Új Szó, 1962. szeptember (15. évfolyam, 241-270.szám)

1962-09-12 / 252. szám, szerda

Kémény nélküli gyár tTa gyárról beszélünk, általában ják az adagoló 1 "-magunk elé képzeljük hatalmas alá, hogy aztán kéményeit. Vannak azonban kémény­nélküli gyárak is Ilyen például a bratisiaval nagypékség. Kémény sehol sem látható, még csak füst sem. Futószalagon készül a kenyér ezer számra villanyáram segítségével. A hatalmas csarnokban embert csak itt-ott látni. A gépek dolgoznak... Demeter Károly mester íróasztal mellett ül, ahonnan az üvegfalon ke­resztül jól látni minden mozzanatot, munkamenetet, úgyhogy szemmel kí­sérheti a termelést. Ez egyszer azon­ban nem ezt teszi. Papír fölé hajol s számokat jegyez rá. Oszt és szo­roz ... De nem a hasznot számolja, mint a hajdani pékmesterek, hanem azt, hogy a szombat délelőtti műszak alatt 'hány kenyeret kell gyártaniuk, illetve sütniük. — Ha minden jól megy, délután két órára készen lesz a szükséges' ke­nyérmennyiség — mondja, miközben körülhordozza tekintetét az üzem­részlegen. — ??? — Ogy, ahogy mondom — neveti el magát. — Igaz, hogy szombat van és a legtöbb üzemben csak délig dolgoznak. Ml azonban addig, amíg a megrendelt kenyérmennyiséget ki­sütjük. Holnap ugyanis vasárnap, mi csak délután dolgozunk, így hát most, szombaton kell megsütnünk a vasár­napi kenyeret ls. Amit vasárnap sü­tünk, az hétfőn hajnalban kerül az üzletekbe. Hót éve dolgozik az üzemben, 21 éve pék. Prešovban szerezte meg a segédlevelet, jól emlékszik arra az időre, amikor még kézzel dagasztot­tak. A fát is maguk hasogatták, egy­szóval kemény fizikai munkát végez­tek. Egy pék napi teljesítménye 300 kg kenyér volt. — A mi korszerű üzemünkben egy műszak alatt közel hét és fél ezer két­kilós kényeret készítünk. Bratislava kenyérszükségletének 70—75 száza­szállítószalagon továbbítsák a ke­mence felé a nyers kenyeret. Bielčiko­vá Emília pedig az automatamérleget ellenőrzi. Le-le mér egy-egy adag kenyértésztát s eszerint állítja be az adagolót. — Néha sűrűbb a tészta — mond­ja s ekkor igazíta­ni kell a mérlegen. Ez az én munkám az egész műszak alatt. Én vagyok a felelős azért, hogv a kenyérnek meglegyen az elő­írt súlya. • Eddig nem adtunk okot a panaszra. — Nem bizony — veszi át a szót a mester, aki egy* ben a brigádvezető ís. Mindjárt meg is toldja. Nem is adunk okot rá. A CSKP XII. kong­resszusa üzemrészleg címért verse­nyezünk. Mindent megteszünk, hogy e megtisztelő címet kiérdemeljük. Ahol akarat van, ott a siker nem maradhat el. De nemcsak ennyiből áll kongresszus előtti vállalásuk. El­sősorban is a minőséget, vették fon­tolóra. Így született meg az elhatá­rozás, hogy a minőség tervét 103 szá­zalékra teljesítik. Az újítási mozga­'lom széles körű kibontakozásával három munkaerőt takarítanak meg, amely pénzben mintegy 30 000 koro­nát jelent. Az üzemi nyaraló építésé­nél pedig 1400 óra ledolgozását vál­lalták. Vállalásukban külön hangsú­lyozzák, hogy a napi megredeiések­nek mindenkor 100 százalékra eleget tesznek. A szocialista társadalmunk k u 1 r ű r iK <x2»00c>00c>0 Qisszharig...| Visszhang... Visszhang.,. Ladislav Šfmek újítása az önműködő szórógép, amely­nek segítségével évente 73 000 koronát takarítanak meg félig vannak tésztával, mire azon­ban a mintegy 25 méteres utat meg­teszik, — amely 45 percig tart — a kosár teli van. Megkelt a tészta. A kemence előtt Bakáričová Anna és Imrlčová Terka fiírgén kiborítják, lemossák a nyers kenyeret, s vala milyen drótból készült „pecséttel" 'látják el. — A szám jelzi, hogy melyik napon sütöttük a kenyeret — tájékoztat Bakáričová. A mellete levő pont pe­dig azt jelzi, hogy a kenyeret melyik műszak sütötte. Ha netán kifogásol­nák' a minőségét, a jelzés elárulja a „bűnösöket". A kemence mellett senki sem látható, illetve nem látszik, hogy valaki irányítaná a munkát. Itt a gépé, az automata berendezésé a szó. Az idegen csak azt látja, hogy lékát fedezzük. Pár hónappal ezelőtt, továbbfejlesztésének távlatairól szó- a nyerskenyér a szállítószalag útján amikor még a harmadik kemencénk is működött, a fehér kenyéren kívül tni láttuk el Bratislava lakosságát kenyérrel. A harmadik kemencénél üzemzavar állott be, amelynek eltá­volításán jelenleg is dolgoznak a sze­relők. ]Yi egyven év körüli asszony lép •L* az irodába. Leül az egy.ik asz­talhoz, táskájából tízórait szed elő s enni kezd. „Milyen üzem lehet ez, ahol egyenként tízóraiznak". — gon­dolom. A mester észreveszi csodál­kozásom. Mosolyog, jóétvágyat kíván az asszonynak. Aztán magyarázni kezdi. — így van ez nálunk, másképp nem is lehet! Nem állíthatjuk le a ter­melést egy percre sem, először a tészta készítők, majd az adagolók tíz­óraiznak. A szállítószalag ekkor 8—10 méteren át üresen fut, s amikor a kemencéhez ér, az ott dolgozóknál akkor kerül sor az evésre. De gye­rünk, nézzünk szét az üzemben — Indítványozza. Liften kerülünk fel e legfelső emeletre. A pékség szomszédságában malom van. Innen indul útjára a liszt A legfelső emelet alatt Planka József pék kovászt készít automati­kus mérőrendszer segítségével. Min­dent e gép végez, a liszt- és a víz­adagolást éppúgy, mint a kovászo­lást. Tőle, a kovászkészítőtől függ a kenyér minősége Két emelettel lejjebb Buchmann František a ko­vászból liszt hozzáadásával' tésztát készít. — Hpj, régen de belefáradt az em­ber a dagasztásba! — mondja. Most meg csak nyomkodom a gombokat... Mégis többet termelünk, s a minőség ls jobb. Gyár ez kérem, nem pékmű­hely. 32 éve dolgozom a szakmában. Ez idő alatt sokat láttam és próbál­tam, no meg sokat Is dolgoztam. Most meg ezek a gombok ... Hangosan elneverl magát, vele ne­vet a mester is. Miért is ne örülné­nek. A tervnek, illetve a megrende­lésnek mindenkor eleget tesznek. A pékség ugyanis olyan üzern, hogy itt csak annyit lehet termelni, amennyi a rendelés Hiszen mlryinyájan friss kenyeret akarunk az asztalun­kon látni naponta. A minőségről sem lehet azonban megfeledkezni. De er­re nem is igen van panasz. Mi sem bizonyltja ezt jobban, mint az a tény, hogy az üzem mindhárom műszakjá­ban dolgozók"a szocialista munkabri­gád büszke cím viselői S ez munká­juk légjobb bizonyítéka. ridám beszélgetés hallatszik a termelőszalag felől. Pedig csak három asszony látszik az automata adagoló mellett. Ketten egy-egy szalagnál a kenyérkosarakat tart­ló pártdokumentum megvitatása so­rán is a termelés megjavításáról tár­gyalnak. Csigalassúsággal, de tízesével viszi a szállítószalag a kenyérkosarakat a tésztával. Amiikor elindulnak, csak a lányok közreműködésével a ketfien­cébe kerül. A másik oldalon pedig a ropogós, foszlós bélű kenyér a rak­tárba jut, ahonnét az autók pár órán belül széthordják az üzletekbe. . N. I. Tükör szilánkok Tl Mintha néha elhomá­\ lyosodnék az embert lé­lek tükrének foncsora, és torzképet mutató szilánkokra törne a fényt visszaverő ragyo­gó felület... - * ­Körzeti orvost rende­lőintézet váróterme. Na­gyon homályos, csak­nem sötét. A falak men­ti székeken különböző korú betegek. Az orvosa ra várakoznak. Idege­sek. Nemcsak azért, mert betegek, hanem azért is, mert nincs mivel tölteniük a hosz­szü várakozási Időt. Bizonyára szívesen ol­vasnának, de nincs mit, és ebben a homátyban egyébként is alig le­hetne. A váróterem két asztalkáján nincsenek napilapok, s>em képes folyóiratok, csak egy, az egészségügyi dol­gozók számára kiadott szaklap 1957-és évfo­lyamának néhány el­koptatott példánya. Az emberek jobb híffán kezükbe veszik ezeket a már időszerűtlen fü­zeteket, de lemondóan visszateszik az asztal­kára. Minden reményt feladva még egy pillan­tást vetnek a mennye­zeten szinte csak felké­pesen derengő fényű világítótestre. Itt-ott suttogó beszélgetés ve­szi kezdetét, de egy­hamar elnémul. Vala­hogyan furcsa, nyomott a hangulat! A rende­lőből néha kiszüremlő szófoszlányok felfigyel­tetik a bóbiskoló em­bereket. A nővér beszél­get valakivel. — Ez bizony szem­füles asszony lehet. Be­surrant előttem, pedig ma én főttem ide első­nek — szólal meg in­kább kedélyesen, mint korholóan egy köpcös bácsi. — Az ilyeneket ütnt­vernt kénét — mordul rá a mellette ülő, bo­rostás állú, szemüveges fiatalember. — Ugyan kérem, miért mindjárt ütnt — válaszol méltatlankod­va a bácst. — Igaz, hogy illetlenül viselke­dett, no de ütni? Ugyan kérem! — De igen, az Ilyen megérdemelné — kar­doskodik dühösen, fel­csattanó hangon a má­átk. A bácsi hirtelen fel­pattan, szétterpesztett lábakkal, előreszegezett fejjel odaáll a nála sok­kal fiatalabb ellenfele elé. — Hallja, maga vagy már ütődött, vagy énegérdemelné, hogy üssék, ...ha így beszél — harsogja most már harciasan a szemüveges fiatalember arcába. Az pedig elsápad, ránga­tózik az ajka, de hall-' gat... Néhányan mo­solyognak, -mások he­lyeslően bólintanak. — * — Kisfiam a nyári szün­időben üdülni volt az édesanyjával. Szegény nagyon póruljárt. Oj pajtásaival „gyephokt­zott" üres bádogdobo­zokkal. Az egyikben egy Ismeretlen, de na­gyon lelkiismeretlen ember maró folyadékot hagyott. Felfröccsent a gyerek mindkét lábárci "és karfára. Másodfokú égést sebeket okozott. Kisflamat egy hétig kórházban kezelték, de otthon is még néhány hétig nyomta az ágyat. A lelkiismeretlen isme­retlen megfosztotta a szünidő örömeitől és fcls híján a szemevilá gától. Nem is beszélve arról, hogy bennünket — a szülőket — ís hosszabb Időre megfosz­tott nyugalmunktól, a nemtörődömség okozta baleseteket kizáró, „jó­zan észbe" vetett hi­tünktől. Hiszen azt az ominózus bádogdobozt felnőtt ember hagyta ott, miután tartalmának egy részét tisztogatás­rq vagy kl tudja mire felhasználta... — * — Amikor kisflamat a baleset részleteiről fag­gattam „férfiasan" így vetett véget a firtatás­nak: „Ez még semmi ahhoz képest, ami ott egy fiúval történt. Le­zuhant egy magas kör­tefáról, eltörte a kar­ját, de úgy, hogy az belefúródott a földbe. Cudarul fájhatott neki, mégisl kibírta — mon­dotta — és sápadt ar­cán röpke mosoly su­hant át, mintha ó is részese lenne a másik „hősiességének". Elképedtem. Ilyen sú­lyos nyílt csonttörésről még sohasem hallottam. „Hogyan történt?" — kérdeztem. — Hát úgy, hogy a fickó gyakran megdézs­málta egy bácsi körte­fáfát. Az pedig egyszer megleste a fiút, éppen amikor a körtefán csü­csült. A bácsi létrát támasztott a fának és utána mászott. El akar­ta csípni a „tolvajt", s már előre jó néhány nyaklevest helyezett ne­ki kilátásba. A fiú félt, hát egyre magasabbra kúszott. Egyszerre csak reccs, eltört alatta az ág... és neki is így lett fuccs a vakációból. Ennyi az egész. Így tör­tént. Igen ez ls megtörtén- 0 hetett. Annak a „bá­csinak" többet ért né­hány körte, mint egy rosszul nevelt, nyalánk ktsfiú egészsége, aki talán örök életére nyo­morék lesz... KOLÁR MARCELL Vita színházi kérdésekről Még augusztus derekán olvashattuk a KULTÜRNY ŽIVOT-bati Ján Rozner sajátságos "észrevételekben és követ­keztetésekben gazdag cikkét, amely a színház és a drámaírás három fon­tos kérdését boncolgatta. A folyóirat 36. számában .napvilágot látott az el­l ső polemikus hangvételű vitacikk is, Rudolf Mrliau tollából, aki ugyan egyetértését fejezi ki Rozner számos megállapításával, de éppen oszlopos állításaival ellentmond. Miről van szó? A nézetek összecsa­pását elsősorban Roznernek az a vé­leménye váltja ki, hogy a színikritika elveszítette legmegbízhatóbb mércéjét és ezért hatástalanná vált. Az érv az, hogy a kritikusok a kész művet vizsgálják, ahelyett, hogy egybevet­nék ezt magával a darabbal, mint 'irodalmi alkotással. Mrllan ezzel szemben azt állítja, habár helyes az Ilyen konfrontálás követelménye, ez még nem döntő mérce a bíráló szá­mára. Még a legtökéletesebb iroda­lomtörténeti vagy irodalomesztétikái elemzés sem mutathatja kl tökélete­sen a legfontosabbat, azt, hogy mi­lyen az előadás társadalmi hatása. Márpedig ezt csak akkor érheti el a kritikus, ha felméri az előadást lét­rehozó valamennyi tényező hozadé­kát, mégpedig a közönségnevelés kö­vetelményeinek szemszögéből. Ebben a pontban szinte maradékta­lanul aláírhatjuk Mrllan véleményét. Ugyanez nem vonatkozik a vita másik sarkalatos csomópontjára. Mrllan Itt már kissé szélmalomharcot folytat, olyan valami elleti küzd, amit Rozner lényegében nem állít. Rozner ugyanis leszögezi, hogy talán helyesebb vol­na a régi darabok előadásánál élte­kinteni az erőszakos, spekul a-' t í v időszerűsítéstől. Mrllan ezt úgy fogja föl, mintha Rozner általá­ban ellenezné a szocialista színház jogát és kötelességét tevékenyen hoz­zájárulni ahhoz, hogy minden szín­revitt darab gondolataiban a mához szóljon. Ez nincs így, Rozner kife­jezetten az erőszakolt aktualizálásra céloz és ebben igaza van. Más lapra tartozik viszont az, hogy az elmé­lyültebb fejtegetés hiánya esetleg olyan színházi szakemberek malmára hajthatja a vizet, akik szívesebben, járják a már kitaposott ösvényeket, illetve a göndolati transzponáláshoz nincs elég tehetségük. Végül újra inkább Mrliannak adunk igazat abban, hogy védelmére kell azoknak a rendezőknek, . akik igyekeznek a rendelkezésükre . álló művészi eszközökkel főleg a metafo­ra segítségével többet kihozni a da-: rabból, mint amennyi benne van. Több konkrétumot várunk Hazai magyar irodalmunk s zárná-: ra ünnep, ha egy-egy alkotásával be­hatóbban foglalkozik a szlovák és cseh kritika. Hogyne örülnénk annak is, ha- elvétve felfigyelnek ránk a határokon túl' is. Semmiképpen sem vagyunk rövidlátók, önmagunkkal szemben elfogultak és így felmértük már azt, hogy az Ilyen események ritkasága elsősorban — bár nem ki­zárólag — irodalmunk zsengeségével magyarázható. -Most is felcsillant a szemünk, amikor az ÉLET ÉS IRODA­LOM 35. számában recenziót olvas­tunk Fábry Zoltán Emberek az em­bertelenségben című könyvéről, E. Fehér Pál tollából. De valljuk be őszintén, nem először érzünk ilyen esetben az örömben egy kis ürmöt is. Nem akárun.k teljesen általáno­sítani, de a bírálatok zöme valahogy így skatulyázható: ha fiatalabb, új jelentkezőről van szó, akkor lénye­gesen többe benne a túlzottan tapin­tatos szó, mint a hiányosságokra bátran rámutató, segítő szándékú, de egyben kemény ép szakszerű bírálat. Ha pedig kiforrott egyéniségről ír­nak, akkor az adott mű részletesebb és konkrét elemzését helyettesíti az egész művészi út glosszálása, amely nincs híján a szebbnél szebb és rend­szerint helytálló jelzőknek s mégis hiányérzetet ébreszt. Fehér Pál is nem egy olyan mon­datot ír le, amely jogos büszkeség­gel töltheti el nemcsak Fábry Zol­tánt, hanem mindazokat, akiknek iro­daimurik szívügyük. Csak néhány idé­zet ennek bizonyítására: „...az idő Fábryt igazolta, a magyar írástudók közül ő ismerte fel szinte legelső­ként a kor legfenyegetőbb veszélyét, a fasizmusba átváltó militarista őrü­letet." Vagy: „...Alig'van még ma­gyar író, aki merte volna vállalni az egyetlen nagyszerű cél, a humá­num magyar beteljesítése érdekében, mintegy személyes példBadásként — egy torzuló életmű veszélyét, aki az eredmény érdekében az újságírás látszatra igénytelenebb * köntösében merészelt volna jelentkezni." Ez is komoly dicséretként könyvelhető . el, bár erősen vitatható Fehér. Pál meg­állapítása annyiból, hogy Fábry jel­legzetes esszé-író és így életművé semmiképpen sem nevezhető torzuló­nak, másrészt az esszé legalább olyannyira tartozik az Irodalomhoz, mint az újságíráshoz. De idézzünk tovább: „Fábry írásainak fölényes biztonságát éppen az adja meg, hogy a napi eseményekben mindig megta­lálja az általánosan kötelező esz­ményekkel a kapcsolatot" s végül: „Fábry Zoltán művészete még az Ady­val kartárs újságírás erényeit őrzi a lehető legmagasabb színvonalon. Po­litikai aktualitás és irodalmi kife­jezés kapcsolódik szerves egységgé írásaiban." Az utóbbi \cét idézet ép­pen úgy, mint az előbbiek vonatkoz­tathatók. Fábry bármelyik művére, viszont a recenzióból nem tudjuk meg, hogy ml az az új, ami az- Em­berek az. embertelenségben című könyvet jellemzi, mik az erényei és esetleges fogyatékosságai. Túlságosan sokat akar%nk, amikor több konkrétumot várunk kritiku-, saiektól? Napsugaras hajó úszott kikötőnkbe Kevesen tudják, hogy egy-két hét-í tel ezelőtt az EAK-hoz tartozó Ale-f xandrlában megtartották a televízió­filmek nemzetközi fesztiválját. Még kevesebben, hogy ezen a rangos szemlén komoly sikert aratott otthon agyoncsepült (többnyire joggal!* te­levíziónk ls. A versenynek három kategóriája volt. Az elsőben a szórakoztató műso­rok vetélkedtek. A tizenegy-tagú nemzetközi zsűri a legjobbnak Pod­skalský csehszlovák rendező Elve­szett revü címtí műsorát tartotta, amely el ls nyerte a Napsugaras hajó aranydíjat. Eduard Hofman, aki erről a sikerünkről a RUDÉ PRAVO — mi­napi számába írt cikket, a többi kö­zött megjegyzi, hogy a külföldi szak­emberek ennek az alkotásnak főleg eredetiségét, ötletességét, meleg at­moszféráját emelték ki, hangsúlyoz­va, hogy világviszonylatban ez az egyik legjobb televíziófilm. A máso­dik díjat is szocialista ország, az NDK művészei kapták a Tavaszi re­vü című szórakoztató műsorért. A drámai alkotások kategóriában öt Csehov novella alapján készült szov­jet televíziófilm vitte el a pálmát. Harcos szocialista prózát Kétségtelen, hogy a szlovák Irodal­mi kritikusok között a fiatal Pavol Števček rangos helyet foglal el. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy • széles látóköre, tehetsége és felké­szültsége mellett bátran mondja ki eredeti és szellemes gondolatalt, nem fél attól, hogy esetleg téved. A SLO­VENSKÉ POHĽADY 8. számában ts olvashattuk egyik ilyen merész íve­lésű írását, amelyben találó megjegy­zésekkel körvonalazza mai prózairo­dalmunk helyzetét és kibontakozásá­nak követelményeit. A kritika húséba tép az a megállapítása, hogy a bírá­lók jelentős része ma már inkább védelmezi, magyarázza a műveket, ahelyett, hogy segítséget nyújtana az elmélyültebb gondolatiság térhódítá­sának. Ez a magyarázata annak, hogy a prózaírók egészséges többetakarása szinte kiveszett, túl sok az Igénytele­nebb alkotás. Tömören így vonja le ebből a következtetést: „Vannak új nevek és új tehetségek, de nincs új irodalom... A próza vonatja késik." Pedig -»- szögezi le a továbbiakban — a próza igénylése napjainkban a történeti csúcsponthoz közeledik. Egy kicsit túlzottan általánosít ugyan, de végeredményben igen kö­zel jár az Igazsághoz az a véleménye is, hogy az irodalom és a kritika nem tudja részleteiben, hogy mi is a szo­cialista élet. Előtérbe került a tények uralma, a faktokrácia, amely követ­kezményeiben feltétlenül elsekélye­síti, semlegesíti és szellemileg le­fegyverzl a prózát, hiszeh nem nyújt elegendő életteret a művészi fantá­ziának, a tényekre épülő, azokat ki­fejlesztő művészi alkotásnak. Hátrál­tató tényező továbbá a tematikai re­gionalizmus ls, ami abban nyilvánul, meg, hogy írunk az egyes vidékek­ről, gyárakról, Járásikról, legfeljebb a kerületekről, de érintetlenül ma­radnak a bennünk, körülöttünk forró problémák.. Števček átvitt értelemben f az ország geográfiája helyett életünk geológiáját követeli. Végül szót emel az ellen, hogy a tervekhez igazodó kiadók az esztétikai, a társadalmi szükségletekkel nem mindig össz­hangban jelentetnek meg prózai, mű­veket. • Különben az írásban a legrokon­szenvesebb az, ami vörös fonalként húzódik rajta végig, s ami leszűrt formában kifejezésre jut a cikk záró­soraiban: „A szocializmusban a pró­zának szívéhen és tollában kell hor­doznia a szocialista élet harcos esz­ményét. így válik nagyon szükséges­sé, nélkülözhetetlenné." G. I. 1902. szeptember 12. * ÜJ SZÓ 5 I

Next

/
Thumbnails
Contents