Új Szó, 1963. január (16. évfolyam, 1-31.szám)

1963-01-19 / 19. szám, szombat

t M

indhárman ötven év körüliek.... Ketten zsákokba szedik a magtárban a gabonát, a harmadik meg ül a padlásfeljáró deszkalépcsőjén, cigarettázik és nézi, hogyan dolgoznak. Keveset beszélnek. Száz mázsa vetőmagot kell ma felszedniük és kihordani az udvarra, a kettő erősen dolgozik, a cigarettázó meg nemigen tudja, hogy mit beszéljen. így csak fújta a füstöt, elgondolkozva bámult a levegőbe és hallgatott. Később már nem is bírta a hallgatást, kiment az udvarra, hátra a kúthoz, leült a kútvályú hűvös cementjére, jobbkeze mutatóujjával girbe-görbe vonalakat írt a vályú zöld moszatcsomós vizébe és fütyörészett meg dúdolgatott magában... A ház utcafelőli része, az épület eleje a magtár, mögötte hálószoba, konyha és a szín. Tulajdonképpen a Kovács János magtára, a ház is az övé, de az idén a szövetkezet nem tudta elhelyezni a gabonáját, egyetlen nagy magtára zsúfolásig megtelt és átmenetileg kölcsön vette néhány tag kamráját, itt helyezték el a többi gabonát. Az egyik zsákoló. Kovács János a házigazda, szuszogva hajladozik az itató vödörrel... Csrrr ... csikorgott a pléhvödör a magtár betonján... Csrrr ... Csrrr ... csikorgott még egyszer, és még sokszor ... Monoton munka ez, ha nem beszél közben az ember. A zsákot egy másik szövetkezeti tag tartotta, alacsony, mérges fekete ember. Paksinak hívják. Orra alatt, apró kackiás bajuszka ül és ez, meg élesen villogó gombszeme harcias külsőt kölcsönöz alakjának. Nagynéha szóltak csak egymáshoz. — Az ilyeket munkatáborba kellene vinni — mondta Paksi és megemelve a zömök zsákot néhányszor a földhöz ütögette, hogy oldalán kisimuljanak a ráncok, aztán a mázsára tette — oda bizony — mondta még egyszer mérgesen, mert reggel óta dühöngött magában —, hogy újra megtanulják, mi az a, munka! Jódolgukban, úgy látszik, elfelejtették... Birkás, a szövetkezet raktárosa — a harmadik — a kútvályún ülve hallgatta a pléhvödör reccsenéselt. Mintha csak sikoltozna, gondolta... A beszélgetést nem hallotta, pedig róla folyt a szó, őt akarta Paksi munkatáborba küldeni. Birkásnak a háború előtt — Paksihoz hasonlóan — nem volt földje, a gazdákhoz járt napszámba, kapálni, kaszálni, szőlőt metszeni és ha a környéken nagynéha állami munka akadt, vízszabályozás vagy útépítés, oda jelentkezett. Télen fát vágott az uraság erdejében, nyarakon meg aratott, az utóbbi években éppen Kovács Jánosnak volt a részes aratója. Negyvennégyben a keleti frontra vezényelték, végiggyalogolta az országot és negyvenöt nyarán jött vissza Németországból, amerikai fogságból. Sovány, magas termetén piszkoszöld, magyar katonazubbony és fekete nadrág lötyögött, félretaposott sarkú félcipők és siltes bőrsapka egészítette ki öltözékét. Azon a nyáron pihent, aztán ősszel építkezésre je-' lentkezett és hosszú ideig keveset látták a faluban. Dolgozni ment, mondták az emberek, és ez azt jelentette, hogy nincs a faluban, valahol épít, talán gyárban van, vagy bányában dolgozik. Néhány éve telket vett a falu végén és házat kezdett építeni. Két év alatt felépült a ház, valóságos kastély a régi, fehérre meszelt, kisablakos parasztházak mellett... valóságos kastély, négy szobával, konyhával, nagy kamrával, pincével és fürdőszobával. A fürdőszobába pumpa nyomja fel a kútból a vizet... Amikor a ház fel-: épült, Birkás hazajött, televíziós készüléket vett és beállt a szövetkezetbe. Józanul gondolkodott és jól tudott beszélni, érvelni és indokolni, a marxizmus alapjait is megismerte és elsajátította az elmúlt tíz év során Rövidesen raktárossá választották és az ellenőrző bízottság tagja lett... Paksi hasonló ember, szinte az életútjuk is egy, házat ls épített, de a szövetkezetben csak gyalogmunkás maradt... Reggel nyolc óra körül fogtak a munkához, és a raktáros az első öt percben megharagította Paksit. Gyerekkoruk óta Ismerik egymást, de a kis embert könnyű megharagítani, és a raktáros, az utóbbi időben éppen az az ember, aki a puszta jelenlétével is ingerelni tudja... A zsákok a padláson voltak és Birkás, ahelyett, hogy lehozta volna, őket küldte fel értük... Egyen meg a fene, gondolta akkor Paksi, hát te nem hozhatnád le?... Csalánszövet zsákokkal elborítva, óvatos léptekkel botorkált le a padlásról, fekete gombszeme villogott a haragtól, de az ösztövér raktáros nem vette észre indulatát, valami kimutatásokban lapozgatott. Paksit az is idegesítette, hogy észre sem veszi a neheztelését. D

olgozni kezdtek. A raktáros eltette a papírokat és mintegy magának, de a másik kettő felé irányítva a szót, megjegyezte: — Legalább hatvan mázsát kell délig felszednünk és kihordanunk ... Andrássy Tibor: Famunkások (Fametszet) DUBA GYULA: ÍALKUVAS Odakünn melegen sütött a szepterobervégi nap, de a magtárban hűvös és kissé nyirkos a levegő. A halomra öntögetett búzából láthatatlan, finom porfelhő száll, szemmel nem érzékelhető, szürkés köd, az ember csak abból sejti, hogy állandóan kaparja valami a torkát. — Ügy mondod, hogy fel kell szednünk, mintha te ís dolgoznál... — mormogta bosszúsan Paksi. — Hát bizony ... Birkás elvtársnak már eljött a szocializmus — mondta kissé irónikus hangsúllyal Kovács János és nevetett, hogy elvegye az élét annak, amit mondott —, akkor is írják neki a két munkaegységet, ha nem dolgozik ... Birkás ls nevetett és felült a padlásfeljáró lépcsőjére, a garádicsra, onnan nézte őket. Cigarettázott és lógatta a fejét. — Nem látod a táblát — Paksi Ingerült lett. — Te tetted oda, és nem látod, hogy Itt tilos a dohányzás? — Nekem szabad — mondta Birkás, és tovább füstölt — én vagyok a raktáros... én felelek a gabonáért ... Apróságokon vitáztak, de a Paksi hangja mögött visszafojtott düh érződött. Pukkadj meg, gondolta a mérges kis ember. Akár holnap reggelre ís megpukkadhatsz...! A házigazda nem szólt.. csrrr ... sss ... csrrr ... sss ... csörgött a vödör a kezében és egyre teltek a széles hasú, hatvankilós zsákok. Amikor harminc zsákkal felszedtek és máinem fért több a magtárban. Birkás azt mondta, hogy ki kell hordani az udvarra. Kiment, körülnézett és kinyitotta az utcára nyíló deszkakaput. — Ide rakják — mutatott a kapu elé —, hogy ne kelljen bejönni a traktornak az udvarba ... Kovács János megfogta a zsák öszszekötött száját, Paksi meg az alját, fellendítette társa hátára, és az imbolygó lépteivel odavitte, ahová a raktáros mutatta. Egymásután, lassan hordták ki a harminc zsákot, nyögtek és hórukkoltak közben, mindaddig, amíg csatarendben nem állt az egész sor a kapu előtt. — Azért feladogatni segíthettél volna — jegyezte meg tárgyilagosan Kovács János és a derekát tapogatta —, hamarább készen lennénk az egésszel. — Az már nem az én dolgom — mondta Birkás. Ä

földön ült az eresz alatt, hoszszű lábát kinyújtotta és süttette magát a nappal. Néha még a szemét is lehunyta, és arcát a nap felé tartotta, hogy jobban érjék a verőfényes sugarak. Hosszú, egyenes orra árnyékot vetett a jobb szeme alá, és mintha megnyúlt volna. Akár egy varjú, gondolta Paksi... A hangulat feszült lett és a két zsákoló szuszogásába ingerült fújások és morgások vegyültek. Erősen dolgoztak tovább, a raktáros meg jött-ment, néha utasításokat adott, de nem nyúlt semmihez, és egyetlen zsákot meg nem fogott. Egész lényén látszott, hogy úgy érzi, ő valami más, mint azok ketten, valahogy több, ö egy fokkal már feljebb lépett a ranglétrán ... Nem kívánom, hogy velünk dolgozzon, nem kötelessége, de néhány apróságot igazán megtehetne egyedül is, gondolta Kovács János. Nem kellene annyira kimutatnia, hogy a felettesünknek érzi magát. Ügy tesz, mintha ehhez a vetőmaghoz semmi köze sem lenne ... És az egész munkához, a szövetkezethez sem lenne semmi köze ... Tovább zsákoltak. Birkás meg otthagyta őket, leült a kútvályúra és mindenféle ábrákat rajzolt a zöld vízbe. Problémája nem volt. Gondtalanul ült és szabadjára engedte az emlékezetét, hadd pergesse előtte a múlt filmjét... Milyen jól ismeri ezt az udvart! Valamikor ott hátul, a szérűskertben csépeltek. Rekkenő nyarak meg a szérű akkori képe jutott az eszébe; rendszerint négy asztag állt a szérűn, két búzaasztag, egy árpa, meg egy kisebb zabasztag. Kovács Jánosnak tizenkét hold földje volt és az asztagok nem voltak nagyok. A Fordson traktor az almafa előtt dohogott, két tenyérnyi széles, liosszú bőrszíja úgy futott a cséplőgép felé, mint egy perpetum mobile, örökmozgó alkatrésze, s a piros cséplőgép porfelhőbe burkolózott. Ö a gép hátuljánál állt, ott, ahol az acélos búza csorgott a zsákokba. Zsákolt. Az arató feladata a zsákolás', ^njert ellenőriznie kell a termést, hiszen a tizede az övé. A zsákokat aztán ugyanebbe a magtárba hordták be az egylovas szekéren, a gazda leadogatta őket. Birkás meg- vállon behordta és kiöntögette a hombárokba. Igaz, sokszor a gazda hordta a vállán és a fiú adogatta, mert az aratónak a cséplő mellett kellett maradnia, a gép egyre zúgott és csorgott belőle a mag .. Régen volt, azóta ... azóta is sokat dolgozott az építkezéseken, de lassan felküzdötte magát és most végre megállapodott. Raktáros. Adminisztrációs munkát végéz, ír, számol és felel a rábízott gabonáért. A többihez semmi köze. A zsákolásból elég volt, gondolta, csinálom a munkámat, de a többihez semmi közöm ... Déli egy óráig hetven mázsa őszibúzát- szedtek fel azok ketten és kihordták az udvarra. Előbb Kovács János cipelte a vállán a zsákokat, aztán Paksi, állandóan morgott közben és alig látszott ki a nagy, rozsdabarna zsák alól. Egyszer meg is botlott és leejtette, a zsák szája kioldódott és vagy húsz kilónyi búza kiömlött belőle. Fel kell szedni, mondta Birkás közömbös hangon, de nem ő szedte fel, hanem Kovács János. Lapátot- meg seprűt hozott és összesöpörte a szétszóródó szemeket. A raktáros járt-kelt, fütyörészett, nem tudott mit kezdeni az idejével, de nem is gondolkozott rajta, hogy mit kezdjen vele .. Ekkor morgott Paksi a legmérgesebben. Nagyon mérgesen beszélt. Nem .akarja, hogy más dolgozzon helyette, de ö bizony nem tudná ilyen pökhendi, fölényességgel és nemtörődömséggel lopni a napot, mint ez a Birkás Mégiscsak kell. hogy legyen a munkásemberben valami szolidáris segíteni akarás a másik iránt! Délután fél három körül kezdték a munkát. A házigazda előbb lehívta őket a pincébe — ott volt a ház végében — és megkínálta öreg borral. Elbeszélgettek. Nem haragudtak egymásra, ha nem dolgoztak, csak beszélgettek, megértették egymást. Birkásnak csak munka közben sértett a viselkedése... Amikor a pincéből mentek fel a lépcsőn, Paksi megtántorodott, a szeme is élénkebben csillogott, kissé berúgott. — De délután segítesz nekünk — mondta rábeszélően a raktárosnak, mintha a becsülete függne tőle, hogy segítsen nekik — segítesz egy kicsit, ugye? Nem bírom nézni tovább, hogy itt őgyelegjen körülöttünk, gondolta egészen elkeseredve. Birkás nevetett, parányi gúnyt éreztek a hangjában, vagy csak belemagyarázták? — Bolond vagy te, Paksi... Miért dolgoznék, ha nem muszáj .. .? Nem mondanád meg, miért törném magam feleslegesen? Nem vagyok köteles... nem ezért fizetnek ...! — Gyere ide — húzta őt félre Paksi — gyere, akarok valamit mondani! Amikor ... amikor napszámba jártál, tudtál dolgozni?... A gazdánál — mutatott Kovács János felé — tudtál dolgozni? Mi vagy te most... mit képzelsz magadról... talán, hogy te vagy most a gazda ...? Te ... te — Berúgtál, Paksi — mosolygott és megveregette a vállát. — Zavarosan beszélsz 1 M

icsoda ember, gondolta Paksi, semmivel sem különb mint én, és a funkciója miatt mégis toronymagasan fölöttem érzi magát... A kisemberben elkeseredett liarag kezdett dolgozni, s a bor még élesztgette és fokozta ezt a dühöt. Halálosan komolyan vette már az üldögélő, füstölő Birkást, aki fesztelenül igyekezett velük beszélgetni, mogorva szótlanságukat nem értette és nem fogta fel a helyzet számára kényelmetlen tragik-omikumát. Nem tudta, hogy nagyon kellemetlenül viselkedik, képtelen volt megérteni, hogy egy tétlenül fel-alá csoszogó ember látványa ingerelheti azt, aki keményen dolgozik. Élete során jómódba és biztonságba ért, s ez sok dolgot elfeledtetett vele. Elfelejtette, hogy egy dolgozó emberrel csak egy másik dolgozó egyenértékű. Nem ... nem kellett volna zsákokat cipelnie. De ha itt-ott segít nekik, ha nem rendelkezik olyan magától értetődő közömbösséggel, ha legalább az érdeklődésével, lelkileg részt vesz a munkájukban. Paksi nem küldte volna a munkatáborba. Éppen onnan indult, ahonnan én, töprengett elkeseredve a kis ember, s lám, nagyon könnyen elfelejtette... Személyes sértésnek vette, hogy az ösztövér raktáros ilyen könnyen felejt. Ingerelni akarta, visszaadni a sértést... — Te Birkás — mondta —, miért vagy te itt tulajdonképpen? Miért kapod mára a két munkaegységet? — Jól tudod te ezt — vigyorgott —, azért mert raktáros vagyok. — És a raktárosnak nem kell dolgozni...? Ügy is épül a szocializmus? Fűtötte a bor, erős pír égette az arcát és fejében nyugtalanul keringett a vér, szinte nyomta a homlokát. — A magam számára én már felépítettem a szocializmust — mondta a raktáros — nekem ez elég. Építse fel más is magának ...! — önző ember volt és közösségben élő emberek között sosem vezet Jóra az önzés. Lassan kiment az udvarra és a zsákokat számolgatta. — Bitang, spekuláns — káromkor dott Paksi — neki már jó, és ez ne-; ki elég. Megpofozom ... — Hagyd — mondta Kovács János —, így van ez... többen vannak így. És lehet, hogy igaza van. Miért törné magát, amikor szép háza van, és minden este televíziós programot néz. Mit építsen tovább, amikor a házát már felépítetto . ..? — Megpofozom éi — szitkozódott vérbenforgó szemmel Paksi —, az ilyen nem érdemel mást... — El is Indult már, hogy kimegy hozzá és megpofozza, de a társa visszatartót-; ta. — Hagyd, mondta még egyszer — nem kötelessége, hogy akárcsak újjal Is érintsen egy zsákot... — Az elő-, írások szerint nem kötelessége, gon-; dolta magában, de az emberi erkölcs-i nek is vannak íratlan törvényei ... Még sokáig dühösködött Paksi és egyre ígérgette a pofozást. Közben felszedték az összes gabonát és kí is hordták az udvarra, a kapu elé, csak fel kell rakni a pótkocsira. — Azért, ha ez a rongyember bejön, alaposan megmondom neki a magamét. — Igéríe Paksi. Legalább összeveszek vele. Ha visszabeszél, megpofozom... Mintha csak erre várt volna, bejött Birkás és egy pillanatra csend lett, feszült néma csend. Kovács János mozdulatlanul várta, mi lesz, Paksi meg idegesen mocorgott és készült a csatára. — Szedjetek fel még három zsákkal — mondta Birkás — és vigyelek hátra az istállóba. Mindegyikünknek egy zsákkal. Alkalomadtán majd elvisszük, jó lesz a tyúkoknak... — N

yugodt hangon, természetesen mondta, mint aki biztos a dolgában, ugyanazon a hangon, amelyen az egész napi rendelkezéseit mondta. Kovács János hallgatott, Paksi meghökkent egy pillanatra, a veszekedő szemrehányás szavai belészorultak. Elvörösödött az arca, kis Ideig tehetetlenül állt, mint a sakkozó, aki váratlanul mattot kapott, mintha a szeszélyesen bonyolódó fejlemények homlokon vágták volna. Kovács Jánosra nézett, talán tőle várta a segítséget, az meg csak a vállát vonta... Aztán, maga sem tudta hogyan történt, a fura helyzetben Paksi dühe egyszerre elszállt és váratlanul felnevetett. Egészen természetellenes volt a nevetése. — Ilyet még nem hallottam — mondta fejcsóválva, és mosolyogva, de figyelmesen még egyszer megnézte Birkást. — Én még ilyen csodabogárról nem hallottam ... Hát ezt is lehel? ... Paksi egészen jókedvűnek látszott. — Meg akartalak pofozni — mondta vígan, mintha hirtelen megháborodott volna, és veregette a port a ruhájáról —, meg akartalak pofozni, mert hogy gazember vagy és nagy disznó. Aztán rájöttem, hogy még arra sem vagy érdemes...! Társához fordulva folytatta. — Hallottál már ilyet? Ráadásul még tolvajnak is néz minket. Mit szólsz te ehhez? lOvács János elmosolyodott. A hosszú raktáros meghökkenve nézte a kis embert, ahogy nevetve porolgatja magát. — Mi van veled? — kérdezte Birkás, és meglepetésében meg sem sértődött, annyira tudatán kívül esett Paksi haragja. — Nem értelek...! Paks! azon csodálkozott a legjobban, hogy az arcára van írva, valóban nem érti ... — Ilyet én még nem hallottam, csőválta a fejét, igazán nem... És köszönés nélkül elindult haza. K ül SZÓ 6 * 1963. január