Új Szó, 1962. október (15. évfolyam, 271-301.szám)

1962-10-20 / 290. szám, szombat

Bertolt Brecht: G

iordano Bruno, a nolai, akit 1600 ban eretnekség miatt máglyán Qgetett meg a római inkvizíció, mindenképpen nagy ember volt, nemcsak azért, mert merész föltevései a csillagok mozgásáról azóta valóságnak bizonyultak, hanem mert olyan bátor magatartást tanúsított az inkvizíció előtt: „Ez az ítélet nagyobb félelemmel tölti el azokct akik kihirdetik — mondotta — mint amilyennel én fogadom." Elég az írásait olvasnunk ahhoz, hogy fönntartás nélkül nagy embernek tartsuk. De van egy történet, amely, ha lehet, még fokozza megbecsülésünket. Egy velencei patrícius, bizonyos Mocenigo úr, meghívta házába, hogy fizikából mnemotechnikából leckéket vegyen a tudóstól. A néhány hónapos vendéglátás ellenértékét, a tanftást megkapta ugyan, de a fekete mágiában remélt tájékoztatás elmaradt. Ez, persze nem elégítette ki, mert semmi hasznát sem vehette. Ismételten követelte, Bruno avassa be őt ama titkos és jövedelmező tudományba, amellyel egy ilyen híres embernek okvetlenül bírnia kell. És amikor ez nem használt, följelentette az inkvizíciónál, mondván, hogy ez az elvetemült és háládatlan ember a jelenlétében megvetően beszélt Krisztusról, a szerzeteseket szamaraknak és népbutítókriak nevezte, azonkívül állította, hogy a biblia tanításaival ellentétben nemcsak egyetlen Nap létezik, hanem számtalan. Ezért ő, Mocenigo, a padláskamrába zárta. Kéri, vitessék el onnét mielőbb. Vasárnapról hétfőre virradóra, éjnek idején szállították a tudóst az inkvizíció tömlöcébe. Ez 1592. május 25-én történt, hajnali háromkor, és ettől fogva egészen addig a napig, amíg 1600. február 17-én a máglyára nem lépett, börtönben sínylődött. A nyolc évig tartó szörnyű per egész ideje alatt harcolt az életéért, mégis, talán az a harc volt a legelkeseredettebb, amelyet az első évben, Velencében vívott, Rómának való kiszolgáltatása ellen. Erre az időre esik köpenyének története. 1592 telén meleg köpenyt csináltatott egy Gabriele Zunto nevű szabónál. Elfogatásakor a ruhadarab árával még adós volt. A letartóztatás hírére a szabó Mocenigo úr Sanct Sámuel környéki házához loholt, hogy benyújtsa számláját. Elkésett. Mocenigo úr egyik szolgája, ajtót mutatott neki: — Elég pénzünkbe került az a csaló — kiáltotta utána a küszöbről, mire néhány járókelő hátrafordult. — Szaladjon a szent Officium* tribunáljához, mondja el ott, hogy mi köze van ehhez az eretnekhez 1 A szabó meghökkenten állt az utcán. Csapatnyi utcagyerek hallotta mindezt, és egyikük, egy pattanásos képű. rongyos vakarcs követ hajított utána. Igaz, egy gyatrán öltözött nő kilépett a kapuján és felpofozta a kölyköt, de Zunto azért határozottan érezte, hogy veszedelmes dolog olyan valakinek lenni, akinek „köze van ehhez az eretnekhez". Restellkedve pillantott körül, aztán sietve megkerülte a sarkot, és nagy vargabetűvel tért haza. Feleségének nem szólt a kudarcáról, de az nem győzött csodálkozni az öregember nyomott hangulatán. J

únius elsején azonban, a számlák kiírásakor, az asszony fölfedezte annak az embernek a tartozását, akinek a neve szájról szájra járt. Hátborzongató hírek keringtek elvetemültségéről. Könyvei és beszédei nemcsak a házasságot rántották sárba, de nem átallotta Krisztust sarlatániiak nevezni, és a legképtelenebb dolgokat hordta össze a Napról. Mindebbe nagyon ls Jól beillik, hogy a köpenyét sem fizette ki. A jó asszony semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy ezt a kárt elviselje. A. férjével folytatott dühös vita után, ünneplőt öltött, elment a Szent Officium házába és elszántan követelte a harminckét escudót. A hivatalnok, aki elé vezették, följegyezte kívánságát és megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Az eretnek köpenye Zunto hamarosan idézést kapott, mire reszketve és dadogva jelent meg a rettegett épületben. Legnagyobb csodálkozására meg sem hallgatták, csak közölték vele, hogy a fogoly pénzügyeinek rendezésekor követelését figyelembe fogják venni. Mindenesetre a hivatalnok célzást tett arra, hogy ne legyenek vérmes reményei. Az öregember boldog volt, hogy ilyen olcsón szabadult, és alázatos köszönetet mondva távozott. De a felesége nem elégedett meg ezzel és azzal sem, hogy a veszteség pótlására férje lemond az esti kocsmázásról, és késő éjjelekig dolgozik. Adósságunk van a szövetkereskedőnél, azt fizetni kell. Egyre csak azt hajtogatta mindenfelé, gyalázat, hogy lefognak egy bűnöst, mielőtt az az adósságát rendezte volna. Ö bizony elmegy akár a Szentatyáig, Rómába, a harminckét escudójáért. „A máglyán nincs szükség köpenyre". Gyóntatóatyjának is elmondta, hogyan jártak. Az azt tanácsolta, kérjék legalább a köpenyt vissza. Az aszszonv, aki ebben a követelésnek hivatalos elismerését látta, vérszemet kapott, és azt kiabálta a mértékre készült és nyilván már hordott köpeny fityfenét sem ér. Ragaszkodik a pénzhez. Mire a páter kidobta. Ez némileg észre térítette, és néhány hétig csöndesebb volt. Az inkvizíció épületéből semmi sem szivárgott ki az eretnek ügye felől. Mégis azt suttogták, hogy a kihallgatásokon iszonyú bűnök derültek ki. Az öregasszony mohón fülelte a pletykákat. Bosszantotta, hogy az eretnek ügye rosszul áll, sohasem fog már kiszabadulni és az adósságát megfizetni. Ettől a gondolattól már éjszaka sem tudott aludni és augusztusban, amikor a hőség végképp kikezdte az idegeit, a boltokban, ahová vásárolni járt, meg a rendelőiknél, meg mindenfele megint rákezdett a panaszaira. A páternek bűne, hogy egy szegény kézműves jogos követelését ilyen közömbösen kezelik. Nem elég, hogy az adókkal nyomorítják őket, a kenyér árát is megint emelték. Egyik délelőtt azután bekísérték az Inkvizícióhoz és nyomatékosan figyelmeztették, hagyja abba komisz fenyegetését. Nem szégyelli néhány escudo miatt a nyelvét köszörülni egy ilyen komoly egyházi eljáráson? Értésére adták, hogy vannak megfelelő eszközeik az effajta locsogók elhallgattatására. Ez egy darabig használt. De az öregasszonynak eszébe jutott a hájas pap megjegyzése, hogy „néhány escudo miatt" a fejébe tódult a vér. Szeptemberben híre járt, hogy a római főinkvizítor a nolai kiszolgáltatását kérte. A Signoriában most döntenek erről. A polgárság élénken tárgyalta a dolgot, és általában ellenezték a kiadását. A céhek nem akartak római bíróságot elismerni maguk fölött. A

z öregasszony magánkívül volt. Lehet, hogy az eretneket Rómába viszik, mielőtt még kiegyenlítené tartozását? Ez mindennek a teteje I Annyi időt sem szakított magának, hogy jobb ruhába bújjon, rohant az Inkvizícióhoz. Ezúttal egy magasabb rangú hivatalnok fogadta, és csadálatosképpen ez előzékenyebb volt, mint a többiek. Olyan idős forma volt, mint ő maga, és figyelmesen végighallgatta a panaszát. Aztán kis szünet után azt kérdezte: akar-e a fogollyal beszélni? Persze, hogy akar. Másnapra tűzték ki a beszélgetést. És ezen a délelőttön apró vézna emberke lépett eléje a rácsos ablakú, parányi szobában, sötét, gyér szakállú és udvariasan azt kérdezte, mit kíván tőle. Annak idején mikor mértéket vettek, látta a tudóst, de most nem Ismerte föl mindjárt. A kihallgatások izgalmai viselték meg ennyire. — A köpenyt. A köpenyt máig sem fizette ki. SL .. • - " * •KP* * PMHi Í * ' * > " s , L. KUBACKA: LIPTÖI TÁJ (olaj) (Foto: Sl. Stépánek felv.) A férfi pár pillanatig csodálkozva meredt rá, aztán észbe kapott, halkan kérdezte: — Mennyivel tartozom? Harminckét escudóval. Kapott róla számlát. A fogoly a beszélgetést ellenőrző nagydarab hivatalnokhoz fordult: tudja-e, hogy holmija eladásából összesen mennyi pénz folyt be? Az nem tudta, de megígérte, utánanéz. — Hol van a férje? — fordult most a rab újra az öregasszonyhoz, mintegy jelezve, hogy az ügy a maga útjára terelődvén, helyreállott köztük a természetes viszony, s vele egy látogatás szokásos föltételei. És ez megzavarodva a kedvességtől, azt mormogta, hogy köszöni, jól van, sőt valamit még a reumájáról is. Csak két nap múlva ment el újból, mert illendőnek vélte, hogy időt adjon annak az úrnak a tájékozódásra. A rácsos ablakú, parányi szobában egy óránál is többett kellett várakoznia, mert a rab éppen kihallgatáson volt. Amikor végre belépett, nagyon kimerültnek látszott. Szék nem volt, a falnak támaszkodott hát. De azért mindjárt a dologra tért. Végtelenül gyönge hangon azt suttogta, hogy sajnos, nincs abban a helyzetben, hogy a köpenyt kifizethesse. Holmiiából még nem folyt be a pénz. De, azért ne adjon föl minden reményt. Mert eszébe jutott, hogy Frankfurt városában valakinél, aki a könyveit nyomatta, kell még pénzének lennie. Írni fog neki, ha erre engedélyt kap, már holnap. Ma, a kihallgatásnál úgy vette észre, nem volt valami különösen engedékeny a hangulat. Nem akart hát ezzel előhuzakodni, és esetleg az .egészet elrontani. A

z öregasszony szúrós szeme átható pillantással meredt a férfira. Jól ismerte a halogató adósok kifogásait és hitegetéseit. Nem törődnek a kötelezettségtikkel. És ha az ember a tyúkszemükre lép, úgy tesznek, mintha egetföldet megmozgattak volna érte. — Minek kellett köpeny, ha nem volt rá pénze? — kérdezte nyersen. A fogoly bólintott, mintha csatlakozna gondolatmenetéhez. — Tanítással meg a könyveimmel eddig mindig kerestem. Gondoltam, ezután is keresni fogok. És azt hittem, köpenyre szükségem lesz, ha szabad leszek. Ezt minden keserűség nélkül mondta, láthatóan csak azért, hogy ne maradjon adós a válasszal. Az öregasszony erre dühösen végigmérte és szó nélkül kifordult a szobából. — Ki lesz bolond pénzt küldeni valakinek, akit az Inkvizíció perbe fogott? — nyelvelt a férjével, amikor este lefeküdtek. Azt megnyugtatta az egyházi hatóságok viselkedése, és bosszantotta a felesége erőszakos lefetyelése a pénzről. — Nyilván más gondja van annak most — morogta. Hónapok teltek el anélkül, hogy a gyalázatos perben valami fordulat állt volna be. Január elején úgy hírlett, a Signoria hajlamos rá, hogy a pápa kívánságára kiszolgáltassa az eretneket. És ekkor még egyszer megidézték Zuntoékat. Az órát nem jelölték meg, és az asszony délután ment. Alkalmatlan időben. A fogoly a köztársaság prokurátorának a látogatását várta, akit a Signoria fölszólított, nyilvánítson véleményt a kiadatás kérdésében. Az a magasrangú aggastyán, aki legutóbb is fogadta, azt mondta az öregasszonynak, a fogoly kívánságára hivatták, de gondolja meg, mert a nolai éppen most egy számára roppant fontos tárgyalás előtt áll. Zunto asszony erre kurtán azt válaszolta, hogy csak kérdezni akar valamit. A beszélgetésnél a magasrangú is jelen volt. A nolai már az ajtóból rámosolygott, de mielőtt megszólalhatott volna, az öregasszony elébe vágott: — Miért tesz úgy, mintha kiszabadulna valaha? A kicsi ember egy pillanatra meghökkent. Az utóbbi negyedévben igen sok kérdésre kellett válaszolnia, és a szabónéval folytatott beszélgetés kihullt az emlékezetéből. — Nem küldtek pénzt — mondta végre —, pedig kétszer is írtam. De semmi sem jött. Talán visszavehetné a köpenyt. — Tudtam, hogy ide fog kilyukadni ! — vicsorgott az asszony. — A méretére készült, mindenkinek kicsi az? A nolai elkínzottan meredt rá. — Erre nem gondoltam — mondta. Aztán a magasrangúhoz fordult: — Nem lehetne mégis minden ingóságomat eladni és ezeket az embereket kielégíteni? — Lehetetlen — vágott közbe a hivatalnok, a nagy, kövér, aki idekísérle. — Mocenigo úr tart rá igényt. Elég soká élt nála. A Képtár kiállítása nagy érdeklődésnek örvend » A Drezdai Képtár Prágában Prága kulturális életében nagy eseménynek számít a Vladštejn palota Lovardájában megnyílt képkiállítás. A hetvenkét értékes remekmű, a világhírű Drezdai Képtár tulajdona, méltó fogadtatásban és nap-nap után olyan elismerésben részesül nálunk, amilyen a kultúrát kedvelő és művészetet szerető közönség részéről csak a legnagyobb alkotásoknak jár. A kiállítás célja azonban nemcsak az, hogy megismertessen a XVI—XVII. századbeli európai festészet nagyjaival, de Max Seydewitz, a Drezdai Állami Műgyűjtemények Képtára vezérigazgatójának szavai szerint az is, hogy közelebb hozza népeinket egymáshoz és ílymódon is hozzájáruljon megbonthatatlan barátságuk elmélyítéséhez. Bátran állíthatjuk, hogy ezt az igyekezetet teljes siker koronázza, nemcsak azért, mert népeink művészetében sok a közös vonás, de azért is, mert mind hazánk, mind gz NDK a munkások és parasztok országa és közös célért, a békéért, a fejlett szocialista társadalomért küzdenek. Nem érdektelen az a körülmény sem, hogy néhány kiállított kép, mint például Bassano „Sámson harca a filiszteusok ellen", Tintoretto „A zene allegóriája", vagy Giordano „Loth és lányai'" című műve valamikor a prágai Vár gyűjteményeit gazdagították. Csak a XVIII. század elején vásárolták meg azokat a Drezdai Képtár számára. Hosszú útra kényszerültek és nem kis veszélyben forogtak a világremekművek, míg a szófiai, budapesti és most csehszlovákiai körútjukra indultak. Hiszen a második világháború végén a nácik barbarizmusa odáig terjedt, hogy amikor további fennmaradásuk veszélyeztetve lett, inkább a képek megsemmisítése mellett döntöttek, semmint hogy a szovjet hadsereg kezére kerüljenek. Gálád tervük szerencsére nem sikerült. A szovjet hadseregnek —• az 1945 februárjában Drezdát ért angol-amerikai repülőtámadás alkalmával megsemmisített százötvennégy értékes kép kivételével — a legtöbbet és a legértékesebbeket sikerült megmen? tenie és Moszkvában biztonságba helyezni. A háború sebeit gyógyító, évekig tartó szakszerű, gondos restaurálásuk után 1955-ben a Szovjetunió a pótolhatatlan műértékeket az NDK hálás népének visszaadta. A tárlaton a legrégibb festmény az olasz Morandóé: Férfiarckép 1515ből. A legújabb: Guardi alkotása: 1782ből VI. Pius pápa megáldja a velenceieket. Az olasz művészetet a késői velencei reneszánsz és a velencei barokk, valamint más észak-olaszországi iskolák képviselik. Tizian „Női arcképe", a Tintorettónak tulajdonított „A zene allegóriája" a Veronesenek, vagy tanítványainak tulajdonított Krisztust ábrázoló csodálatosan meleg színű olajfestmények mind-mind megannyi remekmű, pótolhatatlan érték. Bernardo Strozzi művei „Dávid Góliát fejével" és a „Zenélő nő" a XVII. századbeli velencei festészet pillérjei. Bár a németalföldi festőművészetet a prágai Nemzeti Galériából is elég-, gé ismerjük, mégis mélységesen megillet és szinte lehetetlen elszakadni Rembrandt „Önarckép"-étől vagy az „Aranyat mérő nő" varázserejétől. Nem kevésbé hat lenyűgözően kortársának, a flamand Rubesnek eredeti vázlata és a tanítványai által festett mű. Stílusa mintha csak a megtévesztésig a Mester műve volna. A világhírű van Dyck csodálatosan emberi színekben pompázó, a legnagyobb alapossággal kidolgozott mell-, képpel vesz részt a tárlaton. A francia, spanyol és német mesterek műveiből mindössze néhány vászonban van alkalmunk gyönyörködni. Említsük meg legalább Valesquez „Öregember arcmásá"-t, a francia Le Burn és Le Sueur, valamint a német Thiele és Tischbein mély benyomást keltő, felejthetetlen vásznait. Órákig elidőzhetünk a csodálatos képek között, mintha a mesék országában járnánk, anélkül, hogy megelégelnénk a hosszú sétát. Ellenkezőleg, minél alaposabban bocsátkozunk a részletekbe, annál több újat, szépet fedezünk fel rajtuk. Nincs is talán olyan látogatója a kállításnak, aki ne okulna, tanulna belőle, akinek a számára az örökértékű festmények ne jelentenének maradandó élményt, melyekre még sokáig, évek múlva is visszagondol. Bizonyítják ezt az egyre ideözönlő tömegek. Éspedig nemcsak a műtörténészek, művészek, diákok, hanem a kultúrát szomjazó új közönség, mely gyönyörködik és tanul az egyetemes kultúrából és megértéssel nyugtázza a szocialista tábor országai közötti kultúrsgyezmények egyre terebélyesebb fájának a gyümölcsét. KARDOS MÁRTA — Mert meghívott — felelte a nolai fáradtan. Most az aggastyán fölemelte a kezét: — Ez nem tartozik ide. Azt hiszem, a köpenyt valóban vissza kellene adni. — De mit kezdjünk vele 1 — ismételte az öregasszony csökönyösen. Az aggastyán kissé elpirult. Tagoltan mondta : F

, edves asszonyom, némi ke. resztényi elnézés kívánatos k volna magánál. A vádlott olyan tárgyalás előtt áll, amely számára életet vagy halált jelent. Nem kívánhatja, hogy túlzott érdeklődést tanúsítson a maga köpenye iránt. Az asszony zavarba jött. Hirtelen ráeszmélt, hol is van. Azon tanakodott, nem kellene-e sürgősen kereket oldania, amikor halk hangot hallott: — De. Azt hiszem, igenis megkívánhatja. — És ahogy feléje fordult, hozzátette: — Bocsásson meg, és semmi esetre se tételezze föl, hogy az ön kára nekem közömbös. Beadok egy kérvényt ebben az ügyben. Az aggastyán intésére a nagy, kövér az imént eltávozott, most visszatért, és széttárt karokai mondta: — A köpenyt be sem szolgáltatták, íáocenigo alighanem visszatartotta. A nolai láthatóan megdöbbent. Eltökélten szólt: — Jogtalanul. Be fogom perelni. Az aggastyán a fejét ingatta. — Foglalkozzék inkább a kihallgatással, amely néhány perc múlva megkezdődik. Nem Járulhatok hozzá, hogy néhány escudo miatt vitatkoznia kelljen. — Néhány escudo? — kiáltotta a szabóné. — Egy egész hónapi kereset 1 Maga könnyen lehet elnéző. Nem magáé a kár 1 Eben a pillanatban egy nyurga szerzetes jelent meg az ajtóban. A procurátor megérkezett — szólt halkan és csodálkozva nézett a hangoskodó öregasszonyra. A nagy, köVér megragadta a nolai karját, és kivezette. Az, keskeny vállán át visszapillantott a szabónéra, amikor a küszöbhöz ért. Sovány arcán halálos sápadtság ült. Az öregasszony megzavarodva lépkedett lefelé a kőgarádicson. Ném tudta, mit gondoljon. Végre is, ez az ember csak azt cselekszi, amit cselekedhet. A

mikor egy hét múlva a nagydarab hivatalnok elhozta nekik a köpenyt, be sem ment a műhelybe. Csak az ajtónál hallgatózott. — Az az igazság — mondotta a hivatalnok — hogy még a legutolsó napokban is törődött a köpennyel. Kétszer is adott be kérvényt abbén az ügyben a nunciushoz, miközben a városi hatóságoknál tárgyalásai folytak. Kikényszerítette, Mocenigonak ki kellett adnia a köpenyt, pedig most ő is jól használhatná, mert még e héten Rómába szállítják. Igazat mondott. Január vége felé Járt. Kardos Tilda fordítása ŰI SZÓ 6 * 1962. október 20.