Új Szó, 1962. október (15. évfolyam, 271-301.szám)

1962-10-18 / 288. szám, csütörtök

I V an annak hét éve ls, hogy meg­ismertem Laci bácsit. Akko­riban a tartása még egyene­sebb volt és a „bácsi" szóért alighanem megsértődött volna. Kezdő tanítóként kerültem Balogra, tévedés­ből, s pont egy napot töltöttem a kis Ipoly menti faluban, ahol Laci bácsi volt az iskolaigazgató. Amikor bemu­tatkoztam és átnyújtottam neki a ki­nevezésem, elsö kérdése az volt, hogy milyen hangszeren játszom. Mivel csak a vállam rángattam, ami azt ís jelenthette, hogy a sok hangszer kö­zött nem tudok választani, leendő igazgatóm hirtelen a kezembe nyo­mott egy hegedűt. — No, hadd hallom! Kétperces cincogás és vonócsikor­gatás után Laci bácsi megállapította, hogy tökéletes muzsikus-analfabéta vagyok, s hogy a balogí iskolazene­kar vezetését nyugodt lelkiismerettel másra bízhatja. Aztán még felmerült a kérdés, hogy nem tévesztettem-e pályát, mert — amint közölte —, eny­nyire botfülű tanítóval még életében nem találkozott. Ma már látom, hogy Igaza volt, de akkor bizony égő fül­cimpával, mélyen megsértődve hall­gattam az öreget. Végül már annyira nekibúsultam, hogy Laci bácsi nagyot csapott a vállamra. — Fel a fejjel, komám! Nemcsak a zenekarban lehet működni. Futbal­lozni tudsz? Ijedten kaptam fel a fejem, aztán attól való félelmemben, hogy energi­kus igazgatóm esetleg rögtön futball­labdát tesz elém, hogy rúgjak bele, ezt válaszoltam: — Hideg ráz, ha látom, hogy felnőtt emberek rugdalóznak. Erre Szabó Laci bácsi nem szólt egy szót sem, csak feltette a szem­üvegét és a szemüveg felett végig­mustrált. Közben már bennem is fel­ébredt a kíváncsiság. — Miért — kérdeztem —, itt min­den tanító muzsikus, vagy futballista? — Nem — válaszolta, — de nem árt, ha a tanításon kívül is ért vaia mihez — legalább ezekhez a dolgok hoz. Félig nyert -ügyed lenne a falu­ban, ha futballoznál Előbb megsze­retnének. Az iskolán kívüli munka nálunk rendkívül fontos. Egy népsze­rű tanító jobb népnevelő munkát vé­gezhet, ez csak természetes. Egyéb ként azt sem bánjuk, ha szavalsz, ha értesz a színjátszáshoz, vagy ügye­sen tudsz beszélni. Legjobb lenne, ha mindenhez értenél. A lényeg az, hogy dolgozz valamit: a tanítás után is. Estefelé telefonhoz hívtak. A tan­felügyelőség tudomásomra adta, hogy a kinevezést tévedésből kaptam Ba­logra, s hogy másnap jelentkezzem a nagyzellői iskolán. Akkor is, tilta­koztam ez ellen s most is nagyon saj­nálom, hisz ha Balogon maradok, te Ián ina már futballoznék, vagy ze­nélnék i II. Azóta többször találkoztam Laci bá­csival, a legkülönfélébb helyeken és alkalmakkor. Hallottam őt beszélni Csemadok-közgyűlésen a kultúra ter­jesztéséről, falusi népgyűlésen talál­koztam vele, ahol a kétmenetes ara­tás előnyeit magyarázta szövetkezeti dolgozóknak, hallhattam felszólalását ŕ**-" JURAJ PADO: • » Oszi est (Partizán-emlék) Ismét dühöng az fisz csatája, az éj orcáját szél veri, szépségét vesztő édes tájra bulinak a felhők könnyei. Testünket épp ily szélvész húzta, mikor a javunk elfogyott, s rátalaltunk a bajtársunkra, kabátja rongy volt, fi halott. Lucskos ruhában, heves tűzben állta a sarat, amíg élt, lote is eldőlt, szélütütten hajtotta mellé szép fejét. Hü, rongyos ég. kit hegy becézget, köpenyed megint szürke lett. állj velünk ma is díszőrséget barátunk holtteste (e)ett. Ford. VERES JÁNOS Helytállás iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiimimimniniiiiiiiiii A bratíslavai Tátra revü vasárnap tar totta a jandečka Viktor hét asszonya című kaharé bemutatóját. A képen: az előadás egyik jelenete. (M. Velšicová és E. Latkóczyová). (Foto: Herec J a Losonci Városi Nemzeti Bizottság tanácsülésén, ahol azt a kérdést fe­szegette : a járási népkönyvtár nem kaphatna-e helyet az új kultúrházban, láttam őt, mint műkedvelő színészt a színjátszókör At-anyember-előadá­sán, utaztam vele vonaton és autóbu­szon — beszélgettünk külpolitikáról és a vérosrendészetről — s a végén­arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az embert az égvilágon minden érdekli. A múltkor egyik ismerősömmel ta­lálkoztam. 0 mondta: — Már a harmadik fiamat tanltja betűvetésre Laci bácsi. Kevés ilyen tanítót ismerek. Talán csak a legjobb apához tudnám hasonlítani. Miért nem Ír róla? Igaz, miért nem írok róla? III. Az elsősök ajtaja előtt tétovázok, amikor a folyosó csöndjébe belehaslt a csengő élesen vibráló hangja. Mi­előtt félrehúzódhatnék, nyílik az ajtó s egyszerre csivitelő, csacsogó gyer­mekhad között találom magam; mint­ha valami sebesvizű patakba csöp­pentem volna. Jó napot, jó napot 1 — hallom innen ís, onnan is. A gyerekek mögött kissé fáradt járással, íme, itt jön Laci bácsi. — Szervusz — mered rám —, hogy kerülsz te ide? — Utánad jöttem, Laci bácsi, van egy kis időd? — Hogyne, csöngetésig nyugodtan beszélgethetünk. Felballagunk a tanáriba. Közben azt figyelem, mennyit változott Laci bá­csi, amióta nem láttam őt. Az arca a régi, tekintetében még mindig azok a ravaszkás, vidám fények lobognak Csak mintha a járása lenne nehéz­kesebb. A tanáriban sokan vannak, átvonulunk az igazgatói irodába. La­ci bácsi cigarettával kínál. — Miről lenne szó? Sajátos módon egyetlen valamire­való kérdés sem jut az eszembe. — Hol is hagytuk abba? •Megütközve néz rám. — Nem értem — szól és felvonja a szemöldökét. — Ha jól emlékszem, utoljára azt bizonygattad, hogy a színelőadásokkal szemben a losonci közönség ma már sokkal igényesebb, mint néhány évvel ezelőtt, s hogy tévednek azok, akik 1 az egykori operettinvázió, Csárdáskl­rálynő-kultusz után ezt a várost vég­érvényesen „diszkvalifikálni" akarják. — Ha ezt mondtam, akkor most visszavonom. — Miért* — Majd megtudod. Eredj el a szín­játszókör próbáira. — Ismét operett? — Nem, hanem dalos vígjáték. Igaz, mégsem vonom vissza, hiszen ez nem a közönség hibája. t — Más témát keresek. — Mióta is tanítasz Losoncon? — Ötvenhét ót®. — Tudod-e, hogy nagyon dicsér­nek? — Lehet. Nézd, ötvenkét éves va­gyok, tanítottam már egy sereg isko­lán. De hisz, tudod: Kőkeszi, Töbőré­te, Bogyarét, Kővár, Balog —, hogy csak a legfontosabb állomősokat em­lítsem, de még sehol nem találkoztam hellyel, ahol a szülői közösség olyan támogatást nyújtott volna az iskolá­nak, mint itt. Azt hiszem, ezt csak a legodaadóbb munkával hálálhatjuk meg. Csak a gyerekeim érdekelnek. — Engedd meg, hogy ezt a „csak"­ot ne higgyem el. — Ahogy akarod. — Hallottam, hogy tagja vagy a HNB helyi gazdálkodási bizottságá­nak. — Azt nem hallottad, hogy többször kértem, mint tanítót tegyenek át az is­kolaügyi bizottságba? Elvégre ott mégiscsak jobban dolgozhatnék ... — És hogy a Csemadokban is ko­moly funkciód van ... — No, ne túlozzunk i A járási veze­tőség tagja vagyok csupán. — És hogy az iskolában is... — Érterrj. Előbb mindenről érdek­lődsz másoknál s végül felkeresel... — No jó. ne mérgelődj, Laci bá­tyám. Mindezt csak azért árultam el, hogy bebizonyítsam: nincs igazad az­zal a „csak"-kal. Egyébként is, an­nak idején magad mondtad, tudod, Balogon, hogy a tanító nem elégedhet meg csak az Iskolai munkával, ha­nem ... — ... hanem, ha képes rá, akár a futballozást ís megtanulhatja. Ezt mondtam, igaz? Nos, a futballozásra egy kissé már öreg vagyok, ellenben nem szeretném, ha reám vonatkoztat­va frázissá, dagályosodna az a szép jelző, amivel a tanítókat szokták il­letni : tudod melyik? Az, hogy a nem­zet napszámosai vagyunk. ZSÉLYI NAGY LAJOS Altrichter Rudolf: Rózsás kendő, (triptichon-részlet). Az ifjúsági alkotőversenyről A CSISZ Központi Bizottsága és a Szakszervezetek Központi Tanácsa az isíolai és kulturális ügyi ministérium­mal együttműködve kihirdette az ifjú­sági alkotóverseny 1962'63-as évfolyamát. Annak ellenére, hogy ezt a versenyt a gyerekeknek és a fiataloknak szánják, mindenki részt vehet benne (aki szeret énekelni, táncolni, szavalni, festeni, fényképezni) tekintet nélkül arra liánv éves, vagy tagja-3 valamilyen szar­vezetnek. A verseny küldetése 1. A műkedvelő művészek nagyobb mértékben vegyenek részt a dolgozó'* politikai, erkölcsi és művészi nevelésé­bán. Fejlesszék az emberek olyan mű­vészi tevékenységét, mely a legjobban megfelel , korunk követelményeinek; fejlesszék a dolgozók kezdeményezését a munkában és az emberek részvéteiét BB Kultúrház vagy kártyabarlang Néhány napja Gesztetén jártam. S mivel tiatal vagyok, érdeklődtem az ottani fiatalok szórakozási lehetőségei iránt. Szahud idejiik nagy részét tele­víziénézéssel töltik, melyet az EFSZ-től kaptak. Azonban akadnak olyanok, akik a szórakozásban is igyekeznek megakadályozni a fala fiataljalt. így történt ez a napokban is. A mö velődési otthonban mintegy 30 fiatal gyűlt össze, hogy megtekintse ax egyik futballmérkőzés televízióközvetité^ét. Mivel kora délután volt, a kis kultúr­helyiséget besötétítették. Mindenki nagy izgalommal várta a műsort. Ekkor meg­jelent egy csoport (háronrtagfi), akik­nek azonban nem a televízió nézése volt szándékuk, hanem a kártyaszeszély az ország igazgatásában s a termelés és kultúra irányításában. 2. Kapcsoiódjanak be minél többen kűlturális életűnkbe; a munkás- és pa­rasztifjűság, valamint a gyerekek ve­gyenek részt az érdekkörök és együt­tesek munkájában, létesüljenek ÚJ együttesek az Üaeroekben, tanoncköz­pontokban, falvakon és iskolákon s emelkedjék a kulturális tevékenység eszmei és művészi színvonala. 3. A szakszervezetek és a CSISZ for­dítson nagyobb figyelmet a népművé­szeti tevékenység fejlesztésére, a hiva­tásos művészek és műkedvelő csoportok közti .együttműködésre. \ A verseny szabályai A verseny két részre oszlik — a gyer­mek é« ifjösSg részre. A népmövésZst Különböző ágazataiban versenyezhetnek: ének-, zsiie-, tánc-, agitációs és esztrádesoportok, továbbá a színjátszás, bábszínház, előadóművészet, iiépzámüvé- . szeli alkotások, fényképezés, film te­rületén. Az ez évi verseny új lehetősé­geket nyit a versenyzők előtt. Az üze­mi és helyi hangszóró adásaival, a kulturális környezet megteremtésével (imrnka'hely, iskola stb.) is bekapcsolód­hatnak versenybe.. A bíialó bizottsá­gok a versenyzők értékelésekor figye­lembe viszik, hogyan s-jgltik az együt­tesek a dolgozók politikai, erkölcsi és művészi nevelését, mi újat hoztak elő­adásjkban, milyen mlvészi szinvonalat értek el. A járási versenyeket ós bemutatókat március 15-e ás május 31-e'köztHt va­lósítják meg. A nyertesek am. minden évben a kerületi döntőbe tótnak. A ke­rületi verseny győztesei az ifjúsági al­kotóverseny központi szemlején veszni'í részt. Ez utóbbi afeután képet ad majd a népművészet helyzetéről ŕs fejlődé­séről hazánkban. bajtofta őket a kultúrházba Mivel sö­tétben nem lehet kártyázni, kinyitot­ták az ajtót és felgyújtották a vil­lanyt, amit nem voltad hajlandók a fia­talok kérésére sem eloltani. Sőt olyan kijelentéseket tettek, hogy -„akinek nem tetszik, tz apelláljon, vagy menjen ki" és „nem délután, hanem este kell néz­ni a televízibi". A fiatalok nem tehet­tek mást. kénytelenek voltak otthagyni a kultúrházat. Az esetet azért írtam meg, hogy a jövőben ilyesmi ne történjék meg. A kultúrház nem lehet kártyabarlang. He­lyes volna, ba a HNB figyelmet szen­telne az Ilyen jelenségeknek. ' BENE ALFRÉD, firvezető Gennagyij liiíiiiiii JHT" az a bizonyos Laihia? — Ed­dig a pillanatig lelkem mé­I J lyén kételkedtem ennek a fa­lunak a létezésében. Azt hit­tem, hogy a neve csak kitalálás. Ámde az útmutató tábla valósággá tette Laihiát, azt a falut, amely lakosainak lehetetlen zsugori­sága miatt neves az egész országban, példázato­kat mondanak róluk, tréfákat faragnak. Még azt is állítják, hogy Vaihla egyik lakosa megnősülve nászútra készülődött, és fösvénysége miatt egye­dül utazott, ifjú nejét otthon hagyva. Laihia egész Suomfban ismeretes, olyanfajta hí­re van, mint a zsugoriak védett területének. Azt mondják, hogy fösvénység tekintetében Lai­hia csupán ísokyrövel versenghet, a szomszéd faluval. Es most Laihia felé haladtunkban, sofő­•ünk még eggyel megtolija a füzetemben tucat­számra bejegyzet, a laihiaiak kuporgatásáról szóló fenomenális tréfákat. ... Isokyrö falujának egyik parasztja valahogy elkeveredett vendégségbe, barátjához Laihiába. — A ml falvaink zsugoriságának híre-neve be­járja egész Finnországot — mondta a vendég. — Szentigaz, Laihiát még a határon túl is isme­rik! — vágott bele büszkén a házigazda. — Tudod mit, versenyre hívlak ki, kettőnk közül, melyik a fukarabb. — Elfogadom a kihívást — válaszolta a házi­gazda; odament a faliórához és megállította. — Minek járjon, ha úgyis csak üldögélünk — mondta. — Az isokifröi vendég behunyta a szemét. — Amíg itt ülünk tétlenül, minek költsem in­gyen a szemem világát, fárasszam két szemem? —- Igazad van — felelte a gazda, — De ha már behúnyt szemmel ülünk, nincs értelme, hogy pa­zaroljuk a világítást. — És ezzel eloltotta a lám­pát. Nem tudom, hosszú ideig, vagy rövid ideig ültek így behányt szemmel, mind a gazda, mind a ven­dége, de egyszer csak a vendég valami ruhasuho­gást hallott. — Mit csinálsz? — kérdezte. — Leveszem a nadrágom. Ha már sötétségben ülünk, minek koptassam hiába a szövetet? Az is pénzbe kerül. — Te nyertél! Laihiát nem lehet legyőzni! — keseredett el az Isokyröből jött vendég, megiga­zította a nadrágját és búcsúzkodott... • Részlet a szovjet szerző finnországi útinaplójából, Fis': íl taihiai uaduíg Íme itt a laihiai bekötő út, de most nem haj­tunk be. — A Laihiáról szóló történetek ezért olyan nép­szerűek a nép között, mivel hogy a kuporgatás bizonnyal a finn „mentalitás" egyik lényeges jel­lemző vonása, — mondta a gépkocsivezető. — Ss ez érthető is. A természet nem kényezteti el ben­nünket. Semmivel sem ajándékoz meg minket —• fűzte hozzá a példázathoz az erkölcsi tanulságot. — Ha igazat mond a francia közmondás, hogy minden bűn csupán az erények folytatása, és a takarékosság időnként átcsap a fukarságba, akkor milyen erényből nőtt ki a pazarlás? '— kérdez­tem. — A pazarlás? — adta vissza a kérdést úti­társunk, Asko. — Hát hadd mondjak egy példát. Nálatok, a Szovjetunióban Igen fontos számadá­[ sokat végeznek, vegyük legalább is az olyanokat, amelyek nélkül nem lehetett volna a szputnyíkot felbocsátani. Es mégis, néha a napi életben kép­telenek számolni az emberek! Nézd csak azokat a márvány tintatartókat, amelyeket minden kül­földi megcsodál Oroszországba érkezésének első napján. — Tintatartókat? — Azokat bizony! Leningrádban, Moszkvában, Kijevben, Taskentben, a szállodai szobákban, az íróasztalokon mindenütt ott díszelegnek a már­ványból és bronzból készült íróasztali készletek. A gyárigazgatóknak és minden rangú 'főnököknek a Uolgozószóbáfában ott • ragyognak a márvány, a bronz, a kristály tintatartók! Es mindegyik vagy harminc rubelba kerül, némelyik még többe is. Legtöbb esetben ezek mély, kényelmetlen tinta­tartók, Unta nincs bennük. Haszontalan dekoráció. Hiszen ma már mindenki még az igazgatók ts, de a látogatók is mind töltőtollal írnak, amit nálatok öröktollaknak hívnak. Es ez a márvány meg a bronz nem egy kopejkába kerül nektek! Csupán a leningrádi „Astoria" szállóban a tintatartók sok ezer rubelbe kerültek!... Furcsa, ezelőtt észre sem vettem ezt. Mit jelent hát a megszokás ereje. Es milyen hasznos egy barátnak a friss pillantása, akt azt szeretné, hogy országunk mindenben például szol­gálhasson, még a legapróbb dolgokban is. Eszembe futott a vaasai szállodát szobám. Ott a mosdónak a kis polcán, a tükörnél, a pohár mellett áll egy lekerekített sarkú bádogdoboz, olyan mint a sűrített tej konzervdoboza. Mivel egy hosszú, keskeny rés van a doboz fa­lán, elsö pillantásra perselynek látszik. Ámde a rés annyira stük, hogy még a legkisebb apró­pénzt sem lehet belecsúsztatni. Es a doboz mégsem üres; ha megrázza az em­ber, tompa fémes csöngéssel szólal meg. Kitűnik, hogy mégiscsak persely. Azonban sajá­tos persely. Á borotválkozás tttán ebbe a hosszú keskeny résbe dobják be i szálloda férfi vendégei önborotváfuk elhasznált pengéjét. És amikor meg­telik a doboz, kinyitják és a pengéket újra fel­dolgozzak. A kiváló minőségű acélnak egyetlen egy grammja sem veszhet el haszontalanul. Az étiből befolyó jövedelmet jótékony célra szolgál­tatfák be, erről tanúsít a felírat, amely a saját­ságos persely zöldre festett falán a vöröskereszt mellett fénylik. Ugyanezt .tapasztaltam Tunku, Tampere, Hämeenlinna, Laíha, Kotka, Porvoo, Pori és Kuopio szállodáiban. Nem, ebben nem szabad Laihia szellemét lát­nunk. Ez nem kuporgatás, hanem célszerűség. Divatban vannak a közönséges perselyek is. Az egyik helsinki bank kirakatában a különböző féle­fajta perselyekből egész sorozatot állítottak ki, az egyik könyvet ábrázol, a másik egy New York-i felhőkarcolót, vtin amelyik óceánjáró forma, de van egyszerű agyagpersely is. A takarékpénztárak betevőiknek tárral járó per­selyt adnak. Amikar hazajön a gazda, a persely résébe beílob egy márkát, vagy más aprópénzt, amivel maga sohasem fáradna el a takarékpénz­tárba. Bizonyos időközökben a takarékpénztár al­kalmazottja eljön a lakásba, kulcsával kinyitja a perselyt, elviszi a három hónap idején akkumulá­lódott aprőpréznt és az összeget bevezeti a be­tevő könyvecskéjébe... persely Suomíban sokak számára kultusz tárgyává vált, és nem tarthatjuk véletlen­nek, ftofjy a főváros közepén, a kereske­delmi iskolának a homlokzatán a neves szobrász-keramikus Silkin rendkívül kifejező dom­bormúoetnek sorozatában, a szárnyas szandálú Hermes, a kereskedelem • Istene mellett, ott lát­hatjuk a röfögő disznó formájára vésett perselyt ls, amelynek résébe egy iskoláslány tárgyilagosan bocsátja be aprópénzét ' ERDÖDY JÖZSEF fordítása A 'J»8i október 18. * fii SZÖ 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents