Új Szó, 1962. október (15. évfolyam, 271-301.szám)

1962-10-28 / 298. szám, vasárnap

Egy kis összehasonlítás Az elmúlt hetekben a párt és a ! nép újabb nagy tanácskozását tar­jtottuk hazánkban, egyikét azoknak az országos vitáknak, amelyek par­i tunk munkájában immár hagyomá­| nyos módszerré váltak. A dolgozók a gyűlések ezrein és a sajtóban szo­| cialista társadalmunk további üejló­i désének távlatairól tárgyalva sok nagy fontosságú problémával kap­| csolatban mondtak véleményt, fej­tették ki álláspontjukat. Ezek egyi­í ke a nép életszínvonalának szünte­> len emelése, aminek megvalósítása J szocialista rendszerünkben a párt i által vezetett társadalom minden ' igyekezetének célja. Legtöbben száraz, érdektelen szá­mok halmazának tartják a statiszti­kai adatokat. Pedig néhány szám és adat gyakran igen sokat mond, egyebek között megmutatja előreha­ladásunk eredményeit és lehetővé teszi, hogy ezeket mások eredmé­nyeivel összehasonlítsuk. A Statisztikai Közlöny legutóbbi számában számos adat meggyőzően igazolja azt az állításunkat, hogy nálunk az egyén ás az egész tár­sadalom érdekei azonosak, míg a tő­késországokban a nép érdekei a ki­zsákmányolók szűk körének érdekei alá vannak rendelve. A CSKP XI. kongresszusa 1958 jú­1 niusában a nép életszínvonalának további emelését tűzte ki. Az élet­színvonal legfontosabb mércéje létfenntartási költségek alakulása. Hazánkban a létfenntartási költsé­gek az 1958—1961-es években 5 szá-$ zalékkal csökkentek. Ezzel szemben a fejlett kapitalista országokban mindenütt a létfenntartási költségek szüntelen növekedése tapasztalható. ; Az Amerikai Egyesült Államok, Ka­nada, Belgium, Svájc dolgozója ma 3 százalékkal drágábban él, mint 1958-ban, az olasz dolgozók létfenn­tartási költségei 4, az angol, német I szövetségi köztársaságbeli, holland, norvég dolgozóké 5, az osztrák és svéd dolgozóké 7, a francia dolgo­zóké pedig nem kevesebb, mint* 14 százalékkal emelkedtek. Hazánk a szociális és egészség­ügyi gondoskodás területén a vilá­gon a legelsők között szerepel. Szo­cialista rendszerünk lényegéből fa­kad, hogy az emberről való gondos­kodásra minden tekintetben a lehe­tő legtöbbet fordítunk. Nézzük pél­i dául az öregségi és a rokkantsági J járadékot, amely nálunk (az új i nyugdíjtörvény alapján elismert já­radékoknál) a keresetnek legkeve­t sebb 50 százaléka, de igen sok eset­1 ben ennél lényegesen nagyobb ré­! szét teszi ki. Az USÁ-ban, a leggaz­> dagabb tőkés államban az ipari í munkások átlagos keresete 16 száza­lékának megfelelő járadékot kapnak az öregek, s a járadék maximális i esetekben sem haladja meg az át­lagos keresetek 29 százalékát. Ang­liában az a járadékos, aki más sze­> mélyek eltartásáról nem gondosko­! dik, az átlagos munkásbérek mint­> egy egyötödének megfelelő járadé­kot élvez. Betegség esetén nálunk az első ' naptól kezdve kifizetésre kerül a ! táppénz. Másképp van ez a legtöbb kapitalista államban, amelyekben a táppénzt általában csak a betegség negyedik napjától kezdve folyósít­J ják. Hazánkban a táppénz magassá­ga és kifizetésének időtartama is lényegesen nagyobb, mint a tőkés­államokban. Mi természetes dolog­1 nak tartjuk, hogy a legköltségesebb $ J gyógykezelést és a legdrágább J gyógyszereket is teljesen ingyen kapjuk. A kapitalista országok több* 1 ségében azonban a beteg alkalma­1 zottaknak részt kell vállalniuk ezek­ből a költségekből. Végül még egy jellemző összeha-? sonlítás a sok kínálkozó lehetőség $ közül. A Csehszlovák Szocialista I Köztársaságban a családok összes kiadásának mindössze 5,1 százalékát ; teszik ki a lakbérre eső költségek. Számunkra szinte hihetetlennek tű­nik, hogy a kapitalista országokban a lakbérek súlyos tehertételt képez­nek a dolgozók családi költségveté- $ , sében és a jövedelemnek tetemes' részét emésztik fel. Így például az | NSZK-ban a családok összkiadásá­' nak átlagosan 10 százalékát, Svájc­ban 12,7 százalékát teszi ki a lak­bér. Nálunk a lakbérek nem növek­1 szenek, míg a tőkésvilágban ' ez a ! dolgozókat érzékenyen sújtó általá­nos jelenség. Az 1953—1960-as évek- £ ben például Svédországban 37, Ang­I liában 44 százalékkal, Hollandiában háromnegyedével növekedtek a lak­! bérek, Olaszországban megkétszere­J ződtek, Franciaországban pedig még 'ennél is többel, 126 százalékkal ' emelkedtek. A fejlődésnek homlokegyenest el- o >térő irányzata jellemzi a két rend­] szert. A szocialista rendszerben a i dolgozók érdekei, a tőkés rendszer­bben pedig a kizsákmányolók érdekei I diktálják a fejlődés irányát. (g) Föld alatti folyosókban avagy: IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM Egy felhívás, melyre még nem érkezett válasz Szűk, meredek iparvágányok közti „betonjárdán" indultunk el. A Le­hota Bánya egyetlen lejárója, az ún. lejtakna ez. Jobb kéz felől hatalmas futószalag nyújtózott a beláthatatlan mélységbe. A jól megkent görgőkön halk suttogással siklott a vastag gu­miszalag. Hátán hol kisebb, hol na­gyobb kupacokban, egyre magasabbra kúszott a szén. Oldalamon pajkosan ficánkolt a gázálarc tokja. Kísérőm, a fiatal Voj­tech Pekárek technikus (jelenleg a CSISZ üzemi szervezetének titkára) megjegyezte: „Az álarcra biztosan nem lesz szükség, mert jó a szellőz­tetés, nincs gáz. De hát a szabály az szabály!" Gumicsizmánk _ ütemesen tocso­gott a kristálytisz­ta vízben. Az út annyira lejtős volt, hogy csak gyorsan, majdnem futva ha­ladhattunk. A technikust azon­ban ez nem akadá­lyozta a beszéd­ben. — Nagyszerű emberek, majd meglátja 1 Kisvártatva hoz­zátette: — Bárcsak mind ilyenek lennének I Roško Ondrej aranyember! Ha azt mondom, szereti a munkáját, ez ke­vés. Hatványozni kell ezt a fogal­mat, valahogy így: él-hal a munkáért! Nem kell noszogatni, nem vár utasí­tásokra. , Amint elhallgat, rejtélyes csend köszönt ránk. Csak a csizmánk cup­pogott és a bánya mélyéből hallat­szott fel némi morajlás. A szalagra néztem. Megállt! A technikus is ész­revette. — Lent valahol elszakadt. — A szalag? — Persze! — Az is előfordul? — De még mennyire! Lent sok a víz. A szénpor átnedvesedik, eltorla­szolja a hengereket, fékezi a szala­got, pedig amúgy is nagyon meg van terhelve. Ilyenkor következik be a szakadás. — Most kicserélik? — Dehogy! Üjra kifeszítik, össze­varrják, vulkanizálják és kész. Fut tovább. Arra gondoltam, hogy Roško ugyancsak bosszankodhat ilyenkor. Kényszerszünet! Leállni! A szalag nem közlekedik! Aztán hajrá: behozni a mulasztást! Mert a felajánlást minden körülmények között teljesíteni akar­ják, hiszen a felliivás elsősorban is arra kötelező, aki kimondta. Roškóék nem féltek, kivágták a rezet! Az évi tervet november 30-ig teljesítik. Raj­ta, lássuk csak! Ki még? Ki olyan bátor az országban, hogy ezt vállalja? A kongresszus előtti vitaanyag meg­tárgyalásakor itt, a novákyi bányák­ban is bőven esett szó a népgazda­ság jelenlegi nehézségeiről. Roškóék ekkor határozták el; megmutatják, hogy valóra lehet váltani a tervezett feladatokat. Sőt! Az év végéig 170 méter folyosót hajtanak ki terven felül. És Roškóék most bosszankod­nak ... elszakadt a futószalag. Most ...és az év végéig vajon még / hány­szor? Jobban kellene ügyelni a kar­bantartásra ... A technikusnak hasonló gondolatai lehettek: — Roškóékkal nyugodtan elbeszél­gethetünk... amíg összeragasztják a szalagot. Jobbra és balra kanyarogtunk a föld alatti útvesztőben, ötszáz mé­teres mélységben kissé nehezebben tájékozódik az ember... Csillesze­relvények száguldoztak mellettünk, hol szénnel, hol facölöpökkel meg­rakottan, néha pedig üresen csattog­tak a síneken. Az egyik kanyarban a zubbonyunkat is levettük, mert — a legjobb teljesítmény a bányában. De a másik csoport nem hagyta ma­gát — (ugyanis a bánya két folyo­sóhajtó kollektívája állandóan ver­senyben áll egymással)- — húsz mé­tert hajtott. Mi erre húsz és felet „nyomtunk"! Mire ők harmincat! No­csak — mondtam akkor —, hát mégis alulmaradunk? Csak huszonhatot ér­tünk el. Űk puhább rétegben vájtak. De a havi rekordot 253 méterrel mi tartjuk! Szemügyre veszem őket. Szénporos arcukból tüzes szemek csillognak. Te­A csoport nyolc tagja műszak előtt és után. Ondrej Roško jobbról a negyedIK. (K. Sedláček felv.) a technikus szerint — beljebb túlsá­gosan megizzadnánk. A szellőztető-berendezés fülsiketí­tőén süvített, de amint alig száz lé­pésnyire jobbra kanyarodtunk, elve-, szett a hangja. Tisztán hallottam, amint az előttem baktató technikus nagyot köszönt: — Jó szerencsét! — Jó szalagot, vendégekl — kiál­totta valaki. Amikor férfiasan kezet ráztunk, már mindannyian nevettünk a furcsa fogadtatáson. Roškóék voltak ... A közel százméternyi új folyosóban egyszerre megcsapott a sajátos „bá­nyaillat". A csoportvezető, mint az 1 vendégszerető házigazdához illik, egy­re beljebb tessékelt. Közben bemutat­ta övéit: Jozef Záleskýt, a helyettesét és Ivan Gombíkot. A csoportnak egyébként 10 tagja van, egy műszak­ban hárman dolgoznak, a fennmaradó egy kisegít. A folyosó legvégén pihen a kom­bájn. — Szovjet gyártmány, PK-2M jel­zésű. Nem a legújabb, de még jól bírja. Az utóbbi kilenc nap alatt száznyolc métert hajtottunk vele — büszkélkedik a vájár. — A napi norma? — kérdem. — Nem egészen kilenc méter. — Ez igen! —Több is volt már! Bemutatom' hogyan működik. Egyetlen gombnyomással működés­be hozta az .„agyaras" szerkezetet. A szénréteg itt felette tömör és ke­mény. A folyosóhajtás ezért tulaj­donképpen nem más, mint marás. Az acélfogak belemarnak a falba, és a gép balról jobbra „kaszálva" halad centiméterről centiméterre -a szénré­teg belsejébe. Néhány percnyi üzemeltetés után az egyik villanyégő alá telepedtünk. — Szóval, több is volt már? — Igen volt! Nemrég tizenhét mé­tert hajtottunk egy nap alal^t. Ez volt A Bratisiava-vidék járásban ievS Záhorská Ves-i takarmányszárítóba szállít­ják a szövetkezetek és az állami gazdaságok a takarmánycélokra szolgáló cukorrépát é» a kisajtolt szőlücefrét. hogy ezzel gazdagítsák a takarmányt. KépUnkön Jnsef Šlosár mester a szárítóberendezés dolgozója Františka Var­govával és Stefánia Slmovával a szölőcefre minőségét vizsgálja. (K. Cích — CTK felv.) kintetük vidám. Kérdéseimre tréfásan felelnek. Például: — Szívesen cserélnének munkahe­lyet? Gombík válaszol: — Még a miniszterrel sem! — Miért? — Jó dolgunk van! Ehol ni: a cö­löpök szállítására már kötélpályát is kaptunk. — Hiszen még nem működik! — Nem számít, van és ez fontos. Nevetünk. Roško komolyra fordítja a szót: — Megszoktuk, megszerettük ezt a munkát. Tizenegy éve vagyok bá­nyász, a többiek is legalább öt, hat éve. Aki egyszer megszokta a bá­nyászkodást, az el nem hagyja, bármi történik isi Igaz-e? — fordult tár­saihoz. — Világos! Meghiszem azt! — Azért jók az eredményeik, mert szeretik ezt a munkát? — teszem fel a kérdést. A vájár egy pillanatig válaszra kö­szörüli a torkát: — Kell a munkaszeretet is, de a jó eredményeknek a szervezés a titka. Jól megszervezni a munkát - ez a fő feladat! A csoportvezető köteles­sége: arányosan szétosztani a teen­dőket, megállapítani a pontos határ­időt. Aztán buzdítani az embereket, kedvet, lendületet adhi a munkához. Figyelni, ellenőrizni, mit hogyan csi­nálnak! Ha rosszul: megdorgálni, ha jól... ez mindenkinek a kötelessége, ezért kapja a fizetését. Néhány pillanatra elhallgattunk. Ki-ki a maga gondolataival volt el­foglalva. A vájárra figyeltem. Ajka mosolyra húzódc/tt. — A felhívásra még nem érkezett válasz! — mondta némi megvetéssel, vagy talán sajnálattal. — Pedig vár­tuk! Mindegy, még nincs későn, még jöhet. Mi álljuk a szavunkat! Körülpislogott. A helyettese szó­lalt meg: — Még másfél hónap is lehet az egyből! A vájár ránézett. — No, lassan a testtel! De nem ' lehetetlen ... Ha jól megnyomjuk ... november közepére?... majd megláí­jukl Ügy éreztem, ha valóban „meg­nyomják", november 15-ig teljesítik is a 62-es év tervét. Persze, akkor a szalagnak egyszer sem szabad elsza­kadnia, mert ha csak arról van szó, ledolgoznak ők még három műszakot is egyfolytában. Ezt nem egy eset bi­zonyítja. És ha még valahonnét az or­szágból méltó válasz érkezne felhívá­sukra! A folyosó szájából valaki hirtelen bekiáltott: — Ne aludjunk, emberek! Mint darázscsípésre, egy szempil­lantás alatt talpra ugrottak. Azt hittem, valahol beszakadt a bánya, vagy tűz ütött ki. Pedig de­hogy: megindult a szalagI —Gyerünk, gyerünk...! — hallot­tam még távozóban. Felfelé már kényelmesebb volt az út. Ráfeküdtünk a szénnel rakott sza­lagra s láttuk, amint itt is, ott is megmozdulnak az emberek, a csil­lék, felmorajlanak a gépek, pezsegni kezd az élet a föld alatti folyosók­ban. " SZABÖ GÉZA i A törvénytisztelő Október elején ugyancsak lehűlt a levegő. Többször is a markomba huhúkoltam, miközben gépkocsink a kilométereket nyelte. Izegtem-mo­zogtam és könyörgő pillantásokat vetettem derék gépkocsivezetőnkre. — Csak egy ici-pici melegecskét csinál]... No, ne légy már olyan makacs. Ö azonban hajthatatlan maradt. — Október tizenötödike előtt nincs fűtés. Vagy talán nem ismered a tör­vényt? Két héttel később újból nyakunkba vettük az országot. S alig tettünk meg húsz kilométert, máris lekíván­kozott rólam a kabát... majd a szvetter, ötven kilométeren túl már azt hittem: menten szédolvadok. S amikor végképp nem állhattam a hőséget, odaszóltam a sofőrünknek. — Mondd, mire jó most a fűtés? Hisz csak úgy perzsel a vénasszo­nyok nyara. Barátom erre a legártatlanabb han­gon így válaszolt: — Tudhatnád, hogy elmúlt október tizenötödike... [sz. t.) Megoldotta... Egyik dél-szlovákiai építkezésen a munka meggyorsítása érdekében megszervezték a második műszakot. Ment a munka szaporán mindjárt az első délután, fogyott a malter meg a tégla, szemlátomást emelkedtek a falak. Amikor azonban alkonyodni kezdett, a kőművescsoport rádöb­bent, hogy munkahelyük az előkészü­letek során elkerülte a villanyszere­lők figyelmét: egy árva lámpát sem szereltek fel. Márpedig világítás nél­kül nem lehet és nem ls szabad az építkezésen dolgozni. A pallér sza­ladt ís midjárt az űgyleletes villany­szerelőkért. — Mindjárt jönnek csak meguzson­náznak — biztatta a kőműveseket. — Addig majd csak megleszünk a hold­világ mellett — nézett bizakodón a domb mögül előbukkanó fényes égi­testre. A villanyszerelők kiadós uzsonnát ehettek, az égen gyülekező felhők meg egyre sápadtabbra bágyasztot­ták a hold fénvét.*­Az egyik huncut kőműves, nyakig­láb palóc legény türelmét vesztve a hosszú várakozásban, egyszercsak a pallér kezébe nyomta a táskájából előhúzott törülközőjét. — jani bátyám, — mondja neki — ha már nem gondoskodott idejében világosságról, legalább törülje egy kicsit tisztábbra azt az égi lámpást, hogy ne pislogjon szegény, lg—l] Párbeszéd az öntözésről Machán Béla, HNB-titkár: Jó föld a malinovói. (Ellenvetést nem tűrő hangon.) Ű j ságíró: ??? Bors István szövetkezeti elnök: Az alacsony hektárhozamoknak nem a talaj az oka, hanem a szárazság. Kovács János agronómus: Nagy szárazság volt az idén. Bátovszký Ferenc gépesítő: Elrom­lott az öntözőberendezésünk. Nem volt aki megjavítsa. Elnök: Először a seneci gépállo­máshoz fordultunk. Nem akarták megjavítani. Agronómus: A Műszaki Tanácsadó Szolgálat, amellyel pedig szerződé­sünk van, szintén visszautasította. Gépesítő: Utolsó reményünk: a Sig­ma-gyár azt válaszolta, hogy gépeket nem javít. Elnök: Pedig mennyivel szebb ered­ményeket érhettünk volna el. (Só­, hajt.) Mert csak víz hiányzik ennek i a földnek. | Megjegyzés: , Történik napjainkban, bármely év­| szakban és bárhol, mert csak a dia­| lógusok és a személyek helyi jelle­gűek. A cselekmény tárgya más vál­\ tozatban, sajnos több helyen előfor­du l• (p-lJ* Ez is válasz? A nyelv tisztasága érdekében lapunk­ban bírálat jelent meg egyes üzletek ma­gyar nyelvű cégtábláit illetően. A dél­szlovákiai községekben és városokban olvasható feliratok késztettek bennünket erre. A gyakran nyakatekert, néha he­lyesírási hibákkal tarkított feliratok iga­zán nem váltak a városok díszére. A magyar nyelv szépsége ellen ilyen nemű vétségekről azonban ma nyugod­tan múlt időben beszélhetünk. A bírá­latnak ugyanis „foganatja" volt: a két­nyelvű feliratok magyar szövegét j pl. Galántán/ át mázolták, a hely t élen ma­gyarsággal írt szöveget olvashatatlanná tették. Nem ilyennek képzeltük a választ bí­rálatunkra. (v.) SZÖ 4 * 19B 2- ° kt6ber 2 B-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents