Új Szó, 1962. augusztus (15. évfolyam, 210-240.szám)

1962-08-11 / 220. szám, szombat

BORISZ POLEVOJ: Frankfurti levél E

stefelé jár. az ido, a műhely menuyezetablakát már nyugat felől érték a rézsútos napsugarak és a próbák Jelezték Mihail Kupcovnak, hogy az acél lassacskán csapolható — amikor Irocska, a főkohász titkárnője, könynyíi, virágmintás ruhácskájában bekukkantott a martinkemencékhez. Az éles nyelvű, eleven fiatal lányt a műhelyekben nagyon kedvelték. Nemcsak a fiatal munkások, hanem acélöntök, komoly, köztiszteletben álló emberek is, mint Kupcov, szívesen eltréfálkoztak vele. Csakhogy az acél most csapolásra várt. így hát Mihail Kupcov, aki sötét szemüvegén át éppen az acél izzását figyelte, észre sem vette, hogy csinos, a „fehér orgona" illatát árasztó fiatal lány áll mellette. A lány komoly, hivatalos arckifejezést öltött. — Kupcov elvtárs, nem a magam gyönyörűségére jöttem ide, hanem hivatalosan. A főkohász megkért, adjam át Önnek ezt a levelet, ami tévedésből a mi postánk közé keveredett. — Hogy mit adj át nekem? — Kup- cov hirtelenjében nem kapcsolt. — Vagy úgy — egy levelet! Tedd le oda a kisszékre. Nohát, ez aztán egyenesen felháborító volt, főleg mivel Ponyegyelnyik — aki épp most fejezte be az adagolást és így jó ideig ráért — mosolyogva és nagy érdeklődéssel nézett át a lányra, sőt jelbeszéddel szemmel láthatóan együttérzését is kifejezte. — Ez a levél Németországból jött — mondta Irocska, és hangjából olyan érződöttség csendült ki, hogy az öntőnek ezt már észre kellett vennie. — Ugyan, Irocska, mit duruzsolsz a fülembe és zavarsz a munkában 1 — zsörtölődött és lehúzta keztyűjét. — Hol az a levél ?Melyik Németországból jött? — A demokratikusból! Itt áll a borítékon: Frankfurt a. 0. — vagyis az Odera mellett. Az pedig az NDK-ban van. Amikor Irocska észrevette a csodálkozást az acélöntő felhevült, verejtékező arcán, egyszeriben elhagyta azt a hangsúlyozottan szigorú, hivatalos ábrázatot, amit szándékosan vett föl, mióta a főkohász fogadószobájában tartózkodott. — No, Misa bácsi, bontsuk fel, jó? Kérem szépen, most rögtön; hátha meghívják valami, kongresszusra! Eközben fürge Ujjai már bontották is a borítékot, kivették és szétnyitották az összehajtott papírlapokat. — Nézze csak, itt az áll: „Kedves Barátom 1" Vagyis „Dorogoj drug!" Ha „elvtárs" állna, akkor „tovaris"-t jelentene — kezdte Irocska ős tekintetével majd felfalta a sorokat, csakhogy német nyelvtudása itt véget ért. W///////////////////^^^^^ 1 Az öreg olvasztár ott állt mellette és összevonta bozontos, ősz szemöldökét; ezért a szemöldökért „Földapó"-nak nevezték az üzemrészben, mégpedig éppen Vászja Ponyegyelnyiknak, a gyár munkáslevelezőjének és költőjének ötlete alapján. A levél szemlátomást zavarba hozta. „Kedves Barátom" ... Hiszen sosem volt még külföldön. Persze, meglátogatta az üzemet sok külföldi vendég, aki időnként eljött ide a Volgaparti történelmi nevezetességű városba. Voltak köztük kínaiak, magyarok, koreaiak, még vietnamiak is — sőt, egyszer egy chilei is; de német sohasem. — „Kedves Barátom" — ki a csuda írhatta? Ekkor azonban eszébe jutott az öregnek, hogy legfőbb ideje csapolni... — Hess innen, gyerünk, különben bepanaszollak apádnál — szólt rá mérgesen Irocskára, és úgy -tett, mintha meg akarná legyinteni. De természetesen csak úgy tett, aztán az olvasztóhoz ment és az üvegablakon át figyelni kezdte a békésen vibráló lángokat, amelyek a forrásban levő acélt nyaldosták. Az oxigénnel való olvasztás nemcsak pontosságot és alapos ismereteket kíván meg, hanem szüntelen figyelmet is és szinte művészi fokra emelkedett mesterségbeli tudást. Kupcovnak csak akkor jutott eszébe a levél, amikor már elkészült az öntéssel és jött a műszakváltás. — Gyerekek, hol lehet Ponyegyelnyik? — kérdezte társaitól az acélöntő. — Ö tud németül. Ponyegyelnyik azonban valószínűleg már kiment a zuhanyozóba. Néhányan a fiatal acélöntők közül megpróbálkoztak a-fordítással, de egyikük sem jutott tovább a „Kedves Barátom"-nál. upcov zsebrevágta a levelet, és elindult a zuhanyozó felé, amikor hirtelen eiébe állt Irocska. Prémzekét viselt és egy kötött sapkát, amit csak a csoda tartott meg tarkóján. Magassarkú cipője koppant a beton padlózaton, és egy fiatal mérnököt vonszolt maga után, aki zavartan lépegetett mögötte. — Majd ő elolvassa magának a levelet — jelentette ki diadalittasan, és megállt Kupcov előtt, anélkül, hogy áldozatának kabátujját elengedte volna. — Igen ... hogyne ... a legnagyobb örömmel... A mérnök átvette a levelet, átfutotta az elejét, aztán az öreg acélöntőre vetette tekintetét. „Emlékszik-e még rá, drága barátom, hogy 1943 telén, amikor műhelycsarnokuk még nem is épült újjá, német hadifoglyokat hoztak, hogy Önök'iii -nai. IC Gabriele Meyer-Dennewítz: Augusztus 13 (fametszet) kel dolgozzanak? Nyersvasat, salakot és meszet hordtak a kemencékhez és segítettek a munkásoknak az adagok összeállításában. Talán emlékszik még rá, hogy volt köztük egy magas, csontos, kopasz ember. Én voltam az." D

e hiszen ez a hosszú Kurt! Adagoló volt mellettem — mormogta felélénkülve Kupcov. — Nézzenek oda, micsoda fickó, kinyomozott, emlékezett rám 1 — Fiúk! Levél a hosszú Kurttóll Van köztetek valaki, aki még emlékszik rá ?— kiáltotta Kupcov: közben szája elé tölcsért formált kezével; mindenki, aki csak otthagyhatta a munkát, a mérnök köré csoportosult. — Hogyne, persze ... — Ez aztán a meglepetés! „Még jól emlékszem, az első napon, hogy féltünk mi, hadifoglyok attól, hogy oda kell mennünk az üzembe. Teljesen tisztában voltunk vele, mit erezhettek iá ttunkra önök, ennek az általunk szétrombolt városnak a lakói. Igen, én arra is emlékszem, mennyit könyörögtünk mindannyian a tábor vezetőségének, hogy valami más helyen vessen be minket, távolabb ezektől a borzalmas romoktól. Mégis idehoztak, minket, hadifoglyokat, akik a háború előtt gyári munkások voltunk, ide az önök gyárába, és bizony rémület töltött el minket a gondolatra, hogy mutatkoznunk kell önök előtt, hogy a szemükbe kell néznünk. Még azt is pontosan tudom, mennyire elképedtünk, amikor egy németül jól beszélő mérnök fogadott minket..." „... A mérnök egyszerűen átvett minket, üdvözlésül mindannyiunkkal kezet fogott, és egész tárgyilagosan, mintha közönséges munkások lennénk, magyarázni kezdte tennivalónkat... Csodálkoztunk ezen..." Nem, így nem jó, helyesebb így : „ ... Ez megrendített minket. Akkoriban még egészen kábultak voltunk mindattól, amit a mi doktor Goebbelsünk beszélt nekünk és nyíltan meg kell mondanom : hajifogságunk első napjaiban még arra is felkészültünk, hogy kivégeznek bennünket." „Nálatok a műhelyben valósággal feléledtünk" — folytatta a mérnök a fordítást. — „Kezdtük — persze nem mind és nem azonnal —, de lassankent kezdtük felismerni, milyen képzettek vagytok politikailag, milyen erősen él bennetek a proletárszolidaritás érzése, és megborzadtunk az utálattól, amikor Goebbels hazugságaira gondoltunk, amiket a Ti országotokról terjesztett... Itt bajtársiasan bántak velünk, csak Ön, kedves barátom, Ön nem jött soha a közelünkbe sem, sosem próbált velünk beszélgetni, sőt megfigyeltem, még csak oda sem pillantott hozzánk soha. Emellett olyan jóságos volt az arca, elvtársai olyan tisztelettel övezték. Egyszer aztán elmondta nekünk a legnagyobb titokban egy ipariskolás — a fekete egyenruhások egyike, az a fiú, aki olyan jól beszélt németül —, hogy az Ón legidősebb fia elesett a harctéren, hogy két lánya anyjukkal együtt megfulladt vagy elégett egy hajón, amit a mi — nem, nem a minek, — amit Hitler repülői felgyújtottak. Amikor erről a borzalmas tragédiáról értesültünk, igyekeztünk, hogy lehetőleg ne is kerüljünk a szeme elé. Olyan igazán megértettük érzelmeit. Most térek rá a lényegre. Talán emlékszik még. télen megbetegedett az az asszony, aki Ön mellett adogatóként dolgozott. A németül beszélő mérnök így szólt hozzám: „Ön kohász, be kell ugrania helyette 1" Kedves Barátom, én katona voltam és a legborzalmasabb harcok közepette nem mutatkoztam gyávának, de be kell vallanom, azon a reggelen féltem; féltem Önhöz menni, ön mellett az olvasztókemence elé ülni. Ügy indultam munkába, mintha tulajdon kivégzésemre mentem volna. Mikor a mérnök odavitt Önhöz, Mihail Kupcov, ön csak rám nézett szótlanul, még kezet sem nyújtott." — Ez is pontosan így történt — sóhajtott komoran az öreg. A fordító körül csoportosult emberek némán hallgatták szavait. Valamennyiük arca komoly volt. „Odahaza, a Rajna vidékén, ahol a háború előtt dolgoztam, kvalifikált acélöntőnek számítottam. Itt azonban át kellett képeznem magam, mert volt a munkájában valami, amit nehezen tudtam volna megnevezni. Remélem, érti, hogy nem a munka pontosságáról és kultúrájáról beszélek. Ezzel, mi németek is kielégítően rendelkezünk, e tekintetben nem maradunk le senki mögött. Arról a sajátos átszellemülésről, arról a lelkes hangulatról, önerejében való hitéről beszélek, hitéről, ami oly merésszé tette, -hogy a kemencét a legm^asabb hőfokra fűtötte és az adagt^dt száA helsinki VIT kulturális téren is a világ ifjúsága versengésének színtere volt. Képünkön az éneklés legjobbjait láthatjuk: (balról) Elena Obrozcova, Valerij Malisev és Szvetlana Csujkova. (Telefoto: CTK — TASZSZ felv.) Földszintes ház a sarkon Ezerkilencszázhuszonnégyben prievozi kommunisták összegyűjtött filléreiből, áldozatos munkájából jelépült a Munkás Otthon és falai azóta némán figyelik az elszállö évtizedeket. A földszintes ház a sarkon ma Művelődési Otthon. Kapuja felé egyre többen sorjázzák a lépést, hogy tanuljanak és gyönyörködjenek, hogy tisztábban lássák a jelent és az utat, amely a jövő felé vezet. Az esztendő második negyedében elért eredményeket vizsgálván, meglepett a módszertani és ideológiai munka soksíkusága és a minden korosztály szellemi igényeit kielégítő gondoskodás. Három hónap alatt 23 műsoros estet és 98 tudományos és politikai előadást rendeztek. Az ifjúság részére balett-studiót és német nyelvtanfolyamot szerveztek, de fejlesztették a már meglévő és eddig is jelentős eredményeket elérő érdekkörüket is. Három hónap alatt több mint tízezer prievozi lakos — öregek és fiatalok, asszonyok és férfiak — gazdagodtak szellemiekben a Művelődési Otthon falai között. A faragott fa-csillárok fényében ragyogó klubhelységben a művelődési lehetőségek mellett színes, tartalmas szórakozás is vár a fiatalokra. Asztalitenisz, társas-játékok, televízor és könyvek, mintegy húsz újság és folyóirat — a gondoskodás, a szeretet megannyi jelképe biztosítja, a prievozi fiatalság igényeinek kielégítését. Ismételni, kell, hogy a prievozi Művelődési Otthont kommunisták építették a tőkés köztársaság első éveiben. Valójában a szájuktól vonták meg a falatot, hogy a földszintes ház a sarkon felépülhessen, tehát nem vezethették be a központi fűtést. Ma már a pénzügyi kérdés nem jelent akadályt és a központi fűtés bevezetése csupán a Stavokomblnát jóindulatától függ. Sajnos ez a jóindulat a mai napig még tettekben nem nyilvánult meg. A Művelődési Otthon mellett működő Arutásl Központ már teljes készenlétben várta a kenyércsata kezdetét. Az Otthon és a szövetkezet kapcsolatai egyre szilárdabbak, s a szövetkezet kulturális és ideológiai munkájának fontos segítséget nyújt. Az otthon építői közül ma már sokan pihennek a föld mélyében, de a vörös zászló, amely őket lelkesítette, ott lobog a földszintes ház ormán és hirdeti munkánk szépségét, rendünk igazát, életünk teljességéi. P. Gy. N

agyon Emeli skorb munkra elképesztő idő alatt szállította. Bevallom, el voltam Öntől ragadtatva, de ezt nem mertem kifejezésre juttatni: éreztem, hogy az Ön számára pusztán egy vagyok azok közül, akik megfosztották szeretteitői. nehéz volt a szívemi Emellett visszaestem a butba, amit az éhezés okozott még akkor, amikor hosszú harcokban álltunk városa védőivel, meg amikor körül voltunk zárva a katlanban. Reggelenként tele volt a szám vérrel, lábam megdagadt. Egyszer kiráncigáltam egy meglazult fogamat és a földre dobtam. Ön pedig elrúgta a fogat a kemence mellől. Aztán odahívta a fiút, és azt mondta neki: „Tolmácsold annak az embernek, hogy menjen kórházba". Ez volt az első hozzám intézett mondata. Aztán, amikor másnap találkoztunk a kemencénél, mellettem elmentében egy kis zacskót nyomott a markomba. Valami zörgött benne. Fokhagyma volt. Megpróbáltam megköszönni, de úgy tett, mintha nem is hallaná ..." Hallottak már ilyet, hiszen ez nem is levél már, hanem valósággal rendőrségi jegyzőkönyv! — dörmölte az öreg acélöntő, aztán hozzátette: — A fokhagyma egyébként a legjobb ... „Aztán megszokott engem, én meg megszerettem Önt, noha sok mindent érthetetlennek és különösnek találtam Önben. Nem értettem — ma már szégyenlem bevallani is —, miért fáradozott olyan szenvedélyesen a munkateljesítmény növelésén, és szaktársai ezt miért nem vették rossznéven. Hiszen állandóan kénytelenek voltak önnel lépést tartani, a normákat meg emelték. Ügy éreztem akkor, hogy barátai ellen, a munkások érdekei ellen cselekszik, és abszolút nem értettem, hogy ők mért nem dühösek ezért Magára, sőt a legnagyobb tisztelettel néznek fel Önre... Egyszer, emlékszik-e, üzemzavar támadt. A kemence teteje megsérült és a lehető leggyorsabban kellett megjavítani. Ekkor — anélkül, hogy megvárta volna az olvasztó teljes lehűlését — egy vödör vízzel leöntötte munkaruháját, körültekerte magát vizes sátorponyvával, és bemászott a kemencébe. Mikor első ízben húztuk ki, és ön fújtatva és épp hogy élve leült, hogy egy kicsit pihenjen, nem bírtam ki: megkérdeztem, minek teszi ezt — a kemencének előbb le kellene liülnie, aztán ám jöjjenek a közönséges kemenceépítők meg a mechanikusok és javítsák meg. ön itta a vizet. Egyik pohárral a másik után. Mikor a fiú lefordította szavaimat, csodálkozva rám nézett, és ázt mondta: „A lehető leggyorsabban kell megjavítani". — „No, de ez nem az ön dolga, törődjék vele az igazgatóság". — vélekedtem. — „Nem, ezt nekem, Michal Kupcovnak kell megcsinálnom — válaszolta Ön dühösen. És tudja, mit mondott még?" A mérnök karja lehanyatlott. Ö is, és mindannyian, akik ott álltak, kérdőn pillantottak az öntőre. — Nem emlékszem már, istenemre, nem emlékszem. A mérnök elmosolyodott és tovább olvasott: „Azt mondta nekem: az igazgatóságnak semmi köze ahhoz, hogy önnek, Mihail Kupcovnak személyes szükségletére kell az acél, Hitler nyakának mielőbbi kitekerése és saját népének felszabadítása céljából." — Tényleg, valóban ez,t mondtam. Nézzenek oda, mi mindent meg nem jegyzett! Hanem azt tudjátok-e gyerekek, mit tett ezután? 0 maga is megmártotta fejét a vödörben, leöntötte magát vízzel és helyettem bemászott a kemencébe ... Ogy, ahogy mondom! így másztunk be felváltva egy kis izzasztókúrára — egyszer én, egyszer ő. — Erről semmit sem szól, hanem azt írja: „A lecke, amit Öntől kaptam, 'sokat használt nekem. Ezután egy csapásra sok mindent megértettem: ha ma új, állami üzemünk egyik legjobb acélöntőjének számítok és tagja vagyok a Nemzeti Szocialista Egységpártnak, úgy azt Önnek köszönhetem, Mihail Kupcovnak, barátomnak és tanítómnak. Barátom — mondom, mert azelőtt kételkedtem benne, hogy szabad-e így szólítanom, most azonban úgy érzem, szabad, és Önt ez nem fogja kellemetlenül érinteni. Fogadja az egész acélöntő műszak szívélyes üdvözletét; mesélek nekik néhanapján Önökről: és adja át a hosszú Kurt üdvözletét mindazoknak, akik a műhelyben még emlékeznek rám ..." F

iúk, halljátok, a hosszú Kurt üdvözöl benneteket! — kiáltotta az öreg acélöntő olyan hangosan, hogy minden oldalról felelt rá a visszhang, ami' pedig a martinkemencék műhelyében, a sötét sarkokban szundikál, és a fúvókák örökös lármája miatt csak ritkán bújik elő. 0] SZO 6 * 1962. augusztus 11.