Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-01 / 119. szám, kedd

VASCO PRATDLINI: tüllflSMlIlllllllllJEIIÍI A kü uivarosi lany Aurel Marculescu (Románia): MÁJUS 1 ^////////////////////////////^^^ | Jarmila URBÁNKOVÁ: Jítájin diejz Napok legragyogőbbja, első májusi reggel, betölti az utcákat felzengő karénekkel, virágok, májusfácskák lfengnek a fejek felett, falvakbői így viszik ki a romlást, halált, telet, a gomblyukakban szegfű piroslik, milliónyi, képesek mint az ököl fenyegetni s vádolni, a földgolyót betöltik hömpölygő menetek — a holtak sírból kelve ma velük menetelnek — munkába mennek így -r csomagban eledellel — talán szuronyok ellen, de vissza egy se retten, ma nem munkába mennek, ünnepelnek mindnyájan, ma léptüktől visszhangzik a föld minden égtája, olyan hely létezhet-e, ahol ma nem hangzik fel egyetlen hatalmas NEM, s egy erőteljes IGEN! Fordította: Fngedi Elek. Ersllia nem felejtette el sem az arcát, sem a nevét; rokonszevvel gondolt vissza Metellőra, de azt nem sej tette, hogy a szíve már őt várja Pedig azokban a napokban éppen ő maga készült arra, hogy egészen más útra terelje az életét A műhelyben ahol egy ideig dolgozott (vagy tízen voltak nők, művirágokat készítettek, ő volt a legfiatalabb közöttük a tizennyolc-húsz évével, és a többiek szépnek tartották, mert „eleven ezüst lengett körülötte", ahogy Ismerősei mondták), a tulajdonos belebolondult és el akarta venni feleségül Negyven éves, jómodorú férfi volt, tekintélyt is tudott tartani, a felesége belehalt egy koraszülésbe és a nagy, kényelmes lakás most egy új háziasszonyt várt, aki ismét életet teremtsen benne. Ersilia hagyta magát rábeszélni, de még nem tudta Lorenzónak szólítani jövendőbeli férjét; sokkal természetesebben jött a szájára a „Rolni úr". Aznap reggel éppen a városházán jártak hogy bejelentsék házasságkötési szándékukat, amikor egy tüntető csoporttal találkoztak. „Kenyeret!" — kiabálták az emberek, és botokkal hadonásztak. Ersllia megismerte őket: San Fredlanőból, az ő negyedéből valók voltak, s tudta róluk, hogy valóban mind éheztek otthon, bár most felfedezett közöttük néhány kétes alakot is. Ott volt például Lucchesi, aki lopásért ült és nemrég jött ki a börtönből, de az biztos, hogy éhezett. Am Lucchesi mellett ott volt Ghigo MonsenI, ott volt Glanotto. ott volt Floravanti, az öntő, akik mind az apja barátai voltak. Giannotta kőműves volt, harminc éves korában feleségül vette Annitát (akivel Ersilia együtt töltötte gyermekkorát), „jóformán taknyos leányka korában". Az asszony most a dohánygyárban dolgozott és az ötödik, vagy hatodik hónapban volt az első gyermekével. — Milano a nép kezében van I — kiáltozták. — Gyerünk a városházára! A városházára 1 — Kenyeret! Kenyeret! — Vérszopók, ütött az órátok! Ersiliának hirtelen az villant a fejébe, miközben a maguktól kikelt embereket bámulta, hogyha jobban odanézne, az apját Is felfedezhetné a tömegben ; a következő pillanatban pedig csaknem megkönnyebbülten gondolt arra, hogy az apja nincs és nem ls lehet itt, hiszen már örökre távol van az ilyesmitől. A jövendőbeli férje megragadta a kárját és berántotta egy kapu alá. — Akasztófa kellene ezeknek I — kiáltotta. A tüntetők között fiatalok Is meneteltek az idősebbek oldalán: Giannottát már előbb észrevette, de meglátta Guido Ciappit ls, a cipészt, aki egy időben udvarolt neki, de azután hirtelen eltávolódott tőle, éppen akkor, amikor sokkal több ideje lett volna számára, hiszen közvetlenül a szomszédságukban vett ki egy putlkot. És a nők, bár kevesen voltak, sokkal izgatottabban viselkedtek, mint a férfiak. A vezetőjük Miranda volt. Miranda a barátnői közé számított, ő is a dohánygyárban dolgozott, de innen kitették és Ersilia nem csodálkozott, hogy most itt látja: amióta az apját kényszerlakhelyre küldték. Mirandát mintha „kígyó marta volna meg", ahogy San Fredianában mondták Most is ilyennek látszott, a homlokát vörös kendő takarta, a blúzia fel Volt tűrve a két karján. — Miranda I — kiáltotta feléje. De Rolni még beljebb taszította a kapu alatt, ahol állottak. — Elment az eszed? — mondta. — Már rég óta tervezik ezt a tüntetést. A gazemberek I — Hazudsz! — kiáltotta Ersilia. — Nekik van Igazuk I — Én pedig békeszerető ember vagyok, és te kislány, felejtsd el azt a környezetet, ahol felnőttél. Megértettük egymást? Ersllia nem tudott válaszolni. A hátuk mögött megjelent egy ember, aki nyilván be akarta zárni a kaput. — Ojra Itt van negyvennyolc. Éppen mint ötven éve ezelőtt. Nem látják? Kérem, Igazán sajnálom. — Borzas szakálla volt, a fejebúbján kis fekete sapkát viselt, magas termetét kissé elrútította görbe háta: — Kérem, távozzanak, fordul újra hozzájuk. Az utca váratlanul néptelenné vált, az üzletek bezártak, az ablakokat mindenfelé redőny takarta. Az utca leg

1 végén, ahol a Ponté Vecchio kezdődött, barikádokat sejtett a szem a nagy fényben és csendességben. A Via delle Terme felől hirtelen egy kocsi bukkant fel leeresztett függönyökkel, a kocsis teljes erejéből esapkodta a lovakat. — Ez a forradialom — mondotta a szakállas férfi, miközben bezárta a kaput. — Meglepetésszerűen érte a hatóságokat. — Sokra nem mennek vele — mondta Rolni, miközben csaknem vonszolta maga után Erslliát — Gyerünk, lépj gyorsabban, még idejében elérhetünk a műhelybe. Ersilia kitépte a karját a kezéből, amely tartotta. — Nekik van igazuk I — ismételte. x — Ide hallgass, Ersille, Jobban tennéd, ha engedelmeskednél. Egyelőre még a főnököd vagyok, de tulajdonképpen a férjed is, hiszen éppen most tetettük ki a hirdetést. — 0 — kiáltotta Ersilia, és nevetni kezdett. — Menj, és tépd le, mert most már örökre kiverheted a fejedből azt, hogy a férjem leszel. Én San Fredianában születtem, és nincs szükségem egy ilyen férjre! Meg lehet-e magyarázni bizonyos dolgokat? Miközben beszélt, Matellot látta maga előtt, csaknem élő valójában, mintha hárman álltak volna az utcán és még a hangját is hallotta ... Lőrinczi László fordítása (Részlet az író Metello című regényéből) JÜLIUS FUČÍK : Légy rajta, hogy megértsd! |lf a 1943 május elseje van. És ' * véletlenül olyan őrök teljesítenek szolgálatot, akik felől nyugodtan írhatok. Szerencsém van I Most éppen ezen a napon, megint kommunista újságíró lehetek az új világ harci erőinek seregszemléjéről. Ne várd, hogy lengő zászlókról írok. Nem volt itt ilyesmi. Nem mesélhetek felemelő tettekről sem, amelyekről oly szívesen hall az ember. Nem az a robbanó, sodró áradat ez, amely más május elsejéken Prága utcáin örvénylett, nem milliók hatalmas tengere, melyet Moszkvában láttam, amint elárasztja a Vörös Teret. Nem, itt nem láthatsz milliókat, de még százakat sem. Csak néhány elvtársat és elvtársnőt. És mégis, úgy érzem, nem kisebb dolog ez. Nem kisebb, mert szemléje annak az erőnek, amely épp most esik át a tűzpróbán. Keresztülmegy a leghevesebb tűzön és nem porlik hamuvá, hanem acéllá edződik. Ezt a szemlét lövészárokban tartjuk csata közben. A lövészárokban pedig terepszürkét hordanak a harcosok. Apróságokban mutatkoznak meg itt a dolgok. Ki tudja, megérted-e egyáltalán. Te, aki majd egyszer olvasod ezt az írást, s aki mindezt nem élted át. Légy rajta, hogy megértsd I Hidd el, ebben erő van. A szomszéd zárka reggeli üdvözlete — két Beethoven-taktust kopogtatnak ki a falon — ma ünnepélyesebb, jelentősebb s a fal is mintha zengőbben tolmácsolná. Legjobb holminkat öltjük magunkra, így van ez minden zárkában. Zárkánk ablaka alatt nők sietnek az udvarra, a reggeli félórás sétára. Felmászom az asztalra s a rácson át nézem őket. Hátha észrevesznek. Észrevettek! Öklüket emelik fel üdvözlésül. Viszonozom. Az udvar ma sakkal élénkebb s ez az élénkség egészen másfajta, mint egyébkor: vidám, boldog. A felügyelőnők semmit sem látnak, vagy talán csak nem akarnak látni. És már ez is az idei májusi szemle tartozéka. M

ost jön a mi félóránk. Ma én leszek az előtornász. Május elseje van, fiúk, csináljuk ma másképpen, rajta, hadd bámuljanak az őrök! Első gyakorlat: egy-kettő, egy-kettő: kalapácsütést utánzók. Második gyakorlat : kaszálás. Kalapács ás kasza. Némi képzelőerővel talán rájönnek az elvtársak, hogy ez azt jelenti: sarió és kalapács. Mosolyognak és nagy lendülettel ismétlik a gyakorlatot. Megértették. így, fiúk, ez a mi májusi táborhelyünk, és ez a némajáték — ez májusi fogadalmunk, hogy ha kell, meghalunk, de hívek maradunk. (Részlet az „Üzenet az élőknek" című riportregényből.) Szergej Antonov: MÁJUS V V IUSZJA, míg a cipőjét fűzte, el' tökélte magában, hogy mamával megy a fölvonulásra. Papával menni nem érdemes. Folyton ölben viszi, hogy el ne vesszen, és tavaly is egész úton az öntödét munkásokkal beszélgetett, valamilyen mozgó kemencéről meg adagolóról Mamával az más A lányok a 10'Bből, ahol mama történelmet tanít, fagy laltot vesznek és ide-oda szaladgál nak vele. A cipőfűzés keserves dolog: a zsinór bádogvégei már rég lepotyogtak s most nem hajlandók átbújni a lyukon. Luszja máskor mamát hívja, segítsen. De ma nem illik nyafogni; különös reggel ez: az utcán szól a rádió, és a nap olyan melegen süt be, hogy a falon egy fénykép kürtővé csavarodott. Luszja hát egyedül öltözködik fel, aztán az ebédlőbe megy, hogy megkérje mamát, kösse meg a hajszalagját. Az ebédlő egyik ablakából a kék eget és a tetőket látni, a másik előtt vörös szövet feszül, amelyen fekete betűk ütnek át meg egy felktáltójel, és idebenn minden egészen rózsaszínű tőle Rózsaszínű papa ül az asztalnál, rózsaszínű könyvben lapozgat és rózsaszínű csészéből Issza a teáját. — Hol a mama? — kérdezi Luszja, ahogy körülnéz. Papa köhint. — Jön mindjárt, kislányom... Csak egy olyan izét... egy gyümölcslepényt hoz a Gasztrönomból — és hozzáteszi: — azért nem kell mindjárt bőgni... Ha mama „gyümölcslepényért ment", nem érdemes visszavárni, tudja. Ogy látszik, mégis papával kell mennie. No jó, gondolja, megyek hát papával. Jobb is. Egész úton ölben visz mgjd ... Gyorsan megreggeliznek és kilépnek az utcára. A házuk innen nagyon szép. Az ötödik emeletnél nagy jelszó van kifeszítve. Ugyanolyan, mint az ebédlőablakon, csak a betűk és a felkiáltójel itt, miért, miért nem — fehér. Lejjebb zászlók lengenek. A Gasztronom, ahonnét mama gyümölcslepényt hoz — zárva. E

MBEREK özönlik el a járdát, az úttestet. Nevetnek, énekelnek. Az autók lépésben haladnak, türelmesen kikerülik a csoportokat, és ma senkt sem ijedezik. Nyitott teherkocsin szép kis mozdony, még a kerekei is pirosak. Fiatalember húz el mellettük, kalap, kabát nélkül. Papa rákiált: — Vologya! Talán köszönnél? A fiatálember megfordul, zavartan mondja: — Bocsánat, Georgtj Vasziljtcsev, észre se vettem. — Nyitott zubbonya alól csíkos futballing kandikál kl. — A fia? — l(érdezi, álig pillantva Luszjára. — Lány ez a fiú. — Vagy úgy. Es hány éves a lány? — Négy, Illetve ötödfél. — Ejha, de pufók — jegyzi meg Vologya, mintha nem ts élő kislányról, hanem valami babáról lenne szó. — Miért mászkálsz felöltő nélkül? — mondja Papa szigorúan. — Nem fázom. Az ember egész életére fölmelegszik az olvasztókemencénél. Mostanában folyton azon töröm a fejem, hogyan lehetne rezet megtakarítani. Ki kellene kísérletezni... — Ne, ne! Ma és holnap nem vagyok üzemvezető. Fémekről egy szót se! — mondja papa. De kis szünet után megkérdezi. — Es mekkora megtakarítást remélsz! — Ogy ezer tonna körül... — Ohó!... No, holnapután emlékeztess rá. Ma nem vagyok mérnök. Még a gyári belépőmet is otthon hagytam ... Luszja, ne forgolódj

i... Az embernek el kell terelnie a figyelmét a munkáról. Gondolj ilyenkor inkább a természetre. Nézd. milyen gyönyörűen süt a nap... Es mi a javaslatod lényege? — A sálakban majdnem 40 százalék a réz. Túl sűrű. Valami kellene bele, ami hígítsa. — Papa, megyünk cirkuszba? — szólt közbe Luszja, mert érzi, hogy ttt megint egy hosszú és unalmas beszélgetés kezdődik. — Megyünk, kicsim, megyünk... No és mit akarsz hozzáadni? — Éppen ez a kérdés. Ki kell kísérletezni. Napok óta ülök a könyvtárban, hogy fölfrissítsem, amit kémiából tanultam. Sajnos, a szakiskolában kémia órán Monte Christót olvastam, annak iszom most a levét. Szombaton ls éjfélig böngésztem a könyvekben. Még a randevúmról is lekéstem. Nem is tudom, hogyan fogom megmagyarázni. El sem hiszi majd. — Persze, hogy nem hiszi. De ki? — Nem ismeri. Egy kis fekete szemű, Vera Gavrilova. Tizedik osztályos. Es szeret táncolni. A lemezeim úgy lekoptak már, hogy át le, het látni rajtuk. — Luszja, ne forgolódj!... Mégis, mire gondoltál? — Kriolíttal kellene megpróbálni és vasforgáccsál. — A mestereddel beszéltél már? — Hát lehet vele?! Ö csak egy szót ismer: terv és megint a terv. Végre itt van a gyár, ahol papa dolgozik. A kapuban zenekar játszik, lányok táncolnak, kézitáskájuk a hónuk alatt. Emberek gyűlnek papa köré, kérik, engedje át nekik íuszját. Jegor Ivanovics, a mester, kis zászlót nyom a kezébe. Aztán összesodort lobogót hoznak. Vologya fölragad egy rúdra erősített táblát, amelynek semmi értelme: fölfelé nyújtózó cikk-cakk van rajta, meg számok. Nagy lárma és nevetés közenette mindenki szalad, hogy beálljon a sorba. Jó lehet papának, hogy iluen lármás, vidám emberek közt dolgozik, gondolja Luszja. Elől rázendít a zenekar, megindulnak. Eleinte ütemre lépnek, később már össze-vissza. A házakon mindenütt zászlók, jelszavak. Rádió szól. A keresztutcákból napfény ragyog. Széles útra érnek ki, itt gyakran meg kell állni. Ilyenkor két zenekart is hallani, de egyiket sem érteni. Luszjának ez nagyon tetszik. Az egyik szünetben nagy fehér ház előtt torlódnak. Annyi az emelete, hogy meg se lehet számlálni. Egyszerre erős zúgás hallik. F.gé1 szen alacsonyan repülök húznak el. Árnyékuk, mint a villám siklik a fehér ház falára. Az emberek kalapjukat lengetik. Hosszan néznek a repülők után, aztán hírtelen ráeszmélnek, hogy lemaradtak. Erre szaladni kezdenek. Szalad papa, szalad Vologya a táblával, szalad a kövér Jegor Ivanovics, sárcipővel a kezében, s ez olyan vicces. Laszja ekkor hallja, hogy közvetlen közelében valaki visongat örömében. Sejtelme sincs róla, ki lehet, míg papa rá nem szól: — Hagyd már abba, kislányom, az ember megsiketül!... Es amikor utolérik a többleket, papa megkéri Valogyát, ügyeljen kicsit Luszjára, ő megy megkeresni Jegor Ivanovicsot. Alighogy papa elmegy, sínadrágos, kékpulóveres lány lép oda Vologyához! — Vera Gavrilova kéri, jöjjön oda. Az iskolánk két csoporttal arrébb áll. — Es választ sem várva, sarkon fordul. OLOGYA gondterhelten pillant Luszjára: — Odamenjünk, te négyéves, aki ötödfél? — Persze. — Hej, nem lenne a világon semmi baj, ha Jegor Ivanovicsot rá lehetne venni, hogy kísérletezzünk, és Verát, hogy ne haragudjon. A két csoport igen népesnek bizonyul, s mikor végre elérik a végét, Luszja mamát pillantja meg. Körötte a XI

B osztály. A lányok kék pulóverben és sinadrágban, mint az édes testvérek. Mama ugyancsak csodálkozik, amikor őt egy idegen ember ölében látja. De Vologya sietve megmagyarázza, hogy papa elment a mestert megkeresni és különben is mindjárt visszamennek. A lányok elkezdenek kunyerálni, hogy mama hagyja náluk Luszját, de az fél, hogy v

c Ül SZfi R • 1962 MÄTUS t.