Új Szó, 1962. augusztus (15. évfolyam, 210-240.szám)

1962-08-11 / 220. szám, szombat

A műfaj neve: antifasizmus Csaknem egy emberöltő telt .el azóta, mióta Fábry Zoltán megírta első antifasiszta mementó]át, a Korparancsot. Tiszta és világos megszövegezésével intő figyelmeztetés volt ez a könyv; több volt, mint a szépíró útmutató elv vállalása, több mint e szlovákiai magyar író ni kötelezett színvallása és pártfoglalása, több mint messze íengő vészharang-kongatás: Korparancs volt, amely meghirdette a harcot a fasizmus ellen. Egy szűk és elhatárolt ember- és szellemközösség területéről Indult el, de annak határain messze túlívelő érvényességgel és küldetéssel. Morajló visszhangok ébresztésére rendeltetett írás volt, de visszhangja őrcsúcstól — őrcsúcsig szárnyaló kiáltás lett csupán. Ezért követte kétség és keserűség, féltő remegés, rekedtre torzult harag, s ezért, hogy ma, amikor nemcsak az emberiség lelkiismeretén őrködő író teszi fel önmagának szigorú mérlegeléssel a kérdést, szükséges-e megmásíthatatlan erkölcs és emberi szabályok által meghatározott irodalmi műfaj szintjén rögzíteni, irodalmi fórummá és Iránnyá ötvözni a? antifasizmust, hanem gyakran a kortárs és az utód is vállrándító türelmetlenséggel; mogorva és kedvetlen legyintéssel kérdi, meddig még ez az időtlen leckeismétlés, ez a konok, kötelességre intés. A fasizmus veszélyének és az antifasizmus szükségességének tudatát nem lehet eléggé és elégszer beleoltani az emberiség tudatába, mert a feledés hanyagság és bűn, és mert nem lehet a haláltáborok és emberirtások borzalmait a múltak jótékony, lanyha ködébe utalni. Vitathatatlan tény, hogy más hallani a dolgokról, és megint más átélni őket: az 1914es öreg bakáknak Verdun és Flandria mocsarai vériszapos, halálhörgéses élményt jelentenek, az 1942-es rohamcsapatok veteránjainak szivét azonban már DUNKERQUE és a Donkanyar gyógyíthatatlan emléke kísérti nyomasztó álmokból rezzenő riadt éjszakákon, s az új nemzedék mindebből már csak a szót hallja, de a sebet és halált nem érzi. Pedig Verduntól Dunkerque-ig, Lembergtől Sztálingrádik, az 1914-es drótkerítésektől Dachauig és Oswieczimig a gyilkolás t

6bolyult technikája olyan döbbenetes ívet száguldott be, amely csak a kőbaltától a Vcsodafegyverekig, vagy a lőporszarús muskétáktól a hirosimai atomhalálig tökéletesedett gyalázattal mérhető le. Van-e hát az embernek, az írónak, aki golyóval a testében került ki 1918-ból ós a szögesdrőt-kerítés árnyékával a szívében hagyta el 1945öt, oka a konok és szakadatlan leckeismétlésre? S nem joga és kötelessége-e torkaszakadtából világgá kiáltani a megelőző védelem szózatát a nyugati rezervációk, a nácizmus tenyésztelepel ellen, a világbéke érdekében és védelmében. Az antifasizmus, — mely „ a humánum realitása, aktivitása" — szerepét, kikényszerített aktivitását napjainkban a nyugati atomfasizmus őrülete és veszélye csak hatványozottabban aláhúzza s indokolja a riasztást, az ellenállás műfaját. Fábry így Ír erről: „Az antífasízmus korunk embertelenségének reakciója: ' kor-embertelenséget vétózó, leleplező, hatálytalanító kollektív tudat. De jelentősége, ténye, léte és tudata 1945 után szinte jóvátehetetlenül redukálódott. Az antifasizmus mostohagyerek lett, majdnem — csődtömeg. A hevenyfasizmus letűnésével szerepe csökkent, emléke halványodott, és ma vannak és élnek köztünk emberek, fiatalok és kortársak, akik az antifasizmus szóra süketen vagy fanyalogva reagálnak". De ha ezeknek van igaza és nem Fábrynak, akkor Fábrynak Ossietzky és Thomas Maiin védelmében WWmt»

WMW»

WW

MM

MI

HHMM»W

M* Ľudovít Goga: ANVASAG sem volt igaza, akkor meg kell keresnünk azokat a határvonalakat és évszámokat, amelyek közé a hevenyfasizmus ideje esett, és akkor Fábrynak csakis ezeken a határokon belül volt szabad szólnia, azokon kívül és azokon túl nem. És akkor immár mi sem áll útjában annak, hogy a markukba sunyí'ó hajdani ciikosok és azok vigyorgó mai cinkosai röpke éveken belül tisztára mossák a szépen dekorált NATO-tábornokok hoszszú sora után magát a dekorálót, tölgyfalombokkal és gyémántokkal ékesített érdemkeresztek hajdani adományozóját, Hitlert is. S ha a Hitlereket és Oberländereket bárhol a világon bárkinek is sikerülne Fábry ellenére is tisztára mosnia, az csakis a felületesen legyintők és fölényesen tovasietők vétke lesz, mert a szónak, a műfajjá ötvözött antifasizmusnak az egész Világon küldetése van, és aki ezt nem vallja és nem hi-deti maradéktalanul, az nemcsak az antifasizmus irodalmi műfaját küldi lomtárba, hanem megsérti az aatifasizmus politikai lényegét is, és akaratlan árulójává váiik azoknak, akik ma a kezdődő vagy folytatódó fasizmus országaiban harcolnak az atomhalál és az emberirtás ellen, azoknak, akiket ma Nyugat-Németországban „véderőbomlasztás" címén fognak perbe, például Róbert Jungk.iak, akit Fábry Zoltán így idéz: „Róbert Jungk, a nyugatnémet író látta Hirosimát, reagálása ennek megfelelően, jövbt féltő és lelkiismeretet felrázó antlfaslzmus: »Mlt tettünk mi eddig, ml, a második világháborút túlélő emberek, hogy megmenekülésünket Igazoltuk? ... Hirosima óta tudom, hogy nekünk, akik ép bőrrel úsztuk meg a háborút, minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy gyermekeink ne a véletlennek köszönjék újra az életüket.*". Ne a véletlennek. Pedig mi, akik ma tizenhét esztendőnél egy évvel vagy hetven évvel vagyunk idősebbek — mind, kivétel nélkül sokat köszönhetünk a véletlennek. Annak, hogy az az akna azon a bizonyos szerdai napon öt méterrel odébb csapott be; annak, hogy egy perccel előbb ugrottunk el -a beomló fal mellől; hogy a.inak a lángszórónak a hatósugara kurta két mé'errel rövidebb volt; hogy az az őrjárat nem fordult be a sarkon; hogy az az óvóhely egy házzal odébb volt; hogy az az árok, hogy az az gerenda, ľ.. ' hogy az a domb... hogy az a földhányás ... hogy az a fa ... De Fábryt nem véletlenül olvassuk, hiszen olvashatnánk helyette regényt vagy verset is; az íróasztalodon érintetlenül hevernek az új könyvek, csalogató nevek, címek és borítólapok biztos, hogy megnyugtató és kárpótló hangulatokba ringatnának ebbe a felemás nyárban. És a kéz mégis Fábry könyve után nyúl, pedig tudod jól, hogy Fábry nem ígér megnyugvást, Fábry fájni fog, mert Fábry számonkér és felelősségre von. Számonkéri rajtad a szavakat, amelyeket nem mondtál ki akkor, amikor ki kellett volna mondanod, felelősségre von mindazé-t, amit elhallgattál vagy másképpen mondtál, mint ahogyan kellett volna. Azért, amit a fiadnak válaszoltál a napokban, amikor megkérdezte, ki volt Hitler. Gazember volt, mondtad, és közben azon gondolkodtál, elmenj-e azokhoz a hogyhívjákékhoz, vagy ne menj el, és — gyilkos volt, tetted még hozzá férfias keménységgel, mert érezted, hogy a válaszod üres volt semmitmondó, bűnösen felületes. Tudtad, hogy nem ezt kellett volna mondanod, azt kellett volna válaszolnod: ne azt kérdezd, ki volt Hitler, mert Hitler csak egy név volt, produktum, egyetlen ember akivel' szemben embermilliők szállhattak volna sík-a. Azt kérdezd, kik voltak a fasiszták, és én kiviszlek a temetőbe, és sorra mutogatom neked a sírokat, amelyeket ők töltöttek meg hullákkal, és beszélek neked a névtelenek sírjairól és a gázkamrákról és — ... Nem. Ez sem lett volna helyes. Ne rémisztgesd a gyermeket, hanem vértezd fel és mentsd meg. Fábry sein a múltról beszél, hanem a je

: lenről, amely a múltból okul, s amelyből jövő lesz. Ezért nyúltál regény és ve-s helyett elsőnek Fábrv könyve után: 6 az, akiről tudod, hogy mindig azt fogja mondani, amit hallanod kell. Mióta elindult a Sarló útján mindig az igazságot szövegezi. Emlékezz vissza: mikor az első világháború után nagyon-nagyot akartál, és ehelyett a népdal és árvalánvhaj zsongító kábulatába szédültél, 6 volt az, aki megmarkolta a vállad: „Ma mér nem lehet egy nép felé b'-sarózsásan közeledni Csak egy út van: telje—n és mindenestül — ha kell osztály'agadóan — melléje társulni, mint eayenjogu mellé, mint a kizsákmányolt mellé: szociális végkövetkezetességgel, értük való harccal." Mikor a második világháború idején az újarcú magyar szellem ellenébea szemvakítö heccjelszóként cégérre tűzték a felvidéki szellemet, • volt az, aki minden közösségből kirekesztve, megnémítva ls tudott még üzenni, toborozni riadót verni bújtatva, csúsztatva, rejtve menteni az erkölcs becsületét, hogy 1945 után újra ő legyen az, akinek elsőként van joga megszólalni, erkölcsi és becsüle*. jogán mérleget venni és tisztázni, ű az, aki egy hosszú emberöltő óta szün-_ teleuül és tántoríthatatlanul ott tartja ujját a világ politikai és irodalmi ütőerén, Goethétől Garcia Lorcálg és Berlintől Washingtonig, s aki „anyagbőség és tisztító magány" magaslatáról emeli fel szavát valahányszor az orozva gyilkoló halál felüti valahol a fejet; Lidicén, Varsóban, Budapesten vagy Algériában. Aki megszületett, a.mak vállalnia kell a halált is. Ami azonban a születés és a halál között vau, az az élet. És Fábry az élet jogáért ' harcol. Úgy, ahogyan az orvos vagy a biológus. Tudósként, fáradhatatlanul, makacs hittel. És elemző részleteket boncoló, kutató szenvedéllyel is: új könyvének két helyén is érinti a súlyos és lelkiismeretet kínzó kérdést, megválthatja-e az ember a tulajdon életét más, ártatlan ember' élete érán? Fábry Jean-Pierre Chabrol regénye kapcsán veti fel a kérdést és Apitz regényének tanulságával tisztázza: „Az emberség emberélettel szemben nem ismer kibúvót, halálba könnyítő közömbösséget Az emberi élet nem különc és nem tehertétel. Ha az lenne, akkor igent kéne bólintanunk a náci gyakorlatra, mely a gyógyíthatatlan betegeket és gyengeelméjűeket társadalmi tehertételként rendszeresen irtotta, és mely meggondolás nélkül használta fel az embert — a táborlakókat — kísérleti patkányként hadi experimentumokra, és injekciózott halálba — tudományos kutatás címén — nőket és gyerekeket!" Majd tovább: „A fasizmus ezért fasizmus, mert nincsenek emberi vonatkozásai". Lehet, hogy mindez így kiemelve, idézőjelek közé rakva talán túlzottan is egyszerűnek, világosnak és logikusnak látszik. Minek errőlennyit beszélni? Gyilkolni nem szabad, és kész. Nem szabad gyilkolni. Még akkor sem, ha az ember képmutatóan és jól eső önaltatéssal az ősi elpalástolót, az eufémizmust veszi ,igénybe, és hol felszámolásnak, hol likvidálásnak, hol elkerülhetetlen biológiai megoldásnak nevezi az ölést. Rendben van. De mégis beszélni kell róla, mert Fábry néhány oldallal tovább (Tíz éve már

J Csehszlovákia müncheni felszámolásáról ír, Rooseveltről és Chamberlainről, akiket egy kalap alá vonni nem lehet ugyan, de egy bizonyos, hogy fasisztának egyik sem volt nevezhető, mégis: az ősi eufémizmus a dolgok nyílt megnevezésének babonásan óvatos, sunyi megkerülése itt is kísért, s az eredmény: Csehszlovákia felszámolása lett — a világbéke érdekében, majd Lengyelország feladása — megint csak a világbéke érdekében, Franciaország sorsára hagyása, megint csak a világbéke érdekében, és így tovább. De hát lehet-e világbékéről beszélni akkor, ha a világnak csak egyetlen kis állama, egyetlen parányi része nem részesül benne, hanem felszámolódik, feladatik, sorsára hagyják? Mert ha lehet, akkor ölni is szabad. Az országok népekből és a népek emberekből állnak: ha népeket szabad felszámolni, akkor embereket is lehet — likvidálni. Tehát beszéljünk csak inkább mégis a dolgokról, mert beszélnünk kell róluk. Fábry új könyvének a címe: E m: -ek az ambertelenségben, fejezetei Az írói magatartás háborús alapokmányától a neofasizmus veszélyének elhárítását sürgető Pontot a rémregény u'án katégorikus felkiáltójeléig szoros logikai sorrendben gyűjtik öszsze Fábry 1949 és 1960 között megjelent antifasiszta írásainak legjavát. De én most nem Fábryról beszéltem: az antifasizmusról beszéltem. Nem a műfajról, hanem a gondolatról, nem a könyvről, hanem az író posztjáról. De mert az író azonos a gondolattal és a poszttal, talán mégis sikerült Fábry Zoltánról is szólnom, a szlovákiai magyar íróról, aki Szlovákiából és a magyar Irodalomból indult el négy évtizeddel ezelőtt a Sarló útján, hogy az általa megjelölt, Thoma Maimtól Radnóti Miklósig terjedő sorban méltán foglalja el megillető helyé':; az íróról, aki több, mint író. mert mindenkor és mindig ember volt minden embertelenségben és aki előtt új kötete megjelenése s hatvanötödik születésnapja alkalmából meghajtjuk a tisztelet és olvasói szeretett szerény lobogóját. tácz Olivér Wemer Klerik (NDK) Gyüre Lajos Békemotívum (grafika) | Az élet nevében Látjátok feleim szemtekkel mik leszünk? Bizony por és hamu leszünk — ha a bolondok, a fanatikus, emberképet hordó szellemi torzszülöttek hada őrjöngve elszabadul, a én semmi kis lény tépett idegzetű, Prometheus kínjával áldott, és foggál, körömmel élni akaró. • mégis halandó XX. századbeli ember, Creo sus néma fiaként kiáltok, félredobva rímet és ritmust, formát és szabályt, illemet és rendet, ordítva, szűkölve, kegyetlen harsogásban az egész világgal egyesülve, s alkotva harmóniát — kiáltom: Elég volt! Nagaszaki halottai kiállják! Hirosima torzszülöttjei kiáltjákl A meg nem született csecsemők kiáltjákI S mi valamennyien, lelkei földi lények kiáltjuk: Nem akarunk többé se stroncium, se hidrogén, se atombombát! Nem akarunk kénesőt és döghalált! Mi, négy ezer millió ember, nem akarunk elhullni, mint ősszel a legyek, s állati módra fetrengni őrült kínban, dögletes bűzben, s remegve enni maradék táplálékunk, mit nem ért a halálos sugár. Nem, és ezerszer nemi A vasszagú gyári munkások nevében, kik a munkaruhás napok után nyugodt álomra hajtják' fejük'; a földművesek nevében, kik e bomlott időben is bő termést várnak; sokezer éves kultúránk nevében; a British-múzeum, az Ermttázs, Leyden, Drezda és a Louvre nevében; az e gész emberiség, s a még meg nem született nemzedékek nevében kiáltjuk: Nem akarunk atomháborút! Még fülünkben dörömböl a sziréna idegtépő sakál-üvöltése, a por még nem ült el a szíveken a végeláthatatlan trének után, hol nemzedékek meneteltek a nemkívánt halál jelé. A fiú, kit akkor anyja vajúdó kínok és tankok falat rengető hörgése között napvilágra hozott, még nem ért emberré: a lány még nem 'szült magzatot. A hullák még nem rothadtak el a tömegsírok mélyén; Terezin, s Dachau fölött még ott leng az égető kemencék korma. A löué szárkok s á fel nem robbant bombák még a halál rettenetét hordják, s a szilánk még ott vándorol a sebesült Izmokban. Hirosima földjén még virág nem terem, s az élü hús rózsásan nyílik ördögi görcsbe feszülve örök tilalomként. Es mindez még nem elég! Két világháború bűnös szennye, piszka, s a gyarmati népek sarokba szorított, védtelen vadállat-hajszája t- mind, mind kevés. Kevés a vér — kiest a profit. A Tőke, e bélpoklos isten még mindég többet követeiHát mit szóltok ehhez ti, Nobel-díjasok, s ti mind, világot váltó nagy művek mesterei: alkotók? Azt mondjuk: atom — s érezzük', ez a haladás, a kultúra, a civilizáció. Azt mondjuk: atom — s reszketünk, mert bolondok kezében ez a dögvész s luilál. S én, semmi kis lény, tépett idegzetű, Prometheus kínjával áldott, s foggal, körömmel élni akaró, s mégis haladó XX. századbeli ember, Croesus néma fiaként egy világ nevében újra és újra kiáltok: Nem akarunk atomháborút! A jeleségem, ki áldott terhével döccenve lép már, s ha pihegve leül, s szeme messzire réved; növekvő fiúnkat látja, s csak az életre gondol, az egyetlenre, kit a magunk képére és hasonlatosságára teremtettünk. Es asszonyok jönnek, s mosolyuk a világra készülőnek szól. Tanácsot adnak, mert egy kicsit övék is a Gyermek, mely még meg sem született. Apák jönnek, s a születő Életre csendül a pohár. S ilyenkor a munka és béke — közös gondunk aranyszellCfe tereli napunk, majd elszáll az építők felé, kik felhőkarcolókat ráknak; ott leng az acélkohóknál, s lágyan megsimítja a martinászok gyöngyös homlokát; s a vájatok mélyén a bányász mohón kap utána, hogy szénporos arcát megfürdesse benne. Munka és béke .— te véres verítékkel szerzett drága ikerpár! Néked zengjen hozsánna minden nyelveken! Hadd zúgjon e számtalan nyelvű, világot átfogó ős-ösztönös kardal, zúgjon, mint vágtató ménesek tüzes dobogása, mint végtelen puszták üvöltő hurrikánja: Ml nem akarunk atomháborút! Kijevben és Párizsban; Detroitban és Varsóban; a Mississippinél s a Dunánál; Moszkvában és Washingtonban ez legyen a felirat; a transzparenseket kemény munkáskezek fog fák, s emelik a Fehér-ház hideg falain túl, az elérhető magasságokba, hogy egymást ismerve, s tapintva érezzük: Mi vagyunk az élet, az igazság és erő, a fellángoló tiszta szellem, s egyedül hivatott urat e földnek. •/////////////////////////////^^^ 1992. augusztus 11. ÜJ SZÖ 7 *