Új Szó, 1962. június (15. évfolyam, 149-178.szám)

1962-06-12 / 160. szám, kedd

KÉT ÉVTIZEDE MÄR, hogy a fasiszta gonosztevők elpusztították Lidicét, lakóit halálra ítélték, és a munkásfalut „kiradírozták" a térképről. De a náci kínzőkamrák, haláltáborok poklát túlélt asszonyok visszajöttek a legdrágább szeretteik vérével áztatott dombokra és felépítették Lidicét, új életet teremtettek itt. Nem volt egyszerű. Minden fa, minden bokor felidézte a fájó múltat, minden visszaemlékezés szíven ütött és könynyeket fakasztott, mégis vállalták a nehéz küldetést. "Százezrek látogatnak évenként Lidícére, fiatalok, idegenek, akik csak hallomásból ismerik a náci korszak borzalmait, a bűnösök igazi arcát. Lidlcén minden rózsa, minden fűszál a fasizmus elleni harcra lázít, minden emberi sors a háború elleni harcra ösztönöz. Ahány ház, annyi szívettépő tragédia, ahány visszaemlékezés, annyi vádirat a fasizmus ellen. dédnagymama A takaros lidicei házak előtti kiskert mindenütt csupa virág. Ki győzné felsorolni, megnevezni a színek és illatok áradatának minden kelyhét? Kedves virágai között akadunk a falu legidősebb asszonyéra, a 82 éves Romovára. Ezüst haja csillog a fürtös orgonák között, amikor- elénk tipeg. Nem kérdezősködik, kik vagyunk, nem éri váratlanul jöttünk. A lidicei kiskapuk nyitva állnak, megszokták az emberek, hogy életükről beszéljenek, tudják, hogy sorsuk alakulása történelem. — Hatvankét éves voltam már, mikor lányaimmal és unokáimmal a koncentrációs táborba hurcoltak a hiénák. Nem lehet szavakkal elmondani azt a sok szenvedést, megaláztatást és kínzást, amit átéltünk. A legborzasztóbb azonban nem is az éhség, a kényszermunka volt, hanem a rettegés, az aggódás a gyermekekért és ez unokákért. Soha nem felejtem el, amikor a kladnói iskolában elszakították tőlünk a gyerekeket. Egyik kisunokám így bíztatta kétségbeesel, őrjöngő édesanyját: — „Ne sírj anyuka, jól fogok viselkedni és visszaengednek hozzád!" Soha többé nem láttuk őket — mutat a vitrin felé, amelynek egyik polcán három ezüstkeretes fényképen a három kivégzett vő, mellettük három képen három kedvesarcú kisgyerek játszadozik. A törtfényű szem elfátyolosodik és az öregasszony sokáig keresi a szavakat. — Egyik táborból a másikba hurcoltak bennünket, dolgoztattak és éheztettek. Olyan szánalmasan eltorzultunk, hogy mikor újra összehozott a sors a lányommal, nem ismertünk egymásra. Két rút elfásult, alig lézengő csontváz és bőr meredt egymásra. Megszólítottam és csak a hangomról ismert meg. Micsoda öröm volt a szenvedések tengerében! Három kínos esztendő a halál torkában — a gázkamrák, krematóriumok előcsarnokában. Hosszú, végtelenül hosszú idő. A Háláitáborokba újabb áldozatok érkeztek. Egész Európából. Egy prágai politikai fogoly hozta az első hírt. — Lidice nincs többé... A férfiakat egytől-egyig lemészárolták... Suttogva adták egymásnak a hírt. Rövidesen elterjedt az egész táborban : Lidice nincs... A férfiakat megölték ... Az agyongyötört asszonyok idegrendszere felmondta a "szolgálatot. Néhányan rohamot kaptak. A tábor szöges dróttal övezett lakói pedig egymásután tették fel a kérdést: — Mit vétettek a lidiceiek? Vajon mi történhetett ott? A lidicei asszonyok tétován bámulták a kérdezőket, ök mit tettek? Semmit ... Igazán semmit... Mást nem mondhattak. Ez a színigazság. De vajon igaz-e, hogy a férfiak ... A hírhozót esdeklő asszonyok keresték fel. Mondja meg az igazat, most már úgyis mindegy. Igazat? E halálra Soha többé! ítélt asszonyoknak a pusztulás küszöbén vegye el az utolsó reményét? Nem. Nincs lelkiereje megmondani az igazat. Hazudott... Nem tud semmit. Sok mindent beszélnek ... — A kétely és a remény viaskodott bennünk — emlékezik tovább Romová néni. — Hátha mégse igaz... A gyerekekről azonban végképp semmi hírt nem kaptunk. Ez mindennél jobban aggasztott. Közel három kínos esztendő után érkezett el a felszabadulás napja. A szovjet katonák életet hoztak a halálra ítélteknek. Akad-e krónikás, aki a szovjet felszabadítók és a kiaszott, megkínzott lidicei asszonyok találkozását élethűen tudná ecsetelni? Nem, ez lehetetlenség. Nincs a szónak olyan ereje ... — A háború végé^, mikor már a náci (m Igaz volt a hír. Maradt, még egy remény, az utol- ] ső: a gyerekek. Azokat csak visszakapják... Azokat csak nem ölték meg? Ember ennyire ke- Jj gyetlen mégse lehet... Lehetett. A fasizmus mindennél kegyetlenebb! „... de befejezve nincs még a munka..." Négy nemzedék közül három 9 Lidicét nem tudták megölni, felépült újra és késői nemzedékeknek is hirdetni fogja, hogy a fasizmus minden szörnyűsége felett győzedelmeskedik a szabadságszerető ember. Akik életben maradtak, visszaköltöztek Lidicére. Sok asszony özvegyi sorban él, a fiatalok azonban családot alapítottak, és gyermeknevetéstől hangosak az utcák. A férfiak többsége most is a közeli Kladnőra jár, mint régen. A 82 éves Anežka Romová, a falu legidősebb asszonya. Lidicen él leánya, unokája és dédunokája is. E négy nemzedék közül hárman járták meg a haláltáborok útját. Megrázó, Intő statisztika: Négy nemzeA HÁROM NEMZEDÉK: a dédnagymama — Anežka Romová, a Milada Romová ét a mama — Helena Malá, akik megjárták láltáborokat. Mindhárman Lidlcén laknak. nagymama — i fasiszta haőrség is elszökött tőlünk, és mindenki arra mehetett, amerre látott, egy csoport cseh fogollyal mi is útra keltünk, csak úgy találomra, — veszi át a szót Milada Romová, a nagymama. — Kegyetlen hideg volt. Egy szál rongyos ruhában, kiéhezve úgy éreztük, hogy a poklok kínszenvedése után, a szabadság küszöbén pusztulunk el. Éjjel-nappal mentünk, semmi erűnk nem volt, már csak a lábunk vitt gépiesen hazafelé. Egymást támogattuk anyámmal. — Végre aztán kiértünk a rengetegből és ott egyszer csak elénk vágtat lóháton egy szovjet katona. Megkérdezte, miféle nemžetiségúek vagyunk. Mikor megmondtuk, hogy lidicei csehek, a fáradt, súlyos harcokban edzett katona nem tudott percekig szóhoz jutni. Ö vezetett bennünket el az üres fabarakokhoz, ő adott kenyeret. Életemben talán a legnagyobb örömet akkor éreztem, amikor sikerült egy dunnát szereznem és ezt ott a barakban anyámnak odaadtam. Furcsa dolog, de ez a kopott dunna a csaknem kétesztendős embertelen tábori élet, a kemény deszkapriccs után valahogy az otthon melegét jelentette. Király a mesében nem alhat különbül, mint anya és leánya akkor a dunna alatt. A kegyetlen elfásultságban akkor érezték meg először, hogy e vérzivatar után végre béke lesz. — Sohasem felejtem el... Hatvanöt éves voltam már akkor és három éven át ágyneműt nem is láttam. Mindig fáztunk... A szovjet katonáktól kaptam azt a fekete kötényt, amelyet ma is ereklyeként őrzök — dicsekszik a dédnagymama. Büszkén meg is mutatja, azután tovább mesél: — Három autóbusszal érkeztünk a csehszlovák határra, ahol ezrek vártak. Mit mondjak? Egyetlen szem nem maradt száraz ... Letöröl egy könnyet. Az emlékezés fáj, sajog. Húsz év előtti sebek szakadnak fel. — Örültünk, hazaérkeztünk ... Haza? De hol az otthonunk? A falu helyén pusztaság, a lidicei férfiak tömegsírja felett egyszerű fakereszt. VIDÁMAN TORNÁSZNAK A LIDICEI ÔVODÄSOK A NYÁRI NAPSÜTÉSBEN. (A szerző felvételei) *» %A NEGYEDIK NEM• ZEDÉK: a 14 éves Helenka, aki csak anyuka és a nagymamák elbeszéléseiből ismeri a rettenetes múltat. Szereti a zenét a táncot. Legnagyobb problémája most a pályaválasztás. A sok vonzó lehetőség kőV zül melyiket is vá** Iassza? Egy év még sok idő. addig majd csak eldönti. dék közül hármat sújtott a kíméletlen fasizmus. A 14 éves dédunoka, ez a szép lidicei virágszál azonban már csak elbeszélésből ismeri szülőfaluja nagy tragédiáját. Ábrándos terveket sző a jövőről, csapongó gyermeki képzeletében ezernyi színben ölt testet a boldog holnap. „Emberek ! Legyetek éberek !" Soha senki ne törhessen megálmodott, szép jövőjére, gyermekeink drága szabadságára. 1942-től hihetetlen nagyot változott a világ. Ma már a béke erői féken tudják tartani az új Lldicétől se vlszszarettenő fasiszta alvilágot és védelmezőiket. A harc azonban tovább folyik ellenük, hogy békés falvakat ne pusztíthassanak, ártatlan gyerekeket ne gyilkolhasson senki... Soha, soha többéi Vége ZSILKA LÁSZLÖ • SZŰCS BÉLA Nagy jelentőségű újítási javaslat Ján Marošík, a fubeníkl Szlovák Magnezit Üzem mérnöke, Jozef Staroft, a bratislavai Kohókerámiai Kutatóintézet, valamint Vladimír Šatenka mérnök, a gumperiky kutatóintézet dolgozója a napokban értékes újítási javaslatot nyújtottak be. A kokkilla-formák bélelését egy újabb összetételű fémanyaggal végezték, ami lehetővé teszi, hogy ezeknek a formáknak élettartama a jelenleginek többszörösére növekedjék. A présformáikat eddig 30 ezer magnezittégla elkészítése után eredeti alakjukra kellett alakítani, s ez 12 órát vett igénybe. Az új anyagból készült formát ez év április 4-től alkalmazzák, s eddig már több mint 300 ezer ,magnezittéglát készítettek vele. A forma jelenleg műszakilag kifogástalan s munkaképességét még jóidéig megtartja. Az újítási javaslat nemcsak jelentős anyagmegtakarítást eredményez, hanem alkalmazásával nagy mértékben növekszik a munkatermelékenység is. Az ember megilletődve áll meg az osztályteremben, pedtg a kép már szinte megszokott: üres padsorok, a falakon rajzok, sémák ... Üres az érettségizők tanterme, kirepült a sok vidám diák, „.. .de befejezve nincs még a munka..." — hirdeti a terem hátsó falát díszítő felszó. A fekete szárnyait terjesztgető hatalmas falitáblán még ott díszeleg az a bizonyos 14 betű: Viszontlátásra! Az érettségizők tehát már búcsút vettek az iskolától, bár egy még hátra van: a vizsga. Az is elröppen mihamar, s a kellemetlennek hitt, ktssé félős esemény egy-kettőre kedves emlékké válik ... A Moldava nad Bodoou-i Mezőgazdasági Gépészeti Technikum negyedik osztályos növendékei érett emberekké lesznek. Az osztálykollektívától függetlenül önálló életet kezdenek egy új helyen, egy új munkaközösségben. Egyesek földművesszövetkezeteikbe, mások, állami gazdaságba, gépés traktorállomásra kerülnek, vagy a nitrai Mezőgazdasági Főiskola újonnan nyíló gépészeti tagozatán kívánják folytatni tanulmányaikat. Így vagy úgy, de mindegyik érettségiző új posztra kerül. A legtöbb — az igazgatói statisztika szerint az iskola végzett tanulóinak 90 százaléka, — földművesszövetkezetekben helyezkedik el. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a kimutatás a kétéves tanonciskolát végző gépés traktorkezelőkre, továbbá azokra^ a szövetkezeti dolgozókra ls vonatkozik, akik egy év után szakérettségivel térnék vissza a földművesszövetkezetekbe. Az iskola negyedik évfolyamos tanulói esetében aligha helytálló a kimutatás, hisz csak az idén érettségiző évfolyamból a tanulók több mint 25 százaléka jelentkezett főiskolára, közöttük nem mezőgazdasági irányzatú főiskolákra is. Érettségiző diákot: jelkutatására indultam, kifürkészni az iskola érettségi előtt álló fiataljainak problémait. A mezőgazdasági iskolák érettségizőinek vizsganapjaiból nem hiányzik a láz, a szorongás és a felbuzdulás. Es ha az ember sajátságos problémáik iránt érdeklődik...? Inkább egy példát említek: érthetetlennek éppen nem mondható okokból a čečejovcel és a topolníki földművesszövetkezetek nem fogadták el a Moldava nad Bodvou-í iskola által odahelyezett két érettségizőt. Tehát ilyen gondjuk is van. Tóth fános mérnök, iskolaigazgató szerint ez az eset csaknem általánosítható. A jelenség fő oka — szerinte — abban keresendő, hogy az iskola végzett növendékei bizonyos funkció betöltésével számolnak. Ezeket a funkciókat a legtöbb földművesszövetkezetben kisebb szaktudású, de tapasztalt szövetkezeti tagok töltik, be sok helyütt fiatalok és fejlődőképesek, akiktől az EFSZ vezetői és a tagok nem szívesen válnak meg csak azért, hogy újjal, teljes végzettségű szakemberrel cseréljék fel. Nem egy példa bizonyítja azonban, hogy a szakemberekről való gondoskodás nagyon is kifizetődik. — Amióta fiatal szakember került a cestlcei földművesszövetkezet élére — módja Tóth elvtárs — lényegesen javult a helyzet. A fiataloké a fövő — szoktuk mondani. — Az út azonban, amely az eszme teljesüléséhez vezet a mezőgazdaságban, még a konzervativiz~ mustól terhes. A konzervativizmus omladékainak eltávolítása már folyamatban van, „... de befejezve nincsen még a munka..." Az ember szinte azt hinné, — hogy a Moldava nad Bodvou-i diákok ennek tudatában választották mottójukat. © ANTAL BARNAfBÄS, a Moldava Inad Bodvou-i Me§ zőgazdaságí Gé|pészetl Technikum : legjobb tanulója, a prágai Mezőgazdasági Főiskola gépészett tago,» zatára készül. Ed1 dígi tanulmányalt i magyar nyelven >égezte, de semmi J nehézséget sem lát a cseh nyelven való továbbtanulásban ... Mentek már oda ebből az iskolából, az előző években is s mindnyájan meg* állják helyüket. — Hausner elvtárs, szlovák nyelvszakos tanítótól és a többi szakelőadóktól ts jó alapokat kaptunk, lesz mire építenünk — mondja. — A szakkifejezéseket szlovákul is megtanultuk — teszt még hozzá. Elhatározása tudatos és megalapozott. Ahogy tanáraitól értesültem, keményakaratú és éleseszű legény, ki fog tartani elhatározása mellett és jó szakember lesz belőle. Ennek ellenére mégis jeltettem a kérdést: — Mi lenne, ha a jelvételi vizsga mégsem sikerülne? Elmosolyodott, de gondolkodás nélkül megadta a választ: — Akkor a szövetkezetbe mennék, a mi szövetkezetünkbe RaStcére. Édesanyám és a nővérem ls a szövetkezetben dolgoznak én is ott dolgoztam a szünidőben és elmondhatom, meg voltak elégedve a munkámmal ... KMETTY IMRE, aki Lengyel Zoltán tanár szavai szerint komoly mesj tere szakmájának, ' másként vélekedik. — En jöldművesszövetkezetbe . egyelőre nem meI gyek — Jelentet|íe ki határozottan. 1 Az elhatározást így I okolta meg: — Mielőtt a mezőgazdasági szakiskolába jöttem volna, már dolgoztam. Elvégeztem a kétéves gépkocsiszerelő iskolát és a Veľký KrtiS-i Gépállomáson működtem. Most miután már ezt az iskolát is befejeztem, mindazzal, amit itt megtanultam, szeretnék visszamenni a régi munkahelyemre és ott nekijeküdni a munkának úgy istenigazában ... Elmosolyodik, majd még hozzáteszi: — Sokat kell még tapasztalnom, de a gyakorlatot az . ember csak egy jól jelszerelt műhelyben szerezheti meg és kevés szövetkezet tudna nekem olyan feltételeket biztosítani a munkához, mint az én régi munkahelyem. Merész elhatározásokból tehát a Moldava nad Bodvou-i mezőgazdasági iskola érettségizői között sincs hiány.., BELÁK ZOLTÁN,, aki a szövetkezet i mellett döntött,

: szintén nagy elhatározásokkal indul

f az életbe. A szünidőben ő is szövetkezetben dolgozott: aratott, csépelt, javított. — fövő munka helyén milyen be osztásba kerül? —| kérdeztem. A kérdés váratlanul érte. Előbb rándított egyet a vállán, majd egy kissé bizonytalanul azt mondta. — A műhelybe megyek. — Műhelyvezetőnek, vagy gépesttőnek? Ojra vállat vont, majd ezt feleltei — Dolgozni jogok. Dolgozni akarnak. Ennyi a jövendőbeli gépesítők lelkes elhatározásának végsummája. Sok sikert a megvalósításhoz, fiúk! KOBÄK KORNEL Követésre méltó munl<asil<er (CTK) — A Szlovák Magnezit Művek dolgozói májusban sikeresen birkóztak meg a tűzálló anyagok gyártásával kapcsolatos tervfeladatokkal. Példamutató munkájuk eredményességéről tanúskodik többek között, hogy 100,5 százalékra teljesítették a teljes termelési és 100,4 százalékra az árutermelési tervet. A. legkedvezőbb eredményeket a Jelšava! Szlovák Megnezit Művek dolgozói érték el, akik terven felül 457 tonna égetett magnezitot állítottak elő. A Szlovák Magnezit Művek azonban átlag csak 99 százalékra teljesítették a magnezit-nyersanyag termelésének tervét, ami elsősorban a gyakori üzemzavarokkal küszködő košicei üzem rovására írható. A kalinovői üzem dolgozói viszont 100,7 százalékra teljesítették a samot-építőanyag gyártásának májusi tervét és a Banská Belá-i üzemben 3,4 százalékkal túlszárnyalták a kvarcmészkő-téglák előállításával kapcsolatos feladatokat. ÜJ SZÖ 4 * 1962. június 12.