Új Szó, 1962. augusztus (15. évfolyam, 210-240.szám)

1962-08-29 / 238. szám, szerda

1944. augusztus 7-éről 8-ára virradó éjJel huszonkét személyből álló csoportunk beszállt a repülőgépbe. Felbúgtak a motorok. A Kárpátok irányába repültünk. Velünk repült három szlovák is ... A. SZ. JEGOROV K

ik voltajf ezek a szlovák hazafiak, aikik a legendáshírű partizánparancsnok harcostársai voltak? Jegorov elvtárs így emlékezik rájuk: „Erőszakkal verbuválták be őket a fasiszta szlovák hadseregbe. Nem akartak szovjet testvéreik ellen harcolni, s ezért az első alkalmas pillanatban elvtársaikkal együtt átmentek a partizánokhoz. Bátran harcoltak a szovjet haza felszabadításáért. Most mint megacélozott harcosok repülnek Szlovákiába, hogy népükkel együtt folytassák a szabadságért, a fényes jövendőért vívott harcukat... Kutattam a három szlovák harcos után. Végre megtudtam nevüket. Egyikük a Papradnoról származó Vaščík Vlado, akit egyszerűen csak Vologyának szólítottak, s a partlzánbrlgád komisszárjának helyettese volt. A másik a Banská Štiavnica környéki Senko Vaszil, aki hősi halált halt a felkelési harcokban. A harmadik Podhora Jozef, akit bátor magatartásáért Jegorov elvtárs helyettesévé neveztek ki. Elgondolkoztatott Podhora Jozef címe. Bratislavában lakik, a rózsa-völgyi új lakótelepen, mondhatnám közvetlen szomszédságunkban ... Ilyen a városi élet. Az ember sokszor azt sem tudja, ki a szomszédja. Kár. Mert ha tudná, kicsodák az előtte elmenő, vagy a trolibuszba beszálló emberek, meglehet, nagyobb tisztelettel nézne rájuk. S az olyanok, mint Jozef Podhora, ezt meg is érdemelnék. Eszembe jutnak Július Fučíknak a börtönnaplójában írott szaval. „Egyet kérek: ti, akik túlélitek ezt a korszakot — ne felejtsetek 1 — írja a fasiszták börtönében Fučík. — Ne felejtsétek sem a jót, sem a rosszat... Egy szép napon a ma múlttá válik. Beszélni fognak róla, mint nagy időről, beszélni fognak névtelen hőseiről, akik történelmet csináltak. Szeretném, ha tudnátok, hogy a hősöik nem voltak névtelenek. Hogy emberek voltak, névvel, arccal, vágyakkal és reményekkel... Szeretném, ha valamennyien közel éreznétek őket magatoKhoz, mint ismerős embereket, rokonokat, mint saját magatokat." E szavakat ismételve magamban kopogtattam Jozef Podhora lakásán. Milyen n>ílt és barátságos ez a kissé zömök és erősnek tűnő férfi. Mintha csak az arcán hordaná lelkülete tükrét. Olyan, akivel az ember pillanatok alatt megbarátkozik. És milyen fiatal 1 A harcosokat mindig idősebbeknek képzeljük. Ű fiatalon kezdte. Huszonnégy éves volt a felkelés idején. De már két évvel előbb partizánnak s a kommunista párt tagjának mondhatta magát, anýkor 1942 óta a szovjet föld felszabadításáért harcolt. Erről emlékezett meg Jegorov .'.. Mit csinál, hogyan él? — Nyugdíjas vagyok, rokkant, — mondja szomorkásán. Csodálkozom. Ilyen fiatalon? Persze, a háború következménye ... Dehogy 1 A békés építőmunkában történt. A felszabadulás után hosszú évekig bányában dolgozott, s ötvennyolcban egy óvatlan pillanatban felrobbant közelében a dinamit. A háborúban mennyivel több veszélynek volt kitéve, most meg a béke éveiben... örül, hogy életben maradt. Kínos érzés lehet Ilyen korban az öreg nyugdíjasok életét élni. De mégsincs így. Aki azelőtt a tettek embere volt, az most sem tud — ilyen körülmények között sem — ölbe tett kézzel ülni. Jozef Podhora sokat emlékezik és emlékezteti az embereket. Ne felejtsetek! Milyen életet, élnék, ha ... Mily ragyogó szemmel néz most a tizenhat éves lányára. — Éva most fog érettségizni, — mondja nem kis büszkeséggel. — A tizennégy éves Marienka és a nyolcéves Jožko szintén iskolába járnak ... Nagy szegénységben töltött gyermek-korára emlékezik. A žiari járás Pitelová községében laktak. Apját még huszonötben a fűrésztelepen baleset érte. Mit adhatott ekKor egy rokkant ember a családjának? Gondolhatott-e három gyermeke iskoláztatására? Még álmában sem. Ű, Jožo már tizennégy éves korában a dúbravai kőbányában dolgozott. Később kitanulta a lakatos és kovácsmesterséget. Felszabadult, s amikor kissé fellélegezhetett volna a család, negyvenegy őszén katonamuniérba öltöztették, s a következő évben kivitték a frontra, hogy a „német testvérek" oldalán harcoljon a bolsevikok ellen. Negyvenöt tavaszáig nem is Ismert mást, mlnt háborút. Elmosolyodok. A rékamié sarkában fából faragott, eredeti nagyságú géppisztolyt látok. A felszabadító szovjet katonákat és a partizánokat el sem tudjuk képzelni e fegyver nélkül. Jozef Podhora biztosan a fiacskájának faragta. Igen, Jožkóé. Ogy járkált ezzel még a napokban ls az udvaron, mintha igazi partizán lenne. Járkált? A kórházban fekszik ... A fából készült fegyver meg itt van egész nap az apa szeme előtt. Ha rátekint, a fia jut az eszébe... Nem marad sokáig a kórházban. Most az apa mosolyog. — Maid ha hazajön, kezdhetem újra az egészet, — mondja. — Már százszor elmeséltem neki a partizán-történeteket, de mindig újra és újra kérdez. Miért öldösték a fasiszták a gyerekeket és az öregeket, az apákat és az anyákat? Én meg mesélem neki az igaz meséket... Amikor véget ér a történet, felkapja a fafegyvert s lefut az udvarra. Ott meg ő mesél a gyerekeknek ... Jožko, a kis partizán, a kis agitátor... — Most én is a „fia" szeretnék lenni, — szólok Podhora elvtárshoz, — hogy hallhassam történeteit... — Hetekig mesélhetnék s nem érnék a végére... — Legalább egyet, kettőt mondjon eJ... A huszonkét partizánt két gép szállította. Az egyikben Jegorov elvtárs, a másikban ón voltam a parancsnok. Amikor átrepültünk a fronton és szerencsésen kijutottunk a fasiszták fényszóróinak köréből, pilótánk hangját hallottuk: — A Magas-Tátra fölött vagyunk! A meghatottságtól könny szökött a szemembe. Csaknem három év után újra otthon 1 Gondolkodásra nem volt Idő. Már az AlacsonyTátra, a Prašiva fölött vagyunk. Kidobáljuk a lőszerrel teli zsákokat. A gép köröz, s amikor újra a leszállási helyünk fölé érünk, elsőnek kiugróm. Utánam a többiek, tíz harcos. Melnyicsenko utolsónak ugrott ki, de elsőnek ért földet... Zuhanunk a csillagfényes éjszakában. VégreI Sírva fakadok. Vaščík Vologya és Senko Vaszil is sír. Örömünkben sírunk és megcsókoljuk a szülőföldet. Évekig nem láttuk, mert papjaink kiűztek bennünket a hazánkból, hogy harcoljunk a „német testvérekkel". Most megmutatjuk idehaza is a pap uraknak, hogy ki a mi testvérünk és ki ellen kell harcolnunk! De baj történt. Melnyicsenko nem tud felállni, fájlalja a lábát. Hol ez orvosunk, Klimakov elvtárs? Talán őt is baleset érte? Keresésére indulunk. Csak néhány óra múlva bukkanunk rá. Fennakadt egy százéves fenyőfán. Leugrannl nem tud, mert szakadékba zulanna. Kimentjük azonnal helyzetéből és sietünk vissza Melnyicsenkőhoz. — Csontrepedés, — mondja az orvos. — Vagy egy hónapig feküdnöd kell... — Egy hónapig? — kérdezi csodálkozva könnyes szemű társunk. — Hogy fogok akkor harcolni?! Megértjük fájdalmát. Nem azért jöttünk ide, hogy hetekig heverjünk. De nincs időnk a beszélgetésre. Gyorsan határozni kell, mert csakhamar ránk , köszönt a hajnal. Szét kell néznünk, hogy tudjuk, ml történik körülöttünk. — Ki megy? — kérdezi a parancsnokunk. — Én, Jegorov elvtárs, — jelentkezem. Járom Prašiva hegyi legelőit és mélyen magamba szívom a száradó széna kellemes illatát. Milyen jó újra otthon lenni Szekérzörgést hallok. Több szekér kapaszkodik fel a hegyoldalra. Szénáért Jönnek. Milyen lesz az első találkozás a mieinkkel? Eléjük sietek. Tele vagyok örömmel. Szinte leforráznak a szekér mellett lépkedő emberek. Komoran, bizalmatlanul néznek rám. Bár sejtik, mégis megkérdezi egyikük: — Ki vagy? — Partizán ... — A partizánok nem emberek, gyilkosok ... — mondja a másik kissé kétkedő hangon. — Gyilkosnak látszom én? Ki mondta, hogy gyilkosok vagyunk? — A papok ... Magyarázni kezdem nekik, hogy miért jöttünk Szlovákiába. Az ellenséget akarjuk kiverni, a nép ellenségét, a fasisztákat. Értik a szót. Végre fellélegeznek. Hozzám jönnek és megölelnek. — Évek óta erre várunk, — mondják szinte egyszerre és ennivalóval' kínálnak és kérdezik, mire van szükségünk? — Gyerünik a parancsnok elvtárshoz, — mondom. — Orosz? — kérdezik gyanakodva. — Három kivételével mind oroszok ... — Milyen emberek? A papok mindig azt beszélik, hogy vörös ördögök ... — Majd meglátjátok a saját szemetekkel... Amikor meglátták őket és beszéltek velük, egyikük így szólt hozzám: — Olyan emberek, mint mi vagyunk, a nyelvük is hasonlít a miénkhez... Jegorov elvtárs testvérien üdvözölte Őket és kérte segítségüket. Majd Melnyicsenkóra mutatott. Mit csináljunk vele? Megsebesült. Már előbb határoztunk, hogy itt hagyjuk a faluban. De mit szólnak ehhez a szénagyfijtő emberek? Az ilyesmi áldozattal jár és még néhány perccel ezelőtt vörös ördögöknek képzeltek bennünket. Egyikük előlép: „Magunkhoz vesszük", — mondja. Kis Idő múlva eljött érte a szekérrel. Sebesült társunkat , szénába takarva vitték be a faluba, Liptovská Lužnára. A padláson, széna közt rejtegették. Négy hétig ... Amikor a fasiszlák gyanút fogtak, átkutatták ez egész falut. Hiába volt fáradozásuk ... Amikor meglátogattam Melnylcsenkót, falusi fiatalok, lányok, fiúk álltak körülötte és szlovák dalokat énekeltek neki... Amikor felgyógyult és visszatért közénk, nagy volt az örömünk, hogy újra mindnyájan együtt lehetünk. De jobban örültünk annak, hogy a szlovák az oroszt, a testvér a testvért jól megérti... A partizánerők napról napra gyarapodtak. A helybeli kommunisták mindenütt segítségünkre voltak. Nekik köszönhetjük, hogy sok "hazafi szegődött hozzánk, hogy élelmet és fegyvert szerezhettünk. A szomszédos járásokban Velicsko, Valjanszkij, Szagyilenko és más parancsnokok egységei harcoltak. A mi brigádunk egységei foglalták el Ružomberokot, Breznót, ' ina j d augusztus huszonkilencedikén Banská Bystricát... Szeptember első felében már Bystrica védelmére kellett gondolnunk. A németek minden oldalról támadtak bennünket. Jegorov kapitány kiadta a parancsot: Martinba megyünk! Vrútkynál meg kell állítanunk a fasisztákat! Martin „üres" volt. A civilek a falvakba, az erdőkbe menekültek. (De éjszakánként csaknem ezer civil segített nekünk védőállásokat ásni. Nagyszerű munkát végeztek a kommunisták.) A brigád parancsnoksága a forradalmi nemzeti bizottság épületében tanácskozott, míg a partizánok és a felkelő szlovák katonák Zaturčie — Priekopa — Sučany között tartották a frontot. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtunk sokat a németekről, nem tudtuk, mikor támadnak, milyen az erejük. Megbeszéltük támadási tervünket, de az időpontot nem tűztük ki. Felderítőket küldünk a frontvonal mögé... Kimentem az épület elé, és megkérdeztem az őrtől, mi újság, mi történik az utcában? Egyszerre csak egy különös, gyanús asszonyra lettünk figyelmesek. Megvártuk, míg elmegy előttünk. Ez nem lehet nő 1 — villant át az agyamon, és az őrrel együtt elkiáltottuk magunkat: — Állj! Fel a kezekkel! Az „asszonyhoz" ugrottam és átkutattam. A táskájában pisztolyt találtam. Bevezettem a parancsnokságra. Levetkőztettük. Férfi volt. Kérdéseinkre nem válaszolt, csak azt mondta, tréfából öltözött nőnek. Ügy?l Ha nem beszélsz ...! — és rászegeződött a fegyvercső. Ekkor sem szólalt meg. Háborús időkben nincs idő a hosszadalmas vallatásra. Minden perc döntő lehet. Fegyver dördült. A kém lábszárát érte a golyó. Klimakov doktor bekötötte a sebet. Most sem vallassz?! Bezzeg megeredt egyszerre a nyelve. A Hlinka Gárda martini vezetőivel kellett találkoznia, hogy hírt vigyen a németeknek a felkelők csapatmozdulatálról. ŽiLináról jöttek, maga ls HG elnök. Beszélt a németekről, s elmondta azt Is, hogy másnap, négy órakor kezdik a támadást. — Mit kapott a szolgálataiért? — kérdezzük. — Százezer márkát... Már több Ilyen utat tettem meg... — felelte. A rögtönzött hadbíróság kimondta a halálos ítéletet... Gyorsan átdolgoztuk támadási tervünket. Még az éjszaka Vrútky közelébe vonultak egységeink. Megleptük a németeket, háromkor megtámadtuk őket. Megzavarodtak, azt sem tudták hol a fejük, még a saját embereiket ls lőtték. Nagy veszteségük volt. Mire kivilágosodott, összpontosították erőiket, aknavetőkkel, nehéz gépfegyverekkel támadtak. Napokig dúlt a csata. Velicsko brigádjának hatszáz harcosa ls segített bennünket. A németek tankokat is bevetettek. Könnyű fegyvereinkkel nem verhettük vissza őket. A partizánok azonban nem futamodtak meg. A gránátokat csomóba kötötték s a közeledő gépszörnyeteg alá dobták. A sebesültjeinket Martinba vittük, a súlyosabbakat Sliáčra, majd repülőgéppel a Szovjetunióba. Egy napon összekötő jött az egyik egységtől. Elvesztették a szanitéceiket, újabbakat kértek. Mária Mitická partlzánláhy önként jelentkezett erre a szolgálatra. Tizenkilenc éves lehetett. Másnap tizennyolc sebesültet vitt hátra a kötözőhelyre. Amikor a tizenkilencediket vitte a hátán, akna ispbbant előtte. A szilánkok őt is érték. A sebesült harcost nagy nehezen még hátra vonszolta. — Segítsetek rajta, — mondta a kötözőhelyen, ő meg hátralépett, mintha semmi baja sem lenne. Amikor bekötözték a felkelő harcost, csak akkor vettük észre, hogy Mária arcából csöpög a vér. Az előbb is véres volt, azt gondoltuk, a sebesült vérétől. De nemcsak az arca, hanem a melle ls csupa vér. A lába ls vérzik. Szerencsére csak a húsba fúródott a repesz. A sebesült a sebesültet támogatta. Neki csak az volt a fontos, hogy segítsünk a harcosan. Magára nem gondolt. Milyen bátor, erős akaratú lány!... Mária több mlnt húsz napig feküdt a slláčl kórházban, majd Bukovecre küldtük pihenni. De ott nem bírta ki sokáig. Ojra fegyvert fogott ós kiment a frontra .., Túlerőben voltak a németek. Jegorov elvtárs kiadta az újabb parancsot: Fel a hegyekbe 1 Már elhagytuk az utolsó partizánfalut, Horná Tureckát. Visszamegyünk a régi helyünkre, az Alacsony-Tátrába, a Prašivára. De hosszú is az út, ha ólálkodik a nyomodban a veszedelem. A brigádot négy csoportra osztottuk fel. Mindegyik csoportban vagy ötszázan voltaik. A Kozí chrbáton, a Kecskeháton keresztül igyekeztünk célunkat elérni. Cudar idő volt. A völgyben zuhogott az eső, a hegyen meg havazott. A németek Donovaly és Kalište felől támadtak. Egy napon három helyen is fel kellett vennünk a harcot. Az éjszakát szaibad ég alatt töltöttük. Bőrig áztunk. Nem is melegedhettünk. A gally, a rőzse nem fogott tüzet, az eső mindent elmosott. Virradat után fegyvert ragadtunk. Lövésektől visszhangzott a völgy. Megtámadtak bennünket a németek. De segítségünkre jöttek a másik csoportban levő társaink, akik hátba támadták a fasisztákat. Csak így sikerült megkergetnünk őket. Csoportomait Hiadef felé vezettem. A hegygerincen ott a német, lent, a völgyben pedig a fasiszta tankok és tüzérek. A völgyben zuhog az eső, a hegyen meg hull a hó. Két tűz között menetelünk. A sűrű erdő takar bennünket. Ereszkedünk lefelé a Kecsrkehátról s egyszerre dermedten megállunk. A fehér hóban különös fekete kört látunk. Mi lehet? Mozgást nem észlelünk. Közelebb megyünk, és látjuk, hogy vagy százötven meggyilkolt asszony, gyerek és felkelő katona fekszik a körben. Na, megálljatok, fasiszták 1 A szörnyű látvány erőt önt a fáradt emberekbe. Meg kell bosszulnunk testvéreink halálát 1 Másnap megtámadtunk vagy hatvan, partizánra vadászó németet. Egyikük sem mondja többé: „Heil, Hitler"... Bevonulunk Hiadel községbe. Megmelegszünk, megszárítjuk ruháinkat. Bemegyek a kocsmába. Tele van felkelő szlovák katonákkal. Veletek meg mi van? A tisztjeink megszöktek, azt mondtáik, csináljunk, amit akarunk, adjuk meg magunkat a németeknek ... Beszélek velük. Vagy kétszázan hozzánk csatlakodnak .. Tovább megyünk. Nehezen mozgunk a nedves hóban ... Éjszaka van, nagy • csend körülöttünk. Hirtelen mozdulni sem merünk. Képzelődünk talán? Nem 1 A közelben gyerek sír 1 Mit tegyünk? Ez csapda is lehet 1 Mikitič Miško velem jön. A hang irányába lopakodunk. Észrevesszük a hóban kuporgó kislányt. Három éves lehet. Olyan hideg, akár a jég. Gyorsan a bőrkabátom alá rejtem, hadd melegedjék fel. Az embereket szétküldöm, nézzenek körül, mert itt valami szörnyűség történhetett. Vagy ötszáz méterre konyhára, az erdőmunkások lakhelyére bukkannak ... Később megtudtuk, hogy egy zsidócsalád lakott itt. Váratlanul rájuk törtek a németek. A férfit és az asszonyt megölték, a gyereknek meg sikerült kifutnia... Másfél napig kóborolt a hóban... Tizennégy napig hordtam a hátaimon a gyereket. Megérezte a szeretetet, mert már mosolygott ránk. S mindig azt kérdezgette, miért hagyta el őt az édesanyja? Mit válaszoljunk? Nyugtattuk a kislányt, majd megtaláljuk a szüleit... De mit csináljunk vele, nem maradhat velünk, nem etethetjük őt mindennap fagyott krumplival és vadhússal. Tejecskére, meleg ágyra van szüksége. Nekünk meg harcolnunk kell... A bukoveci erdők felé mentünk. Itt fenyőgaljakból ideiglenes hajlékot készítettünk. Felderítőket küldtem a völgyekbe, nincsenek-e németek Bukovecen meg Ráztokyn? Bementem Bukovecre és kértem a gyermektelen családokat, vegyék magukhoz a kislányt. Hímeztek, hámoztak... Ogy látszik féltek, vagy pedig nem tudták, mit jelent a gyerekszeretet. A Foltán-család megsajnálta kis védencünket és magukhoz vették, pedig nyolc gyerekük volt... Milyen boldog lett egyszerre a mi kislányunk, csak úgy ugrándozott a meleg ágyban. S hogy sírt, amikor elbúcsúztam tőle ... Hogy fogom majd szeretni a gyerekeket, ha majd nekem is lesz családom! Többször meglátogattam a kislányt, s akkor egész nap velem volt, ott futkározott a nyomomban. Itt, Bukovecen élte meg a felszabadulást. Utána egy prešovl jogász érte jött és elvitte-.. Azóta már nagy lány lett. Ki tudja, emlékszik-e ezekre a napokra? Azt kérdezi, mit csináltunk azután? A bukovej! erdőben — a megjelölt helyen — több mint kétezer partizán részére bunkerokat építettünk. Segítettek a buk ovečiek is. Amikor a környéken hírét vették, hogy megint itt vagyunk, sorra jöttek hozzánk az emberek, azt mondták, a partizánok között a helyük. Újjászerveztük egységeinket és Jegorov elvtárs csatába szólított bennünket. Megkezdtük a tervszerű rajtaütéseket a hidak, vasutak, a német transzportok ellen ... — Ez csak egy kis töredéke a mi partizánéletünknek, — mondja Jozef Podhora elvtárs s a rekamiéra mutat — Amikor Jožkónak azt a „géppisztolyt" faragtam, azt mondtam, fiam, sohase felejtsd el, hogy apádék Ilyen fegyverrel harcoltak azért, hogy a ti életetek szebb legyen, s hogy tudjátok, ki a ti igazi testvéretek ... PETRÖCI BÁLINT INE FELEJTSETEK!) í * í í Jozef Podhora elvtársról 1944 szeptemberének első napjaiban készült ez a felvétel, mikor Jegorov egységével elfoglalták Banská Bystricát. 1962. augusztus 28. ÜJ SZÖ 5 S