Új Szó, 1962. szeptember (15. évfolyam, 241-270.szám)

1962-09-29 / 269. szám, szombat

Értékes festmények o prágai Varban Örök élettel biztató feltámadás Az olasz Veronese, Tintoretto, Domenlco Fetti, a flamand P. P. Rubens, Floris és Saraceni, Fiamminge, Pordenone, ismert mflví'szok Műveiket különféle külföldi niiiieumokban lát hatjuk. Vannak azonban olyan alkotásaik, melyeket csak a szakkönyvek említenek meg és mostanáig 'elveszettnek nyilvánítottak. Ezek közül többet a prágai Várban találtak meg. Az év elejétől szakemberek vizsgálják a Várban található gyűjteményt. A Csehszlovák Tudományos Akadémia művészettörténeti és elméleti intézete munkatársainak néhány hónapos munkája meglepő eredményeket hozott. Nagy mennyiségű jelentős művet találtak, melyek közül kb. 50 világhírű mester alkotása. Ez a felfedezés jelentősen gazdagítja nemzeti kultúrértékeinket és világviszonylatban is jelentős esemény. Tudjuk, hogy II. Rudolf uralkodása alatt a prágai Várban híres képgyűjtemény volt. Halála után a képeket eladták, s ma Bécs, Drezda, London, New York és más városok képtáraiban találhatók. Később, a XVII. százaban új képtár keletkezett a Várban. Leltár szerint 514 kép volt a gyűjteményben. Köztük a világ leghíresebb mestereinek alkotásai is szerepeltek. Abban az időben valószínűleg ez volt Európa egyik legnevesebb képtára. Ez a képtár sem maradt meg. Bécs uralma egyre erősebb lett. Az értékes képek, köztük Tízian, Rubens, (Veronese], van Dyck alkotásai Bécsbe vándoroltak. II. József alatt árverést tartottak a Várban és mostanáig úgy hitték, hogy itt az utolsó értékes darabok is elkallódtak. Csak ma — amikor az egész Várat átakarják adni a nyilvánosságnak — nyílt lehetőség a volt képtár átkutatására. A vizsgálat eredményei — amint már említettük — meglepőek. A felfedezések nem véletlenek. Jaromír Neuman docens, aki a vizsgálatot vezeti, már régóta kételkedett a régebbi feltevésekben, hogy a Várban semmi értékes sem maradt. Ezt több, látszólag jelentéktelen tény bizonyította. Tanulmányozta a Vár képtárának régi leltárait és ezekből megállapította, hogy a leltárban említett művek közül több elveszett, sehol sem található. Pl. Veronese 10 képe közül, melyek bibliai eseményeket örökítenek meg, 7 Bécsben van, egy Washingtonban. A kutatások folyamán feltevése bebizonyosodott, a két hiányzó képet a prágai Várban találták meg. A kutatás csak néhány hónapja folyik. A képeket szakemberek fogják megvizsgálni, felújítani, megtisztítani. De máris megemlíthetünk több értékes művet, melyeknek szerzője és értéke már bebizonyosodott. A velencei festők közül Veronese és Tintoretto szerepel. Veronesenek három képét találták meg. Ezek: Lábmosás, Pásztorok köszöntése, melyek az előbb említett 10 képből álló bibliai ciklusba tartoznak. Későbbi alkotásai közül Szent Katalin arcképét. Az új képtár egyik legértékesebb darabja Tintoretto alkotása, a Korbácsolás. Kitűnően megismerhető a prágai Vár gyűjteményén keresztül a holland Paul Fiammingo művészete. Fiammingo Veronesevel együtt II. Rudolf megrendelésére készítette több festményét. Figyelemre méltó felfedezés a flamand Rubens alkotása, Az olimpus'Zi istenek gyülekezte. /A kép valószínűleg Rubens olaszországi tartózkodásának első éveiben készült. Itt csak a legjelentősebb alkotásokat nevéztük meg. Sok kép szerzőjét csak akkor tudják megállapítani, ha majd letisztítják, eltávolítják az átfestést. A képek megbízható tudományos feldolgozása sokáig tart, de máris megállapíthatjuk, hogy nagy mesterek ismeretlen és elveszettnek hitt műveit találták meg. Ez az új képtár lehetővé teszi, hogy olyan művészi alkotásokat és fejlődési szakaszokat tanulmányozhatunk, melyeket eddig csak külföldi gyűjteményekben láthattunk. A kutatómunka befejezése után a prágai vár új képtárát a nyilvánosság is megtekintheti. — rp— Prága után Bratislavát is meghódította Ján Cikker új operája P. P. RUBENS: Az istenek gyülekezete az Olimpuszon (részlet). (Foto: Prokop Paul felv.) iiimiiiiimiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Tboraas Maim ismeretlen levele az antifasiszta egységfrontról Max Zimmering, a német munkásmozgalom régi harcosa hozta most nyilvánosságra Thomas Mann-nak egy eddig ismeretlen, 1936-ban hozzá írt levelét. E levélben az író válaszol Max Zimmeringnek, aki annak idején politikai emigránsként Max Lorbeer néven élt Prágában. A levélben Thomas Mann a polgárság és munkásság egységfrontja mellett foglal állást: „...elismeréssel olvastam, amit ön a munkásosztály és a szabad gondolkodású német inteligencia összefogásának szükségességéről ír. Az utóbbi években, a 33-as katasztrófa előtt, a felszínre kerülő hatalomtól írtózva én is minden erőmmel azon igyekeztem, hogy polgárságunk politikailag csatlakozzon a munkássághoz. De az én osztályom vak volt a veszéllyel szemben és a szocialisták nem látták elég világosan. Egyébként kétségbeejtő helyzetükben több bátorsággal akadályozták volna meg a csapást, "mely elkövetkezett és egész Európát fenyegeti..." Thomas Mann ismeretlen levelét azért hozta most nyilvánosságra Max Zimmering, mert mint írja: „a mai nyugatnémet helyzet ismét aktuálissá teszi..." A kritikusnak, aki a tollat felelősségtudattal forgatja és teljes egészében felfogja, átérzi munkásságának célját, társadalmi jelentőségét — soha ki nem hűlő lávaként kell izzania. Ez a lobogó hév valamiért, vagy valami ellen, természetesen sohasem nélkülözheti a tudományos-esztétikai megalapozottságot, viszont hiányát semmiféle jeges tárgyilagosság sem helyettesítheti. A kommunista kritikus pártosságának Is múlhatatlan tartozéka ez az értékek felméréséből és átéléséből eredő angazsáltság és ádáz el-, lensége a kívülálló megfigyelő hűvös szenvtelensége. Tény viszont az, hogy a nagy alkotások csak lelkileg szegényes emberek gondolatait és érzéseit hagyják felborzolatlanul. Ján Cikker Feltámadás című operájából még akarva sem lehet szenvtelenül írni. Olyan mű született meg, amely nemcsak e zeneszerző felfelő ívelő életművében az új alkotó korszak kezdetének jelenJ. Mnrtvoň Omitrij Nehljudov és M. Abrahámova Katyusa szerepében tős mezsgyeköve, hanem az immár külföldön is komoly sikereket felmutató szlovák operaművészetnek is az egyik, hanem a legkimagaslóbb csúcsa, Okkernek a Jánošík és a Bajazid bég című daljátékai képezték azokat a lépcsőfokokat, amelyeken mélyen nemzeti hagyományokra épülő és ugyanakkor a modern zene új utalt kutató muzsikája eljutott a Feltámadás csúcsára. A kiinduló pont a világirodalom egyik legnagyobb alkotása Lev Tolsztoj azonos című regénye, amely döbbenetes erővel korképet és kórképet fest a múlt század alkonyának oroszországi viszonyairól, egy korhadt osztálytársadalom embert tipró önkényéről. Kevés mű vah, amely ilyen megrázóan jeleníti meg az elnyomottak határtalan szenvedését. Talán csak Dosztojevszkij egyes regényeiben bukkanunk ehhez hasonlóra. Cikker szövegkönyvében természetesen kénytelen szigorúan ragaszkodni a regény cselekményének gerincéhez és kiiktatni minden olyan mellékepiződot és alakot, amely, illetve aki nem feltétlenül szükséges Nyehljudov Katyusa, a regény két főhőse történetének transzponálásához az opera műfajába. Érthető, hogy reménytelen kísérlet lett volna csupán megnyesegetni a szerteágazó cselekmény dús bokrát, és Cikker nem is ezt az utat követi. Szövegkönyvében ugyan semmiben sem vét a nagy író ellen, nem kegyeletromboló, de ahol annak szüksége mutatkozik, ott bátran nyúl a szöveghez, hogy közelebb hozza a ma emberéhez. A mondanivaló céltudatos, művészi sűrítésével letompítja a valláserkölcsi kicsengést és egy korunkhoz is szóló alapgondolatot domborít ki: az emberek felelnek egymásért — itt nincs helye a közömbösségnek. Katyusát, akit Nyehljudov pillanatnyi fellángolásában megejtett és közvetve nyilvános házba, majd börtönbe és szibériai száműzetésbe juttatott, halála küszöbén csak az állítja erkölcsileg újra talpra, hogy látja: Nyehljudov rádöbbent felelőtlenségére és vezeklésre kész. Látja, hogy a legsiralmasabb helyeken is érző lelkű emberekre talál, amilyen például a száműzetésre ítélt politikai fogoly: Szimonszon. Egyszóval sikerült, hézag nélküli szilárd vázra támaszkodhat a cikkeri zene magasbaszökkenő kupolája. Vajon mondhatunk-e erre a muzsikára nagyobb dicséretet, mint azt, hogy teljesen megfelel ennek a nagy és örök témának. A klasszikus zenei hagyományok gyökeréből szökken szárba és borul virágba ez a témagazdag zene. De nem torpan meg régen kivívott állásokban, hanem modern hangszerelésével feltartóztathatatlan hömpöiygéssel nyomul előre, hogy meghódítsa a mai ember új életérzését. Az első képben szinte kézzelfoghatóvá varázsolja a cselekmény indulásának színhelyét, egy nagybirtokosi kúriát, amelynek levegőjét szinte fojtóvá teszi az unalom és a robbanásig feszít Nyelhljudov érkezése. Ettől kezdve egészen az utolsó akkordokig felfelé ível a zene, szüntelenül lenyűgöz és fogva tart kifejező erejének teljével. Drámai zene, amely egy pillanatra sem hagy nyugtot, amelyben az elhalkuló ütemek is vihart jósolnak, amely provokál és lázít, óv. ítél és figyelmeztet. És ezzel a zenével szerves összG. Gabajova Bosckova és K. Sekera Szmelkov szerepében. (J. Herec felvételei) hangban áll Kornel Hájek rendezése is. Hájek nem kísérletezik, hanem elképzeléseit következetesen alárendeli a szerző alapvető célkitűzéseinek. Hangsúlyozza azt a gondolatot, hogy Katyusa és a hozzá hasonló tízezrek sorsáért elősorban a volt, embertelen társadalom felel. Helyenként ugyan túlságosan közelségbe kerül Nyehljudov egyéni felelőssége, de ha az opera mai feltételez-: hető hatására gondolunk, ez végeredményben nem is minősülhet hi-: bának. A szereplőket sikeresen vezeti rá az egyszerű civil játékmódra és szívesen megbocsátjuk egy-két vitatható beállítását is (főleg Katyusa megejtésének jelenete az első képben). Szívesen azért, mert mesterin kidolgozta például a helytartótanácsi börtönben lejátszódó jelenetet és az orosz klasszikus festőművészek vásznaihoz méltóan az utolsó képet, az elítéltek százainak szomorú menetét a szibériai száműzetésbe. Ez a két megoldás különben Ladislav Vychodilt is dicséri. Színpadképe ezúttal is az előadás legmélyebb és legmaradandóbb élményei közé tartozik. A zenekar Ladislav Iloloubek vezényletével már régen nyújtott ilyen kiegyensúlyozott és kidolgozott teljesítményt. A nagyszámú szereplő gárdából elsősorban Bohuš Hanák tűnt ki Nyehljudov alakításával (jó volt az alternáló Juraj Martvoň is) és kiváló teljesítményt nyújtott a Katyusát éneklő Anna Martvoňavá. GÄLY IVÄN Felelősek vagyunk az egész életért A SZOCIALISTA TÁRSADALMUNK további fejlődésének távlatairól szóló dokumentumot tanulmányozva jó érzés tölti el mindazokat, akik a szocializmus ügyéért lelkesednek. Hasonlít ez az érzés ahhoz, amit 1945 májusában, 1948 februárjában és az SZKP XX. kongresszusa után éreztünk. Ellenségeink erről az érzésről megvetően úgy nyilatkoztak, hogy ez a kommunista társadalom nyájszellemét tükrözi. Mi ezt kommunista kollektivizmusnak nevezzük és tudjuk, hogy éppen ez a szellem az — amelynek, ha megfelelő perspektívák adnak szárnyat — a szó szoros értelmében hegyeket is el tud mozdítani a helyűkről. Társadalmunk most dlyan feladatok megoldása előtt áll, amelyeknek a teljesítése minőségi ugrást jelent majd a kommunizmushoz vezető úton. A kommunizmus építése ugyanis mennyiségi, de minőségi haladást is jelent, állandó forradalmi erőfeszítést, amely arra irányul, hogy feltárja a társadalom, a tudomány, a technika, az ipar és a művészet összes gazdagságát és erőforrásait. Politikai és ökonómiai céljaink nem tűrhetnek meg semmiféle alternatívát. A kommunista társadalom biztosítja a köz és az egyén javát, végérvényesen megszabadítja a világot a háború veszedelmétől. Ilyen célok elérése nagy és méltó erőfeszítéseket érdemel. HA AZ E CÉLOK felé való gyors ütemű előrehaladásunkban, ökonómiánkban az utóbbi időben bizonyos objektív és szubjektív nehézségek voltak észlelhetők, ez nem jelenti azt, mintha céljaink elérését egy távolabbi jövőbe helyeznénk át, ellenkezőleg, ez annyit jelent, hogy mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy errőforrásaink racionálisabb, tudományosabb, hatékonyabb kihasználásával összes tartalékaink feltárásával biztosítsuk a termelés lényeges növekedését. Ezeket a céljaitik eléréséhez nélkülözhetetlen eredményeket azonban nem a dolgozók fizikai erőmegfeszítésével, hanem az új technika, az új technológiai megoldások és az új munkaerkölcs biztosításával érjük el. A tapasztalat bizonyítja, hogy a kommunista szombat bevezetése nem volt kisebb forradalmi tett, mint iparunkban a kibernetika bevezetése. Az objektív és szubjektív alapfeltételek harmóniája további fejlődésünk nélkülözhetetlen alapja. Az alapfeltételek között támadt diszharmóniából fogyatékosságok kútfője válik. Például a magasabb képzettség iránti érdeklődés fokozása nem biztosítható, ha nem tudjuk leküzdeni mindazokat a nehézségeket, amelyek a dolgozók továbbtanulásának útjában állnak, ha, elsősorban a munkahelyeken ehhez nem teremtünk kedvező feltételeket, s ha nem fejezzük ki nyomatékosan bérrendszerünkben is a magasabb képesítésért járó magasabb jutalmazás elvét. A DOKUMENTUMBAN kifejezésre jut az ls, hogy a globális termelési eredményekkel nem elégedhetünk meg, pontosabb, jobb minőségű mutatókra van szükség, amelyek hiven tükrözik majd a munka termelékenységének választék szerinti növekedését is, s ugyanakkor a munka hasznosságának és a termelés hasznosságának mutatói is lesznek. Ennek elérésére igénybe vesszük a bér, az ár, a haszon, a kölcsön mindazon eszközeit, amelyek fokozzák az üzem és az egyén érdekeltségét. Természetesen a dokumentum felett elgondolkozó írót elsősorban a kitűzött célok erkölcsi és szubjektív aspektusai érdeklik, maga az ember, a dolgozó, aki a feladatokat megvalósítja. És ugyanakkor az ezzel kapcsolatos szubjektív fogyatékosságok ls, mint például a terv nem teljesítése, a helytelenül értelmezett demokratikus centralizmus, a lokálpatriotizmus, amikor a kerület, a járás, az üzem érdekel a társadalmi érdekek fölé nőnek, a bürokratizmus, a nem gazdaságos termelési módszerek, a személyes felelősség hiánya, mely a kollektív felelősség mögé bújva kollektív felelőtlenséget eredményez. Az említett fogyatékosságok ugyanis még mindig előfordulnak a társadalmunkat előrelendítő pozitív tulajdonságok melleit. Mindezek fölött az írónak kell gondolkoznia, ha Makszim Gorkijjal egyetértésben az irodalmat az emberről szóló tudománynak tekinti. Hiszen társadalmunk fejlődése olyan ügy, amely minden egyént nem csupán eredményeivel érint, nemcsak azáltal, hogy életének jólétéről gondoskodik, de atnely szoros összefüggésben áll az egyénnek a társadalommal szemben elfoglalt felelősségérzetével, felkészültségével és társadalomszemléletének minőségével. Éppen ezért teljesen törvényszerű, hogy a XII. pártkongresszus előkészítésében és a dokumentumban a közgazdasági kérdések mellett a másik fő kérdéscsoportot az ideológiai és a nevelési munka feladatai képezik. ÖRÖMMEL FOGADTUK Novotný elvtársnak az SZKP XXII. kongresszusán elhangzott szavait, miszerint ml is megteszünk mindent: „hogy Csehszlovákiában már a mai nemzedék is a kommunizmusban éljen". Ezeket a szavakat örömmel, de talán túlságosan is magától értetődően fogadtuk, mint hogy ez pusztán az automatikus előrehaladást jelentené. Még sokan nem foglaltak el ezzel a magával ragadó gondolattal szemben kommunista élcsapathoz méltó állásfoglalást, azoknak az állásfoglalását, akik nemcsak gondolják,. hogy valami majd megvalósul, de akik úgy gondolkoznak, hogy mit fogok én konkrétan megvalósítani, hogyan készülök fel tJJ SZÖ 6 * 19B2- szeptember 29.