Új Szó, 1962. október (15. évfolyam, 271-301.szám)

1962-10-28 / 298. szám, vasárnap

AZT MONDOD, lehetetlen? Sokkal fiatalabbnak tartasz? Pedig így van 1 1896-ban születtem Pezinokon, Szegény, majd később csődbe jutott házaló ügynök volt az apám. öten voltunk gyerekek, nemigen jutott pénz iskolázásra. És nekem nem is igen fűlt a fogam a tanuláshoz. Szlovák, magyar és német iskolákon vergődtem át és késmárki gimnáziumig, de itta negyedik osztályban latinból reménytelenül elhasaltam. Voltam kertészinas és segédügynök, gyakornok és műszerész, készültem tanítóképzőbe és ki tudja még mire, Pestre kerültem tanonciskolába, majd kereskedelmibe és életcélom még tisztázatlan volt, amikor tizenötben, szinte gyerekfejjel bevonultam. Azt hiszem, ez a pusztító háború nyitotta ki a szememet. A fronton kezembe kerültek az első szocialista brosúrák,- és amikor átdobtak Udinebe, majd a Vogézekbe, már tudtam: tanulnom kell. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság alatt leérettségiztem a reálgimnázium anyagából és beiratkoztam az orvosi egyetemre. Még ebben az esztendőben tagja lettem a Kommunisták Magyarországi Pártjának. A fehér-terror bújkálásra ítélt és 1920 februárjában hazajöttem Csehszlovákiába. Azt mondod, hogy most már nyugodtan tanulhattam? Hát nem volt olyan egyszerű a dolog! Akkoriban Itt sem kedvelték nagyon a kommunistagyanús embert. Nem maradt el a házkutatás, éheztem, tengődtem és csak néhány jó barát segítségének köszönhettem, hogy Prágában mégiscsak beiratkozhattam az egyetemre. Most már ment a tanulás, majdnem minden tantárgyat kitüntetéssel végeztem és 1924-ben kész orvosként léptem ki az egyetem kapuján. Persze, akkoriban nem várt azonnali kinevezés. Egy álló évig fizetetlen gyakorlatot végeztem a klinikán. De keresnem kellett, mert apám beteg volt és otthon négyen pusztították a kenyeret. Megtudtam, hogy Ungváron akad valami számomra. Szerencsémre ott dolgozott egy nőgyógyász kollégám, aki gondjába vett. Munkát vállalhattam Helmec, Bzenlca vagy Terebes vidékén. Hogy milyen volt itt akkoriban az élet? Elég, ha megmondom, hogy cseppet sem rózsás helyzetemben is azt gondoltam: „Az 'istennek sem jövök ide." De az éhség nagyobb úr volt. Eljöttem. Helmecen telepedtem le. Nagyon szegény emberek laktak errefelé és megjósolták nekem, hogy négy hétnél tovább nem tartok ki, mert orvost itt csak akkor hívnak, amikor már késő és fizetni még később sem tudnak. Látod, mindmáig ittmaradtam. Az emberek megszerettek, megtaláltuk az utat egymáshoz és valahogy, ha nem is könnyen, de megéltem. ŐSZINTÉN BEVALLOM, akkoriban csak amolyan szalonkommunista voltam. Járattam ugyan kommunista lapokat, munkámban, emberek iránti viszonyomban kivetni való nem akadt, de magam is tudtam, hogy ez kevés. Gergely Sándor sógora, egy Haas nevezető patikus rázott fel, kezdett formálni. S bár párttag nem voltam, 1938 táján már az egész környék kommunista ' orvosként tartott számon. Aztán újra jött a világégés. A megszállás után a magyarok nem akartak orvosként átigazolni. Tarcsára, munkatáborba kerültem. Gazdag pácienseim kimentettek, de negyvenháromban már nem volt menekülés. A sátoraljaújhelyi gettót az oswiecimi láger, majd a Drezda melletti Dörnhau követte. Földmunkán dolgoztunk, benzolgyárat építettünk. A napi norma 3 köbméter volt és milyen koszt mellett 1 Itt ismertem meg Vadász Ferenc és Fehér Kálmán elvtársakat és tagja lettem a koncentrációs tábor földalatti pártszervezetének. A minap kaptam meg Vadász Feri Harcunk a magyar pokollal című könyvét. Nézd csak, mit írt bele ajánlásképpen: „A dörnhaui tábor ordító angyalának." Hát nern mondom, nagy hangomat nem tagadhatom le, de hogy angyal , volnék, ebben erősen kételkedem. Viszont angyal sem érezhetné magát úgy, mint mi éreztük, amikor éppen a háború utolsó napján táborunkat felszabadította a szovjet hadsereg. Július végén értem Pestre — közben átestem a kiütéses tífuszon is —, hogy megkeressem feleségemet, aki a háború alatt itt bújkált. Igaz, el ls felejtettem megmondani, hogy ezekben az években már nem voltam agglegény, hanem egy életre igaz társra akadtam. Örömöm kimondhatatlan volt, amikor megtaláltam. MÉG EBBEN az évben Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagja lettem. Hol volt ekkor már a szalonkomunlsta. Pártiskolát szerveztem oly időben, amikor falujárás közben a szekeres még puskát tett maga mellé a bakra. Oktattam, aktivista és pártEMBER, ORVOS, KOMMUNISTA instruktor lett belőlem. De elsősorban orvos voltam. Vidékünkön ekkor széltében-hosszában alig voltunk hárman. Helmecen körorvoskodtam, majd 1952-ben vettem át a poliklinika igazgatói tisztjét. Munkám volt bőven, és funkciók hiányára sem panaszkodhattam. De hát nekem ez az éltető elemem. Nem tudnék munka nélkül meglenni, mint ahogy nem tudok más vidéket sem elképzelni. Itt élünk, összeforrtunk az emberekkel és talán nem szerénytelenség, ha kimondom: szeretnek. És én? Szeretem a hivatásomat, mert szeretem az embereket. Minden mosolyuk engem ls gazdagít... Szürke hamuvá lett tán a negyedik testes szivar élőn felsziporkázó parazsa is, mire Adler Zsigmond, a helmeclek népszerű „doktor bácsija" mondandója végéhez ért. Pihenőre kell térnünk, hogy holnap ott folytassuk, ahol ő abbahagyta. Hírt adjunk egy hatvanhat éves fiatal ember egyetlenegy munkanapjáról, amelynek tartalma olyan, mint a többié: szorgos munka, őszinte segíteni akarás, társadalmi felelősségtudat és sok-sok szeretet. A REGGELINÉL ülünk, amikor betoppan Bodnár Andris, a kövesdi öreg kommunista. — Mi baj, Bodnár bácsi? — fogadja harsogó szóval. Kiderül, hogy egy idős parasztembert a sátoraljaújhelyi kórházban kezeltek (amíg nem készül el a helmeci kórház, addig a sürgős „eseteket" ideviszi a mentőkocsi) és most annak elintézéséről van szó, hogy a költségeket betegsegélyzőnk fedezze. Egy pillanatra fészket ver bennem a gyanú, hogy Adler doktor népszerűsége érdekében talán olyankor is segít, amikor nemet kellene mondania. De a gyanú azonnal szertefoszlik, mert az orvos töviről hegyire kikérdezi Bodnár bácsit az eset körülményeiről és csak azután ígér közbenjárást, miután meggyőződött róla, hogy indokolt beutalásról volt szó. Azután érdeklődik, hogyan szolgál a Bodnár bácsi egészsége, és nem rest őt kivizsgálni. Lassan ballagunk a poliklinika felé. Ojra szemügyre veszem hatalmas, Izmos termetét, a vastag, bozontos szemöldök alatt, barnakeretes szemüvege mögül meleg fénnyel kivillanó tekintetét. Erős hangján szövi a szót és közben jobbra-balra visszaköszön. Ogy tűnik, Itt mindenki ismeri, tiszteli, szereti. Megáll egy pillanatra, hogy megsimogassa az ötéves Gyurika fekete haját, mert ezt a mókust — így nevezi — úgy szereti, mintha saját unokája lenne. Eszembe jut, hogy kora reggel mit is mondott róla Erzsi néni, a kis Gyuri nagymamája, aki már évtizedek óta vezeti a doktor bácsiék háztartását és családtagnak számít: „Nagyon összeforrtunk. A doktor bácsi olyan, mint a pulya. A gyerekek (Erzsi néni unokái) gyakran lovagolnak a hátán, szereti a rajcsúrjukat." A klinikán élet- és munkatársa, a felesége fogadja. Magas, szép arcú, biztos fellépésű, művelt asszony. Ajkáról gyengéden pereg a szó: „Apja, drága, a főnővérrel a járás számára készítjük a negyedévi egészségügyi kimutatást." Adler Zsigmond helyet foglal íróasztala mögött. Hallgatja a jelentést. Itt-ott helyeslően bólint, vagy más megszövegezést javasol. Erősen gondolkodik, ilyenkor feltolja a szemüvegét a homlokára és adatokat sorol a betegségekről, a népszaporulatról, az élelmezési és higiéniai helyzetről. EZ A NAP semmivel sem különb a többinél. A közös nevező a munka kavargó forgataga, amelynek most tanúja vagyok. Kopogás kopogást követ, tárgyalás tárgyalást, új arcok, új kérések, új elintéznivalók. Nem csoda, hiszen a poliklinikának mintegy 170, és a volt Kr. Chlmec-i járásnak — amely hozzá tartozik — sok ezer dolgozója van. Az igazgató olyan, mint egy fontos idegközpont. Itt futnak össze a szálak, ráhárul a legnagyobb felelősség. Munkatársai, a párt- és a szakszervezet segítsége nélkül természetesen nem menne sokra, de így sem könnyű, nem, távolról sem könynyű sokrétű munkája. Idős parasztnéni új szemüveget kér. Jogos a kérelem — elintézi. Az épülő korszerű, új 225-ágyas kórház építésvezetőjével tárgyal órahosszat. Hangja a szokottnál is erélyesebb, baj van a határidők betartásával. Sürgető levelet ír a tervezőnek. Az állami gazdaság egyik hatgyerekes családfője anyagilag kissé szorult helyzetbe került: „Nem adhatna, doktor bácsi, kétszáz koronát kölcsön?" — De igen, a kérést nem utasítja el. Távbeszélőn felhívja a körzeti állatorvost és afelől érdeklődik, hány bangbeteg szarvasmarha-izoláció van jelenleg területükön. Bosszankodik azon, hogy Dojcsák Magdát az ambulanciáról nem küldték az első segély után a košicei szemészeti klinikára, mert nem tréfa dolog, hogy tintaceruza forgácsa pattant a szemébe. A gyerekosztály fiatal szekundárjával tárgyal meg egy szolgálati ügyet. Űgy beszél vele, mintha édesapja volna. S EBÉD UTÄN? Meghívottként részt vesz a pártbizottság ülésén. Sok mindenről szó esik és az öregnek mindennel kapcsolatban van véleménye, észrevétele, javaslata. Kevesen vesznek részt a CSISZ taggyűlésein? „A hiba ott van — mondja —, hogy a gyűlés tartalma nem kelti fel eléggé a fiatalok érdeklődését. Ezen változtatni kell. Meg aztán jó volna kicsit többet törődni a sporttal ls. Mi lenne, ha társadalmi munkában röplabdapályát építenénk?" Ojra telefonbeszélgetés. Hm, hm ... A lešfanyi szövetkezet számára kér a Felvásárló- Üzemtől takarmányt. Hiába, ez is hozzátartozik a dologhoz, hiszen védnökségi szövetkezetükről van szó. Munkájában nem ismer halogatást és éppen ezért mások tevékenységében sem tűri a huzavonát. A cigányszármazású Oláh József, volt kohómunkás, már hosszú ideje futkos a munkaképtelenségét igazoló látleletért. Valóban beteg és kérése indokolt. Ejnye, ejnye — csóválja a fejét Zsiga bácsi és máris tárcsázza a kezelőorvost. — Most pedig gyerünk a csernői kórházba. Ma a munkaképtelenek felülvizsgálásának napja van — és már bent ls ül a mentőautó vezetőfülkéjében. A rendelő helyett azonban először a kórház konyhájába robban be. Riadalom. Nincs ugyan komolyabb rendetlenség, és a konyha személyzete is szereti a doktor bácsit, mégis tart tőle. Jól tudják, hogy nem szívbajos, megmondja, amit zokon vesz, a szeme meg olyan éles, mint a sasé. Még a fazékfedőt ls felemeli és megkóstolja az ételt. A szakács fejére pedig ráparancsolja a fehér kuktasipkát, Azután a kórtermek következnek. Minden beteghez van egy-két felvillanyozó, buzdító szava. Különösen a gyerekekhez. Šimoničová orvosnőnél már javában folyik az ellenőrzés, amikor betoppanunk. Egymás után lépnek be a betegek. Többségük már meggyógyult, újra munkába állhat. A kórlelet halk megtárgyalását mindig kiegészíti egy-két barátságos szó. De a szigor sem marad el. A kemény szavak címzettje meg ls érdemli, notőrikus lógós, évek óta rendszeresen lopja az orvosok drága idejét. VACSORAIDORE érkezünk haza. Közben Bieľ község egészségügyi központját is megjártuk. Ogy gondolom, most már igazán megérdemelt a pihenés. Vagy harminc évvel vagyok fiatalabb a doktor bácsinál, de a mozgalmas nap alaposan kifárasztott. Bizony nagyot tévedtem: „Ma este Dob rán kérdés-felelet estet rendezünk kollégáimmal, természetesen egész ségügyi kérdésekről" — Így szól ez a fáradhatatlan ember és alig félóra múlva már a helyszínen vagyunk. Egészségügyi problémákról lesz itt szó? Hát a kezdet egészen mást mutat. Egy törődöttnek látszó asszony félrehívja Adler doktort és sírva elpanaszolja nagy baját, bánatát. F$rje iszik, veri... Közömbösen tekinthet ilyesmire egy kommunista? Nem, Adler Zsigmondot nem ilyen fából faragták. Odahívja a HNB titkárát és elnökét, a körzeti orvost, a tanítót és közösen megbeszéli velük: mit lehet és mit kell itt tenni. — Most már jöhet a kérdés-feleletest. A 120 jelenlevőnek feszült figyelem ül az arcán.'A fiatal orvosok röviden beszélnek közérdekű kérdésekről, higiéniáról, a vitaminokról, az egészséges étkezésről, a sárgaságról és a magas vérnyomásról. Szinte záporoznak a kérdések. S amikor az idős orvos válaszol, akkor nemcsak a falu jelenlevő lakosai tanulnak, hanem fiatal kartársai is. Elsősorban emberszeretetet, amelyet átsző melegfényű humorérzéke. KÉSŐ ÉJJEL érünk vissza. S engem aludni sem hagy a kínzó kételkedés: lehet néhány oldalba sűríteni ilyen gazdag életet? Tudom, hogy ez szinte lehetetlen, de mégis megpróbáltam. Hírt kellett adnom az örökfiatal Adler Zsigmondról, a kommunista orvosról, aki egészségügyünkben a felelős hivatástudattól vezérelt, a társadalom iránti kötelességeit példásan teljesítő orvostípus egyik képviselője. Vajon szerény híradásom hozzájárult ahhoz, hogy az ilyen új arculatú orvosokat ls napjaink hősei között tartsuk számon? GÄLY IVAN Bratislavában október 23-a és 26-a között ünnepeltük köztársaságunk gyógyszerészeti fakultása alapításának 10. évfordulóját. A bratislavai gyógyszerészeti fakultás ez idő szerint ez egyedüli köztársaságunkban. Ezer belföldi és több mint 100 külföldi hallgatója van. Képünkön Éva Drobná és Viera Balková gyógyszerészhallgatók a laboratóriumban kísérleteznek. (M. Slosiariková — CTK — felvétele) m Z Ü l Ő K J jygj EVELOK | f Szép és gazdag életet biztosítsunk gyermekeinknek A Szocialista társadalmunk további fejlődésének távlatairól szóló dokumentum azt hangsúlyozza, hogy az iskolának, családnak, társadalmi szervezeteknek és üzemeknek egyik legfontosabb feladata az ifjúság nevelése. Az alábbiakban a tanításon kívüli iskolai munkáról szeretnék szólni. Itt az iskola munkája a pionírszervezet tevékenységével kapcsolódik öszsze a napközi otthonokban, klubokban és az egésznapos ellátást biztosító iskolákban. Az iskolával szoros kapcsolatban állnak a napközi otthonok, ahol egyre több a gyerek. Előnyük, hogy a gyerekekkel többnyire pedagógiai képzettségű nők foglalkoznak. Persze előfordul néha, ,hogy a napközi csak az iskola rossz folytatása. A gyerekek jól elkészítik házi, feladatukat, kevésbé sikeresen készülnek el a többi anyaggal, például verstanulással, egy kicsit Játszanak — rendszerint helyiségben, énekelnek, talán kisebb sétára ménnek, s ezzel többnyire kl ís merül a program. A kisebb gyerekeknek az elég, nem is jut eszükbe, hogy többet követeljenek. De minél idősebbek, annál többen hagyják ott a napközit. Ezt többnyire a gyermekkolektíva összeférhetetlenségével magyarázzák. Ez hiba, de a Jó pedagógus nem tartaná akadálynak. Az okok sokkal mélyrehatóbbak. Mindenekelőtt a mai napig sem értékeljük helyesen a napközi otthonokban végzett nevelőmunkát, s a tanítók is bizonyos előítélettel tekintenek rá. Pedig a nevelők tevékenysége az egyik legértékesebb munka társadalmunkban. A tanítónők megérzik ezt a megkülönböztetést és a nevelői munkát csak átmenetinek tartják, s egyetlen vágyuk, hogy taníthassanak. A nevelők gyakran gondolkodnak azon, hogyan ébresszenek a gyermekekben érdeklődést a napközi Iránt. A gyermek gyakran csak eltűri azt, amit a nevelő számára előkészít, meghallgatja a műsort, játszik, énekel és — elszalad. A mai kor gyeníieke tenni akar. Nemcsak résztvevője akar lenni, de öntudatlanul szervezője ls saját életének. Ez a mai ifjúság természetes tulajdonsága. Sajnos gyakran nem veszik figyelembe az ifjúságnak ezt a jellemvonását. Pionírszervezetünk új életre tanítja a gyerekeket. De hogy a gyerekek hetente csak két órát éljenek új módon, az nagyon' kevés. Be kell látnunk, hogy a pionírszervezetben dolgozó CSISZ-tagok a legjobb akaratuk mellett is csas kevés ideig foglalkozhatnak a gyerekekkel. Azt akarjuk azonban, hogy a pionírok egész nap új életüket éljék. Hogyan lehet kihasználni a pionírszervezetet a napközi otthonokban és klubokban? Erre a kérdésre a jól működő klubok és napközi otthonok adják meg a feleletet, melyek A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 45. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL 30 és 60 filléres értékű emlékbélyeget ad ki a Csehszlovák Posta. A bélyegeket november 7-én hozzák forgalomba. A DEClNI NÉPMŰVELÉSI OTTHON RENDSZERES TÁNCÖRÁIN több száz fiatal vesz részt. A rendezők legutóbb egy jó ötletet valósítottak meg. A táncórákon kiállítást rendeznek a legújabb verseskötetekből. (gžk J a gyerekek segítségével széleskörű tevékenységet végeznek — sétákat, kirándulásokat, versenyeket stb. ren-: deznek. Az emberek között mindig találhatunk egy jó szervezőt. így van ez a gyerekeknél ls. Majdnem minden gyereknek van tehetsége ahhoz, hogy alkosson, szervezzen. A gyerekek kezdeményezését észrevétlenül kell kihasználni. Nekünk felnőtteknek is meg kell tanulnuhk, hogyan kell a gyermekekkel beszélni, tárgyalni. Állandó, vagy átmeneti pionírtanácsot kell létesítenünk, mely részt vesz az osztályon kívüli élet meg-; szervezésében. Gyerekeink érdeklődését kielégíti a pionírfokozatok rendszere és terv-; szerű teljesítése. Képzeljük el, menynyivel jobban dolgozna a pionírszer-, vezet, ha a napközi otthonokban, klu'-; bókban az iskolai feladatok elvégzé-i sén kívül a pionírfokozatok teljesíté-: sére ls készülnének. Meg kell említenünk, hogy a napközi otthonok tevékenységére nagy hatással van az anyagi támogatás, melyet elsősorban a nemzeti bizottságnak kell nyújtani. Megfeledkezünk arról, hogy a napköziknek más segédeszközökre van szükségük, mint az iskoláknak — különféle játékok, könyvek, sportfelszerelés stb. A védnökségi üzemek is sok segítséget nyújthatnak, de elsősorban a nemzeti bizottságok feladata az anyagi támogatás. Ez fokozott mértékben vonat-í kőzik az egésznapos ellátást biztosító iskolákra. Ezekben az iskolákban a vezető szerep az osztályfőnöké. A nevelés az ő kezében összpontosul. A közös nevelői tervnek fő célja: jő, bátor ós igazságos embereket nevelni. Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az iskola nevelő hatásának otthon, a családban kell folytatódnia. Ez a legnehezebb feladat a gyermekek nevelésében. Elsősorban tisztelettel és bizalommal kell egymáshoz közelednünk. Lehetetlen, hogy a gyermekeket kétféleképpen neveljék. A szülőknek be kell látniuk, hogy a tanító, akinek pedagógiai képzettsége van, meg tudja határozni a nevelés irányát, 'viszont a tanítónak figyelembe kell vennie $ szülői szeretetet és a szülők természetes rátermettségét. A közös megegyezés és bizalom sokat segít munkájukban. A pedagógusok munkája nagyon felelősségteljes, a Jövő embereit nevelik. Hogy feladatukat jól teljesíthessék, szerintem elsősorban az „én, a tanító" álláspontjukat kell leküzdeni, kiküszöbölni a régi, elavult nevelői módszereket és segíteniük kell új, gazdag és boldog életet teremteni gyermekeink számára. ALŽBETA JEDLICKOVA általános iskolai igazgató, Prága. 1982. október 28. * (jj §ZÖ 5