Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-08 / 126. szám, kedd

Leszek hát a krónikásuk (ÖRÖKRE A MIÉNK A GYÁR! TÖBB mint kát esztendővel ez- fiam, látom én azt, hogy aki ma dol előtt volt a névadás. Akkor; amikor az eliášovceiek, a tonkovceiek és vojtechovceiek elhatározták, hogy egyesülnek. Egy lesz a nemzeti bi­zottságuk, a három kis szövetkezetből is egy nagyot csinálnak, olyat, amely­ben jobban ki tudják majd használni a gépeket, az adott lehetőségeket. Az egyezség meg is történt. Csupán az „újszülött" neve körül adódtak viták. Mi is legyen az új, a megnagyobbo­dott falu neve? Ez volt a gordiusl csomó, ezt kellett megoldani. És egy­szerre jött az ötlet. Igaz, még csak kérdés formájában. Miért js ne le­hetne: Oj Élet (Nový Život) a falu neve? No, miért? Nincs még egy olyan név, amely annyira találó len­né, mint éppen ez. Csakugyan, új életet élnek a falu lakosai, szeb­bet, tartalmasabbat a réginél. Középtermetű, negyven év körüli, komoly tekintetű férfi a megnagyob­bodott szövetkezet elnöke. Bankó Istvánnak hívják. Három szép gyer­mek apja. Amikor tudomást szerzett jövetelem céljáról, tréfásan megje­gyezte : — Legyen hát a krónikásunk! So­kat lehet ám írni a ml falunkról... A közöst érintő számadatok felso­rolása után ő adta a javaslatot: — A faluban is szétnézhetnénk. Az eltelt esztendők nyomot hagytak ám ezen is. A SZÖVETKEZET irodájával átel­lenben régi, rokkant házon akad meg a tekintetem. Falai frissen meszeltek, ám a máz sem tudja ken­dőzni a kort, a vénség nyomait. Te­nyérnyi ablakai is nagyon a hajdani cselédházra emlékeztetnek. Bankó István szinte a gondolataim­ban olvas. Tekintetével a múlt ha­gyatéka felé Int. — Nem ért, ha ezt is látja. Majd Így magyarázkodik: — Községi ház volt valamikor. Évtizedeken keresztül a Farkas-család lakta. Az öreg Farkas Lajos volt a községi szolga: kondás, bakter, minden, amit csak a nyakába varr­hattak... Pillanatok múlva a ház szúrágta ajtaján kopogtatunk. Töpörödött, di­dergő nénike nyit ajtót. Fakó arcán ezer ránc. Tekintete tompa fényű, megtört. Viselkedésén, bizonytalan mozdulatán látszik, hogy nemigen szokta meg a vendéglátást. Kétszer is megkérdezte jövetelünk célját, csak aztán szorított helyet a mintás, viaszosvászonnal terített asztal mel­lett. Majd ő is lekuporodott a csikó­lábú tűzhely közvetlen szomszédságá­ba. Az öreg szüle egy darabig szótla­nul tördelte a száraz rőzseágat. Már lángot fogott a gyújtós, amikor végre megszólalt: — A kánikula sem elég meleg már a magamfajta öregasszonynak. Bizony, már hetvenkét éves vagyok... Reszkető öreg kezét fázósan tar­totta a tűzhely fölé és anélkül, hogy rám nézett volna, tovább szövögette a beszélgetést: — Húszban jöttünk ide. Azt hittük, jobb lesz, mint az uraságnál. A fonnyadt, ráncos arc megrándul. Bágyadt tekintete valahová a távolba réved. Próbáljuk tovább fűzni a szót, ám a vértelen ajak zárva marad. Az elnök azohban beszél. Egyet-mást he­lyette is elmond. — Ezerkilencszázhúsztól szolgálták a falut. Négy gyereket, négy munkát szerető embert neveltek. Éjjel-nappal dolgoztak. Mégsem vitték sokra... Nemcsak ők, mások sem... Farkasné hirtelen az elnök felé fordult. A tenyérnyi ablakon belo­pakodó napsugár egészen megvilágí­totta az arcát. S Iám, az anyóka sírt. Két kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Valahonnan a szíve tájáról tört elő a zokszó. — Négyet neveltem fel. Ötöt el­temettem... Nem volt se kenyér, se orvosság... Nehéz csend ülte meg a levegőt. Csak a töpörödött asszonyka vissza­tartott zokogása ütött rést időnként a nyomasztó csendben. Hosszú idő­be telt, amíg újból szólásra nyílt a fogatlan száj. — Nem volt az élet akkor. Éjjel­nappal dolgoztunk a megboldogult urammal. Miért? Azt sem tudtam, mi a búzakenyér... csak most ismer­tem meg az ízét... Ojból az elnök felé fordult. — Amióta ti intézitek a falu sorsát. Az elnök szava nagyon halk, és bi­zonytalan, amikor megszólal. — Más világ már ez a mai. Nekünk kilenc hektárunk volt. Kilenc hektár és tizenhárom testvér... Majd ránk szakadt a szalmatetős viskó. Meg ls hagytam az új ház mellett. Meghagy­tam : legyen örökös tanú. Mintha álomból ébredt volna, hir­telen fordított egyet a beszéd fona­lán. Egyenesen Farkasnéhoz Intézte a szavait. — A ma azonban embert csinált a maga fiaiból is. A ráncos arcon halvány mosoly fu­tott keresztül. — Hisz ez vigasztal engem ís. Ej, gozni akar, viszi Is valamire. Két fiam már saját házában lakik. Épít­keztek, pedig náluk is bő a gyer­mekáldás. Búcsúzunk az öreg szülétől. Bú­csúzunk az öreg bútoroktól, az agyonfoltozott csikólábú „masinától", a vaksi ablakú cselédháztól: búcsú­zunk a múlttól, hogy felmelegedjünk a jelen verőfényében. EGYET kerülünk a faluban. Hes­segetjük a múltat. Szabadulni sze­retnénk tőle. Hogy mielőbb sike­rüljön, az új házakat, a televízióan­tennákat próbáljuk összeszámlálni. A házaknál kettő híján 80-lg jutot­tunk. Ennyi az új ház! Egész kis falu. Egy új falu. És ez már a mát je­lenti. Az új életet. Az új házak kö­zül egy Farkas Jánosé. A négy test­vér közül az egyiké. A szövetkezet többszörösen kitüntetett fejőgulyásáé. Csinos kis ház Farkas Jánosék ott­hona. Zöldre festett vaskerítés fogja körül. Nagy, világos ablakai gondos kezek nyomát őrző kiskertre tekin­tenek. Az utcáról betonjárda vezet egészen a három betonlépcsőig. A ke­rítés tövében zsenge hajtású orgona­bokor. A napos előszobában újból 5 m csak virág, sok szép virág. s §f A csinos kis konyhában harmincöt < ^ év körüli asszony szorgoskodik. Ebé­det főz az urának, a családnak. Csak úgy sebtében kínál ülőhellyel, s má­ris a gáztűzhely körül sürgölődik. Jóformán még kényelembe, se he- £ lyeztük magunkat, a főzés hevében kipirult asszonyka felfülel: — Ha jól hallom, jön az ember. Ismerem már a lépéséről... Középtermetű, szikár, barna férfi lép a konyhába. Olyan negyven kö­rüli lehet. Beleszagol a készülő ebéd- <| tői illatos konyha levegőjébe. Amikor megtudja, hogy édesanyjá- š nál is jártunk, röviden csak ennyit' mond: — Beteges, szegény! Elnyúzta az élet, a sok gyerek: a cselédsors. — Hát bizony — bólint rá az asz­szony. — Nekünk Is van öt... Ma azonban már nem gond a gyermek­nevelés. S mintha meggondolta volna magát, elhallgat és az urára tekint. — Ha már belefogtál, csak mondd — biztatja a férj. — Csak azt akartam mondani, hogy könnyű gyereket nevelni, ha van mi­ből. Mosógép, gáztűzhely, az ls va­lami. Sokat könnyít ez az asszonyok munkáján. — Jól mondod, Ilona — helyesel a gazda. Bizisten jól. Ha valaki szerati a munkát, megbecsüli a keresetét, nem is szűkülködhet. Ogy szaporod­nak az új házak, mint eső után a gomba. Alig akad már asszony a fa­luban, aki kézzel mosna. Minek is Újjáépíteni a gyárat, az üzemet, mely egye­dül és kizárólag a munkásoké — melybe soha többé be nem teheti a lábát egyetlen kapita­lista sem - így döntöttek, ezt a megmásítha­tatlan elhatározásukat valósították meg, ami­kor éjt nappallá téve, éhséget, fáradságot nem ismerve belevetették magukat a munká­ba, a romeltakarításba. Mert bizony a gyár­ban a légitámadás után kő kövön nem maradt. NACHTMAN FRANTIŠEK szlovákja dolgozó népe torkig van a kapitalisták háború előtti bel- és külpolitikájával, hogy megelégelte az z e fő h i^á n y Sfl'' s o v á ny' "k o szt'" a'l a p o s an évtizedes kizsákmányolást. A szövet- na k tekintettük, a felszabadulás után, - - - - spppspk Pléh P. Akartak vaem az ese- a z államosítással ténylegesen a miénk Az emberek belefáradtak a hábo­rúba, irtózatos következményeibe, a hosszú, végelláthatatlan télbe. A tű­ben megjelenő felszabadító szovjet tankok és fegyverek ... A Moravinkára kirótt adó azonban tetemes volt. Érzékenyen sújtotta va­lamennyiüket: 133 emberéletet köve­telt. — Az újjáépítési munkálatokhoz a felszabadulás után sokszoros erővel, soha nem sejtett lendülettel fogtunk hozzá, önkéntes brigádok, a lelkes diákok és az önfeláldozó lakosság se­gített. Most már vidám, erőteljes Nacht­man elv-társ hangja. Megkönnyebbül­ten sóhajt fel. — Célszerűen, fokozatosan kezdtünk hozzá a munkához a szabad köztár­saságban. Bár üzemünket azelőtt is mindig a magunkénak, a sajátunk­megtépázta amúgy' ľs megklnzTtt s éJ es e* e' ébe az es e' idegeiket, örültek az enyhén fuj- m6 ny eKne Kj dogáló szellőnek, a kellemesen simo- 1945. március 25. Virágvasárnap. „ a mtn-irrirummi- Délelőtt 11 óra körül 1945-ben az angol-amerikai bombázás után. egyik társunk, Jožka Valenta az udvaron gató tavaszi napsugaraknak, annak, tárolt, Időközben kigyulladt szénha­hogy a napot családjaik körében tölt- lomba botlott oly szerencsétlenül, hetik, hiszen ráérnek, vasárnap van.. hogy rázuhant és súlyos égési sebe­Igy elmélkedett František Nacht- ket szenvedett a lábán. Persze, hogy man. Ö is szívesen tartott volna a nem hagyhattuk sorsára. Magunkkal pihenőkkel, de nem tehette. A nácik parancsára akkoriban már napi 16 órát kellett dolgozniok a gyárban. Vasárnap sem szünetelt a munka. Ezen a napon is, mint a utóbbi idő­ben állandóan, a gépeket javította. Egyik tankot a másik után, a hábo­rús célokat szolgáló gépeket, fegy­vereket ... Mert a mai ČKD Praha Nemzeti Vállalat Sokolovo üzeméből, az akkori Cseh-Morva Gépgyárból, valamennyiük Moravinájából a hitleri fasiszta megszállás idején hadiüzem lett. A náciknak sok tankra, sok fegyverre volt szükségük, sietni kel­lett. 1945. október 25-én megünnepel­tük a történelmi eseményt és már akkor tudtuk, hogy azt a napot, ami­kor mi vettük át a gyár vezetését, sohasem felejthetjük el. Ennek a nap­nak az emléke apáról fiúra, nemze­dékről nemzedékre száll. — Négy hónapra rá, a felszabadu­lás után készített első mozdony 1946. február 28-án hagyta el gyárunk ka­puját. 1947-ben pedig már több mint pülőgépek zúgása kö- kétszer annyi mozdonyt gyártottunk, zeledett vésztjóslóan, mint a háborút megelőző utolsó évek­ben. 1948-ban a gépgyárat a köztár­saság legelső vállalatai közé sorol­ták. Népi demokratikus rendszerünk védelmére, a reakció ellen megala­kult a munkásmilicia. Az egykori CKD konszern több testvérüzemre oszlott. A miénket ünnepélyes keretek kö­levő óvóhelyre igye- z ött 1948. március 8-án kereszteltük keztünk — sóhajt a ma i nevére. František Nachtman. Kitüntetésnek számít a Sokolovó Csakhogy ez nem név és mi ezt a kitüntetést már pár volt olyan egyszerű I nappal a februári események után ki­A nagy sietségben érdemeltük. Tudjuk jól, hogy ez a ki­tüntetés kötelez. Az üzem gyárt­mányait a szélrózsa minden irányába exportálják, de a legnagyobb megren­delő a Szovjetunió. Onnan kapják a legtöbb nyersanyagot is. Az üzem kiváló munkájáért az évek során többször magas kitüntetésekben ré­szesült. A legnagyobb kitüntetést, a Köztársasági Érdemrendet 1956-ban, 85 éves fennállásának évfordulóján történt. Az azúrkék égbolton egyetlen fel­hőfoszlányt sem fe­dezhetett fel a vizs­gálódó szem. A nap bágyadt sugarai lá­gyan cirógatták a süt­kérezőket, amikor re s megkezdődött a bombázás. — Amikor láttuk mi történik,' társaim­-^mal együtt, abbahagy­tuk a munkát és a szomszéd épületben vonszoltuk, ahogy éppen tudtuk. De az óvóhelyet még sokáig nem értük el. Közben több munkatársunk meg­sérült, az omladékok alá került. Vol- nyerte el. tak. vagy tizenöten. Otközben' meg- Múlik az idő hallottuk segélykiáltásaikat. A han­A Sokolovo tavaly ünnepelte harcos múltjának 30. év­mosna? Azért csinálják a gépet, hogy ^ lett a munkával, mert különben.. A i.. i Vrrórt c7Qrtlc a lál-iát rí 1 ir fíircjön lrr\r: dolgozzon. A gáztűzhely meg egysze­rűen aranyat ér. — Gyorsabban megy ezen a főzés — veti közbe az asszony. — Meg aztán fát sem kell vágni — tréfálkozik a gazda. Majd komolyra fordítja a szót: — Van már belőle vagy negyven a faluban. A BÁTYA portájától alig egy kő­hajításnyira verte le „sátorfá­ját" Alajos, a kisebbik testvér. Jó­szággondozó ő is a szövetkezetben. Háza még annyira új, hogy szinte Ezért szedte a lábát oly fürgén kora reggel Franta is. A gyárba igyekezett, gépei közé. — Legalább a látszatot minden körülmények között be kell tartani — szokta mondogatni —, az­után hogyan végzem a munkámat, jobban mondva hogyan teszek úgy, mintha lelkiismeretesen dolgoznék, milyen módon hátráltatom a terme­lést, az már az én dolgom. A fő, hogy rá ne jöjjenek és meg ne ta­lálják nálam a CSKP illegális röpcé­duláit. Franta, miközben a gyárba sietett, és ma, 17 évvel a felszabadulás után. gok irányába haladva megtaláltuk és fordulóját. Igen megható, bensőséges a bombazápor közepette kimentettük volt az ünnepség — homályosul el őket a romok alól. , Amikor az óvó­helyre értünk, már terjedt a tűz az egész udvaron. A lángok a házfa­lakat nyaldosták, recsegtek, ropog­tak a gerendák, omlottak a falak, mintha a pokol va­lamennyi ördöge kiszabadult volna. Ilyennek képzel­tem mindig a föld­indulást, égszaka­dást. Valóban po­koli volt a kép. A támadás mind­össze húsz percig tartott. De a re­pülőgépeknek még így is volt elég idejük rá. hogy ledobálják a gyár- Nachtman elvtárs tekintete a szem­WM- ,, „ negyedre ötszáz-ezer kilós bombáikat, üvege mögött —, hiszen üzemünk — A barnapiros, szép arcú menyecske 5 szokta már"s jóformán fel sem figyelt A környező házakat, sőt a libefíi gáz- nagy családunk nekünk munkások­a konyhába Invitál. Szép, csempézett S a vésztjósló hangra. A közvetlen ve- tartályt sem kímélték. nak éppoly drága, mint az a másik, konyhába. A saját konyhájába. Ami- < szély szinte elképzelhetetlennek tűnt, Egy hétig tartottak az oltási a kise bb, melyett otthonunknak ne­kor már túlestünk a bemutatkozá- ? senki sem tulajdonított már a riadó- munkálatok. A romeltakarítást a leg- vezünk. son, egy kis büszkeséggel a hangjá- S nak nagy fontosságot. És bármily hi- nagyobb önfeláldozással maguk a Nachtman elvtárs, a volt kétkezi ban így kezdi: < hetetlen, mégis megtörtént: a gyár, munkások végezték. Onnan kaparták munkás ma is úgy érez, mintákkor, — Egy fillér kölcsön nélkül építet-> mindannyiuk féltve szeretett, dédel- ki az elővigyázatosságból elrejtett, harminc évvel ezelőtt, amikor ide tük, pedig nálunk is három a gyerek, s getett üzeme, néhány óra leforgása a gyár megvédésére szánt fegyverei- ker ült a gyárba. Az üzem érdekeit, Igaz, az uram jól keres. Ha időm en- < alatt megszűnt létezni, nem volt töb- ket. Persze hasznavehetetlen állapot- mint a z újítási osztály egyik dolgo­gedi, magam is eljárogatok a közös-> bé. Az angol-amerikai szövetségesek, ban. Ezért maradtak a Moravina vé- z 6í a ma í s úgyanúgy, vagy még job­bé. s akiknek a megszállás hosszú Ideje Ebben a házban már alig esik szó l alatt eszükbe se jutott, hogy meg­a múltról. Minek is emlegetni? Mind > semmisítsék a náciknak dolgozó ha­a ketten kaptak belőle Ízelítőt. A gye- S diüzemeket, most, a háború végén, rekek meg egyszerűen csúnya, rossz < amikor már nyilvánvalóvá vált a mesének tartják.Hogy is értenék már < Harmadik Birodalom csúfos veresége, ők azt, hogy édesapjuk gyermekko- s a föld színével tették egyenlővé az , . , * * - _ . rában nem tudta, milyen a búzake­1 óriási gyártelepet. Hogy miért? Nyil- szükségük. Bőségesen pótolták hiány- jólétéért, a világbékéért, nyér fze? Ez számukra már csak ^ ván már akkor sejtették, hogy Cseh- zó fegyvereiket a május 9-én Libeü- KARDOS MÁRTA mese, csupán rossz gyerekek ijeszt­getésére jó. Hogy értenék, hisz ne­kik már van szép ruhájuk, cipőjük. Szép, egészséges házban laknak, sa­ját kerékpárjukon járnak az iskolá­ba. Mind a három gyereknek saját 5 bányászegyenruha. Szereti kérdésekre röviden ugyan _ 7. . nagyon kedvesen és érezni rajta a mész szagát. A család ^ a nyitott ablakokból is hallotta a rá­azonban már benne lakik. Beköltöz- s dió figyelmeztetését: Légiriadó I De tek — a magukéba. £ mint a legtöbb prágai, ő is meg­döi a prágai májusi felkelés idején ban a szívén viseli, mint akkor, ami­— egyetlen rozoga tank kivételével, kor az els ö forradalmi üzemi bizott­melyet az utcai harcokban sikerült s á2 tagjává és később a párt alap­valahogy felhasználniok - teljesen szervezetének elnökévé választották. fegyvertelenek Szerencsére ezen a Ma ls funkc i°nárlus, mint regen. Ma iegyveneieneK. bzerencsere ezen a ,«. harcol Más esz közökkel. de ugyan­tankon kívül többre nem ís volt azért a célért: üzeme hazó]a n é llinillllllllillilIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIilllllllllllitillilliu^ilIltiillllllllMIIIIII' lllllllllltlltlltíSliliiíiii..,iiiiili> A SZABADSÁGGAL EGYIDŐS kerékpárja van. Minek is emlegetnék hát a múltat? Lényegében eltemette azt a tizenhét szabad esztendő. Ha már vállaltam a krónikás sze­repét, nem szabad egy dologról meg­feledkeznem. A jólét forrásáról, a szövetkezetről. Akárhogyan is nézzük a dolgot, a jólétnek, az új életnek a közös föld, a közös munka a böl­csője. Az elnöktől kapott adatok azt iga­zolják, hogy szövetkezetük esztendő­ről esztendőre gyarapodott, gazdago­Szöke, dús hajú, merész tekintetű; izmos testén pompásan feszül a fekete bányászegyenruha. Szereti a tavaszt, a reggeli tornát, a matematikát és azt, ha felnőtt férfi számba veszik. Ezért a legszívesebben ott dolgozik, alwl a munka markos legényt, teljes em­bert követel. Szereti Csá­bot: a falut, ahol született s ahova minden szombaton hazatér, özvegy apját, a szövetkezeti dolgozót; a rokonokat és ismerősüket. De szereti ó az ismeretlen, először látott embereket ls, mindenkit, akt él, hiszen ő maga is kimondhatatla­dott. A közös munka gyümölcséből a tagoknak is egyre több jutott. Ez ^ n U{'szeret"élni.'Yz^reirTa­az, ami véglegesen eltünteti a múl- s n uiótársait és tanárait. Ta­tát, erősíti, táplálja a mát, az új \án csak beszélni nem sze­életet. Szarka István -et túlságosan — ám a nagyon pontosan válaszol. — Hány éves? — Tizenhét. — Melyik évfolyamba jár? — A másodikba. — Tehát hátra van még .. . — Egy évem. Az iskola hároméves. — Milyen volt a félévi bizonyítványa? — Elég jó. — Az osztályzatok átlaga? — Kettő egész négy tized. 12,4) — Most milyen órájuk lesz? — Testnevelés. — Hetente mennyi időt dolgoznak a bányában? — Minden második héten lent vagyunk. Egy hét ta­nulás — egy hét gyakorlat. — Melyik munkahelyre van beosztva? — Most az előkészítőknél dolgozom. — A bányában végzett munkát szintén osztályoz­zák? — Természetesen. Minden hónap végén értékelik. De hisz... tessék, itt van a tábla. A folyosó falára akasztott eredményhirdető-táblára mu­tat, amely eddig valahogy elkerülte a figyelmem. Egye­bek között ez áll a táblán: „Az előkészítő tanonc­munkacsoport legjobb tagja: Hegedűs László." A fiú ar­cára pillantok: változatlan. Tovább kíváncsiskodom: — Még egy jó év és be­fejezi tanulmányalt. Utá­na...? — Dolgozni fonok. — Itt: Pótoron? — Igen. Csöngetnek, kezdődik az Óra. Sietnünk kell. — Még egy kérdés és megyek. Maga 17 éves. Tudja-e, mi volt a legna­gyobb esemény abban az év­ben, amikor maga született? — Akkor ért véget a má­sodik világháború és ... — ??? — — akkor született meg a szabadság ls. ZSEĹYI NAGY LAJOS ÜJ SZÔ 6 * 1962. május 8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents