Új Szó, 1963. január (16. évfolyam, 1-31.szám)

1963-01-05 / 05. szám, szombat

N

atalja Ivanovna, a fiatal sebész ma emelkedett hangulatban indult reggeli vizitre. Eközben egyeseknek már el is mondta, hogy „színházi napja" van. Ma valamivel korábban indultak el a kórtermekbe Vaszilij Nyikolajevicscsel, az egyik öreg orvossal. Ezért a hármasban, amellyel kezdték, még nem mindenki fogyasztotta el reggelijét. És természetesen, Elizarovnak — balról az első ágyban — nem sikerült még rendbehoznia magát. Elizarov ötvenesztendős, de hatvanat mutat. Sötét bőrű arcán van valami szenvedő, smi a gyomorfekélyeseknél elég gyakori, szeme szomorkás-mosolygón s kissé gyermekesen tekint a világba. Natalja Ivanovna mellette mindig erősnek, oltalmazónak érzi magát, egészen úgy, mint az anva gyermeke mellett. Elizaron gyomcrműtéte jól sikerült. — Jobb színben van, Elizarov. Hamarosan legény lesz a talpán — szólal meg Natalja Ivanovna, s megállt az ágynál. — Csak .egyék, egyék 1 Majd a másik oldalról indulok, szem-, be jövök a nappal. Orlov, a fiatal milicista hadnagy mellett pedig Natalja Ivanovna eléggé hétköznapi nőnek érezte magát: nos, amolyan semmi különös asszony-: nak, aki kórházi szokás szerint talpig fehérbe öltözött. De ha esetleg tükörbe tekintene, a fehérhez hozzáadódna arcának felséges barnás rózsaszíne, s a ragyogó kék szem, amelynek kifejezése férfitársaságban nagyon is hatásossá tud válni, s ezt még fokozza a hosszú, dús pillájú, büszkén lebocsátott. Súlyos szemhéj. Ma nem bír ellenállni Orlov kérlelésének (már hanyadszor kéri rál), hogy lerajzolja neki, milyen is lett gyomra a rezekció után ... Azután Natalja Ivanovna átmegy a másik kórterembe, Vaszilij Nyikolajevics pedig ott marad egyik páciensénél. Orlov a kezelőorvosa után becsukódó ajtóra tekintve mondja: — Vaszilij Ivanovics, remek doktor ez a Natalja Ivanovna I — Natalja Ivanovna? — visszhangozza az öreg sebész. — Hatalmas asszony azl A betegek mosolyognak. A jellemzés olyan, hogy Natalja Ivanovnának nemcsak szakmabeli tulajdonságaira lehet vonatkoztatni, hanem általánosabb bóknak is számítható. Egyrészt azért, mert Natalja Ivanovna arcra sem csúnya, másrészt pedig látnivaló, hogy magas, pompás a termete, és nyilván nem mindennapi a fizikai ereje. S számításba kell venni komoly, határozott jellemét is, melylyel cseppet sem ellenkezett a súlyos szemhéj alatt tekintetében ragyogó jóságos mosoly. — Színházba megy ma! — mondja Filionovna, az idős, tekintélyes főnővér. Vontatott beszéde és férfiasan mély hangja miatt úgy tűnik, hogy fontos újságot közöl. — 0, ó! Színházba megy! — hagyják rá a betegek, akiket az unalom nagy tréfamesterekké tesz. Egy alkalmat se mulasztanak el, hogy újra meg újra meggyőződjenek róla: Filionovnának halvány sejtelme sincs a humorról. A

szomszédos kórteremben Natalja Ivanovna megállt a ma *iűtétre kerülő egyik beteg mellett. Vértelen kezét a takarón nyugtatva feküdt az asszony. Negyvenéves ha lehetett. Csaknem kétségtelenül, gyotnorrákot állapítottak meg nála. — Előkészítették? — kérdezte Natalja Ivanovna a fiatal ápolónőhöz fordulva. De eközben a betegre nézett és mosolyogva, megnyugtatóan bólintott. S ekkor a beteg kérésre szánta el magát: — Eljött hozzám a kislányom, cédulát küldött fel. Szabad feljönnie? — Igazán semmi értelme... Kedvesem, kislánya ma ne látogassa meg, hisz csak tegnap volt itt. Ma nem tanácsos fárasztania magát. Az asszony négygyermekes anya, férje a múlt évben halt meg. Egyik lánykáját, a legkisebbet éjjel-nappal szolgálatos bölcsödébe adták, a kisebbik fiú napközibe jár, a másik fiú harmadik, a nagyobbik lány pedig hatodik osztályos. Natalja Ivanovna hallotta tegnap, amint az értelmes szeplős arcú kislány anyjával beszélgetett. — Gyakran mossál rájuk — mondta az anya. — Koljuska gallérjait mind kimos-: tam, a harisnyáit is. A házbeliek. nálunk most felváltva szolgálatot tartanak. A pionír-őrsből is jönnek a kislányok segíteni. Hisz tudod, milyen aktív a csoportunk! — Jó, nagyon jó. — Tegnap egy bácsi jött az üzemi bizottságtól. Hozott... A kislány anyjához hajolt, és suttogni kezdett. Majd ismét hangosabban folytatta: — Én mondtam, megkérdezem anyut. De ő: „Nincs mit kérdezni. Te csak ne légy olyan büszkéi" — Ivan Jemeljanics lehetett... Ö olyan szigorú, de mindenről gondoskodik. Vége a vizitnek. Ideje operálni. Natalja Ivanovna a műtő felé indul. A folyosón a fiatal ápolónő futott el mellette š megállt az irispekciós szobánál, ahol Filionovna a fecskendőket szedte szét. — Natalja Ivanovna ma színházba megy! — hallatszott a lány hangja, miután az orvosnő elhaladt mellettünk. — Ogy teszel, mintha elsőnek tudtad volna meg! — dörmögte rá féltékenyen Filionovna, s még hozzáfűzött valamit, amit Natalja Ivanovna már nem hallott. A műtő mellékszobájában mély csend honol. A műtőből áthallatszik az acél csendet hasogató, száraz, rövid koccanása. A műszereket készí ti elő a műtősnő. Különös, hogy ez most szorongással tölti el Natalja Ivanovnát. Egy percre elgondolkozik, mintha valamire visszaemlékezni próbálna, s eközben feszülten hallgatja a műtőből kiszűrődő zörejeket. És érzi, hogy szíve a szokottnál gyorsabban ver. V. SZTAHOV:. szeme, pontosabban, rugalmasabban működjenek ujjai. Az idegei okozzák, hogy hangosabban, feszültebben cseng Natalja Ivanovna hangja, amint a műtősnőt röviden utasítja: — Pea

n-csipeszt I — Életlen a kés! Másikat! — Fonalati T

agadhatatlan, a sebész idegei nem bírták elfeledni az aszszony gyermekeit. S most, mintha próbálnák átadni a betegnek Natalja Ivanovna élete és egészsége egy részét És vigyázni kellett rájuk, hogy ne működjenek a kelleténél erősebben, élessé tegyék a szemét, de ne ködösítsék lázassá, meggyorsítsák a kezét, de úgy, hogy el ne veszítse mozgásának világos pontosságát, biztonságát. És íme — Itt van a sebész legnehezebb pillanata, amelyre örökösen gyűjt, s valahol a lelke ismeretlen megmagyarázni, erőltette emlékezetét: nem felejtett el valamit? És szükség esetén ... nos, ha valami előre nem látható történne, hivassák kl a színházból Ebben és ebben a páholyban található (mindig igyekezett páholyba jegyet váltani, hogy könnyebben rátalálhassanak). Vaszilij Nyikolajevics szolgálatos ma éjjel a kórházban? Nagyon jó, de azért mégis ... Az idő, amelyet Natalja Ivanovna ezután otthon töltött, észrevétlenül, gyorsan repült el. Gondtalanul, vidáman kapkodva készült a színházba, s a készülődésben hároméves kislánya és a nagymama is részt vett. Az egyik lábatlankodott, a másik segített. S aztán végre, Natalja Ivanovna férjével a páholyban ült. C

sodálatos, csodálatos! Natalja Ivanovna mélyet lélegzik. Tekintetét körüljáratja a termen. Min11: Aggódtak és szerettek, bánkódtak és örültek. Öriási vízierőművet építettek. Némelyiküknek bonyolultan alakult a sorsa. Bonyolultan, mert nem akartak lomha, tespedi életet élni. N Színházi eSít S

zinte önkéntelenül veszi kézbe a műtétre kijelölt betegek névsorát. Az első a négyes kórteremben fekvő beteg, az anya. Különös, különös, hogy Natalja Ivanovna ma valahogy nyugtalan, izgatott. Vajon csak azért, mert ezt a nőt kell operálnia? A műtét bonyolultnak ígérkezik. Gyomorrezekcióra kerül sor, és ki tudja nem lesz-e szükség nyelőcső-átültetésre? Nem. Natalja Ivanovna először a könnyű vakbél-mű-, tétet végzi el. Meg kell nyugodnia, bele kell jönnie a munkába. Elba-, tározása után valóban megnyugodott, felvidult. A vakbélműtétet hamar befejezte, és ujjai könnyű, cikázó gyor-: sasággal öltötték a külső varratot. — Ámde a műtétek beosztásához fűzött számítása hibásnak bizonyult. Alig kezdtek a rezekció előkészítéséhez, Natalja Ivanovnát szorongás töltötte el,. újra érezte szapora szívverését, és kiélezetten hallotta a műszerek acélos pengését. Behozták az asszonyt, elhelyezték a műtőasztalon. Szemét Natalja Ivanovnára függesztette, félelem nélkül, megadóan, kissé még el is mor solyodott. „Ugyan miért mosolyog rám, mintha valamire kérne?! De hát mi van velem? Mintha nem tudnám!" A nővér a maszkkal a beteghez lépett; Natalja Ivanovna néhány perc múlva felvette a kést, s azontúl már nem volt az, akinek eddig önmagát ismerte, érezte. Egyénisége valahová eltávozott — messzire, messzire. Itt csak az orvos maradt, aki emberéletet hivatott megmenteni, s akinek nincs joga emberi gyöngeségekre. Most semmi sem függött egyéni óhajaitól, minden csak tudásától, tapasztalától függött. Csakis attól, hogy szövetről, szövetre, rétegről rétegre haladva miképpen jut el a beteg részhez; hogyan kerüli el a fölösleges vérveszteséget; hogyan ismeri fel a bajt, és mit tesz ellene. Ez minden amit tehet, semmi mással neiy segíthet, és nem is gondol most semmi másra. A sebész együttérzése: határozottsága. De Natalja Ivanovna, az asszony, itt 'és most egyszerűen megszűnt létezni. Csakhogy a munkáját végző sebésznek és Natalja Ivanovnának közösek az idegei. Natalja Ivanovna tegnap látta ennek az asszonynak a kislányát. És idegei most feszültek. A sebész akaratán kívül, mintha azok is kívánnák, hogy élesebben lásson a mélységeiben mindig talál öntudatlanul, bölcsen tartalékolt erőt, amelylyel megleli a módját, hogy megfékezze, szinte kizárja idegeit munkájából, s belsőleg oly magasra emelkedjék környezete fölé, hogy még saját szíve hangos dobogását se hallja, és szilárd meggyőződéssel határozza el: ezt kell tenni, ezt, csakis ezt, és ha mást tesz — kevesebbet tett a beteg felgyógyulásáért. Dönteni kell! Késedelem nélkül, sürgősen. És tévedni nem szabad! Natalja Ivanovna kéri a nővért, törülje le verejtékes arcát. De semmit sem számít, hogy Natalja Ivanovna felegyenesedik, elszakad a műtőasz-. táltól, mert ezekben a másodpercekben is, míg a nővér homlokát és orrát gézzel szárítgatja, belső tekintetével azt elemzi, amit talált: a rezekció sikeres lesz, és nem is olyan nagy, mint várta, de mit tegyen a gyomorfalnak ezzel az elvékonyodott részével, ahova a varrat kerül? Meghagyja? És milyen természetű ez az elvékonyodás? Eltávolítsa? A szövet viszont terjesen tiszta, egészséges. Itt, ez a kis foltnyi hely, a beteg életének, jövőbeli egészségének részecskéje. Még egyszer megnézi. Tiszta, friss ez a szövetdarabka. Az elvékonyodás mindössze egy kis atrofia. Nem keli kivágni. Miközben Natalja Ivanovna össze-; varrta a gyomrot, a nővér még egyszer megtörölte homlokát. A műtét második órája is végéhez közeledett. Az utolsó varrat a bőrön már pihenést jelentett. Ezután Natalja Ivanovna ismét szeszbe mártott vattával dörzsöli kezét, s várja a következő beteget, de gondolatban minduntalan visszatér az előbb befejezett műtéthez, mintha felmérné tekintetével a beteg szervezetében végbement változások képét — mindazt, amit talált, s mindazt, amit késével ő maga idézett elő. Mi a prognózis, mi várható? A betegnek természetesen fel kell gyógyulnia. A betegség nem elhanyagolt, a szervezetnek meg kell birkóznia vele. Milyen furcsa az a gyomorfal-részlet. De nem, nem, semmiben sem tévedett... A többi műtéte egyszerű volt. Észrevétlenül befejeződött a munkanap, és Natalja Ivanovna csak a végén érezte meg, hogy fáradt. Távozóban még utasításokat adott. Ma igyekezett mindent a lehető legrészletesebben den csupa csillogás és fiezsgés a szí-: nek játékában, csupa kavargás, a falakat és mennyezetet díszítő faragványok fényében. Málnaszín hullámként kígyózik előtte-a páholysor bár-; sony korlátja, az árnyalatok ezerszínű játékával virágokra emlékeztetnek a nézőtéren a ruhák. És mindenütt emberi arcok mozgása. Natalja Ivanovna szabadnak, boldognak, könnyűnek érzi magát, mintha a nap fáradság nélkül tűnt volna tova. Őszintén szólva rég nem jutott ilyen remek pihenéshez. Hát persze, hisz Jól akarja munkáját végezni, otthon is van tennivalója, ott a kislánya, meg a férjét sem akarja elhanyagolni. — Nehéz műtétem volt ma — közli végül is férjével, mert csak most van idejük nyugodtan beszélgetni. — Sikerült? — Gondolom, igen. Natalja Ivanovna férje szűkszavú ember. S meglehet, hogy éppen azért, amikor együtt vannak, az asszony válik beszédesebbé. A beteg asszonyról mesél és leánykájáról. Most magabiztosan sikeresen érzi, hogy jól, sikeresen operált, kétség sem fér hozzá. Az a részecske a varratnál teljesen egészséges volt. Így beszélgettek: Natalja Ivanov, na mesélt, a szeme nyíltan, derűsen mosolygott, súlyos szemhéja tágabbra nyílt, férje pedig szó nélkül hallgatta, s szép, büszke tekintetét hol rá, hol a terem felé irányította. Natalja Ivanovna lopva kipróbálta és megszilárdította sajátos, korlátlan hatalmát férje fölött, az pedig minden erejével ellenszegült, de nem volt éppen meggyőződve róla, hogy sikeresen. Natalja Ivanovna nevetett magában. öt éve házasok, s már előtte egy évvel udvarolt neki, de még mindig makacskodik, nem engedi meg magának, hogy rajta felejtse szemét, a terem felé fordul, pedig látszik, hogy nehézére esik. Újra nevetett magában. A súlyos szemhéjak letakarták a szemében ragyogó diadalt. Aztán kialudtak a csillárok. Natalja Ivanovna már nem mondta ki az elkezdett szót. Nyomban belemerült a színház hangulatába, gyerekes izgalommal nézte a suhogó függönyt. Szerette ezeket a pillanatokat, amikor a színpadon elkezdődött az élet. A színpadon éltek az emberek. Dol-: goztak, gondolkoztak és vitatkoztak. atalja Ivanovna minden jó előadáson úgy érezte, hogy új módon tárul ki előtte a világ. Ma is így történt. Igyekezett maga is kitárni a szívét, hogy mindabból, ami a színpadon történik, magába fogadjon valami mélyet és hozzá közel állót — mintha maga is részt venne az ese-, ményekben és ezeknek az emberek-, nek az életében. Aztán az egyik hős így szólt a másikhoz: — Nehéz! De mit képzeltél? Nehéz! Ha gyenge vagy hozzá... ülj vonatra, de itt ne nyafogj. Az emberek építenek, a jövőért harcolnak — mondd, vonzott ez téged valaha, akartál-e egészen hozzájuk nőni?... Igen, igen, Natalja Ivanovna tudja mit jelent a jövőért harcolni. Hiszen minden betegéhez valami anyai érzés fűzi. Mintha anyjuk volna, ag-, gódik egészségükért, jövőjükért. 0 —• hisz ez számára olyan érthető — harcolni a jövőért. Érdekes, hogy ott a színpadon mennyire más minden, s mégis milyen közel áll hoz-; zá... Az első felvonás után Natalja Iva-! novna és férje kimentek az előcsar-j nokba. Csatlakoztak a sétálók cso-: portjához, elhaladtak az utcai sö-. tétségtől feketéllő óriási ablakok előtt, s a falmélyedésekben az ablakokhoz hasonló hatalmas tükrök sokszorozták a termet, a vakító fényű csillárokat. A színházi felvonásközö-. ket is szerette Natalja Ivanovna. Azért a lefojtott izgalomért, amellyel elhagyta a nézőteret, s bár körbesétálva figyelte az ízlése szerinti ruhákat és frizurákat, megőrizte ma-, gában a felvonás közben átélteket,' ismét, új módon, talán okosabban, át-, adta magát az előadás hangulatának. S a legfőbb gyönyörűség valami mély, ismeretlen élmény várásában rejlett, amely ma még feltárul előtte a színpadon — és a körülötte zajló életben, a saját életében. Nem tudatosodott benne, hogy csak a jól dolgozó ember éli át így a színházat. A második felvonásban a vízierőmű-építkezést katasztrófa fenyegette. A korán érkező tavaszi áradás elszakíthatta a nem elég szilárd, még befejezetlen gátat. Az építők küszködtek, éjt-napot egybetéve, álmatlanul, pihenés nélkül, életüket kockáztatva. A második nap már-már úgy látszott, hogy sikerült lefékezniük a víz nyomását. De az egyik vezetőt, aki az asztalra borulva egy pillanatra álomba merült, felkölti egy berohanó ember: — Panov elvtárs! A harmadik részlegnél beszakadt! Natalja Ivanovna megremegett. „Beszakadt"! Mi szakadt be? Melyik orvos is mondta a kórházban ugyanígy? Persze, Vaszilij Nyikolajevics mesélte: egyszer, amikor nyelőcsőátültetést végzett, s még ugyanaznap felbomlott a belső varrat, akkor mondta a beteg: „Nekem itt beszakadt valami!" — Dima! — súgta oda a férjének. A férj,.bár hallgatott róla, mindig az első pillantásra megsejtette felesége lelkiállapotát. — Menjünk — válaszolta, mintha ez magétól értetődő volna, és hozzátartozna az esti programhoz. — Adj aprópénzt telefonra — kérte az asszony, amikor kiértek az előcsarnokba. F

érje nem talált aprópénzt tár-: cájában, s elsietett a büfébe. Natalja Ivanovna pedig várt rá, nyugtalanul járkált fel s alá a telefon mellett. A számokat oly lázas kap-: kodással tárcsázta, amilyent műtétnél sohasem engedett meg magának; először bele is zavarodott, nem fejezte be, újra kezdte a tárcsázást. A fogadószobában, ahova telefonált, sokáig senki sem válaszolt, azután a szolgálatos nővér felvette a kagylót, és közölte, hogy Vaszilij Nyikolajevicset elhívták a sebészeti osztályra. A helyzet kibírhatatlanná vált. — Dima — mondta Natalja Iva-i novna, — azonnal menjünk a klini*: kára! — Menjünk — válaszolta csodálkozás nélkül a férj, hallgatag emberekre jellemző modorban. Előre kiment a színházból, taxit hívott. — Ma olyan zilált vagyok, Dima — mondta még uralkodva magán, amikor autóba ültek. Szeme riadt-komorrá vált a súlyos szemhéj alatt, s ugyanakkor bocsánatot kért. S alig tettek meg száz méternyi utat, Natalja Ivanovnát elfogta a vágy, hogy elmondja férjének, mily nehéz ez a vészes előérzet — szédül tőle, olyan nehéz. Igen, most lemondott arról a korlátlan hatalomról. Talán csak azért szerezte meg, hogy legyen miről lemondania. Igen, most bátorítást kér férjétől. Engedni szeretne előtte gyöngeségének. Sőt egy kicsit sírni is. Mégiscsak ő az idősebb, s különben is, mi másért ad a természet ezeknek a nadrágos embereknek ojyan kemény koponyát, erős pofacson'ot lFolytatás a 9. oldalon

J Ül SZÖ 6 * 1963. január 5.