Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-12 / 129. szám, szombat

<(/SSSSSSSS/SSSSS/S//S/////////////////////^^^^^ Ami a riport elé kívánkozik Aki idegenben jár, az különösen útja végén óhatatlanul az elé a feladat elé kerül, hogy a látottakat és hallottakat felmérje és egybevesse otthoni tapasztalataival. Néha a táj vagy egy műemlék sürget, hogy viszszapillants, máskor égy múzeumi látogatás vagy színházi est ad erre okot, mégis a leggyakrabban az ember és problémája az, amely a legmélyebb élményt adja és arra késztet, hogy emlékezz és visszatekints. Bizonyára sokan vannak velem úgy, hogy bár szívesen és fenntartás nél-. kül gyönyörködünk az arra érdemes-; ben, élvezzük az idegennek minden varázsát és nem fékezzük le elragadtatásunkat, az összehasonlítás végül legtöbbször az otthon javára döl el. Merem állítani, hogy ez nem szűkre határolt patriotizmus, helyi érdekű hazafiság, hanem a hazai táj, otthonunk emberének, múltjának és jelepének igazi becsülése. De van Itt még valami, egy másik érzés is, amely a visszapillantással párosul: elfog a mulasztás tudata. Egy nap felmerül benned a gondolat, hogy a nagy élményt, amit idegenben hajszolsz, otthon is meglelheted. Lépten-nyomon rábukkanhatsz, ott van előtted, a közeledben, elérhető távolságban, csak gondosabban körül kellene nézned, hogy meglásd és megragadd. A mulasztásnak ez az érzése ejtett meg engem ls, amikor már harmadik napja ismerkedtem Hronovval, a cseh műkedvelő színjátszás Mekkájával, Alois Jirásek szülővárosával. Egyetlen probléma hozott ide: hogyan élnek ebben a keleti cseh kisvárosban a Csallóközből idekerült fiatal magyar lányok, milyen a munkájuk és életük, ezer lelket számláló város — beleértve a vele egybeépült öt falu lakosságát — ilyen impozáns, nyolcszáz férőhelyes színházzal rendelkezik? Csak azért, mert itt született Alois Jirásek, a cseh kritikai realizmus vezéregyénisége, a huszita kor megéneklője, számos történeti regény, krónika és színmű zseniális szerzője? Nos, jórészben az ő halhatatlan életművének tudható be, hogy a színház felépült, de talán ez egymaga nem lett volna elegendő, ha Hronov nem rendelkezik olyan patinás huszita múlttal és egy évszázaddal ezelőtt nem jegyzi el magát a színjátszással és azóta szüntelenül nem ápolná a zengzetes cseh szőt, a forradalmi gondolatot — hol kocsmák dobogóin, hol vendéglők tenyérnyi színpadain, végül 1930 óta a kőszínház kitűnő akusztikájú, technikailag elsőrendűen felszerelt színpa-: dán. A véletlen úgy akarta, hogy még aznap bekerüljek a színházba és magára a színpadra is, ahol Borisz Gorbatov „Északi fény" (Zákon zimného táborbaj című drámájának második előadására készülődtek a műkedvelők. Az alkotó ereje teljében, 46 esztendős korában, 1954-ben elhúnyt Gorbatov igen Jeles prózaíró volt, de a „Legyőzhetetlenek" kivételével nem alkotott jelesebb, maradandó értékű színművet. Az „Északi fény" egyik elbeszéléséből készült és bár vannak erősebb drámai jelenetei, egészében nem lenyűgöző színpadi mű. A hro-i novi műkedvelők mégis műsorukra vették, mert vannak értékei, a szovjet közösség emberformáló erejéről ad tanúságot és így tagadhatatlanul van nevelő célzata. Az élményt — hozzáteszem: a váratlanul nagy élményt — így nem a dráma, hanem a műkedvelők játéka adta. Nem lepett meg különösebben, hogy szívvel-lélekkel, példás lelkes-. Jelenet Jirásek „Az emigráns" című drámájából. [Lyer felvétele.) hogyan Illeszkednek bele a számukra merőben idegen környezetbe, vajon gyökeret tudnak-e verni itt, megtalálják-e mindazt, ami után vágyódnak, munkájuk mellett a pihenőt és tiszta boldogságot, vagy afféle átmeneti állomás ez a szép kisváros és a honvágy hamarosan visszakergeti őket szülőfalujukba? Olyan kérdés ez, amely számtalan újat vet fel és amelyre — úgy érzem — nem lehet futó benyomások alapján felelőtlenül felelni. És íme, egy-két nap kellett csak, hogy az útnak ez a szűkre határolt célja ebben a nehezen Induló tavaszban kiterebélyesedjék, új ágakat hajtson és ma ott tartok, hogy már térképezek, keresztmetszetben kezdem nézni egy nagy múltú cseh városka életét — nem utolsósorban talán azért, hogy alkalmam nyíljék összehasonlítani az elém kerülő problémákat a mi itthoni problémáink-: kai. De hadd kezdjem ezt az ismerke-: dést úgy, ahogy megesett. Cseh műkedvelő színj'átszók közt Vasárnap van, alkonyba hajló délután és pár percnyi napsütés enyhíti az áprilisi makacs hideget. A friss szélben és enyhe napsütésben jól esik az első séta, ismerkedni a kisvárossal, felfedezni érdekességeit, Jirásek ősöreg, fából épült szülőházát, a mester bronzszobrát a kis parkban, a huszita idők harangtornyát fenn a domboldalon és lent a nagytéren a színházat, amelyben évről évre hajlékot kapnak a műkedvelő színjátszás országos versenyének kerületi győztesei, hogy itt nyolc napon át tartó nemes vetélkedésben eldőljön, melyik csoportot, rendezőt és színjátszót 11-. leti meg az elsőbbség dicsősége. Lenyűgöz az első benyomás és nyomban felötlik bennem a kérdés: hogyan lehetséges, hogy ez a tízséggel játszanak, hiszen ez elenged-: hetetlen vonása a műkedvelő színját-: szásnak. Lelkesedés és akaraterő nélkül megfeneklene a legjobb szándék is, de egyenesen bámulatba ejtett já-, tékuk magas színvonala, a szenve-: délynek és átélésnek az a hőfoka, amely minden figurát elevenné tett és az a tudatosság, amellyel a színmű eszmei mondanivalóját kibogozták és felszínre hozták. Nem akadt itt hamis, dilletáns hang, suta mozdulat, eldarált szerep; ezek a műkedvelők úgy éltek és játszottak a színpadon, mintha évek óta ez volna a mesterségük; valóban kivételesen művészi volt amit adtak, játékukon érezhető volt, hogy egy teljes évszázad színjátszó hagyományával rendelkeznek, de tisztában vannak azzal Is, hogy hivatást, küldetést teljesítenek és ez a küldetés nem tűr félmunkát, selejtet. Néhány szó a hronoviak műsorpolitikájáról Előadás után felmentem a színpadjukra és éjfélig elbeszélgettem a Gorbatov színmű előadásának szereplőivel, a főszerepet kitűnően alakító Miroslav Houštäk mérnökkel, a csoport legtehetségesebb rendezőjével és színészével, Miloslav Benda elvtárssal, az „Északi fény" rendezőjével, akivel másnap hivatalában, a helyi nemzeti bizottság épületében újból összejöttem, mert a HNB elnökhelyettese. El kellett mondanom benyomásaimat a darabról, az alakításokról, a rendező munkájáról, a jelmezekről, maszkokról, a színpadképről és világításról — bámulatos szakértelemmel tudják kivallatni az embert — aztán ők feleltek az én kérdéseimre. És itt már némi világosság derült a „rejtélyre", mert eleinte valóban rejtély volt számomra, honnan veszik ezt a nagy játékkultúrát, ezt a tudást és biztonságot, honnan van ez a tucatnyi tehetség, s hogyan lehetséges, hogy a kezdő fiatalok tehetség dolgában felveszik a versenyt az idősebbekkel. Benda elvtárs ma a Gorbatov drámát rendezi, a hét végén pedig Mesterházi Lajos „A tizenegyedik parancsolat" című színművének olvasőpróbáján vesz részt. Az írót, a színmű főszerepét játssza és a darab rendezője, a fiatal Karel Novotný viszont a Gorbatov darab egyik szerepében győzött meg színjátszó képességéről. A fiatalok száma nagy a csoportban, a három évtizede mükedvelősködő apa elhozza húszesztendős fiát — erről a Mesterházi darab első próbáján győződtem meg —, és meglepő az is, hogy mérnök, műszaki rajzoló, textilgyári hivatalnok együtt játszik a sofőrrel, gépírónövel és nem tudni, ki a kétkezi dolgozó köztük, mert a kultúra egy szintre emeli őket, elmossa a különbségeket; egyformán értik a szerepüket, egyformán találó az elemzésük, érzik szavukon a tapasztalat, de nagy az ügy szeretete és forró a lelkességük, amely a fárasztó munkanap után is frissé, a szép és nemes iránt oly fogékonnyá teszi őket. Az első találkozásunk azzal végződött, hogy meghívtak a Mesterháziszínmű olvasópróbájára és megkértek, hogy beszéljek ott az íróról és e magyar drámaírásról. Olyan élményben volt itt részem, amelyhez hasonlót otthoni műkedvelő színjátszóink körében csak igen ritkán élhettem meg. — Hogyan jutottak ehhez a magyar darabhoz? — kérdeztem a fiatal, rokonszenves rendezőtől. — Évekkel ezelőtt nagy sikerrel játszottuk Gergely Sándor Vitézek és hősök című drámáját és az idén ismét magyar darabot akartunk bemutatni — válaszolja Novotný elvtárs. — Több új darabot olvastunk el és erre esett a választásunk, mert ennek komoly és mély mondanivalója fogott meg a legjobban, de sZínszerűnek és nagyon aktuálisnak ls találjuk. — Nagyszerű a választásuk — válaszolom, mert Mesterházi színjátéka valóban értékes alkotás, méltóan reprezentálja a korszerű új magyar .drámát és bizonyára nagy sikerük lesz. Elmondom, hogy a próba idején a szerző éppen Berlinben tartózkodik, ahol a Gorkij-Színház mutatja be darabiát. És jól esik, hogy nem esett valami könnyű fajsúlyú magyar darabra a választásuk. Az olvasópróba hangulata meghitt, az író feleségének szerepére Ljuba Habrová készül, oly megértéssel olvassa, szinte éli, formálja ezt a nehéz szerepet, hogy nem kételkedem: a júniusi bemutatón a Vassa Zseleznová, a Maryša és a többi nagy alakítása után ismét nagy sikere lesz. De felkészülten jönnek a többiek ls mind és észre sem vesszük, közel éjfélhez jár az idő, amikor az olvasás és vita befejeződik. Közben több száz szebbnél szebb fényképből próbálom kiolvasni az utolsó évek munkáját és meglepetésem egyre nő. Micsoda gazdag műsor és milyen nagy nevekl A világ drámairodalmának mennyi kimagasló alakját találom a műsorukban! Shakespeare, Moliére, Osztrovszklj, Csehov, Gorkij, a cseh klasszikusok, J. K. Tyl, a Mrštik testvérek és természetesen a város nagy szülöttje, Jirásek, majd Čapek, Vančura, a mai cseh írók, a szlovák Karvag, de Ib-; sen, Shaw, Tennessee Williams, Miller, Kruczkovsky, Rozov, Eduardo da Filippo és folytathatnám a felsorolási anélkül, hogy olyan szerzőt kellene említenem, akinek neve holnap a feledés homályába merül pillanatnyi sikert jelentő selejtjével. Zenés vígjáték, olcsó bohózat nem szerepel műsorukon, most a magyar Mesterházi van soron és jövőre — évente öt-hat bemutatójuk van — talán a Liliomfit Játsszák, mert magyar klaszszikus bemutatását is tervbe vették. Olyan ez a program, hogy fájő szívvel gondolok otthoni műkedvelő csoportjaink szegényes műsorára és bizony le kell szögeznem, hogy ez itt a helyes, példaadó út, amelyet nem egy tehetséges városi színjátszó csoportunk követhetne, amennyiben hasonlóan átérezné, hogy a műkedvelő színjátszás ma a rádió és televízió korában sem vesztette el jelentőségét és küldetése szerepkörét. EGRI VIKTOR Igor Sztravinszkij világhírű orosz zeneszerző hetvenedik születésnapja alkalmából a Leningrádi Kis Operaszínház a nagy művész több balettjét viszi színre, így az Orfeus-t is, amelynek egyik jelenetét felvételünkön láthatjuk. A főszerepet V. Panov játssza. (CTK—TASZSZ felv.T JEVGENYIJ JEVTUSENKO: A VISSZATÉRÉS A Lenin-proszpekt szép során lakom. A házmester minden reggel seper és söprűje szivárvánnyal rokon. És minden reggel várva várok itt új újdonságot, mindig valamit — fölserkenek és fölkattintom nyomban a rádióm kerek gombját és várok és új híre megint szívembe dobban... Szimbólum már — mosolygok — mindannyiunknak a vénnek és a lenszőke porontynak hogy ez az út, a nagy Lenin-proszpekt az űrhajósok vissza-útja lett. Hisz ők ott fent a csuda napokon ha szálltak fenn csillagzó porokon Leninnel szóltak — szótlan is vele! — hozzájuk szólt fönt szilárd szelleme. Ű látta őket mindeneken át és látta azt a csillagűző vágtát és látta jól őket száguldani s tudta, hogy ők a tanítványai. A Föld s a csillag embere Lenin. Csodásan egy őbenne föld meg csillag. Ne ámulj utunk véletlenein: nem véletlen, hogy lobogók alatt hol virágok tisztelgőn nyílnak a Mauzóleum fényeiben áll mind, ki csillagról földre visszaszáll s jelentést tesz szűkszavún neki mind „Sikerrel járt a repülés megint annak rendje s módjai szerint." S tudom, Lenin meghallja szavaik szemét se nyitja s elmosolyodik. Bodor Pál átköltése EVA JILKOVÁ! Az volt a szép! — Statné, Statné! A Gyurka fia ... — Az ég szerelmére, csak nem ütötte el valami? — és ... Klári lányom! A fia behúzta őt a bokorba! — Mit? Még, hogy az én fiam? Talán a maga lánya húzta a fiamat! Az én fiam Jól nevelt, de a maga lánya már kinézésére is ... De mit állunk itt? Siessünk utánuk, amíg nem késő! Hiszékeny fiú, s itt van ni, a lány behúzza őt a bokorba! Futottak. Á bokor nagy, sötét és rajta hófehér virágok pompáznak. — Ez lesz a látványosság! — lihegte VyzJánekné. — Köhintsünk, ha már se csengetni, se kopogtatni nem lehet. Köhögtek, teli tüdőből. — Nyavalás kölyke! Az én lányomat, szegény ártatlan gyermeket! — A maguk Klárikája is megéri ' a pénzét, pfuj! Az én fiamat, ilyen ártatlan báránykát! Ez aztán a fiatalság! Köhögtek tovább, de azok a virágzó bokor alatt nem adtak életjelt magukról. Csak a suttogásuk hallatszott. De még ilyet! — Jaj, ha elkésünk! — kiáltott fel a két mama és félrehúzták az ágakat, tépve a fehér virágokat. Mit számított most a virág? Hát azok ketten? Ott voltak. A fizikát ismételték. A mamák megrökönyödve hátrálták. Szaporán szedték lábukat, vissza se tekintettek, pedig a bokor továbbra is csak sötét volt, a virágok meg fehérek! — Ezek a mai fiatalok — sóhajtozott Statné. — Ilyen gyönyörű idő, hát a mi időnkben ilyesmit...? — Nem — rázta a fejét Vyzvánekné és megeredtek a könnyei. — Hja, a ml nemzedékünk egészen más volt, fiatál és erőtől duzzadó! Voltak eszményeink. A szerelemről egyetlen pillanatra se feledkeztünk meg. Éppen az volt benne a szép. Es itt van ni! Gyönyörű bokor fehér virágokkal, ők meg... Ez a mai fiatálság! Teljesen romlott. Megeredt az eső. (Zs. L. ford.) , m •••••''••••••••q ÜJ SZÖ 6 * 19B2. május 12. «