Új Szó, 1962. október (15. évfolyam, 271-301.szám)

1962-10-13 / 283. szám, szombat

Milyen öröm és büszkeség azt érezni, hogy az ifjú nemzedékhez tartozunk I Érezni, hogy újítók és hódítók vagyunk, hogy megraboljuk az életet! Milyen újszerű a törvénytelenség s milyen hősi módon viseljük a felelőtlenség terhét! Karel Capek MÄJUS Tegnap múltam tizenhétéves — A kórházi ablakok mögött illatos májusi éjszaka; valahol szól a rádió, s mintha csak a múltból törne elő, halk dallam búg. Vagy mindez csak a képzelet játéka? A sarokban fehér ágy, s ráhull az éjjeli lámpa homályos fényt. A lány arcát sötét árnyékok borítják, tudata a valótlan álmok világába röppent. Egy héttel ezelőtt egy fiatalember PS egy lány érkezett az ostravai szálloda elé a taxiállomáshoz. Sorra nézték az autókat, aztán megkérték egy Warszawa sofőrjét, hogy vigye el őket Český Téšín-ig. Előre megfizették a viteldíjat. TSSínbe bementek a szállodába. Csakhamar visszajöttek čs a fiatalember azt mondta: „A bratislavai vállalat Igazgatójának itt kellett volna megvárnia bennünket, de Zilinára utazott. Elvinne oda is?" Tisztességesen viselkedtek. A sofőr beindította a motort. Az igazgatót ott sem találták. A fiatalok a postára mennek. Húsz perc múlva visszatértek. „Az igazgató a Tátrába utazott valami konferenciára, nem vinne el egészen odáig? Igaz, nincs nálam annyi pénz, de ő majd kifizeti..." A Warszawa kirobogott a Tátra felé. Lassan bealkonyult A fiatalok a hátsó ülésen halkan beszélgettek, a taxisofőr a családjára gondolt s a ló úton egyre több gázt adott a kocsinak. Mikuláš előtt a fiatalember meg' kérdezte: „Van elég benzinünk?" A benzínállomáson negyven liter üzemanyagot vettek fel és tovább robogtak. Besötétedett, csillagos éjszaka borította be a földet. „Akarsz valamit kislányom.?'' kérdi halkan a főorvos. A szemehéja megremeg. Furcsa, panaszos és egyhangú nyögés hallika Milyen képzeletbeli világba ragadták álmai? Van-e valami ösvény ebben a labirintusban? Vajon az orvosok meglelik-e Ariadne fonalát? Az éjszakai Poprádra nedves májusi hó ereszkedik alá. Ebben az esztendőben nagyon szeszélyes az időjárás. Valahol rádió szól, s mintha csak a múltból törne elő, halk dallam búg. Vagy mindez csak a képzelet játéka?... Janovský főorvos aznap elégedet-i 'ten megmosta a kezét és megkönynyebbülve arra gondolt, hogy végre véget ér ez a fáradtságos nap is. A műtőben ott feküdt az utolsó páciens. Egészen könnyű eset volt. Egy óra múlva a sebészek talán baza is mehetnek. Még elérhetik az utolsó buszt. „Kezdjük hát," — szólt saját magához, s félretette a törülközőt — a földszinti folyosót szokatlan zaj verte föl, gyors lábdobogás hangzott, s valaki energikusan így rendelkezett: „Azonnal a műtőbe és Intubálni!" Kirohant a folyosóra. Orvosok, ápolónők, néhány ismeretlen ember, és a közbiztonságiak csoportosultak ott. Két mozdulatlan test fölé hajoltak. A szép arcú, szép termetű fiatalember már nem lélegzett. A kék blúzos, ugyancsak szép, apró termetű lány csak ritkán, egy perc alatt talán háromszor vett lélegzetet „Mi történt?" „Mérgezés, ismeretlen összetételű méreggel." „öngyilkosság?" ' „Annak látszik?" „Ki ez a két fiatal és hová valók?" Valami Maráky János, tizenkilenc éves bratislavai lakos. A lányról nem tudunk semmit, nincs nála személyazonossági igazolvány." Az utolsó szavakat Dr. Janovský már nem hallotta. A műtőbe sietett. A folyosón egy fekete selyem kendő hevert, valami fehér figura díszítette. A huzat a biztonsági szervek hadnagyának lábához sodorta. Felemelte a hűvös selymet. „Gyermek... micsoda gyermek!" Tegnap múltam tizenhétéves —. „Nem kell felelned, kislányom, mondom, nem kell. Nyugodj meg." Néhány másodpercre találkozik a tekintetünk. Az orvosok azt mondják, hogy ebben a szempárban kihúnyt az értelem fénye. „Nincs magánál véletlenül aszpirin?" — kérdezte a lány a sofőrtől, mikor elhagyták Strbát. Nem voit nála aszpirin. Néhány perc múlva Svit felé jártak—a lány megkérte, álljon meg. „Nagyon rosszul vagyok." Egy szelíden lejtő dombon fékezett és megállt. A lány kiszállt. A sofőr részvéttel, szánakozva nézte ... Hátulról kemény fémrúd zúdult a tarkójára. Szeme előtt elsötétült a világ, agyát zúgó, sistergő hullámok borították el. Lába lecsúszott a pedálról. A kocsi elindult. Újabb ütés — még egy — ötven méterrel odább a kocsi az út baloldalára került és nekiment az útjelzőkőnek. Az összeütközés ereje mindkettőt kilökte az autőből. A kocsivezető kissé magához tért kábulatából. Birokra keltek. Alig néhány pillanat telt el, Svit felől az úton egy áruszállító kocsi közeledett. A fiatalember azonnal elengedte a kocsivezetőt. „Mi történt?" Az áruszállító kocsivezetője kiszállt az úttestre. „Bal-; eset?" „Mentsen meg ettől a gyilkostól, meg akart ölni!" — kiáltozott a taxisofőr. „Ne higyjen neki!" — szólt nyugodtan a fiatalember." Nekiment a kilométerkőnek, most rám akarja fogni." Abban a pillanatban egy Wartburg állt meg a közelükben, négy utasa meglepődve figyelte a szokatlan jelenetet. A kislány most nyugodtabban fekmaradtál. 'Á főorvos háróm éjszak'án át a kórházban aludt, azt is csak öt órát naponta. Mégis oly kevéssé lehet remélni; padig az ápolónők úgy bánnak veled, mintha saját gyermekük lennél. Mindenki azt kívánja, hogy egyszer megszólalj. Mindenki hinni akar a tudomány csodájában. Még a biztonsági szervek hadnagya is. Éjszakákon át nem húnyta le a szemét, míg személyazonosságodat akarta kideríteni. Néhány órával ezelőtt, rövidesen Poprádba való visszatérése után fél liter vért adott neked. Megkérdeztem tőle, mit állapított meg. Marákyról már csaknem mindent tudnak, rólad semmit. Itt fekszel ágyadon és nincs múltad. Az elmúlt egy hét kivételével nem tudnak semmit rólad. S vajon milyen lesz a jövendő? A biztonsági szervek keresztül-kasul kutatják az egész köztársaságot. Eddig minden nyom hamisnak bizonyult. Senki nem jelentette be eltűnésedet. A tátraalji falvakban fantasztikus hírek terjedtek el valami titokzatos kémnőről. Pedig te csak egy névtelen gyermek vagy. Aludj nyugodtan, hisz jók az emberek. Még az se rossz, aki rideg szóval így ítél el benneteket: „Lám csak, hova vezet a huligánság". minden réggel úgy szaggattam le magamról a vértől tapadó inget... Most már tudom. Órákon át beszélnék, a szülőket és a gyerekeket egyaránt óvni szeretném, hogy tizenhat esztendő túlságosan kevés egy végzetes szerelemre. Szigorúnak kellett volna lennem. Ez az igazság. Nem tudom, értik-e, de majd bele őrülök?! Kétéves volt a kislány, mikor a család visszatért Szlovákiába. A négy közül ő volt a legfiatalabb. Az apa kedvence volt. Ez sem új dolog a nap alatt, vagy másképp is van va-. lahol ? Judit iskolába ment. Jól tanult, s örömünk telt benne. Oly kicsi és olyan szép volt! Ha az Iskolai énekkarban énekelt, mindig székre kellett állítani T- a kislány lassabban nőtt, mint a szülők szeretete. „Szigorúbbnak kellett volna lennem. De mondják meg, tehettem-e?" Sújtott ember ül előttem. Már a hatvan felé közeledik. Tüdja, milyen kegyetlen az élet. Azt akarta, hogy a kislánya sose élje meg, amit a szülei tapasztaltak, Nem tanította meg arra, hogy az életben mindent munkával kell kiérdemelni. De tudsz-e szemrehányást tenni neki, mikor, ma'jd megszakad a szíve? Milyen öröme telt benne, mikor két évvel ezelőtt felvették az iparművé-: szeti iskolába! Bár súlyos bénulás szik. Talán elszenderült. Vajon visz1 szanyeri-e valaha emlékezetét? Vajon eszébe jut-e ez a pillanat, mikor az ismeretlenek körülállták a taxit, s ő hirtelen megértette, hogy minden elveszett? Éjszaka volt, s az elsötétült táj fekete palásjMl kínálta menedékül. Oly egyszerö^fly könnyű volt elszaladni. Kilépett, elébe ment ama sötét pillanatnak, ahogy előzőleg kettesben megbeszélték. Elindult azon az úton, amelyről azt hitte, hogy ez az egyetlen lehetőség és megoldás. Elindult és erősen megragadta a kezet, mely nemrég csaknem kioltotta egy ember életét. A Wartburg sofőrje elment a közbiztonságiért. A fiatalember és a lány eltűntek a Warszawa sötétben maradó hátsó ülésén. Izgatottan sugdostak valamit egymás fülébe. Az árúszállító sofőrje, aki egyben polgári közlekedési felügyelő volt, személyazonossági igazolványaikat kérte. A fiatalember odanyújtotta a magáét. A felügyelő a lányt is igazoltatni akarta. Már senki nem figyelt rá. A fiatalok átölelték egymást 'és csókólóztak. A világ megszűnt létezni számukra. „Most nem alkalmas az idő a szerelemre", — mordult kedvtelenül a felügyelő. A fiatalember keze meglendült. Valaki felkiáltott: „Vigyázat, fegyver vari nála!" Beugrott a kocsiba. Kirángatta a fiatalembert. Csak akkor vette észre, hogy habos a fiú szája. N » „Nesze neked, disznó" — nyögött dühösen a fiatalember, keze fejével letörölte szájáról a habot és odakente ellenfele ajkához. „Dögölj meg te is, ha nekünk meg kell halni." Aztán hirtelen eszméletét vesztette. A taxisofőr az ugyancsak eszméletlen lányt emelte ki a kocsiból. „Aludj, kislányom, aludj, hisz jók az emberek. Meghaltál és te nem tudsz róla. Halott voltál — most élsz. A mesterséges légzés nem segített. A szívműködés megszűnt. Az orvosok megnyitották a mellkast. A főorvos tenyerébe vette a szívet és ritmikusan össze-összenyomta. Az utosó szívdobbanástól az első érintésig három és fél perc múlt el. Ezen az időn belül még vissza lehet adni az életet, meg lehet előzni az agysejtek felbomlását. A poprádi orvosok az utolsó években hatszor próbáltak életre kelteni embert a klinikai halál beállta után. Egyszer sikerült — de csak néhány órára. A szív most öt perc eltelte után újra működni kezdett. Húsz perc múlva a lélegzet is szabályos volt. Ekkor döbbentek rá, hogy a műtő terem levegőjét a keserű mandula furcsa szaga hatja át. A kémikus Igazolta a feltevést — a tátraalji kis város sebészeinek sikerült első ízben a történelem folyamán életre kelteni a ciánkáli mérgezés következtében elpusztult embert. Aludj, kislányom, hiszen 161Č az emberek. Az orvosok csak az első reggelt busszal utaztak el, de te, életben Gavril Gryzlov Ebben is van egy darab igazság. S vajon ki tud ma többet mondani? J 0 N I U S Fehér kórházi ágy, csak az éjjeli lámpa homályos fénye világol — arcodon sötét árnyékok, és tudatod a valótlanságok világában kalandozik. Ám két hét múlt el azóta. S én tudom már: a kislány elbódított érzékekkel vetette magát a kalandba. S akkorát zuhant, hogy összezúzta magát: A folyosó homályában idősebb ember áll. Szeretne nem gondolkodni, semmiről nem tudni. Szenved és semmi nem vigasztalhatja meg. Nem tud csodát tenni, nem forgathatjh visszli az időt, hiszen csak apja a leánynak. A kislány már nyolcadik napja feküdt a kórházban; az egyik nyom Komáromba vezette a nyomozókat. Hamis nyom volt. De a szóbeszédből megtudták, hogy a nagymácsédi iskolaszolga már több mint egy hete nem hallott a lányáról. Nem nyugtalanította őt nagyon a dolog, nem is jelentette, hogy eltűnt. Hiszen a vőlegényével ment el. A biztonsági szervek azonnal ellátogattak a faluba. „Hol a lánya és a vőlegénye?" „Valahol Csehországban, látogatóba mentek a vőlegény beteg édesanyjához". „Mi a vőlegény neve?" „Maráky!" — mondta nyugodtan az édesanya. „Maráky János!" így ért véget az odisszea. Az apa hangja megremegett: „Talán történt valami?" Eltelt néhány másodperc. Az egyik tiszt kórházi ágyon fekvő leány fényképét nyújtotta át az apának. Abban a pillanatban azt kívánta magában, bárcsak tévedett volna, bárcsak tovább kellene nyomozniok. „Juditkám!" — kiáltott az édesanya. „De miért is alszik?" Az apa ott áll a folyosó homályában, nem tudja visszaforgatni az időt. Jobbra a harmadik ajtó mögött fekszik a lánya. Elvesztette beszélőképességét. Már nem mondhatja neki, mint két hónappal ezelőtt: „Apuka, a városban a szülők nem törődnek annyit a gyerekekkel. A lányok is szabadabbak ott." Megértette, hogy ezt nem ő eszelte ki. Hogy valaki más mondatta vele a szavakat. De most már mitévő legyen? „Megzavarta a fejét," — Ismétli magában halkan. „Végképp nem hallgatott a szüleire.".. Akkor már igazán keveset tehetett volna. S azelőtt? „Hiszen mindig JÓ kislány volt, miért is lettem volna szigorú hozzá? Néhány nappal ezelőtt egy csallóközi új iskolaépületben elbeszélgettem az apjával. Ült a széken, Magas, sovány termetű, kissé hajlott hátú em. ber. Elkalandozó tekintettel kibámult az ablakon, az őlomszínű felhőket nézte. „Tizenkét éves korombari elárvultam. Kétkézi szegény ember hat fia közül én voltam az egyik. Egy évtizeden át a pitvaros! gazdákat szolgáltam, Nap-nap. után véresre vertek, érte, mégis dolgozott, hogy megad-: hassa neki azt a háromszázötven kb-; rónát, ami az interhátusra kellett. Később ebből a pénzből festette vö-: rösre a haját. Azokban a napokban; mikor az álmok szárnyain a mélység felé szédült. Juditkám, csak rövid fél évet töltöttél a városban, s a jó tanulóból a legrosszabb lett. Már nem arról álmodoztál, hogy kerámia festő leszel. A gazdag autó tulajdonos férfi lett az álmod. Minél több időt akartál tölteni a bratislavai korzón. Érezted a fiatalságodat, a szépségedet, s azt hitted te vagy a legokosabb. Mint valami szükségtelen terhet megvetetted a kötelességeidet. Ugyan ki sugalmazta azt a gondolatot, hogy az élet csak séta? Talán egy szépen öltözött, mézes beszédű úr valamelyik bálon? Valami bonviván, aki autójában ülve várt, míg kiszöktél az internátus ablakán? Talán valamelyik fiatalember a társaságodból, akivel becsavarogtad a város utcáit. Tavaly év végén már a szemed alját is festetted, de elégtelen volt a bizonyítványod. A tanítók azt tanácsolták a,szüleidnek,. vigyenek haza egy évre, és küldjenek mezei munkára. Hallani sem akartál róla. Apád és anyád most is gyengének bizonyult. „Tavaly egy fiatalembert rossz magaviseletért a szülőkkel való megbeszélés után tizennégy nappal az érettségi előtt zártunk ki", — mondta az Iparművészeti iskola igazgatója. Otthon keztyűs kézzel bántak vele, keményebb életmódra volt szüksége." A fiú különféle könnyebb foglalkozásokat keresett eleinte. A pedagógusok mindig közbeszóltak, nem engedték meg neki. Végül egy malomban talált munkát. Csaknem egy évig nehéz zsákokat emelgetett, s egy évre rá jelesen tette le az érettségi vizsgát. Judit szülei engedtek a lányuknak, a tanítók pedig a szülők könnyeinek. Megengedték neki, hogy megismételje az évfolyamot. A szülők hazavitték őt az internátusból és az egész história_ újra megismétlődött. Április közepén a szülőket beidézték az iskolába. Az anya csak most tudta meg, hogy a lánya februárban igazolatlanul tizennégy napot mulasztott, márciusban tizenegyet. Április negyedike óta az iskolában semmit nem tudnak róla. Az anya meglepődött: hogyhogy? Hiszen a kislány már nemegyszer megtette, hogy nem jött haza a városból. Márciusban a vasúti rendőrség figyelmeztette őket, hogy napokon át a pályaudvar környékén csavarog. Kz utolsó napokban már maguk a szülők kerestették őt a biztonsági szervekkel. Csak öt nap múlva tértél vissza. Apád kiráncigált az ágyból. Életében most először megvert. Ez még jobban fájt, mint az, hogy anyád vagy öt nappál azelőtt a szemétdombra> vetette új fürdőruhádat. Meggyűlölted a szüléidét. Nem sejtetted, hogy ahányszor sújtott a kéz, annyiszor sajdult bele a fájás a szívbe. A sógorodnak azt mondtad: „Van egy bratislavai fiú ismerősöm. A felesége leszek, ha agyonütnek is érte. Ha nem engedik meg, hogy megesküdjünk, nyugatra szökünk. Már minden elő van készítve." Még tizenhét 'éves se voltál, Hd megéltél már jónéhány keserű pilla-, natot. Talán valami nyaralóban esett meg a dolog, talán valami autóban. Hirtelen észhez tértél. Megundorodtál a nyálkás szeladonoktól. Sikamlós, kétértelmű volt minden szavuk, és sze-. mérmetlen minden mozdulatuk. Féltél a tükörbe pillantani. Akkor ismerted meg Jánost. Fiatal volt, szép volt. A társasági ban mindenki megcsodálta. Saját lakása volt. Feketére voltak festve Q, falai, a sarkok bíborpirosra, a menynyezet ls pirosra, csak a négy sarka volt fekete. Itt az elsötétített lakásban beszélt neked a biztonsági szervekkel vívott párbajairól. Itt varázsolt elő számodra egy másik világot, ahol nincsenek szülők, se tanítók, ahol nem ijesztgetik az embert mezei munkával, ahol a lányok csak bikini fürdőruhát viselnek, zöldre festik a hajukat; ti ketten mesébe illő módon megélnétek ott az emigráns szervezetek támogatásából. Ez nem elhízott férfiak vértelen locsogása volt a meg nem értő feleségekről. Ő sosem félt attól, hogy valami ismerőse meglátja veled. Másképp ís szeretett. Hát le-. hetett nem szeretni őt?, — A szülők —• ugyan, a szülők. Á húsvéti ünnepek előtt Juditot kü zárták az iskolából. Húsvét hétfőjéi? hazahozta a kedvesét. Azt mondta, hogy autószerelő. Ä szülőkre jő benyomást tett. Még háromszor eljött, aztán kijelentette^ hogy el akarja jegyezni Juditot. „Mindketten nagyon fiatalok vagy-tok" — ellenkeztek bátortalanul a szülők. „Jól gondoljátok meg. Az életi be nem lehet vakon fejest ugrani." A fiatalok elfogadtatták tervüket Május tizenhetedikén, Judit tizenhetedik születésnapján kellett volna az eljegyzésnek lenni. A szülők még tortákat is rendeltek — csak éppen azt mulasztották el, hogy közelebbről érdeklődjenek a fiú felől, akire rá akadták bízni a lányuk életét. A szüleit nem ismerték, csak annyit tudtak róla, amennyit ő maga mondott el sajátmagáról. Maráky János nem volt autószerelő, ő egyáltalán nem dolgozott. De tizenkilenc éves kora ellenére kitűnőeri ismerte a büntetőbíróságokat. Egy ízben mérgett adott egy öngyilkosságra szánt leánynak. Máskor barátjától ötszáz koronát lopott el. Tizenhét éves korában sikertelen kísérletet tett, hogy átszökjön a határon. Márciusban egy társa segítségével, feltörte a természettudományi kar páncélszekrényét. Több mint tízezer korona értékű aranytárgyat tulajdonított el és negyedkiló ciánkálit. Judit szülei egy jóravaló fiúnak akarták adni a lányukat. Néhány nappal az eljegyzés előtt Maráky megtudta, hogy a biztonsági szervek leleplezték a márciusi betörés tettesét, tudta, hogy el nem kerülheti a bíró-, ságot. Judittal együtt Bratislavába meritek. Onnan adták fel a következő táviratot: ÉDESANYÁM SÚLYOSAN MEGBETEGEDETT. CSEHORSZÁGBA UTAZUNK. AZ ELJEGYZÉST EGY HÉTTEL ELHALASZTJUK! Kis Judit, nem volt ez semmiképp jó szerelem! János tudta, hogy nem kerülheti el a több évi börtönbüntetést. Azért fantasztikus tervet koholt: leüti a taxisofőrt, néhány zlotival a zsebében, négy zipp-zárral és néhány pár szilonharisnyával autóval Lengyelországba szöknek, onnan pedig Kelet-Németországon át NyugatNémetországba. Ha a szökés nem sikerülne, akkor együtt halnak meg. Számodra szent volt minden szava. Egyetértettél vele., S mikor bekövetkezett a végzetes pillanat, születésnapod előestéjén eljegyezted magad a halállal. Elmenni — ez is valami? Egy acilpirines üvegecskéből egy kis port hintsz ajkad közé. Három, négy perc — és befejeztetett. Így meg lehet szökni a felelősség elöl, s a szülők kisírhatják a szemüket. Hősiesség? Űjdonság volna talán? János életében a sok nő között, te is csak futó kaland voltál. A nők túl sok nyomot hagytak maguk után a fiú lakásán... Ö mindenáron ki akart térni a büntetés elől. Te pedig nem. A halálba kergetett, hogy könynyebb és romantikusabb legyen a saját pusztulása... Kis Judit, bizony vak volt a te szerelmed. Nem tiszta szerelemmel szeretett, ő egyáltalán nem szerette az embereket. Hogy nem volt miért szeretnie őket, az megint más kérdés. A sebészek János mellkasát is megnyitották, de szívét nem tudták új működésre késztetni. A fiú Capek „Utolsó ítélet" c. elbeszélésének mitologikus színhelyére távozott. Ugyanazelőtt a bíróság előtt jelent meg, mint Kugler Ferdinánd tizenkilencben. Egyébként is minden arra a tárgyalásra emlékeztetett — maga a terem, a bírák, meg az a hatalmas vén ember is a csillagos kék kabátban, aki tanúskodott ellene: (Folytatás a 9. oldalon) ÚJ SZÖ 6 * 1982. október 13.