Új Szó, 1962. november (15. évfolyam, 302-331.szám)

1962-11-03 / 304. szám, szombat

V

HHam Ferraro, a Ferraro és Smith cég társtulajdonosa egy egy nagy házban lakott a Montague Squaren. Az épület egyik szárnyát felesége foglalta el, aki azt képzelte magáról, hogy beteg, ezért szigorúan alávetette magát annak a parancsnak, hogy az ember minden nap úgy éljen, mintha az lenne az utolsó napja. Minek okáért az utóbbi tíz évben mindig őrzött maga mellett, az épület szárnyában egy jezsuita vagy dominikánus atyőt, aki szerette a jó bort és a whiskyt, és egy vészcsengőt a hálójában. Mr. Ferraro ennél sokkal egyénibb módot talált az üdvössége megőrzésére. Ugyanolyan erős érzéke volt a gyakorlati dolgokhoz, mint nagyapjának, a száműzött Mazzini társának, aki idegen országban is létrehozta ezt a hatalmas vállalkozást, a Ferraro és Smith céget. Isten a maga képmására teremtette az embert, ezért Mr. Ferraro nagyon ésszerűnek találta, hogy visszaadja a bőkot, és úgy tekintsen istenre, mint egy olyan csúcsvállalat Igazgatójára, amely bizonyos ügyleteiben mégis csak Ferraro és Smlthtől függött. Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme, és Mr. Ferraro nem feledkezett meg a kötelezettségeiről. Hivatalba indulása előtt, fél tízkor mintegy udvariasságképpen fel szokta hívni a feleségét a másik szárnyon. „Itt Dewes atya beszél" — szokott jelentkezni egy hang. — Hogy van a feleségem? •— Jó éjszakája volt. Ez a beszélgetés ritkán változott. Volt egy időszak, amikor Dewes atya elődje megpróbálkozott azzal, hogy közelebb hozza egymáshoz Mr. és Mrs. Ferrarot, de hamar elállt ettől, amikor észrevette, hogy milyen kilátástalan a terveMiután telefonált, úgy sétált át a hálószobájából — a reggeli elfogyasztása után — a csupa valódi klasszikussal telezsúfolt könyvtárba és a fogadószobába, melynek falain az egyik legértékesebb magánkézben levő gyűjtemény függött, ahogy isten szokott sétálni a Paradicsomban. Míg másoknak csak egyetlen Degas, Renoir, Cézanne jutott, Mr. Ferraro nagyban vásárolt. Hat Renoirja, négy Degas-ja és öt Cezanne-ja volt. Sohasem fárasztotta a látásuk. Vételük az örökösödési Illeték számottevő megtakarítását jelentette. Ezen a különös hétfő reggelen még ráadásul május elseje ls volt. A tavaszi hangulat éppen a kellő időben érkezett meg Londonba és a verebek zajongtak a porban. Mr. Ferraro mindig pontos volt, sőt az évszakoktól eltérően olyan megbízható, mint a greenwichi Idő, belső titkárával — egy Hopkinson nevű emberrel — átfutotta a napi programot. Ez nem volt túlzottan megerőltető számára, mivel Mr. Ferraro rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy másokra hárítsa a felelősséget egyes munkálatok elvégzéséért. Ezt annál is könynyebben megtehette, mivel szokása volt, hogy váratlan szurőprőbákat hajtson végre, és akkor jaj volt annak az alkalmazottnak, aki félrevezette. Még orvosának is el kellett tűrnie, hogy diagnózisát olykor egy rivális konzultánssal ellenőriztette. — Ogy gondolom — mondta Hopkinsonnak —, ma délután kiugróm a Christl's-képcsarnokba, és megnézem, ml van Maverickkel (Maverick volt a képek vásárlásával megbízott ügynöke.) Mi jobbat lehetne csinálni egy szép májusi délutánon, mint Mavericket ellenőrizni? Küldje be Miss Saunderset. Előhúzta azt a személyi dossziét, amelyhez még Hopkinsonnak sem volt szabad hozzányúlnia. Miss Saunders betipegett. Ogy mozgott, mint egy földhöz lapuló kis egér. Körülbelül harminc éves lehetett, meghatározhatatlan színű hajjal és olyan csodálkozó tiszta kék szempárral, amitől egyébként kifejezéstelen arca egy szent szoborra emlékeztetett. A cég könyveiben „belső titkár asszisztensként" tartották nyilván, és különleges megbízatásokat kellett ellátnia. Még a képesítése is különleges volt. ö volt a szent Latitudináriáről elnevezett zárda legpéldamutatóbb leánya és mint ilyen, három egymás után következő esztendőben kiérdemelte az áhitatosságáért járó különleges jutalmat, egy szárnyas Szűzanya oltárképet. Márialeányként is szolgált sokáig, fizetés nélkül. — Miss Saunders — mondta Mr. Ferraro —, nem találom a kimutatást a júniusban nyerhető búcsúkról. — Tessék, itt van, uram. Tegnap este későn értem haza, mivel a szent Etheldreda templomba a teljes búcsúhoz a kálvária stációt is végig kellett imádkozni. Egy gépelt listát tett le Mr. Ferraro íróasztalára. Az első rovatban az időpont, a másodikban annak a templomnak vagy zarándoklatnak a helye volt olvasható, ahol a búcsút nyerték, a harmadikban pedig vörös tintával jelezték a tisztítótűzben elszenvedendő büntetésből elegengedett napok számát. Mr. Ferraro ezt gondosan áttanulmányozta. GRAHAM CREENE: — Az az érzésem, Miss Saunders — mondta —, hogy túl sok időt pazarol kis tételekre. Hatvan nap Itt, ötven nap ott. Biztos benne, hogy nem vesztegeti itt csupán az idejét? Egyetlen 300 napos búcsú felér egy egész sor ilyennel. De csak most veszem észre, hogy a május havi előirányzata alacsonyabb, mint az áprilisi, és a júniusi előirányzat megközelítőleg sem éri el a márciusi szintet, öt teljes búcsú és 1565 nap — nagyon jó eredmény áprilisban. Nem szeretném, ha csökkentené ezt a lendületet. — Ezt tudtam csak mára találni. Természetesen a Katedrálisban mindig teljes búcsút nyerhetnénk, de tudom, hogy nem szereti az ismétlést ugyanabban a hónapban. — Ez az egyetlen babonám — mondta Mr. Ferraro. — Bár készségesen elismerem, hogy az egyház tanításai szerint ennek semmi alapja sincs. — Nem óhajtja alkalmanként megismételtetni valamelyik családtagja számára, Mr. Ferraro, a felesége ... — Arra tanítottak bennünket, Miss hogy sem tudta összeegyeztetni a napfényt a park fái alatt, a korán kivirult virágokat ezekkel a nyakkendő nélkül felvonuló emberekkel, akik nehezen olvasható feliratokat tartalmazó szürke transzparenseket vittek. Mr. Ferrarót elfogta a vágy, hogy igazi ünnepnapot töltsön el. Majdnem azt mondta sofőrjének, hogy hajtson ki a Richmond Parkba. De mivel mindig szerette — ha erre módja volt — összekötni a kellemest a hasznossal, arra gondolt, hogy mi lenne, ha most Canon Woodba hajtatna ki. Miss Graham Greene, a nálunk is közismert angol író, a méltán kedvelt Csendes amerikai és a Havannai emberünk című regények szerzője. Greene írói útja meglehetősen bonyolult. A Times egykori szerkesztőségi titkára az individualizmus szószólójaként, másszor pedig a katolicizmus híveként lépett jel több művében. Ugyanakkor Greene, különösen az utóbbi időben, egyre határozottabban bírálja az egyházat. Nemrégiben A dolgok lényege című regényét az ír egyház indexre is tette. Graham Greene alább közölt novellájából is kitetszik antiklerikalizmusa: fölényes gúnnyal kipellengérezi nemcsak a piszkos üzelmeiért titkárnője révén bűnbocsánatot remélő polgárt — miközben a polgári életforma más erkölcsi vonásaira is kegyetlenül szatirikus fényt vet —, de Dewes atyát is, a whiskyt nyakaló jezsuitát, aki jó pénzért őrzi Mr. Ferraro képzelt betegségekben szenvedő feleségének lelki nyugalmát. Greene írásaiban nem kapunk a jelenségek mélyét is feltáró ábrázolást, de az felettébb bizonyos, hogy a tőkés társadalom bomlási folyamatának józan felismerője. Fanyar és csípős iróniája mindig telibe talál, amikor a polgár törpeségéról, az imperialista gyarmati politikáról, az antikommunista rögeszmékről van szó. Ez a hűvös szavú író azonban meleg szeretettel ábrázolja a népet, s két nálunk ismert regényében rokonszenvét fejezi ki a gyarmati sorban sínylődő népek iránt, sőt az imperializmus elleni harcukat is igenli. — Április nagyon jó hónap a búcsúk szempontjából, uram. Ekkor van húsvét. Májusban csak arra támaszkodhatunk, hogy ez a Szűzanya hónapja. Június sem gyümölcsöző, kivéve Űrnapját. Felhívom a figyelmét egy kis lengyel kápolnára Cambridgeshireben... — Mindig tartsa szem -előtt, Miss Saunders, hogy egyikünk sem lett fiatalabb. Én nagyon megbízom magában, Miss Saunders. Ha nem lennék ennyire elfoglalva, személyesen is részt vennék néhány búcsún. Remélem, hogy nagy gondot fordít a körülményekre. — Természetesen, Mr. Ferraro. — Mindig ügyel arra, hogy a kegyelem állapotában legyen? — Az én esetemben ez nem jelent semmi nehézséget — sütötte le a szemét Miss Saunders. — Mi a mai programja? — Itt van ön előtt, Mr. Ferraro. — Persze. A Szent Praxted templom, Canon Woodban. Ez túlságosan messze van. Az egész délutánt ráfordítja erre az alig 60 napot ígérő búcsúra? Saunders, hogy elsősorban a saját lelkiüdvösségünket tartsuk szem előtt. A feleségemet nem kell félteni — egy kitűnő jezsuita tanácsadója van. Azért tartom magát, hogy velem foglalkozzék. — Nincs ellenvetése a Canon Woodot illetően? — Ha valóban ez a legjobb, megteheti. Feltéve, hogy nem vesz igénybe túlórát. — Ö, nem, Mr. Ferraro. Egy tized rózsafüzér. Mindössze ennyi az egész. A City egyik közkedvelt éttermé.ben elköltött korai ebéd után — igen egyszerű ebédet fogyasztott, amelyet kevés Stilton sajttal és egy pohár kitűnő portóival fejezett be — Mr. Ferraro felkereste a Christe's-képcsarnokot. Maverick megnyugtató módon a helyén volt, és Mr. Ferrarőnak nem volt kedve várni arra a Bonnard-ra és Monet-ra, amelyet ügynöke megvételre ajánlott neki. Az idő még mindig meleg volt, sütött a nap, és csak a Trafalgar tér felől hallatszó zavaros kiáltások emlékeztették arra, hogy ma van a Munka Ünnepe. SeSaúnders ebédidő után körülbelül most érkezik oda, és kezdi el a délutáni munkát. Canon Wood egyike volt azoknak a külvárosoknak, amelyek egy volt uradalom környékén épültek. Az uradalom jelenleg nyilvános park volt. Egy utca épült a mintegy száz hektárnyi kis széljárta domb tetején. Itt kapott helyet a Carrington szénügynökség, kirakatában egy nagy érckosárban levő aranyröggel, egy fűszerüzlet, egy mozi és egy nagy anglikán templom. Mr. Ferraro szólt a sofőrjének, hogy kérdezze meg, merre kell a római katolikus templom felé menni. — Itt nincs római katolikus templom — mondta a rendőr. — Szent Praxted templom? — Nincs Itt olyan tovább a rendőr. bizonygatta Mr. Ferrarónak elszorult a szíve. — A szent Praxted temploma Canon Woodban! — Nem létezik —, uram — mondta a rendőr. Mr. Ferraro lassan hajtatott vissza a Citybe. Most történt először, hogy rajtaütött Miss Saundersen. Az áhíIGAZA VOLTA DRAMATURGNAK Magyar dráma bemutatója a bratisiavai Kisszínpadon A Kossuth-díjas Gáspár Margit Hamletnek nincs igaza című drámájának bemutató előadását tekintettük meg minap a Szlovák Nemzeti Színház Kisszínpadán. Mindjárt elöljáróban megállapíthatjuk, hogy a Kisszínpad dramaturgiáját a kezdeti balsikerek után most dicséret illeti. Elismerés jár elsősorban azért, hogy műsorra tűzött egy olyan darabot, amely felette időszerű, mai kérdést dolgoz fel, s egyben elvitathatatlan a művészi értéke is. Nem véletlen, hogy ebben az esetben — az eddigi helytelen gyakorlattal ellentétben — nem jelentett gátló körülményt az a tény sem, hogy ezt a drámát néhány héttel ezelőtt a nitrai színház is előadta. A Hamletnek nincs igaza jellegzetes kamaradarab, amelynek előterében nem is annyira a színpadi cselekmény, mint inkább a konverzálás áll, anélkül, hogy a szerző filozófiai drámára törekedne. A cselekmény az ellenforradalom előtt játszódik le és tengelyében a főiskolás Tárnok Gabi áll. Apja emlékének él, akiben ragyogó példaképet lát, mert tudja, hogy szívvel-lélekkel a mozgalom embere volt. Minden összeomlik benne, amikor anyja a személyi kultusz éveiben ártatlanul elítélt Miké Gábornak ad igazat: nem szabad tovább hallgatni és fia előtt feltárja a kegyetlen igazságot. Az apja, amit tett, meggyőződésből tette, de ez sem változtat azon, hogy ártatlanul küldött régi kommunistákat börtönbe és halálba. Legjobb barátjával és harcostársával, Mike Gáborral is így járt el. S amikor felismerte, hogy őt is félrevezették, hogy inkább hitt a koholt vádaknak, mint az általa ismert embereknek — önkezével vetett véget életének. Gabi keresztútra ért. A megrendítő fordulat felszínre dobja benne a kérdésts kinek higgyen, anyjának, vagy halott apjának. És a választ úgy fogalmazza meg önmagában, mint annak idején oly sokan mások, akik nem tanultak meg önállóan gondolkodni s akiket a tapasztalat, az edzettség hiánya az első komoly csapás után térdre rogyasztott: nem hiszek senkiben és semmiben. Persze a válaszadás nem volt könnyű. A frontok összezilálódtak és apja, a régi mozgalmi ember is végzetesen tévedett. Hogyne roppant- volna össze a fiatal Gabi vak hitre épült világa! De mégis, amikor sor kerül az első igazi próbára és ő szemtől szemben áll az ellenséggel, egy háborús bűnös Nyugatra szökni készülő fiával, minden csalódás ellenére ráeszmél, hol a helye. A dráma fókuszában Gabi alakja áll, a cselekmény elsősorban az ő harcát és igazságkeresését, az ő drámáját bonyolítja és csak a második síkon érzékeljük Mike Gábor és az apa tanulságos életsorát, tragédiáját. Főhősökké válhattak volna ők is, de a szerzőnek ez nem állt szándékában. És ez helyes is, hiszen a Hamletnek nincs igaza így, ebben a formában töltheti be a leginkább társadalmi szerepét, mert mondanivalójából főleg a fiatal nemzedék meríthet erőt az új életért vívott nehéz harchoz. Gáspár Margit darabjának legnagyobb érdeme az, hogy alakjaiban hús-vér embereket ismerünk fel, akiknek küzdelme, útkeresése, ingadozása és feleszmélése közel áll hozzánk, mert ilyen vagy amolyan változatban fordulatos, gazdag életünk egy-egy mozzanatát tükrözi, részét képezi. Becsüljük benne azt, hogy mint a társadalmi igazságot felismerő művész kendőzetlenül és merészen elevenbe vág, s ugyanakkor pártos szenvedélye egy pillanatra sem hagy kétséget afelől, hogy a barrikád helyes oldalán áll. Kár, hogy helyenként a színpadi akció vérszegénysége következtében didaktikus ízt kap a mondanivaló és egyes helyzetek kikonstruáltaknak tűnnek. Ha ezek a hibák nem lennének, akkor fenntartás nélkül nagy drámáról beszélhetnénk. Pavol Haspra kifogástalan rendezésében a legkimagaslóbb alakítást a Mike Gábort játszó Martin Gregor nyújtotta. Mellette Viera Strnisková keltett meglepetést az Anya szerepében és felfigyeltető tehetségként mutatkozott be Peter Mikulík (Gabi). Az előadás komoly sikerének tanúja volt a szerző is, akinek közönségünk forró tapssal köszönte meg a szép estét. Gály Iván tatosságáért kapott három jutalom nagyon megnyerte a bizalmát. Most hazafelé menet eszébe jutott, hogy Hitlert is jezsuiták nevelték. Kétségbeesetten bár, de még mindig re-; ménykedett. Az irodájában kinyitotta a szek-í rényt, és elővette a különleges dosz-i sziét... összetévesztette volna Canonburyt Canon Wooddal? De nem tévedett, és ekkor szörnyű gyanú fog-; ta el. Vajon a három év alatt hány«j szor élt vissza Miss Saunders a bizal-j mával? (Egy három évvel ezelőtt len zajlott tüdőgyulladás után alkalmazta őt — az ötlet a lábadozás átvírrasz-; tott éjszakáin jutott eszébe.) Feltété-: lezhető, hogy ezek közül a búcsúk közül egyet sem nyertek el? Ezt ne-: hezen tudta elképzelni. De néhány; egész biztosan kétséges a 36 892 nap-: nak ebből a roppant tömegéből. És csak Miss Saunders mondhatná meg, hogy mennyi. És vajon mit csinált a munkaidejében — a zarándoklatok hosszú órái alatt? Egyszer egy egész hétvéget töltött a Walsinghamban. Csöngetett Mr. Hopkinsonért, aki nem tudta szó nélkül elviselni a gaz-, d4ja arcára kiült sápadtság látvá-; nyál. — Nem jól érzi magát, Mr. Ferra-í ro? — Nagy megrázkódtatás ért. Meg tudná mondani, hol lakik Miss Saunders? A Westbourne Grove közelében la-: kik a beteg édesanyjával. -- Kérem a pontos címét. Mr. Ferraro kihajtott a sivár, el-: hagyatott Bayswaterbe. A nagy csa-: ládi házakat vagy magánpenziókká alakították át, vagy szerencsés esetben a bomba autó-parkírozőhelyet csinált belőlük. Az erkélyekről kétes külsejű lányok hajoltak át a korlá-i tokon, és egy utcai zenekar fülsike-i títően játszott a sarkon. Mr. Ferrarq megtalálta a házat, de nem tudta rá-: szánni magát, hogy csöngessen, ösz-: szehúzódva ült a Daimlerjében, és várta, hogy történjék valami. Vajon Mr. Ferraro figyelmének intenzitása volt az, ami egy kis ablakhoz odacsalta Miss Saunderst, vagy a véletlen, vagy esetleg ez volt a büntetés? Mr. Ferraro először azt hitte, hogy a meleg miatt van olyan hiányosan öltözve, miközben egy kissé szélesebbre tárta az ablakot. De ekkor egy kar átölelte a csípőjét, egy férfiarc nézett le az utcára, majd egy kéz otthonos mozdulattal leengedte a függönyt. Világossá vált Mr. Ferraro előtt, hogy a kegyelem állapotának még az előfeltételei sincsenek kellően biztosítva. H

a a barátja látja Mr. Ferrarót azon az estén, amint felfelé haladt a Montague Square lépcsőin, nagyon', elcsodálkozott volna azon, hogy mennyire megöregedett. Mintha ezen a hosszú délutánon magára vállalta volna azt a 36 892 napot is, amit — eddig úgy hitte — az elmúlt három év során már visszanyert a Tisztítótűzből. A függönyök le voltak eresztve, a lámpák már égtek, és Dewes atya feltehetően épp most töltötte ki magának ^ az első pohár whiskyjét az épület ^ másik szárnyában. Mr. Ferrawj nem ^ csöngetett. Szép csöndben kinyitotta ^ az ajtót. A vastag szőnyeg úgy el^ nyelte a lépteit, mint a homok. Nem ^ gyújtotta fel a villanyt; egy-égy vö*. ^ rösernyős lámpa úgyis égett a szo-; ^ bákban. Ez segítette a tájékozódásban. A fogadószobában függő képek eszébe juttatták a halál után fizetendő örökösödési illetékeket. Egy nagy Degas tompor úgy emelkedett ki a fürdőből, mint egy atomfelhő. Mr. í Ferraro átment a könyvtárba, és a i bőrbe kötött klasszikusok eszébe jut| tatták a halott szerzőket. Leült egy | székre és egy kis íéjdalom a mellka: sában a kétoldali tüdőgyulladásra I emlékeztette. Három évvel volt közelebb a halálhoz, most, mint akkor, mikoí Miss Saunderst először látta. Jóval később összefonta az ujjait, úgy, ahogyan sokan imádkozás közben szokták. Ferrarónál ez volt az elmélkedés jele. A legrosszabbon már túl volt. Ezt gondolta: — Holnap újv valóban megfelelő titkár után nézek. POCS GYULA fordítása J. Steinbecket, a világhírű amerikai írót a napokban Nobeldíjjal tüntették ki [Ento- r'HJ Cl SZÓ 6 * 198

Z- november 3.