdére és a kabátja aljára. — Gavrila Nyikityics, vigyázz, még megégszl — figyelmeztette. Froszja néni. Az öreg közömbösen nézte, hogyan sercegnek, húnynak kl esőverte vattázott nadrágján a szikrák, aztán kissé felemelte sapkás, ősz fejét: — Mondjátok, lányok, ti sohasem ettetek nyers lisztet vízzel összegyúrva? — Minek enném nyersen? — csodálkozott Froszja néni. — Meggyúrom, megkelesztem és megsütöm. Az öreg vértelen, vastag ajka megrándult, nem válaszolt mindjárt — különben is nehezen jött ki belőle a szó, mintha lassan, erőlködve kapaszkodna fel valahonnan a mélyből, ahol megszületett. — Akkor hát lelkecskéim, ti még nem ismeritek az éhséget. Zotov hadnagy belépett a szobába és közbeszólt: — Hallod, apó, tudod-e, mi az eskü?, há? — sokatmondón elnyújtotta az utolsó szótagot. Az öreg fátyolos szemmel nézett a hadnagyra. Jómaga kicsi ember volt, de a csizmája irdatlan nagy és nehéz, vizes és sáros. — Én ne tudnám? — dörmögte. — Magam is legalább ötször felesküdtem. — No és kinek esküdtél? Miklós cárnak? Az öreg fejét csóválta: — Feljebb! A. USIN (Szov-. jetunió): A Néva part (linóleummetszet) A krecsetovkai állomáson — Micsoda? Talán Harmadik Sándornak? Az öreg kedvetlenül intett és fújta a füstöt. — Nohátl Ma még a népnek esküsznek hűséget. Nagy különbség! Az öreg megint térdére szórta a hamut. — Hát a liszt kié? Talán nem a népé? — tüzeskedett Valja, és egyre-másra hátrasimította huncutul homlokába hulló haját. — Kinek vitték azt a lisztet? Talán a németeknek? — Jól van no, — az öreg egyáltalán nem szállt vitába. — De azok a fiúk se voltak németek, ők is a mi népünk. A cigaretta csonkját elnyomkodta a lámpás tetején. — Micsoda értetlen öregember! — mérgelődött Zotov. — El tudod egyáltalán képzelni, mit jelent az állam rendje? Ha mindenki elveszi, amire kedve támad, én viszek, te viszel — talán akkor megnyerjük a háborút? — És minek vágták fel késsel a zsákokat, — méltatlankodott Valja. — Hogy is tehették? Ez lenne a ml népünk? — Biztosan be voltak varrva, — mondta Kordubajlo és keze fejével megtörülte orrát. — Akkor már mindjárt szét kell vagdosni? Hogy a liszt szétszóródjék? A sínekre? — háborgott Froszja néni. — Mennyit elprédáltak, mennyit tettek tönkre, hadnagy elvtárs! Hány gyerek jóllakhatott volna belőle! — Úgy bizony, — bólogatott az öreg. — Ilyen esőben a többi is elázik a nyitott vagonokban. — Kár beszélni vele, — Zotov leginkább magára haragudott, amiért beleelegyedett a hiábavaló beszélgetésbe, hisz a dolog amúgyis világos. — Ne kiabáljanak! Az ember nem tud dolgozni! Froszja néni már megtisztogatta a kanócot, meggyújtotta, visszarakta a lámpásba. Felállt, ment a kemény, púpos köpenyéért. — Valjuska, hegyezd már meg a ceruzámat. Megyek összeírni a hétszázhatvanötöst. Zotov visszament az irodájába. Az a tegnapi dolog rosszabbul is végződhetett volna. A bekerítettek, amikor elesett a pajtciuk, otthagyták a lisztes zsákokat, és ordítva megrohanták a fiatať'ôrt. Már kitépték kezéből a puskát, — tulajdonképpen ellenállás nélkül odaadta, — ütlegelni kezdték, talán szét is marcangolják, ha végre elő nem kerül az őrparancsnok. Hogy megnyugtassa őket, színleg letartóztatta az őrt, elvitette. Valahányszor bekerítetteket szállítanak, minden katonai parancsnokság Igyekszik minél előbb megszabadulni tőlük. Az elmúlt éjszaka még egy ilyen szerelvény jött — a 245 413-as, Pavelecból Arcseda felé tartott, Zotov átvette és sürgősen tovább is küldte. A szerelvény mindössze húsz percig állt Krecsetovkában, a bekerítettek aludtak, ki sem dugták fejüket a vagonokból. Ha sok bekerített van együtt, szörnyű, megzabolázhatatlan népség lesz belőlük. Nem alkotnak egységet, fegyverük nincs, de érzik, hogy tegnap még hadsereg voltak, ugyanazok a legények, akik júliusban valahol Bobrujszknál álltak, augusztusban Kijevnél vagy szeptemberben Orjol alatt. Zotov elcsüggedt, valahányszor szembe került velük — ugyanaz az érzése volt, mint a fiatal őrnek, aki ellenkezés nélkül kiszolgáltatta puskáját. Szégyenkezett, hogy csak egy hátországi állomásnak a parancsnoka. Irigyelte őket, talán a bűneiket is vállalta volna azért a tudatért, hogy őrá is tüzelt az ellenség, visszalőtt rá, megmérkőzött vele. Évfolyamtársai, valamennyi barátja — kinn volt a fronton. Ű meg — itt ül... Annál keményebben kell dolgoznia! Nemcsak szolgálatát kell ellátnia, mást is, többet kell tennie! Hogyan lehetne többet és jobban dolgozni ezekben a napokban, amelyek már közeljárnak a huszonnegyedik évfordulóhoz? Hiába borong a természet, ez az év legkedvesebb annyi örömet hozó ünnepe, az idén mégis — lelkébe tép. Fordította: TÓTH TIBOR NYÍLT ĽEVEL a szlovák nyelv egy tanítójához] Kedves Kartársam! Leveledben néhány kérdést tettél fel nekem. Ogy érzem, ezek a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthatnak s ezért engedd meg, hogy Ilyen formában válaszoljak soraidra. Az iskolai oktatásra, az elkövetkezendő években felelősségteljes feladat hárul. Fontos Igény a szakismeretek mélyítése, ezt hangsúlyozta a CSKP XII. kongresszusa is. Ezzel kapcsolatban teszed fel a kérdést: miért tanítjuk a magyar tannyelvű iskolákban oly nagy óraszámban az „államnyelvet", hiszen nem a nyelvtudás, hanem a szakmai hozzáértés a döntő a szocializmus építésben. Állításoddal nem mindenben érthetek egyet. Talán azzal kell kezdenem, hogy a magyar tannyelvű alapfokú kilencéves iskolákban a magyar nyelvet 1914, a szlovák nyelvet 876, a matematikát pedig 1585 tanítási órában tanítjuk, kilenc esztendőn át. Tehát csupán ebből a gyorsan és találomra kiemelt példából is, láthatod, hogy az óratervben az anyanyelvi és a szakmai képzésen a hangsúly. Soraidból úgy vélem, nem ismered tökéletesen a marxizmus irányvonalát a nyelvi kérdésben: a népek és a nyelvek teljes egyenjogúságának az elvét. Amikor Sz. G. Saumjan Leninhez írott levelében állást foglalt amellett, hogy Oroszországban az orosz nyelvet nyilvánítsák „államnyelvvé", Lenin határozottan fellépett ez ellen. „Csakugyan nem látja, — írta Lenin — hogy még inkább progresszív jelentősége lenne (ti. az orosz nyelvnek) kényszer nélkül? Hát nem bot az „államnyelv", amely elriaszt az orosz nyelvtől." /Lenin Művei 19. kötet 503—504 old.) Semmilyen államikiváltság nem illet meg egyetlen népet, egyetlen ,nyelvet sem. A nyelvek Szabad fejlődését és használatát kell biztosítani. A több nemzetiségű állam nemzetei és nemzetiségei közötti gazdasági, politikai és műveltségi kapcsolatok szükséglete természetesen maga után vonja a nemzetiségi uyelv művelése mellett a lakosság nagyobb, része nyelvének önkéntes tanulását. Hazánk hatalmas iramú gazdasági fejlődése ezért szükségként állította elénk, magyar dolgozók, tehát a magyar tannyelvű iskolák tanítói és tanulót elé is a szlovák nyelvtudást, melynek segítségével magyar nemzetiségű dolgozóink, hazánk egész területén, mindenütt és mindenkivel kicserélhetik gondolataikat és kölcsönösen megérthetik egymást. Ez a jelentősége a Szlovák nyelv ismeretének számunkra. A magyar nyelvű iskolák tanulói tanulmányai befejezése után bárhol az országban, a szlovák nyelv birtokában mindenütt meg tudják magukat értetni. Ez a nyelvismeret megnyitja előttük a különféle munkahelyek és iskolák kapuit. Ugyanakkor lehetővé válik számukra bármely közéleti funkció betöltése, ahol a nyelvismeret indokolt és szükséges. Szlovák nyelvi tudásunkkal megismerhetjük a cseh és szlovák irodalom és művészet értékeit, mindazt, melyet hazánk népei évszázadokon át e téren alkottak. Miért tanítjuk, illetve miért tanulják tanulóink különös gonddal a szlovák nyelvet? Minden munka elsődleges kérdése a miért. Ha ez világos — már pedig úgy vélem, ez mindnyájunk részére ismert kérdés — akkor a hogyan kérdését kellene még felvetnünk. Azt írod, hogy tanulóid ugyan óráról órára szorgalmasan készülnek, mégsem megy nekik valami jól a beszéd. Hát ez érthető is. Hiszen Te megfeledkezel a legfontosabbról, arról, hogy a nyelvtanulásnál nem csupán arról van szó. hogy tanítványaid óráról órára készüljenek, hanem valami többről. Arról; hogy tanítványaidban felébreszd a tudásvágyat. ügy vezesd őket, hogy minden eszközt és alkalmat megragadjanak, mely őket a nyelvtanulásban előbbre viszi. Tanítsd meg tanulóidat helyesen tanulni a szlovák nyelvet; szerettesd meg tantárgyadat. Ne szégyelljenek például tanulóid fennhangon olvasni, tanulni. Ne csak „szemük", hanem „fülük és szájuk" is szokjék hozzá a szlovák nyelvhez. Mert a nyelv hanghoz kötött-jelenség, még akkor is, ha írott jelét, a betűket nézzük. Tudatosítanod kell tanulóiddal, hogy a nyelvtan tanulása sem történhet a szövegtől eliszigetelve. Mert hiába tanulná meg valaki például a személyi névmások ragozását „verkli" módjára, de ha alkalmaznia kell, úgy beszél szlovákul, mint Jack London regényeiben a melanéziai emberevők angolul: megsütni fehér ember, mert én (nekem) ő ízleni. Igyekezz úgy hatni tanulóidra, hogy ne. elégedjenek meg csupán az iskolában tanult szókinccsel, hanem azt sokoldalúan egészítsék is ki. S a legfontosabb, meggyőzni őket, hogy ne féljenek szlovákul beszélni. Hiszen általában már kevés szó és nyelvtani szabály is elegendő a beszélgetéshez. jirí Toman, a Károly Egyetem tudós professzora szerint a köznapi témákról való beszélgetés során 500—600 szót, 100—150 kifejezést és csupán 20 nyelvtani szabályt használunk. A mesék világában gyakran szerepel a varázssíp, a csodalámpa, a varázsszőnyeg, stb., melynek birtokában minden kívánságunk telesül Egy fúvás a sípba, néhány bűvös szó s eltűnnek az akadályok. Mindé? így van a mesék birodalmában, de nem a valóságban. A valóságban a tanulás komoly, nehéz munka. A nagyobb hozzáértés azonban minden munkát megkönnyít, gazdaságosabbá tesz. Ez az általános érvényű törvény a tanulásra is érvényes. Ha sikerül megértetned tanulóiddal a gazdaságos tanulás követelményeit, akkor az előbb-utóbb meghozza gyümölcsét mint ahogyan a koSicei, a komárnói, a Kráľ. Chlmec-i és sok-sok más magyar tannyelvű iskolán ez már megtörtént, jó segítséget jelent e téren a szlovák iskolákkal való baráti kapcsolat, mely nemcsak a barátság szalait fűzi szorosabbra a két iskola tanulói között, hanem jelentős hozadékot jelent a nyelvtanulásban is. Csak így érhető el az az eredménu mely az említett iskolák esetében tény, hogy volt növendékeik ma már élmunkások, mérnökök, tanárok, technikusok, orvosok és más vezető be°ahelyüket eVÖ d0lg0ZÓ k' aki k köztársaságunk bármely részén megállják Az eredményes és gazdaságos tanulás megtanítása természetesen nem csupán két-harom tanítási óra „tananyaga\ Hiszen itt készségek és szokások ktalakítasáról van szó, s ez lényegesen hosszabb folyamat enľx gazdaságos, jó időbeosztású tanulásnak készséggé, szokássá érlelése váljék ezért emberformáló pedagógiai munkád fontos mozzanatává. Ehhez kíván sok sikert: MÖZSI FERENC ÜJ SZÖ 6 * 1963. Január 12.
