Új Szó, 1962. június (15. évfolyam, 149-178.szám)

1962-06-23 / 171. szám, szombat

H ii s z é v e már... •v^'-n.

. Evžen Rošický AZ UTCA, mely nevét viseli, a prá gai Kinský parsoi szegélyezi A ház az ötödik emeleti barátságos kis la kás, csak úgy min annak idején mintha mi seri; történt volna, mb is madárcsicsei géstöl hangOí A nyitott ablakon keresztül beáram lik a park ózondús, tiszta levegője. Az incselkedő nyári nap sugarai jókedvükben hol a karosszékre, hol pedig a benne pihenő matróna fáradt arcára telepszenek. Vidámságot, életet hoznak magukkal és bár enyhítik a múlt fájdalmát, eltörölni, meg nem történtté tenni mégsem sikerül. Hogyan is felejthetné el az anyai szív szeretett fiát, hogyan is törődhetne bele a fasiszta fenevadak kénye-kedvére kiszolgáltatott egyetlen szemefénye, ártatlan gyermeke elvesztésébe? Lehetetlent kívánnának Evženie Rošickától, a 75 éves, korához képest ma ls friss észjárású, aránylag mozgékony, fürge édesanyától. Lehetetlent kívánnának kortársaitól, elvtársaitól, barátaitól, ismerőseitől, akik közt élt, dolgozott, akik szerették, becsülték. Evžen Rošický korai halála mindenkor fájó emlék marad. Elvesztésébe nem szabad beletörődni 1 — Június 9-én történt — emlékezik az ezüsthajú nénike. Reszkető kezével leemeli a falról az egyik fényképet, miközben fénytelen, öreg szeméből kitöröl egy árulkodó könnycseppet. — Nem kellet volna meghalnia, ha szót fogad ... Előre figyelmeztették, hogy rejtőzzön el... Nem tette... Huszonnyolc éves volt... Fiatal életével 1942. június 25-én fizetett az ^igazságért... húsz éve ... AZÓTA ÄRVA a kis lakás, azóta él a fiát örökké gyászoló Rošický néni egyedül, egymagában, emlékeinek, meg a pártnak ... — Nem bántam meg, hogy gerincesnek, kommunistának neveltem abban az időben, amikor „bűn" volt kommunistának lenni, amikor üldözték azokat, akik kitartottak politikai meggyőződésük mellett, amikor a fasiszta gyilkosok illegalitásba vonult pártunk tagjainak kivégzésével szórakoztak. Az idős asszony ajkai körül e szavaknál hirtelen kemény, elszánt vonás jelenik meg: — Nagy szerencse volt a bajban, hogy akkor éjjel, amikor érte jöttek, legalább azok, akiket itt a lakásban rejtegettünk, már nem voltak nálunk. — Halvány mosoly suhan át arcán : — Nem először történt, hogy menedéket adtunk politikai üldözötteknek — sóhajt fel. — Mennyi izgalomban, mennyi örömben volt réjEvžen Rošický: Äz országutak és járdák munkásai szünk egy-egy jól sikerült akció után . .. A birodalmi gyűlés gálád felgyújtását, a cseh fasizmus fellépését, nem nézhették tétlenül a nemzet haladó erői Természetesen a diákság, a főiskolások'sem. Harcoltak, tüntettek, manifesztáltak, demonstráltak, vitáztak, ahol alkalom kínálkozott rá. Űj, haladó szellemű diákszervezetek, folyóiratok létesültek. EVŽEN ROŠICKÝ, a kiváló sportember, újságíró és'irodalmár, a politikailag öntudatos, az igazságért küzdő ifjú hős nem vonta ki magát egyetlen akcióból sem. Mindenben tevékenyen részt vett, mindenütt ott volt, ahol csak szükségesnek bizonyult. Tagja volt az úgynevezett olimpiaellenes bizottságnak, mely azért harcolt, hogy megakadályozza az olimpiász megrendezését a fasiszta uralom alatt nyögő Berlinben. A spanyol polgárháború idején azoknak a soraiban volt, akik a demokratikus spanyolokat támogatták. Az újságíró Rošickýnak a Haio noviny, a Rudé právo, a Rozsévačka, a Právo lidu, a Star sjwrtújság hasábjain sok harcos írása látott napvilágot. Újságírói tevékenykedéséről még akkor sem mondott le, amikor a fasiszták megszállták hazánkat. Ellenkezőleg, abban az időben még többet, még élesebb hangon ír. Szenvedélyesen szónokolt a kommunista diákfrakcióban, a kulturális estéken, a művészek klubjában, a munkás testnevelő egyesületekben rendszeres agitációs munkát fejtett ki. Ismerte a nálánál jóval idősebb Július Fucíkot, meleg barátság fűzte Vladislav Vancurához... Az önfeláldozó, fáradhatatlan sportbajnok ,a test kultúráját egyesíteni a lélek kultúrájával" jelszó jegyében élt. Gyakran járt külföldön, főleg Franciaországban. Ott ls, mindenütt, mint az atlétikai versenyek résztvevője, mindig az eszmét, az igazságot hirdette. A francia népfront párizsi manifesztációját követő Ifjúsági sportjátékokon való szereplése a nemzeti stafétában — 800 m-es távfutása — kimagasló teljesítmény volt. Dicsőséget szerzett vele hazánknak. Éppen ennek .a felejthetetlen eseménynek az emlékére a felszabadulás óta Prágában minden esztendőben megrendezik az Evžen Rošický nevét viselő könnyűatlétikai emlékversenyt A sportolók hagyományos találkozója ez a nap a strahovi stadionban, ahol bajnoki versenyre kelve, kegyelettel adóznak nagy elődjük, példaképük emlékének. — MÉG MA is ereje teljében volna — sóhajt a karosszékben az anyóka. — Mint annyi ezernyi társát, őt is elragadta tőlem, valamennyiünktől a fasiszta rémuralom A kobylisyi lőtéren teljesedett be sorsuk... — Az öreg szemek ismét könnybe lábadnak, elfátyolosodnak, a hang elcsuklik, de néhány pillanat múlva új erőre kap. így buzdít: — Én már öreg vagyok, maguk azonban fiatalok. Harcolniuk kell, körmük szakadtáig, bátran, félelmet nem isjiierve, mint a fiam és annyi sok társa tették, hogy vissza ne térjenek, meg ne ismétlődjenek a borzalmas idők... Ha újra kezdhetném , az egyetlen fiamat, aki számomra a legdrágább volt, megint csak így nevelném ... KARDOS MÁRTA A közeljövőben emlékezünk meg Käthe Kollwitz (1867—1954) világhírű német rajzmíívésznő születésének 95-ik évfordulójáról. Ez alkalomból Käthe Kollwitz A szövők lázadása című grafikai sorozatból közlünk egy művet. (CTK felv.) r« zen a héten nagyon tűzött a " nap. Amikor a köveken ültem és a kockákat figyeltem, szinte égettek. A homoik forró volt, csak úgy áradt belőle a por és kiszárította a torkot. A kalapácscsapások rendszertelen ütemben zengtek, úgy verdesték a kockákat a homokba. És abban a külvárosi utcában olyan hőség volt, hogy sehol sem lehetett nagyobb, annyira melegített a nap, meg a kövek is. — Nem ikap napszúrást, hogy így reggeltől estig ezen a tűző napon dolgozik — kérdeztem. — Ugyan már, olyan a hátam mint a cipőtalp. Jó pár éve égeti már a nap, még télen sem fakul ki. Olyanok vagyunk mind, mint a született négerek, az uszodába se kell járnunk. Bumm, a kalapács a kockát érte és könnyedén még egyszer megsimogatta, hogy hozzáilleszkedjék a többihez. Majd megfordult a kezében és a másik oldalával, ott, ahol | ásószerű nyúlványban végződik, a homokban egy kis gödröt vájt. Elnéztem a kövezőmunkás kezét. Barna, sovány, erektől kidagadt kezek, kiszélesedett újjhegyekkel. Kemények .esetlenek, mint azok a kövek, amelyekkel dolgoznak, a munkáskezek mindig átvesznek valamit a tárgy jellegéből, amelyet megmunkálnak. A gépészek keze érzékeny, mint masináik kerekei, a favágóké száraz és bütykös, mint a göbös fáé és a kövezőmunkásoké súlyos, mint a kő. A tenyerük szinte szögletesen kérges. — Egyik kőkockát a másik mellé rakták, egyiket a másikhoz pászították; az egyik kissé ferdére volt faragva, világos, hogy egy másik illett hozzá, amelynek kiszögelő sarka kitöltötte a rést. — Annyi utcát köveztem én már, uram, hogyha leraknák azt e ren,geteg követ, az utca biztosan elvezetne legalább Český Brodba, talán még tovább, egészen Kolínig. 25 év, nem csekélység... Köveztem én már utcát Prágában, akkor még sokkal kisebb volt a város, hajaj, mondjuk Bubenecen. Amikor a podbabai országúton dolgoztunk, akkoriban csupa szántóföld volt ott még minden. És az országutat, ha jól emlékszem, körtefák övezték. Még éretlen volt a gyümölcs, de mégis levertünk néhányat ebédre, hogy csillapítsuk vele szomjúságunkat. Egyikünk, egy bizonyos Franta Pálavecký nevű úgy teletömte vele a bendőjét, hogy három napig feküdt és azt hitte, rák mászott a hasáb"a. Ma házak és utcáik vannak arra, a körtének és gabonának nyoma sincs. A

kövezőmunkás kalapálása közben csak úgy nőttek kezei alatt a sorok. A bal térde zsákvászonba bugyolálva és mindig a földön. a másik a melléhez húzva. Ilyen görnyedt helyzetben tölti a kövezőmunkás életének legalább egyharmadát. — Nem olyan egyszerű rendes utcát burkolni. Ha csak ránéz az eimber, éreznie kell, hogy az a kövezet szolid munka, nem pedig valami kontárkodás. Sima felületűnek kell lennie, a járda felé valamivel alacsonyabbnak, sehol sem szabad meghajlania. Az embernek tudnia kell, milyen a föld alatta. Olyan is van, amelyik emelkedik, músutt süllyed, ha a kövezetet nem erősítik jól egymáshoz a kockák nem tapadnak össze. Van úgy, hogy ráesik az eső és egyszerre „összegyőrődik" mint egy cafat rongy. Szem kell hozzá, hogy az ember a városban észrevegye: ott összeomlóban van, amott a kockák nem illenek egybe. Mert hát tudja, az is művészet, jó utcaburkolatot csinálni. Egy marék homokot szétszórt a kockákon, a kalapács lapos részével a hasadékokba kente, majd odanyomkodta, egészen úgy, mintha a buktát hintenék be porcukorral. — Rosszabb a járda kövezése, mert ott a kockák nem oly egyenletesek és egyformák és jobban is kell ügyelni, melyiket, hová teszsziik. Az embernek ügyelnie kell a mintára és a színre, arra, hogy merre irányul a járda, hiszen egész hosszában szabályos sávok és rombuszok szövik. Ehhez már gyakorlott szemre és kézre van szükség. Ha csak ránézünk a kőkupacra, abban a pillanatban tudjuk, melyik kocka felel meg és melyik kettőt kell egymás mellé tenni, hogy szabályos négyzetet képezzenek. A járdáról felismerhető a kövezőmunkás ízlése és a szép iránti érzéke. Nem tesz semmit, hogy csak járdáról van sző, amelyen az emberek gyakran gondolatok nélkül járkálnak. Ha rosszul csinálnák, mindenki azonnal észrevenné. És mi történne, ha valamelyik minta szegélye nem iönne ki? Nincs vonalzónk, mint a mérnököknek, a föld nem is papír és inégis pontosan csináljuk, mintha vonalzóval dol®znánk. Nézze csak meg a prágai jáAlát, hogyan futnak össze a sarkok egyetlen egyenesbe, nem hajnalnak el se jobbra, se balra. Öröm járni rajtuk. Nem igaz? ozépen elbeszélgettünk. A köve" zőmunkás lassan, megfontoltan mindig egy darabbal odébb térdelt, majd visszafordult, aszerint, ahogyan a sor futott. És a nap tűzött, forrón szórta parazsát. A köcezőmunkások kezei alatt fáradhatatlanul halad előre az új országút. K. M. fordítása. Szerafim Szevernyak: OTTHON A

behavazott utat, a fehér hógöröngyös bokrokat, a végtelen hómezőket enyhe kék fény öntötte el. A lég nedves volt és hideg. A meszszeségben, ahonnan lassan völgybe ereszkedett az út, békés jüstgomolyagok keltek. Ott a falu. Az alig felismerhető úton, a hógörgetegeken át egy tizenöt év körüli fiú, Filip baktatott. Vadonatúj, pitykés, rézgombos köpeny volt rajta, a fülére kerek tiszti sapkát húzott; lapos ellenzője csillogott, akár a tükör. Az ellenző alatt két koromfekete szem ragyogott, teli nyugtalansággal. A fiú fekete arca rézszinüre gémberedett a növekvő hidegben. Filip egyik kezében zöld ládát, a másikban fehér, börfogantyús fenyődeszkát cipelt. Rajztáblát, amilyent a műszaki rajzolók használnak. Egyszeregyszer térdig süppedt a hóba s belebotlott egy-egy göröngybe, aztán újra nekidurálta magát, és folytatta az utat. A messzeségben a falu ragyogott. Két jó órája már annak, hogy Filip leszállt az állomáson, s elindult a lipeni útra, a puszta, havas mezőkön át. Ha az ember a hosszú úton egyedül gyalogol, sok minden jut eszébe. Filip is annyi mindenre gondolt. A bizonyítványára, amelyet odadugott a kabátjába, a szíve fölé, az internátusban töltött vidám újévi éjszakára, a ruscsuki állomás kavargó forgatagára, ahol zavartan futkosott a peronon, s megszólított egy forgalmistát: „Ké•k Fiatal bolgár író elbeszélése a mai bolgár életről. rem, mikor indul a vonat Balcani felé?" Most pedig, hogy közeledik a faluhoz, nyugtalanító gondolat ötlött fel benne, ez nyomja a lelkét: hát a faluban kihez menjen? Melyik ajtón kopogtasson, ahol a kedvéért ki is nyitnak? Kinél hagy f a a zöld ládát és a rajztáblát? Ki fogadja be úgy, mint a saját gyermekét? ... Még esak pár éve annak, hogy Filip foszlott ingben, foltos nadrágban szaladgált az utcákon, s a gyerekek utána száladták: „Hess, varjú, varjú!" Ügy bizony, akkor még az egész világ számára csak egy akármilyen fiú volt Filip. Anyja kicsi korában meghalt, nem emlékszik az arcára, apja pedig elment valamelyik völgyi faluba. Miután Filip elvégezte a harmadik osztályt, dolgozni vitték a gazdaság kovácsműhelyébe. A tűz mellett, a melegben lócát tákoltak neki, a mester hazulról gyapjútakarót hozott, és Filip a kovácsműhely inasa lett. Hajnaltól napestig nyomta a fújtatót. Néha pillantása a parázsra tévedt, amely kivörösödött a fújtató lélegzetétől; az izzó vasdarabot bámulta, amelyből szikrák repültek a műhely különböző zugaiba; nagyon szerette volna a kalapácsot is kezébe venni, és ütni, verni, vágni a vasat, ahogy Neno mestertől látta. Kapák, fejszék, ekevasak sorakoztak volna neki is a keze alá. Hogy tudja meg a világ: ezt a sok mindont Filip hozta létre. T^-s ez a vágya különösképpen ákCy kor nőtt meg, amikor megpihent, és a mester így szólt hozzá: — Nagyapád, Filip, Isten nyugosztalja, nagy mester volt. jó mester, legjobb ezen a környéken. A mesterséget magától tanulta meg. En mester voltam, oklevelem és saját műhelyem is volt, de sokszor mentem hozzá tanulni. Az öreg Filip nem dolgozott. — rajzolt. A keze alól kikerült fúrók jobbak voltak a gyári fúróknál. Aranykeze volt az öregnek! Csak jó munkát csinált. Tudott tűt, varrótűt, söt biztosítótűt is készíteni. Ha szófogadó leszel, ha lelkiismeretesen dolgozol, te ls lehetsz még ilyen mester. A tehetség az ember vériben van. Eleinte Filip hitetlen, nagy szemekkel hallgatta a mestert; úgy érezte, csak tréfál. Hogyan készíthet egy öreg cigány, aki még csak nem is tanult mesterséget, olyan tűt, mint a gyár? De este, amikor a lócára telepedett, és akár a selyemhernyó, a pokrócába burkolódzott, nem tudott mindjárt elaludni, hanem a mester szavai jutottak eszébe. Kitűnő mesternek képzelte magát, még nagyobbnak és ügyesebbnek, mint a nagyapja. Es ő is tud majd kis tűket készíteni, fénylő acélból. Es mindenki őt dicséri majd, a falu asszonyai áldják ügyességét. A fiú megszerette a munkát; minden elmúló nappal ügyesebb lett. Neno már fontosabb dolgokat bízott rá, s mindenkinek eldicsekedett, hogy a fiú a mesterséget milyen rövid idő alatt sajátította el. Este az emberek az iroda előtt gyűltek össze, s a kovács ilyenkor ezt mondotta: — Filipből ember lesz, ezt komolyan mondom. — Egész nap le nem veszi a szemét rólam, mint hogyha egyenesen el akarná lopni tőlem a mesterségem minden titkát. Kovács vér kering az ereiben ... Az öreg Filiptől örökölte ... Egy nap, a lipeni gazdaság földjét szántó egyik traktorista bejött a kovácsműhelybe. Neno nem volt ott, anyagért ment a városba. A traktorista addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg Filiphez fordult: — Hallgass ide, fiam. Egy tengelyre volna szükségem, amivel össze tudnék kötni két ekét. A traktorom erős, két ekével is tudnék szántani, tehát ... így többet is szántanék. — jó, jó, de a mester nincsen idehaza. — Ogy, hát te miért vagy itt? Azért, hogy a jújtatót nyomjad? Filip rákvörös lett erre. A vállalkozó szellemű traktoristára nézett, gondolkozott egy kicsit, azután határozottan jelelte. — Jó, meglátom, mit tudunk csinálni. — Azt akarom, hogy ilyen legyél, te legény. En is segítenék neked. Csináljuk meg ketten. N

ekikezdtek, és egész nap dolgoztak. Alkonyatkor nagy nehéz vasrámát raktak a kocsira, s kimentek a mezőre, ahol a traktor állott. Néhány perc alatt Filip összecsatolta a két ekét. Örömet és büszkeséget érzett, hogy a saját kezével, a mester jelügyelete nélkül végezte el ezt a munkát. Erre a gondolatra erősnek érezte magát, eltelt saját erejének a tudatától. A traktorista, aki eddig folyton körülötte forgolódott, s hol kérdezett valamit, hol meg tanácsokat adott, fölugrott a traktorra, s elindult. A traktor mögött a két eke annyira öszszeforrott, mint hogyha a vasakat a gyárban forrasztották volna össze. Az ekevasak a földbe nyomulták, s a tábla hosszában megforgatták a földet. Filip egy pillanatig tűnődve nézett a gép után. Mintha hirtelenében megnőtt volna, akárcsak a mesében, és az ereiben erősen lüktetett a vér. Egyszerre úgy érezte, hogy traktort is tudna már készíteni. Amikor pedig a traktor megfordult, és új barázdába fogott, s odaért a kis kovács-fióka elé, a traktorista menetközben odakiáltotta: — Bravó mester! Aranykezed van Valóságos mérnök vagy. Tanulnod ké ne! Hagyd inkább, hogy mások pat kolják a szamarakat.. s A traktorista szavaitól Filip szeme tágra nyílott. Örvendezett is e szavaknak, de meg is zavarodott tőlük, olyannyira, hogy szeretett volna a legény után szaladni, s megkérdezni tőle, hogy komolyan beszélt-e, vagy csak csúfolódott. De a gép már eltűnt a a fiú bámész szeme elől, eltávolodott, maga mögött hagyva a két eke barázdanyomát. A traktorista szavai úgy elvesztek a motor fehér füstjével együtt, mint hogyha soha nem is hangzottak volna el. A szavak azonban mégis beférkőztek a kis kovács szívébe. Filip már nem gondolt nagyapó biztosítótűjére, elméjében csábítóbb dolgok fordultak meg. Valójában nem adott magának számot arról, hogy tulajdonképpen mit is kéne csinálnia. Kínzó gondolatainak tömegéből világosan kirajzolódott az a kívánsága, hogy tanulni szeretne. Egy nap aztán, amikor a munka bevégződött már, és a mester megmosakodott, s menni készült, Filip odaállott eléje: — Mester, tanulni szeretnék. — Hát tanulj, fiam! Azért vagy itt, hogy tanuljál... — Nem ... én... iskolában szeretnék tanulni. — Mit beszélsz, hé? Iskolában. Miféle iskolában? F

ilip lesütötte a szemét. A leielet a nyelve hegyén volt, de félt megszólalni. Körülnézett, erőlködött, aztán mégis bátorságra kapott: — Technikus szeretnék lenni! Ilyenféle iskolába járnék, ha lehet. — Hallj oda te! — csodálkozott Neno, és fekete, napbarnított arcán két ránc futott végig. — Tehát technikus? Tán éppen mérnök szeretnél lenni, mi? Micsoda gyerek. Amikor minden jól megy már. Mi ütött beléje!... — és Neno elindult hazafelé, és nem ment be az irodába, ahogy ezt máskor szokta. Filip tisztában volt azzal, hogy megÜJ SZO 6 * 1962. június 23.