Új Szó, 1962. december (15. évfolyam, 332-359.szám)

1962-12-15 / 346. szám, szombat

Ciplakov-házaspár úgy érezte magát az útépítés tábori viszonyai között, mintha haza, a hadsereghez érkezett volna. Mert sokban hasonlított ez a frontélethez, csak épp, hogy nem lövöldöztek, de egyébként itt is fedezékekben, sátrakban laktak, akárcsak a katonaságnál, bográcsból éltek, és úgy teltek a napok, mint előrenyomulás közben, ütközetekben. Az előretörő gabonafront gépesített oszlopainak készítették elő az utakat. És amikor esőcseppek hulltak a mezei út porába, és megültek ott porhártyába burkolózva, Szidor Ivanovics így szólt a cseppekre mutatva: — Egy kilométernyi ilyen úton évente háromszáz mázsa gyapot megy tönkre a por miatt. Ez kiteszi egy egyszerű burkolatú út árát. Tehát mi nemcsak közönséges utakat építünk, hanem kemény burkolatúakat, s ezzel megőrizzük az országnak a gyapotot is, a gabonát ís, a napraforgót, kukoricát, ricinust, kölest és így tovább. A ]ó úttal megőrzött szállítmány értéke pedig több ezer új négyemeletes épület árának felel meg. Szóval, mi itt a lakásépíkezést sem hagytuk cserben, sőt, támogatjuk. — És szemét lesütve szomorúan elhallgatott. Ljuszja, aki tudta, mire gondol ilyenkor a férje, hevesen szögezte le: £ — Vannak óriás emberek és vannak mikroba emberek, és az óriás embereknek nagyon nehéz a mikrobák valamennyi taktikáját leleplezni. Szidor Ivanovics végigtekintett a sztyepp száraz óceánján, amelyből kis barna cövekként meredezett ki egy ürge, és komolyan mondta: — Apróság ez is, de amit fölzabál évente a nép gabonájából — egy ártány is beérné vele. Ki kell irtani az ürgéket. Ne rontsák odvaikkal a földet, a jó földet. Amikor Szidor Ivanovicsnak itt a transzszibériai autóút építésénél kínáltak fel munkát, szívesen vette az ajánlatot. Bár legjobb férfierejében volt, aggodalomba ejtette őt a t a (megítélése szerint) túlságos virulás, amelynek felesége nekiindult. , Noha manapság a nagy teljesítőképességű, ilyen meg olyan gépek sokasága miatt ezerszerte kevesebb ember vesz részt az útépítésben, mint azelőtt, azért még mindig szép számmal dolgoznak itt is, és megjegyzendő, majdnem mind- férfiak. A szibériai útvonal építését nagyszerűen ellátták a legfejlettebb, a legújabb technikával. Ebből következik, hogy egy-egy géposzlopnál sokkal kevesebb ember dolgozik, mint a rendes építkezéseknél. És ez a megfontolás nem állt távol Szidor Ivanovicstól, amikor oly btizgón kapott az ajánlaton, hogy maga is meglepődött rajta. A főok azonban mégis az volt,' hogy Szidor Ivanovics élete delén valami nagyszerű és halhatatlan dologba akarta erejét fektetni, olyasmibe, ami látható nyomot hagy majd bolygónk felületén. Ha Szidor Ivanovics föl akarná díszíteni mellényét a sebesüléseiért kapott szalagokkal — a könnyűekért járó pirosakkal és a súlyosakért kapott aranyszínűekkel —, beboríthatná egészen a köldökétől a kulcscsontjáig. De Szidor Ivanovics nem szerette sebhelyeit, inkább azt szerette, ha Ljuszja is látja, micsoda legény ö még a talpán, hiába, hogy kopaszodik, és a pofacsontjai is kezdenek kiütközni. . Motorbiciklit vett és peckesen megülve száguldozott végig az útvonalon. Ha ló lett volna s nem gép, ugyan hamar fölmondja a szolgálatot. Ljuszja, mint mondottuk, nőiességében egyszerre kivirult, és Szidor Ivanovics megijedt ennek a hirtelen kivirulásnak lenyűgöző, pompás szépségétől, s Izgatottan kapott fűhözfához. Nem elég a motorbicikli, képzeljek, futballozni kezdett! De ezzel se érte be. Arcába azt a hatalmas orrot ellensúlyozandó, kétoldalt barkót növesztett, és az építők műkedvelő előadásán szólistaként lépett fel. Riadtan meredt a nézőtérre, topogott zavarában, nyakát válla közé húzta, s csak úgy verejtékezve a szűk gallérban, nyakkendőben, rekedt hangon katonadalokat énekelt. De Szidor Ivanovics könnyen megspórolhatta volna magának a fáradságot, nem kellett volna pánikba esnie, magát kelletnie azért, mert Ljuszja oly veszélyes módon kivirult, persze, ha rögtön kitalálja a tünetet kiváltó okot. Ljuszja anyának érezte magát, Rudolf Altrichter! Néva — kikötő II. (Linoleummetszet, 1961) l:::i::!:::;;:::iii:::!!!i!i:ii!i:i:: VAGYIM KOZSEVNYIKOV: ^HSSSSSSHaBaaHBaiHIi SZÁRNYASIDÖ Részlet az író új kisregényéből. ezért ragyogott fel rejtett szépsége, az anyaság szent szépsége, amelyet elmúlt korok nagy festői ábrázoltak, és a maiak kerülnek abba a tévhitbe, hogy a dolgozó nő csak az új építkezések állványain meg a kombájn kerekénél bájos. Szidor Ivanovics, minthogy nem rendelkezett sem megfelelő családi múlttal, sem kellő tudományos ismeretekkel bizonyos természeti törvényszerűségek köréből, mint valami nagy csodát vette tudomásul az eseményt, és önszántából rabja lett. Olyan vigyázattal és áhítattal őrizte feleségét, hogy amikor Ljuszját a dolga elszólította valamerre, kész volt a bulldózert kihívni, hogy acélkampóival legyalulja a talaj minden egyenetlenségét, amelyben az ő Ljuszjája esetleg megbotolhat. Gyakori látogatója lett a rajoni központ könyvtárának, falta az orVosl szakirodalmat, hogy elméletileg felvértezze magát a nagy eseménynyel kapcsolatos valamennyi kérdésben. , Szidor Ivanovics annyira átélte Ljuszja állapotát, hogyha ed(Jig rendszerint normális katona tárgyú álmai voltak, most abnormális álmokat látott, mintha ő maga szülne. S amikor éjjel nyögött, hánykolódott, rúgott, és Ljuszja abban a hiszemben, hogy valami háborúsat álmodik, felébresztette, Szidor Ivanovics zavartan lódította, hogy szörnyű álma volt: kalapáccsal verte egy akna berozsdásodott robbantófejét. Ljuszja egyetértett azzal, hogy ez az álom szörnyen ostoba egy katonai szakember számára. És elalvás előtt megtárgyalták azt az időt, amikor a gyerekük felnő majd, a kommunista társadalom tagja lesz és részletesen, alaposan megvitatták az ember teljes felelősségét ebben a korban. Szidor Ivanovicsot lecsillapították, boldoggá tették ezek a beszélgetések, és békésen elaludt. Szidor Ivanovics majdnem hetente bejárt a rajoni központi kórházba, kedveskedve beszélgetett az orvossal, szívélyeskedő mosollyal puhatolta az orvos életrendjét, hogy kiderítse, hol található rendszerint a nap és az éj bármely órájában. Szakadatlanul ömlött a súlyos őszi eső. Az útvonal messzire eltért a rajoni központtól, és ezért Szidor Ivanovics mindig ott tartotta maga mellett a „Maz"-t, és a sátorban egy csomó szénát, hogy szükség esetén a kocsi hátuljában szétterítse a szénát és ráfektesse Ljuszját. Az autóút valamennyi építője tudta, hogy a Ciplakov-házaspár önnön kettősétől az emberiség utánpótlását várja. Szidor Ivanovics bármilyen témáról és bármilyen körülmények között beszélgetett valakivel, a végén akár talált oda, akár nem,- mindig önelégült, boldog hangon jelentette be: — Hát, ml Ljuszjával nemsokára papa s mama leszünk. Ez aztán a tábornoki rang: apa! — És kezét dörzsölve mondta: — Szóval, rajta keresztül megérjük a teljes, kibontakozott kommunizmust. Szidor Ivánovicsnak nagyon nem tetszett saját, túlméretezett orra, sőt szégyellte ís, de mostanában, ahogy figyelmesen el-elnézegette, megpróbálta kicsiben elképzelni: milyen is lesz majd az ő kicsije arcán. Az útvonal valamennyi építője tisztelte Ciplakovékat, és bár Ciplakovék gyerekének születését nem tartották világraszóló eseménynek, mégis tulajdonítottak neki valamelyes fontosságot, s erre az eseményre felkészülve, jó előre beszereztek egy kecskét, mert a kecsketej nagyon egészséges. Az egyik mázoló — az útjelzések mestere — befestette a kecske szarvát alumínium festékkel, hogy szebb legyen. S mikor a kecske ott legelészett a tajgai tisztáson, azt hihette az ember, hogy ez az ezüstszarvú kecske a meséből került elő. De az élet nem mese. És történik benne rossz is, jó is, súlyos is, sőt megrendítő is^ És hiába gondolják egyesek, hogy vannak hősi idők, és vannak szelíd, nem hősiesek. Nincs ilyen nem hősi idő, nincs és nem is lesz, amíg erős és jó emberek élnek a földön, akik képtelenek a saját jólétük csigaházában élni, egyszerűen nem tudnak, nem alkalmasak rá, hogy ilyen csigaházban éljenek. Szakadt a súlyos őszi eső, az ég egyre csapkodta a földet a vízoszlopokkal, és zuhanásuktól megreszkettek még az óriási tajgai cirbolyafenyők, ezek a mammutszőrös fék is. Az útépítés töltése mint móló magaslott a megáradt víz felett. Éjszaka volt, Ciplakovék aludtak. És íme, ezen a barátságtalan éjszakán az erdész kopogtatott be a vagonba. Szidor Ivanovics ajtót nyitott. Az erdész arca szürke volt, akár a vitorlavászon. Tompán mondta: , '—• Adj autót a városba. Jegorka a puskával játszott. Ideloholtam, ott hagytam vérben egyedül, úgyahogy bekötözve. Küldj valakit a városba. Én visszafutok, legyek legalább mellette, ne egyedül haljon meg az apja mellett könnyebb lesz. És az erdész vállával meglökte az ajtót, és a nyitott ajtón át Hallani lehetett, amint ütemesen, súlyosan, akár a ló, szalad a tócsákon, és így fog szaladni a tajgában egészen az erdöőrházig, toronyirányt szalad, üldözött vadként gázolva, csörtetve át a bokrokon. Szidor Ivanovics, miközben parancsot adott, hogy az autó induljon a városba orvosért, nem lepődött meg azon, sőt mintha észre sem vette volna, hogy Ljuszja fölöltözött és kezében az orvosi táskát tartja. S amikor Ljuszja hívta: „No, induljunk!" — Szidor Ivanovics csak enynyit kérdezett: — Betettél minden szükségeset? — Mindent — mondta Ljuszja. És nekivágtak az erdőnek, a tajgának, a nedves sötétségnek, csapiattak a vízben és tapogatták lábukkal az ösvényt. Fákba ütköztek, elestek, felálltak és továbbmentek. Szidor Ivanovics hallgatott, s Ljuszja sem szólt semmit. Amikor Ljuszja megbotlott és erősen megütötte magát egy gyökérben, csak nehezen tudott felállni, mintha még mentegetőzni is akart volna az esés miatt, magyarázkodott, hogy nem ls olyan nagy baj az, hogy ő elesett, ahhoz képest, amiért most mennek. — Emlékszel, Szidor, egyszer Jegorka azt mondta apjának a fülünk hallatára: „Tudod mit, apa, fogjunk egy csomó vadrécét, a tollúkat kössük magunkra és repüljünk mi helyettük melegebb vidékre"? — Ljuszja mosolyogva mondta ezt a sötétben. Szidor Ivanovics bólintott, bár Ljuszja nem láthatta a sötétben, hogy bólint, majd újra előrelépett, ágakat szabdalva, cserjéket hárítva szét. És mögötte haladt Ljuszja. Szidor Ivanovics nemegyszer vett részt éjszakai támadásban, de sohasem érezte magát ilyen borzalmasan, habár a „borzalmas" szó nem is találó kifejezés; csak most döbbent rá pontosan, kinek az életét kockáztatja az erdész fiának megmentéséért, — de sikerül-e egyáltalán megmenteni? — és megkérdezte Ljuszját ravaszkodó suttogással: — Nem szusszansz egyet? Itt egy kidőlt fa. — Nem — mondta Ljuszja —, nem, nem lehet, Szidor. — Nedves meleg kezét férje nedves hideg kezére tette és gyöngéden megkérdezte: — Ha később megtudná, hogy így vigyázott rá az anyja, azt hiszed, jól esnék neki? — No, menjünk — mondta Szidor, és arra kérte: — Csak gyere szorosan mellettem, s ha úgy adódik, ne ess e^l szó nélkül, mondd: ó, hogy elkaphassalak. Később Szidor Ivanovics az erdészszel ott ült a ház előtt, egy felfordított ócska bárkán, és egyfolytában cigarettázott. Az erdőőr házában nyögtek: alig hallhatóan a kisfiú és hangosan, nem emberi hangon Ljuszja. A tajgában fejszék csapkodtak, óriási fák dőltek ki, traktorok, bulldozérek dübörögtek. A szakadékszerűen keskeny erdei csapás fenekére a munkások gerendákból tutajforma padozatot raktak le, úgy, hogy egy autó átmehessen rajta. A munkásokat Gricina vezette. Ezt az utat semmiféle tervben, -semmiféle költségvetésben nem irányozták elő. De az emberek gyorsan dolgoztak rajta, mintha nagy jutalmat reméltek volna munkájukért. Ciplakov szórakozottan, főnöki hangnemben mégkérdezte Gricinát: — Ki engedte meg? Mire Gricina az emberek felé biccentve azt mondta: — Próbáld lebeszélni őket az önrendelkezésről, amikor mind íderohantak — és megmagyarázta: ez saját kezdeményezésből épített út — és megvonta vállát, mely csapott volt, mint a medvéé. — Hamar munka, de nem kell, hogy sokáig tartson: átrobog rajta a mentőkocsi és kész. Az erdész és Ciplakov egymás mellett ültek, és nem tudták, melyiküknek mondja először az orvos széttárt karral: „Viselje férfiasan, elvtárs ..." Majd a mentőkocsiba befektették a fiúcskát, lepedőbe csavarva, és Ljuszját ugyancsak lepedőben. Az orvos kilépett a házból, kezében fehér csomaggal, melyet átadott a sofőrnek, beszállt a fülkébe, visszavette a csomagot a sofőrtől, és erősen nekitámaszkodva az .ülés támlájának, így szólt: — Indulhatunk. A kocsi, kétoldalt munkáskezektől támogatva, lassan elindult, és a tutaj-padozaton gurulva tovahaladt a szakadékszerűen szűk és homályos csapáson. Ciplakov kezet szorított az erdészszel, és így szólt: — No, légy erős, testvér! — Légy te is erős, testvér — mondta az erdész, és súlyos, szakállas állkapcsa megremegett. — A feleséged, tudod, már akkor véresre rágta az ajkát, amikor a fiacskámon segített,- ilyen a te feleséged: ember! Csak ezt mondhatom: ember. Ljuszja kijött a kórházból, és vlszszatért az útépítéshez. De az aluminiumos szarvú kecskét nem ajándékozták oda Ciplakovéknak. Nem kellett nekik, mert nem volt szükségük kecsketejre. • « • Elterjedt vélemény, hogy a gyűlések nem kis szerepet játszanak a közösség és az ember nevelésében, alakításában. De az építők közössége semmi különleges gyűlést sem tartott az erdőőr háza felé vezető, ideiglenes út öntevékeny lefektetése után. Mégis látható változások történtek a kollektívában. 'Arról van szó, hogy munka közben nemcsak dolgoznak, hanem gondolkoznak, sőt beszélgetnek is egymással. És az emberek munka közben Ciplakovékra gondoltak. Nevezte-e valaki hőstettnek a tettüket? Nem tudni. De hát az a fontos, hogy minek nevezték? És maga a hőstettük is annyira hétköznapi és csendes, hogy nem is hasonlít hőstettre. De megvolt benne az a magasrendű, emberi valami, amit ha mondjuk ünnepélyes és ékes szavakba foglalnánk, az ókori ember dicsőségét hirdető antik legendákhoz válnék hasonlatossá. Az útépítők között is sok egykori frontharcos dolgozott, akik Ciplakovéknál nem kevésbé rendelkeztek az élet és halál közötti- cselekvő állapot személyes tapasztalatával. És kiismerték magukat minden lehetséges hőstettben, de azt, ami Ciplakovékkal történt, nem vitatták meg, és senki sem tolakodott hozzájuk hivatalos részvétnyilvánítással, és Ciplakovot maguk között továbbra is a „nagyorrú"-nak nevezték, de ez egyáltalán nem természetük durvaságáról tanúskodott. Az emberek érző, jó szívét nem lehet könnyen és egyszerre megismerni. A kollektívában lassacskán elégedetlenség kezdett érződni, ingerlékenyek lettek egymáshoz, ugyanakkor nyilvánvaló Kísérletek történtek Ciplakov egyéni szerepének eltúlzására. Mert valahogy most egyszerre mindenki emlékezni kezdett Ciplakov különféle gyűléseken elhangzott, de sajnos, nem maradéktalanul megvalósított javaslataira. így például a földgyalusok dühösen támadtak az önkiürítő autók vezetőire, mert azok a forduló utáni hajszában nem rakják meg eléggé a kocsikat, és követelték, hogy az önkiürítősök hegesszenek vaslemezcsíkokat a kocsik oldalára és így növeljék a karosszériák befogadóképességét .. .. Az önkiürítősök vezetői a maguk során az exkavátorosokra förmedtek: „Nem törődtök a súlyponttal." Kiáltoztak: „Ismét ferdén zúdítottátok! Ha kirepül a rúgó, nem a Nagyorrúhoz megyek, hogy újat kunyeráljak ki a raktárból, hanem kényszerítelek, hogy te végy a saját költségedre." Jelzéseket találtak ki, amelyekről tájékozódva az exkavátor kezelője nagy pontossággal végezhette az önkiürítők berakását. A betonmunkások, mielőtt kiöntötték volna a masszát, fogadatlan ellenőrként talajszondával kipróbálták a töltés szilárdságát és kényszerítették az úthengerek vezetőit, hogy még egyszer hajtsanak végig rajta. — Hányszor megmondta a Nagyorrú: „Valamennyi építkezési gépnek, éppúgy, mint a gyárban, folyamatosan kell termelnie, de mi rendre zökkenünk be, először egy — aztán a mágk." — Ne várassatok a betonra. — Ti meg elhúzzátok az alapozást. r- Stoppoljuk másodpercmutatóval, ki kit késleltet. — Hányszor készített komplex grafikont a Nagyorrú, ki kell akasztani egy táblára, és naponta bejegyezni, hol, ki mikor és kit tartott fenn. — Mi az, Szidor Ivanoviccsal akarsz kikezdeni? — kérdezték fenyegető hangon a régi munkások az újoncot. — Eszedbe ne jusson. Tudod te, milyen ember az — csupa lélek. Ha durváskodsz vele, majd legorombítunk mi téged úgy, hogy gyalog iramodsz el az útvonalról, mint az a bizonyos Harun, a gímszarvas sem ér utói. A géposzlopot a kimutatásokban élenjárónak tüntették fel, mert első volt az útvonalon. A munkások büszkék voltak arra, hogy olyan emberrel dolgoznak együtt, mint Szidor Ivanovics. Az ország életét, akár az emberét is, nem évszámókkal, hanem a véghezvitt tettekkel mérfk. És ha, tegyük föl, csillagászati magaslatról , pillantunk a Földnek arra a darabjára, ahol hazánk terül el, kitűnik, hogy csak az utóbbi években milyen lényegesen megváltoztattuk képét mindenféle építményekkel, amelyeknek rendeltetése: biztosítani az embernek mindazt, amire szüksége van munkáiéban és egyéni családi életében. Hazánk egész hatalmas anyagi gépezete tervszerűen a kommunista párt XXII. kongresszusán elfogadott és szentesített program szerint dolgozik, és sohasem érződött oly erősen népünk széles látókörű gondolkodása, mint napjainkban. « Eltűnt a személyi kultusz, megszületett az Ember kultusza. És a szovjet emberek szellemi életének programját a • kommunizmus ép<tőjének erkölcsi kódexe adja meg. Nagyon valószínű, hogy Szophoklész, az ókori író, személy szerint nem Ciplakov géposzlopára gondolt, amikor meggyőződéssel írta: „A természetben sok a csodálatos erő, de nincs erősebb az embernél." Mindenesetre, építőink a maguk gyakorlatával teljesen megerősítik ezt a bölcs mondást. Szöcs Ráchei fordítása ÜJ SZÖ 6 * 1962. december 15.