Új Szó, 1952. július (15. évfolyam, 179-209.szám)

1962-07-28 / 206. szám, szombat

A MŰVÉSZET HAMISÍTÁSA A „SZABAD VILÁGBAN" MIKOR JEAN-PIERRE SCHECROUN, a fiatal festő, alkotásait a képkereskedőknek kínálta megvételre, rá sem hederítettek. Ki volt számukra Schecroun? Ismeretlen, kezdő festőcske, amilyenből Párizsban éppen elég akad. Képeiért egy centimet sem adtak volna. Az igaz, hogy tehetségét többen is elismerték, de ez kevésnek bizonyult a siker eléréséhez. A képkereskedő számára a legfontosabb a név. Hiszen, ha drága képet vásárolnak, nem annyira a művészetet tartják szem előtt, mint a pénz megbízható befektetését. Ugyan ki kockáztatná meg, hogy egy ismeretlen festő alkotásaiba ölje a pénzét? Az a kísérlete, hogy 'képeit eladja, jó néhányszor eredménytelen maradt, ezért a festést nem folytatta tovább. Edényt, fehérneműt, poi szívót és jégszekrényt kezdett árulni... Az Elysée egyik bárjában egy este megismerkedett valamilyen Manlay nevezetű emberrel, aki a képkereskedők ügynökeként mutatkozott be. A festő beszélt neki sikertelenségeiről : Minden képkereskedő „félkegyelmű", mondotta új ismerősének. Az én műveimet nem veszik meg. Bezzeg a mázolásokért, amilyeneket öt perc alatt meg tudnék csinálni, drága pénzt fizetnek. Manlay megjegyezte magának ezeket a szavakat. Néhány nap múlva egy ismert modern festő képét hozta el Schecrounhoz és megkérte, készítse el annak a másolatát. A festő eleget tett kérésének. Manlay megnézte a vásznat és elégedett volt. Azonnal kirukkolt csábító tervével: a festő ismert mesterek modorában fest képeket és azokat a művészek nevével látja el, Manlay pedig más társainak segítségével megszervezi ezeknek eladását. Schecroun beleegyezett ... MINDEN KÖNNYEN MENT. A hamisított „mesterművek" könnyen vevőre találtak. Kapósak lettek Franciaországban is, külföldön is. Gazda? képgyűjtők és nemzeti galériák egyaránt vásárolták ezeket. A „Braugue" aláírású kép például 1 800000 régi frankért kelt el, a „Bazaine" aláírású pedig 950 000-ért. Azt a „Mira" jelzésű képet, amelyen Schecroun mindössze fél óráig dolgozott, egy gazdag amerikai kétmillió frankért vette meg, noha a kép még meg sem száradt. Mikor a festő megtudta, hogy Kupka képutánzata, amelyért Manlay 350 000 frankot kapott, egy párizsi képiárban 600 000-ért eladó, valamitn Delanuay vélt képe az egyik leghíresebb londoni képtár igazgatójának a dolgozószobáját díszíti, nevetett. Két év leforgása alatt mintegy 80 kép kelt el 25 millió frank értékben. Párizs, London, Köln hivatott szakértői a felmutatott példányok valódiságát bizonyították... Schecrount kicsiség juttatta zátonyra. Hogy képei még értékesebbek legyenek, a képtárak hamisított hitelesítéseivel láttál el azokat. Az egyik vásárló gyanúsnak tartotta a hitelesítést. Egyenesen a Képtárhoz fordult. Azt a választ kapta, hogy a képtár semmiféle hitelesítést sem végzett. Így leplezték le a csalást. A NYUGAT-EURÖPAI SAJTŰ sokat írt a festő „zsenialitásáról" és így igyekezett megmagyarázni az ámítást, amely olyan móreteket öltött és ennyi „Afrikában a lakosság 85-90 százaléka írástudatlan" UNESCOkonferencia a tájékoztatás helyzetéről Afrikában Most hozta nyilvánosságra az UNESCO a tájékoztatás afrikai helyzetéről Párizsban tartott nemzetközi konferencia anyagát. Egyre többet tudunk Afrikáról, mégis riasztó, amikor újra meg újra a világ közvéleménye elé tárul; milyen szörnyű elmaradottságot örököltek a fekete kontinens államai gyarmatosítóiktól. Az UNESCO „normája" szerint a tájékoztatás akkor mondható egy országban kielégítőnek, ha 100 lakosra legalább 10 napilap-példány, öt rádiókészülék és két moziférőhely jut. Nos — Afrikában ma egy napilap-példány, két rádió és egy fél moziférőheíy jut száz emberre. A nehézségek — a kibontakozó fejlődés ellenére óriásiak. A felnőtt lakosság 85—90 százaléka írástudatlan, az afrikaiak csaknem 70 százalékának évi jövedelme nem éri el a 100 dollárt, további 25 százalék pedig évi 100—200 dollár között keres — közölte a tanácskozás referátuma. Ilyen jövedelmi viszonyok között a legtöbb országban egy napilap előfizetési díja eléri az átlagkereset 20 százalékát... Afrikában a 1981. év végén 231 napilap jelent meg, összesen hárommillió példányban — nagy többségük a régebben független északi államokban. Tizenöt országban egyáltalán nincs napisajtó, hétben csak sokszorosított sajtótermékek jelennek meg. A mintegy 2240 hetilap és folyóirat jó része 9 országban jelenik meg, de olvasótáboruk jobbára a városi lakosságból kerül ki. öt évvel ezelőtt mindössze három hírügynökség működött Afrikában, számuk azóta 15-re emelkedett s további öt van alakulóban. Képviselőik egyhangúlag tették szóvá Párizsban : alig áthidalható anyagi nehézségek elé állítják őket a nyugati távirati irodák horribilis előfizetési és távközlési díjai. Rendkívüli jelentősége van Afrikában a rádiózásnak — hangoztatták a konferencia résztvevői. Sok helyütt ez az egyetlen mód az óriási területen szétszórt Írástudatlan lakosság tájékoztatására, oktatására. Még nagyobb szerepe lehet a TV-nek, — ez azonban még igen-igen távoli perspektíva. Jelenleg Algéria, Nigéria, Rhodézia és Marokkó sugároz műsort, összesen 150 000 előfizetőnek. (é-i) ideig tartott. Schecroun bizonyára tehetséges ember. Ez még egymagában nem lenne elegendő ahhoz, hogy két évig félrevezesse nemcsak a hozzá nem értő gyűjtőket, hanem Franciaország, Nyugat-Németország, Svájc és más nyugat-európai ország legjobb szakértőit is. Más oka volt annak, hogy a szakértők ilyen vakságot tanúsítottak. A Paris Match c. francia lap azt írta, hogy Schecroun esete „felkavarta a modern festészet problémáját". Azokról az elvont „tárgytalan" művekről van szó, amelyek a nyugati művészet hangadói és amelyeket Schecroun utánzott. Az egyik ismert szakértő, a Paris Match levelezője a következőket mondta: „Mindig volt hamisítás. Viszont nagy különbség van a régi és az új képek utánzói között. Ahhoz, hogy valaki a klasszikus kor egy képét lemásolja, nagyszerű festőnek kell lennie és kitűnő technikával kell rendelkeznie. A mester rajzát, festészetét legfinomabb módszereit a legnagyobb alapossággal kell ismernie, hogy utánozhassa. Már a legkisebb tévedés is végzetes. Ez ažt jelenti, hogy annak a festőnek, aki egy régi mestert akar utánozni, azt évekig tanulmányoznia kell. A modern festő utánzásához ilyesmire nincs szükség. Jean-Pierre Schecroun ezt bebizonyította. Minden különösebb előkészület nélkül, napról-napra, csupán megrendelésre képes a modern festők tucatképeit utánozni. Ahhoz, hpgy 100 000 frankot keressen, elegendő egy pillantás és néhány perc. Ennek ellenére olyan jó a másolat, hogy még a szakembereket is becsapja ... „Ugyan miféle képek azok", fejezte be a szakértő, „amelyeket Ilyen hihetetlenül könnyen lehet utánozni?" A LAP EZT IRTA: „Vajon az egész modern festészet beállítottsága nemcsak a csalásra alapozott nagy üzem-e, amely a sznobizmusból meríti sikerét, valamint a hangos reklámokból és a vásárlóknak abból a kívánságából, hogy pénzüket biztonságosan képekbe fektessék?" Ha pedig így van, az ilyen képek tulajdonosai nem kockáztatják meg a csődöt? Schecroun esete rávilágított arra a kufár Jellegre, amely a nyugati „modern festészetre" annyira jellemző. Nem az érték, amely igazán művészi, hanem az, amit a reklám dicsér, amelyet féktelen spekulációk vesznek körül. Az igazi művészet helyett a közönségnek csupán selejtet nyújtanak. Ezek a képek azokra az értékpapírokra hasonlítanák, amelyeket a börzéken árulnak, de csupán látszatértékük van. Elég egy börzspánik, hogy ezeket a papírokat értéktelenné tegye. (A Nová Dobából ford.: zj) Atilano Armenterose (Kuba): A FOLD: ÉLET Zala József: T, I » ľ L lul az egesz felen Mérlegelem a tervet és a tettet, mely az előbbit élővé teszi: a serpenyőbe szüntelen peregnek hétköznapjaim dolgos percei. Egy villanásnyi, amikor felmérem a tett utat, túl az egész felén; amit másoknak adhattam, úgy érzem, valójában csak az maradt enyém. • Pihenés nélkül új utakra keltem, fáradó tagom ős-parlagi szellem — emelte, s őrizte egyensúlyom; a haladás gigászi méretében homokszemnyit ha enyém is az érdem, az újabb küzdést vállalni tudom. ! London nemzeti színházat kap Angliában régóta hiányolják, hogy az országnak nincs reprezentatív állami színháza, mint nálunk a Nemzeti Színház, Bécsben a Burgtheater, Párizsban a Théátre Francaise. A legnagyobb múltú angol színház az Old Vic Theatre, de mindeddig nem emelték hivatalosan a nemzeti színház rangjára. Most elhatározták, hogy a társulatot a legjobb angol színészekkel egészítik ki, s reprezentatív színházépületet emelnek. Az ily módon angol nemzeti színházzá emelt Old Vic Theátre-t 1964-ben, Shakespeare születésének 400. évfordulóján nyitják meg. „(J-jtkeiz, mint át' NYAR J. Falta (CTK) felvétele John Grif j in amerikai újságíró 1959. október 28-án bejeglezte naplójába: „Az ötlet már néhány éve nem hagy nyugodni. Ma elhatároztam, meg kell tennem ..." Azon az éjszakán Grifjn eltűnt otthonából, elhagyta a lakhelyét, egy Texas állambeli várost. Csőit a felesége, meg néhány ió barátja tudta, hogy New-Orleansba utazóit, s ott új életet kezdett. Grifjin elhatározta, hogy négerré válik. „A fehér ember számára az egyetlen út ahhoz, hogy megtudja az igazat — négerré kell válnia — olvassuk naplójában. — Délen a néger sohasem mondja el a fehér embernek a teljes igazságot. Hosszú tapasztalat megtanította rá, ha megmondja a fehér emberek számára a kellemetlen igazságot, még szerencsétlenebbé teszik életét." New-Orleansban Griffin talált olyan orvost, aki vállalta, hogy négerré változtatja. Különleges gyógyszer és ibolyántúli sugarak fokozatosan sötétre festették a bőrét. Pár nap múlva már nem lehetett megkülönböztetni a négerektől. „Néztem magam a tükörben. Nem tükröződött benne semmi előbbi énemből, semmi a régi, fehér Griffinből. Ö megszűnt létezni. Helyette titokzatos módon megjelent egy néger, akinek most előszűr Kel: lett kilépnie az utcára s elkezdenie a Griffin előtt ismeretlen életet. Mit tegyen ez a néger? Hova menjen élelmet, ivóvizet, hajlékot keresni?" Griffin ismerőséhez, egy Sterling nevű néger cipőtisztítóhoz ment és beállt hozzá segédnek. Elkezdődött az úf élet. Fehér emberek cipőit tisztította, s amikor rájuk emelte tekintetét, elfogta a rémület. „Ügy viselkednek, mintha g évek volnánk — jegyzi be naplójába —, mikor kifizetik a járandóságot, úgy néznek rám, mintha nem ember, i:ancm ködarab vagy fahasáb volna a lábuk előtt." — Szokj hozzá — mondotta Sterling, aki ismerte Griffin titkát. — Ennél különbet is tapasztalhatsz majd. Ügy bánnak velünk, mint a kóbor kutyákkal, amelyeket rugdoshatnak, megfojthatnak vagy benzinnel leóntve megégethetnek. Griffin néha felvette legjobb öltönyét, s elment más munkát keresni. Griffin mindenüvé elment, ahol állást hirdettek. S mindenütt visszautasították. Egyszer kimerülten leült a városi park egyik padiára. A közelben újságot olvasó idősebb úr nyomban odajött hozzá: — Ajánlom, keress magadnak más pihenőhelyet. Griffin járta a várost. Megéhezett. Egy étterem előtt megállt, olvasgatta az ablakba tett étlapot. „Hirtelen eszembe jutott — írja —, hogy alig pár nappal ezelőtt még lógómban állt bemenni az étterembe és ebédet rendelni magamnak. Most pedig ... Ugyanaz a Griffin voltam, ugyanazzal az étvággyal és ízléssel, ugyanannyi pénzzel, de a világon semmiféle erő nem bírhatott volna rá, hogy bemenjek abba a helyiségbe... Felnéztem, rákészülve, hogy találkozom fehér emberek dühös tekintetével, amely szavak nélkül is oly érthetően és világosan beszél. A négerek kitűnően értik ezt a néma bssíédet. A" fehér ember rosszindulatú, ingerült tekintete azt jelenti, hogy a néger átlépte annak a határát, ami számára megengedett". \7alamelyik este Griffin a négeV rek egyik kávéházába tartott. Oles, az izmos termetű fiatalember füttyentett neki, és magához intette. Griffin igyekezett félelmét palástolni, és folytatta útját. A fehér fiatalember utánament: — Nem menekülsz előlem, nigger — szólt oda neki. — A nyomodban maradok, ha kell egész éjjel, de reggelre végzek veled. Az utca kihalt. Minden kapu zárva. Rendőrnek színét se látni... S a fiatalember léptei dobognak mögötte, mind közelebb hozzá ...Ez így ment néhány órán át, míg Gríffnek sikerült egy park bokrai közé rejtőznie. Később sokáig ült egy templom lépcsőjén. Egész testében reszketett. Próbált megnyugodni. A templom harangja ütötte az órákat. Ügy érezte ezt is, mintha ítéletet kongatna: — Nigger ... nigger... nigger ... A harang újra és újra megkondult, és Griffin hallani vélte: — Hé, nigger, nincs fogod ide belépni ... — Hé, nigger, hajnalban végzek veled! Autóbuszra ült, hogy ficzamenjen. Közeledett a megálló, ahol le akart szállni. Meghúzta a jelzőcsengő zsinórját, és az ajtóhoz állt. Az ajtó kinyílt, de nyomban be is csapódott. — Nem tudtam leszállni, sir — fordult udvariasan a sofőrhöz. — Nem vagyok köteles egész éjjel nyitva tartani az ajtót! — förmedt rá a sofőr. A

z ajtó nem nyílt ki a következő megállónál, a harmadiknál s az ötödiknél sem, noha Griffin ott állt az ajtónál s mindannyiszor felt adott. Griffin elhatározta, hogy átmegy Missísipi államba. Oda is autóbuszon utazott, amelyre a négerek külön ajtón szálltak jel. A kocsi elején sok „csak fehéreknek" fenntartott hely üresen maradt, a „csak négereknek" való rekeszben viszont sokan végigállták a hosszú, kimerítő utat. Az egyik városban, amikor megállt a kocsi, a fehér utasok bemenlek az autóbusz állomásépületébe. Griffin a többi négerrel együtt szintén ki akart szállni. • , — Hé, feketék vissza! — ripakodott ráfuk a sofőr. — Üljetek a feneketeken, s meg ne mozduljatok Hattiesburgig. — De hiszen közölte az utasokkal, hogy hosszabb ideig áll a kocsi. A fehérek rriiná kiszálltak — tiltakozott Griffin. — 4

U as, tán vitatkozni tkajtasz ŰJ SZÖ 6 * 1962. július 21.