Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-12 / 129. szám, szombat

KUBAI RIPORT DÉL-VIETNAMI RIPORT \ bukijovcei papír- és cellulóz gyár. BULGÁRIAI TUDÓSÍTÁSUNK Világújdonság • Bulgáriában a negyedik ötéves tervben négy olyan papír- és cellulózkombinát épül, amelyben a cellulóz­gyártás hagyományos anyag­alapja, a fa helyett szalmát, kukorica- és napraforgókórót, valamint a fafeldolgozó ipar hulladékanyagát használják fel. A vracai kerület Bukijovce községében épült kombinátot április 1-én helyezték üzembe. Az üzem évente 80 000 tonna papírt és cellulózt termel. Újabb kombinát épül Silistrá­ban és Szófia mellett. A ne­gyediket Svistova város köze­lében építik. Ez a negyedik bolgár ötéves terv legnagyobb építkezése lesz s évente any­nyi műfonalat gyárt, ameny­nyit másfél millió juh gyap­jújából lehet készíteni. Bulgária néhány éven belül megsokszorozza papír- és ce­lullózgyártását. Jelenleg éven­vente 57 000 tonna papírt és 21000 tonna cellulózt termel. A bukijovcei üzem világúj­donságnak számít, mivel a pa­pírt és a cellulózt szalmából gyártja. A papírt és cellulózt jelenleg világszerte bükk- és íenyőfából állítják elő. Ez aránylag drága és egyes or­szágokban hiányzik az ehhez szükséges famennyiség. • Csehszlovákia, az NDK 5s Lengyelország tudományos agyüttműködése megoldotta szt a problémát, úgyhogy ma már szalmából és más egyéb növényből is gyárthatnak pa­pírt és cellulózt. Bulgária Ro­mánia után a második állam, amely ezt a nyersanyagot a papírgyártásban használja. A próbaüzemeltetés sike­rült. Az NDK-ból kapott be­rendezések jól működnek. Ki­lenc szakemberünk, akik a regenerációs katlanok szere­lését irányították, megelége­déssel nyilatkoznak az új üzemről. A gyártás az új technológiájának lényege na­gyon egyszerű: szulfátmód­szerrel a szalmát lúgoldatban főzik. A leszűrés után a rege­nerációs katlanokba továbbít­ják. E módszer előnyét min­denekelőtt az olcsó nyers­anyagban látjuk. A kombinát évente 75 000 tonna szalmát dolgoz fel. A kombinát közelében 12 lakóház épült, melynek mind­egyikében 12 modern lakás­egység van. Kevéssel odább új Ipariskolát és modern sportpályát építenek. • Évről évre változik Bul­gária képe. A bukijovcei Cel­lulózgyár már a harmadik nagyüzeme ennek a nemrég még elmaradott mezőgazda­sági vidéknek. A cementgyáron kívül gyors ütemben halad az ország leg­modernebb textilkomblnátjá­nak építése, amelyben évente 55 millió folyóméter gyapjú­szövetet fognak gyártani. Az utóbbi három évben a ter­melőszövetkezetek nagy ön­tözőcsatorna-hálózatot létesí­tettek, amely 24 000 hektár szántóterület öntözését látja el. Ezek az új létesítmények napról-napra gazdagabbá te­szik a bolgár nép életét. LUBOMlR HÄJEK kJ ormálls világban" élő ember el sem tudja képzelni, ml történik Dél­Vietnamban. Képzeljék el: olyan útszakaszt, mint ami­lyen mondjuk Dortmund — Düsseldorf, nem tehet meg az ember anélkül, hogy ne üt­közne kommunista pártizá­nokba... A Mekong folyó deltája Sai­gon közelében fekszik. A pa­rasztok rizst termesztenek ezen a vidéken, ahol a falvak negyedrészét a partizánok el­lenőrzik. Ez a helyzet Itt. öt­ven kilométerre a fővárostól, ahol minden tíz lakosra egy rendőr jut. A partizánok Dél­Vietnam egész területén hal­latnak magukról. Láthatatla­nok és mégis mindenütt ott vannak. Kemény legények. A folyók és tavak fenekén ls megbújnak és nádszálon ke­resztül lélegzenek. Azt mond­ják, Ngo Dinh Dlem katona­sága és rendőrsége naponta ezer embert veszít el. Persze a partizánoknak is vannak veszteségeik, ám kiirtani őket lehetetlenség. Nem állíthatjuk, hogy Ngo Dlnh Diem csapatalt nagyon fűtené a harci vágy. Elvégre a katonák szegény szülők gyermekei, nincs mit veszte­niük, mert nincs semmiük. „Szerencséje, hogy nem amerikai" Elindultam egy kaucsukül­tetvényre, melynek német In­tézője van. A kormány nem volt hajlandó szavatolni sze­mélyi biztonságomat. Beültünk az intéző autójába és minden kockázatot vállalva elindul­tunk. \ Mindenütt katonákkel és rendőrökkel találkoztunk. Sai­gontól hatvan kilométerre azonban úgy eltűntek, mint a kámfor. Békés élet tárul itt a szemünk elé: mezőkön dol­gozó férfiakat, a falusi kutak­ból vizet merítő nőket lát­tunk. Se híre, se hamva a partizánoknak, pedig nem vá­r rattak magukra: uticélunk előtt az utolsó faluban hirte­len feltűntek. Villogó szemű, borotválat­lan legények állították meg autónkat. Géppisztolyt tartot­tak a kezükben. Beszélgeté­sünk franciául folyt. — Hogy megy a dolguk, in­téző? — Milyen az élet Saigon­ban? — Maga az a német újság­író, aki a saigoni Majesttc-ban szállt meg? Lám, milyen jó értesüléseik vannak. Érdeklődéssel vizsgá­lódnak, a zavar legkisebb je­lét sem mutatják. Meg akar­ják nézni útlevelemet. — Kénytelenek vagyunk szigorúan ellenőrizni az utat, reméljük, megértik? Tudnunk kell, ml történik. Örüljön, hogy nem amerikai. Ezt olyan barátságosan mondták. Elképedtem. Bará­tom, a német Intéző nyugod­tan megjegyezte: — A partizánoknak minde­nütt támaszpontjaik és em­bereik vannak. Még az első­rendű szállodákban is. Ogy látszik az Intéző jő viszonyban van a partizánok­kal, persze ennek is van egy feltétele : A hallottakról és lá­tottakról semmit sem szabad a dél-vietnami titkos rendőr­ségnek tudomására hoznia. Ha ezt megszegné, halállal la­kolna. — írjon rólunk — mond­ják búcsúzóul. — Nyugodtan írjon. Hadd tudjon rólunk a világ. Ml kommunisták, bé­keharcosok vagyunk. „Az amerikaiaknak itt nincsenek barátai" A farm teraszán üldögé­lünk sör és whisky mellett. Fényes lakoma lesz este, mintha nem is volna felkelés a környéken. Honfitársam nyelve megered : — Az is előfordul, hogy a lázadók beállítanak hozzám vendégnek sörös, whiskys va­csorára. Farmom védelme ilyenkor nagyszerűen biztosí­tott. Senki sem zavarhatja ezt a különös tort. Van-e még egy Ilyen hely a világon? A saigoni kormánynak 250 ezer katonája és rendőre, a partizánoknak alig 20 ezer fegyveresük van. Mégsem bír velük a kormány. Most az amerikaiak léptek közbe. Tanfolyamot rendeztek a dzsungel viszonyai között folyó harc módszereinek elsa­játítására. Amerikai oktatók képezik kl a dél-vietnami ka­tonákat és rendőröket. Ezek­nek az embereknek vajmi ke­veset jelent az a szó, hogy szabadság vagy demokrácia. Azt viszont nagyon jól tudják, hogy amerikai kiképzőik lu­xusszállókban laknak, elbűvö­lő szépségű, de sokba kerülő vietnami szeretőket tartanak. Ez a luxus havonta annyiba kerül az amerikaiaknak, amennyit a vietnamlak egész életükben nem tudnának ösz­szekeresni. Vannak-e az amerikalaknak kapcsolataik Dél-Vietnamban? Vannak, de csak a leggaz­dagabb vietnamiakkal. A sze­génynéppel nagyon Is érez­tetik megvetésüket. Ezért az amerikalaknak nincsenek ba­rátaik. PETER OSKAR BRANDT Gyerekek a dél-vietnami koncentrációs táborban, ahova erőszakkal bezárják a hazafias érzelmű falvak lakosságát. sítsenek iskolát, rendes esti iskolát a hajdani írástudat­lanok számára Nova Gero­nában. Pedagógiailag megfelelően alátámasztott hasonló utasítá­sok érkeztek Havannából ls. Csak lenne elég ember. Ta­nulni vágyók tömegével van­nak, de tanítók... Ha még csak az esti tanításról lenne szó, az elemi Iskola tanítói legalább kezdetben valahogy csak bírnák. De a sziget tá­voli zugaiból az emberek nem járhatnak esténként is­kolába, nem hagyhatják ott a boksákat, a kőbányákat, a halászhálókat vagy az építkezéseket. Őket kell fel­keresni. Valakinek vállalnia kell az összekötő szerepét a tanítók és a tanulók között, utazó tanítók kellenek, aktk vállalják, hogy az agyonzö­työgtetett terepjárón eljus­sanak hozzájuk, elbeszél­gessenek, kijavítsák a fel­adatokat, vizsgáltassanak, az­után újra beletemetkezzenek munkájukba. N em volt véletlen, hogy Jósé Vtdal de Campo és Armando Barrera Mora mtltclsta az elsők között jelentkeztek. Jósé elhalasz­totta vizsgáját, az érettségi­zett Armando pedtg még az orosz nyelv tanulásának ts nekilátott. Annyira meg akar tanulni oroszul, hogy a Szov­jetunióba mehessen biológiát tanulni. Az Isla de Ptnos-l lakos­ság továbbtanulásáról gon­doskodó munkaközösség gyű­lésén találkoztunk mindket­tőjükkel. Ott láttuk, hogy a Kincsek szigetén, Stevenson kincseinek szigetén, Isla de Pinoson a legnagyobb kin­cset az itteni fiatalok Jelen­tik. ANTONÍN VAVRUS T lm Blttermann ame­' rtkai vállalkozó 45 éves korában döbbent rá, hogy végzetes ballépést kö­vetett el, amikor Isla de Pi­nos szigetén kalózkincsek felkutatásába fektette örökre elvesztett dollárjait. Megát­kozta Róbert Stevensont és regényét, önmagát és azt a pillanatot, amikor az a bo­lond ötlete támadt, s kétség­beesésében főbelőtte magát. Egy másik kalandor, aki Batista kegyeiből Nova Gero­na város polgármestere és egy sziget ura volt, Jósé Po zú ápolt, párnás kvízével gyakran simogatta Stevenson regényének tetszetős ki adását. Sok jövedelmező vállalkozásra merített belőle thletet, míg fokozatosan a sziget felének ura lett. Ami kor időnkint abban gyönyör ködött, hogyan teremtenek elő számára a márványbá nyákban foglalkoztatott el ítéltek sokkal nagyobb kin cseket, mint amilyeneket Jtm Blttermann valaha ts találhatott volna, valóban úgy festett, mint Henry Mor­gan, az öreg kalóz a regény­ben. Igazi aranykincsre lelt. Kőből és a rabok verejtéké­ből csinált aranyat, de mű­vészien elővarázsolta a ki­számlázott, persze le nem szállított élelmiszerekből ts. Tehette, htsi a „mintabör­tön" kényszerkosztosalnak ellátása ls az 0 monopóliuma volt. 1897 körül már annyi földié volt, hogy a szigetla­kók mondogatták: Valahány­szor Isla de Plnos-on esik, mindig Pozo földlett öntözi. Jtm Btttermann öngyilkos lett és a geronat temető fa­lánál alussza örök álmát. Más amerikai vállalkozók a sziget turisztikai látványos­Kincs a Kincsek szigetén JÓSÉ VIDAL DE CAMPO, A DIÁKBŰL LETT TANÍTÖ ságává tették Btttermann sírját, Szenyor Pozo azonban egyszerűen eltűnt és azt sem tudják, hol a sírja. Lehet, hogy életével fizetett magas tisztségében elkövetett gaz­tetteiért. Pozo eltűnése után a szi­geten egyre kevesebb szó esett kincsekről, inkább arról beszéltek, mi legyen a jö­vőben, ha már egyszer Kuba a kubaiaké. Mt legyen a birtokokkal? A halászoknak ez az ötlete támadt, hogy helyez­zék Ismét üzembe a konzerv­gyárat, melyet az észak­amerikai versenytárs mind­járt a második világháború után bezáratott, mihelyt hal­mozódni kezdtek az árukész­letek. Elsősorban a Made in USA védjegyű gyártmányok kerültek piacra. A pásztorok levelet írtak Havannába, hogy az új kormány építessen ne­kik Iskolát. A déli partvidé­ket lakó szénégetők fejében megfogamzott a szövetkezett gondolat. Mintha a föld nyelte volna el a kincseket. Az az öreg taxisofőr sem beszélt róluk, aki minket a repülőtérről a városba szállított. Tudta, hogy nem vagyunk ameri­kaiak, de nem tudott volna anélkül hajtant, hogy el ne mesélje a sziget nevezetessé­geit. Igazi lokálpatriótához híven büszkén mutogatta a sziklatömböket és megma­gyarázta, hol fejthető hófe­hér, rózsaszínű, vörös vagy szénfekete márvány. Meg­mutatta azt a pusztuló ültet­vényt ts, amelyen az ameri­kaiak a második világháború után abbahagyták az ana­násztermesztést, mert olcsób­ban szerezhették be a Ha­wah szigetekről. S ok más érdekességgel traktált minket. A leg­nagyobb kincsről azonban megfeledkezett. Jósé Vidal de Camporól például nem beszélt. Nem tudom, mennyi néger vér van a tizenhatéves legénykében, 6 sem tudja, s amint láttam, nem ts nagyon érdekli. Az újszülötteket csak akkor írták be az anya­könyvbe, ha fehér emberpa­lánta látta meg a napvilá­got, vagy a szülök meg tud­ták fizetni a kereszteltek szövetségének tagsági díját. A baracoai dombok alján nem sokat adtak erre a szo­kásra. Talán ez ls hozzájá­rult, hogy a fiú Fidel Castro felhívására az elsők között hagyta el a havannai közép­iskolát, és olvasókönyvvel, petróleumlámpával felvér­tezve Isla de Plnosra Jött ta­nttant az írástudatlanokat. Kiderült, hogy született pe­dagógus: tizenhét embert ta­nított meg néhány hónap alatt írni és olvasni. Alig szokta meg a mocsarakat, komolyan megbetegedett. Az Istennek sem akarta otthagyni a szénégetők viskóit, ahol négy őszhajú, fogatlan „ta­nítvánnyal" bajlódott, Egy napon hordágyon szállították el. Hét kilométert gyalogol­tak vele az országútig, ahol már várt rá a mentőautó. Három hét múlva megszökött a kórházból, ahol csak a pe­nicilín mentette meg az életnek, és gyalog tért vissza ugyanazon az ösvényen. Az írástudatlanság elleni kampány vezetője sokat be­szélt róla, még mielőtt sze­mélyesen megismerhettük vol­na. Vélelenül találkoztunk, amikor Jósé Nova Geronába jött, hogy jelentkezzék az elektrotechnikai ipariskola előkészítő tanfolyamára. A kkora már egy szál analfabéta sem volt a szigeten. 2753 írástudatlan előtt nyílt meg az írott és nyomtatott szó világa. Ötszáz önkéntes tanító avatta be őket a betűvetés rejtelmeibe. Háromszáz olyan brlgádos, mint Jósé Vidal de Campo, vált egy évre diákból taní­tóvá. A többlek katonák és milicisták voltak. Egyikük, Armando Berrera Mora ezen­felül még levelező úton to­vább tanult. Naponta hat órát aludt, a többi Idejét szolgálattal, az írástudatla­nak oktatásával és egyéni ta­nulással töltötte. Egy szép napon beállított a helyt népművelést bizottság irodá­jába és sürgetően a vezető­nek szegezte e kérdést: mi lesz azokkal, akik megtanul­tak írni és olvasni. Ha ab­bahagyták az írás-olvasás gyakorlását, hamar elfelejtik, amit tudnak. — Ki kell találni valamit, mozgóiskolát, vagy valami ehhez haonlót... Nemcsak nekt támadt ilyen gondolata. Az erőmű egyik segédmunkása is azzal a javalattal jött, hogy léte­ARMANDO BARRERA MORA MIIIICISTA (A szerző felvételei) Of SZÖ 4 * 1962. május 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents