Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-08 / 126. szám, kedd

•V § AZ ÜZEMBEN alig tudták kivárni Július Slabej hazajöttét. Az emberek egymástél kérdezgették: Láttad Julót? Igen, hogyne láttam volna, a televízió őt is mutatta. Aztán azt is mondták, a kitüntetés átvételekor ő szorongatta a leghosszabb ideig köztársasági elnökünk kezét... Hej, ez a mi Julónk... ! — sóhajtgatták az emberek s a büszkeség fénye csillogott a szemükben. A mi Julónk ezt megérdemelte! — így beszélnek róla munkatársai. Míg május elseje délutánjára repülőgépjegyet szereztek számára, hogy mihamarább visszakerüljön közéjük. De amikor a képernyő előtt ülve látták, hogy még délben is ott ül a prágai májusi felvonulás díszemelvényén, tudták, Julót aznap hiába várják haza. Másnap autót küldtek érte a lakására, Breznóra. Nem találták otthon, csak este érkejett meg. És harmadikán délelőtt meglett a nagy öröm. Julo bejött az üzembe. Aki hírét hallotta, futott utána. Kemény kézszorítással, szívből fakadó, őszinte szóval köszöntötték: — Gratulálunk, Julo! Meglepetéssel is kedveskedtek. — Ülj csak be az autóba 1 Az üdülőnkbe megyünk 1 Velünk is koccints, ha már miniszterekkel koccintottál! — Tréfásan hangzottak a szavak, de komolyan gondolták. Az aszta! mellett ülve akartak vele lenni, mert ha újra odaáll a gépe mellé, akkor már nehéz vele szót váltani... A hős a lámpalázról... A Piesokí Gépgyár dolgozói az Alacsony-Tátra szép helyén építették fel — társadalmi munkával — üdülőjüket, mely fényűző hegyiszállónak is beillene. Jól érzi itt magát áz ember. Üde, friss a levegő. Messzire hallatszik a legelésző bárányok csengőjének csilingelése. A piesokiak ma azonban nem gyönyörködnek a táj .szépségében. Asztalhoz ültek. Koccintanak, esznek ... és beszélgetnek. Az emberek nézik, nézik a Julo mellét díszítő aranycsillagot. — Mondd csak, Julo, hogyan Is volt Prágában ... A szálas, barna arcú, fekete hajú smber meghatottan ül munkatársai között. Tudja, hogy szeretik, becsülik öt, nemegyszer kiérezte ezt szavukból, tettükből, azért — legyünk őszinték — nem várt ilyen meleg fogadtatást ... — No, Julo, mondd már ... Julo szűkszavú, hallgatag ember, csak akkor beszél, amikor van értelme a szónak. Ilyen a család minden tagja. Ilyen öccse is, az asztal végén ülő Tomáš, a fiatal esztergályos, aki Julóval egy gépen dolgozik. De most szólni kell, még az öcskös is lesi ajka mozdulását... Prágai élményeire gondol. Társaira néz... Eszembe jutnak szavai, melyeket a gyárba érkezésekor mondott: — Itt nőttem fel a gyárban. Harminchét óta dolgozom itt. Emberré nevelt... Ha a csillagot én ls hordom, a kitüntetés a gyárat Illeti. Ez juthatott most is az eszébe, amikor társaira néz. Melegség fénylik a szemében. Ez többet mond ezer szónál, ám a szót most ez sem helyettesítheti. De mikor olyan nehéz ezt elmondani, talán még nevetnének ís rajta ... Üsse kő, hadd nevessenek ... Még azt is mondhatják, megszokhatta volna már a kitüntetést, hiszen másodszor volt a Spanyol-teremben. Először 1951-ben, amikor a Köztársasági Érdemrendet tűzték a mellére ... De amikor az embernek olyan a szíve... És beszélni kezd, halkan, szinte fülelni kell, hogy el ne röppenjen szava... — Hogy is mondjam... Ideges voltam; tördeltem az ujjam, még a lábam is reszketett... Körülnéztem. Valahogy a többiekkel is így volt. Ekkor hozzám jött egy ember és kérdezi, hogy érzem magam? Láthatta ... Észrevette lámpalázamat s ezt mondta: — A hősnek semmitől sem szabad félnie 1 Az asztalnál ülők nevetnek. Julo és a félelem ! Ég és Föld ! Hogyan is lehet azt együtt említeni?! Julót bátornak ismerik, olyan az életben, a munkában. Amikor a háborús években katona volt, tudta, hol a helye. A felkelőkhöz csatlakozott. Aztán a hegyekbe ment... Harcolt... A munkában Sem látták őt soha bátortalannak. Nagy merészség kellett ahhoz, amit ő művelt. Amikor először törte meg a régit, amikor a „feje tetejére" állította az apáinktól átvett esztergályozásl módot, rárontott az egyik idős, tapasztalt esztergályos: Mit csinálsz, te szerencsétlen! — kiáltotta és meg ís ütötte. Most mosolyogva mondja ezt az öccse, de akkor bizony senkinek sem volt kedve mosolyogni. Még Julónak sem. Csak összeszorította a fogát és megfogadta, csak azért is! És az ország legjobb esztergályosa lett! Nemcsak esztergályosa, hanem a fém megmunkálásának újítója is!... Hát ezért nevettek fel az emberek, amikor azt mondták, Julónak semmitől nem szabad félnie ... a feleségről Nem félelem volt ez, hanem a nagy meghatottság. Nem is lehet meghatottság nélkül látni azt, hogy abban a Várban, ahol azelőtt királyok, császárok trónoltak és a nagy urak, Masarykék, Benesék szőtték népellenes összeesküvéseiket, ott ma munkások, a nép képviselői gyűlnek egybe ... Mondja is Julo : — Az asszony is velem volt, először a prágai Várban... Az apja munkásember, cipész volt. Az inség kiűzte őt az országból. EelgiumAz ember nem születik hősnek, — az élet, a munka, a harc teszi öt azzá. S még valami: a tenniakarás, a cselekvés örökös láza, amely az életet fénnyel és értelemmel telíti... Vannak emberek, akik nem is álmodnak arról, hogy hősöknek nevezzék őket, mégis azokká válnak, mert így kívánja meg ezt az élet, a mi életünk. Valahogy jobban megy a munka, ha van példaképünk. Mert ha van kit követnünk, feléled bennünk az egészséges versenyszellem s még többet igyekszünk elérni, — s ha nem is többet, de legalább annyit, mint az az ember ér el, akit példaképünknek tekintünk. Meg is érdemlik, hogy hősöknek mondjuk őket, mert tettekre ösztönöznek bennünket... A mi hőseink egyszerű munkásemberek, akik tudásuk javát adják a társadalomnak. Az idén május elseje alkalmából öten kapták meg a Szocialista Munka Hőse címet. Egyik Július Slabej, piesoki esztergályos. Örülünk, hogy köztünk van ban bányában dolgozott. Sokszor sztrájkolt, követelte a munkásjogot... Anna apja nehéz életét élte ... Most meg? Munkások a Várban I A sírás környékezte őt... Elszorult Julo szíve is. Nem merte bevallani, hogy bizony őt is megkörnyékezték a könnyek. Sokan voltak a Várban. Külföldiek is. A kitüntetések átadása után megvendégelte őket köztársaságunk elnöke. Beszélgettek. Ekkor Slabejhoz lépett egy afrikai ország küldötte. Branciául szólt hozzá. Felcsillant, Julo szeme és a feleségére kacsintott, mintha csak azt mondta volna, most mutasd meg, mit tudsz! Mert Belgiumban megtanulta a francia nyelvet. Milyen büszke lett a feleségére, hogy a tolmács szerepét tölthette be ... A gazdagon terített asztaloknál ettek, Ittak az emberek. Reitmajer, PoláCek miniszterek észrevették Slabejt, hozzájöttek, üdvözölték öt. Koccintottak és beszélgettek az ünnepelttel. Slabejné meg elsodródott, mellőlük. Julo hiába kutatott utána tekintetével... — Már attól tartottam, hogy kidobták őt — mondja tréfásari. — Hosszú ideig nem ls bukkantam rá ... Féltem, hogy éhes marad, hogy egyedül nem mer majd az ételhez nyúlni. Mondtam is magamban, ha nem találom meg, le iszom magam... Nevettek a munkatársak. Julo a vérükből való ember. Olyan, mint ők. — Bizonyára úgy volt, hogy az asszony jóllakott, te meg ,a nagy keresgélésben hoppon maradtál! — Majdnem... — mosolyodik el. ... az újságírókról Jót nevetnek megint az emberek. Milyen Jó hangulatban vannak, öröm őket nézni. S egyszerre, mintha megpattant volna az öröm burka ... Az történt, hogy Julo ránk, rám és a Rádió munkatársára, a két „véletlenül" idepottyant s az asztalhoz ültetett újságíróra-nézett. Az emberek elhallgattak, mert Julo úgy tekintett ránk, mint a bűnözőkre. — Nem tud tőlük szabadulni az ember — szólal meg végre és mosolyog. Felenged a hangulat. Pedig azt gondoltuk, nagyobb „vétekről" van szó. — Ök ls a kötelességüket teljesítik — szól közbe az egyik asztalnál ülő. — Tudom, szükség ls van a munkájukra... De mikor még aludni sem hagyják az embert! Julo szaval kacajba fulladnak. — A prágai hotelszobában az újságírók egymásnak adták a kilincset. Amikor meg a slapyi erőmű taván hajókáztunk, mert oda ís kivittek bennünket, hogy gyönyörködjünk a szép természetben, hát azok az újságírók, rádiósok nem az asztalhoz ültettek ötünket és két óra hosszat vallattak! Tudom, az emberek kíváncsiak, mifélék is azok az „aranycsillagosok". Azt nekik kell megírnlok... — s újra ránk néz. — De nem. úgy, mint az Ifjúsági lapban tették.., Az történt ugyanis, hogy az egyik ifjúsági lap munkatársa, amikor tudomást szerzett arról, hogy Slabejt kitüntetik, táviratot küldött az üzembe, — mert az gyorsabban megy, mint az őt vivő vonat —, hogy küldjék meg címére a „Slabej anyagot". Az elvtársak voltak olyan szívesek és eleget tettek a kérésnek. Csak arról feledkeztek meg, hogy meg ls írják a riportot, körülírják, hogyan is fest Slabej. Az „elsőségi viszketegség" most bizony nem fizetődött ki. Slabej neve mellett olyan kitüntetéseket ls felsorolt az illető tollforgató, amit eddig még nem kapott. S aztán... — Azt írta — mondja komolyan Slabej —, hogy fehéredik a hajam... Az emberek nevetnek. (Mi meg szégyeljük magunkat, ha nem Is rólunk van szó.) — Olyan „fehéredő" az, mint a fekete hollóé! — kiáltják közbe. — Mit öregítenek engem! — mondja Slabej. — Még fiatal vagyok, ha már túl ís vagyok a negyvenen. Még bírom a versenyt! Felderül az emberek arca. Emelik poharukat: — Egészségedre, Julo! Sok sikert! — Mindnyájunk egészségre és sikerére! Felcsendül a dal. Milyen jó hallani és énekelni itt a hegyek között a hegyi emberek szépséges, vérpezsdítő dalát... Este, a búcsúzáskor Julo Slabej keményen megrázza a két újságíró kezét. — Munkátokra olyan szükség van, mint a miénkre — mondja és arcon csókol bennünket, mintha a testvérei lennénk... Egyszerű ember — nagysze

rű munka Másnap az üzemben kutattam Slabej munkasikerének titkát. Eddig is eleget tudtam mér, mert nem először írok róla, mégis hiányérzetem támadt. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyszerű és szerény ember olyan nagyszerű munkát végezzen. Nem vagyok mérnökember, hogy szakleírást adjak munkamódszeréről. Ezt elvégezték a technikusok, leírták, lerajzolták a brosúrákban. A lényeg az, hogy Július Slabej nem elégedett meg azzal, amit már apáink ls túdtak. A többet és Jobbat jelszó nála a gyorsabbal is párosult. Követte a szovjet sztahanovistákat, új esztergakéseket csináltatott és az ötvenes évek elején bevezette a gyorsvágást, amivel 25 százalékkal növelte a munkatermelékenységet. Aztán egyik újdonság a máslkat követte. Később olyan alkatrészeket készíttetett^ melyek lehetővé tették, hogy — elsőnek az országban — az eszx tergagépen olyan munkát végezzen, amit azelőtt csak a marógépen lehetett csinálni. Tegyük hozzá: rövidebb Idő alatt. Ezzel harminckét százalékkal növelte a munkatermelékenységet. Az egyik üzemben, ahol ezt a munkamódszerét terjesztette, az emberek, nem »kártik neki hinni. A gép mellé áll. AZ ő gépükön bizonyította be Igazát. Akkor meg azzal álltak elő, hogy náluk nincs olyan esztergályos, mint Slabej. Julo erre azt válaszolta, hogy Piesokon az ő késével, munkamódszerével a tanoncok ls könnyűszerrel elvégzik ezt a munkát... Itt jövünk rá Slabej igazi érdemére. Piesokon elgondolkodtak az emberek. Mérlegelték, jó-e, vagy rossz, hogy a munkaversenyben mindig ugyanazokat az embereket emelik ki a legjobbaknak. Slabej már 1946 óta állandóan a legjobb. Megälégedhetnek-e csupán azzal, hogy a versenyben csak az eredményt figyelik, és megfeledkeznek arról, hogyan, miképpen is éri el nagy teljesítményét? Slabej újszerű módszerei hívták fel erre figyelmüket. Ez a gondolat nem hagyta őket nyugton. így született tneg a piesoki Gépgyárban a .Dolgozzék, mindenki újszerűen"mozgalom, mely csakhamar elterjedt az egész országban. Most már terjesztették az új munkamódszereket. Már arról beszélhetünk, hogy csupán Piesokon több mint ötszáz „Slabej" dolgozik. És más üzemekben is. Mert nem rejtették véka alá kincsüket. Slabejt nemcsak hogy kiküldték, de hívták is más gyárakba. Nem nagyzolunk, amikor azt mondjuk, Slabej nevét, munkamódszerét Sninától Ašig mindenütt Ismerik. Még a határainkon túl ls. \ Szovjetunióban megbecsülik újdonságait. Magyarországon és Kínában saját maga népszerűsítette módszereit. Kínából magas kitüntetéssel tért haza. Slabej újdonságaival gazdagította a fémmegmunkálás tudományát... De mégis, mi az, ami rávezette őt erre a munkára? Ami kor Julo azt mondja ... Ott, a megmunkálórészlegen, ahol Julo Slabej dolgozik, a fémmegmunkálás technológusa Joachim Zajak, aki fiatalember létére munkaérdemrenddel dicsekedhet. Már ő is tett valamit a műszaki fejlesztés érdekében, de any Julót Illeti, mondja, az külön fejezet. Chimoról, ahogy munkatársai Zajakot nevezik, azt beszélik, Slabej Jobbkeze. S ez jó, amikor a technikus „egy húron pendül" a munkással. Különösen ebben az esetben, amikor a fémmegmunkálás újszerű megoldásairól van szó. — Alig van olyan nap — újságolja e technológus —

i hogy Juló ne mondaná azt, te Chimo, Ilyen és ilyen új „vercajgra" lenne szükségem. Ilyenkor tudom, valami új dolgot eszelt ki. Én meg rohanok a konstrukciósokhoz, megrajzoltatom és megcsináltatom az újfajta esztergakést' De nem egyet, hanem többet készítettek belőlük, hadd dolgozzanak azzal Slabej követői is ... Aranyat ér az együttműködés. Nemhiába mondják, hogy Slabej és Zajak olyanok, mintha ikertestvérek lennének. — Mi Slabej titka? — ismétli meg kérdésemet Zajak. — Megmondom. Az irodát látni sem akarja ... Gépéről úgy gondoskodik, mintha apja, anyja lenne. És gondolkodik munkája felett. Mindig azon tör! a fejét, hogyan húzhatna ki még többet a gépéből. Nem fél gyorsítani a fordulatszámot és ehhez újfajta, saját elgondolású szerszámok' elkészítését kéri tőlünk ... Röviden : számára a munka szórakozás, s aki emellett még gondolkodik is, az többet ad a társadalom számára és Jót tesz saját magának ls... Én meg örülök, hogy segíthetek neki, hiszen ő a mi büszkeségünk! És mit mondanak Slabej társai, a fiatal esztergályosok, akik brigádba tömörülve és Julo vezetésével a CSKP XII. kongresszusa brigádja címért versenyeznek? Kettőjükkel beszélgetek, a huszonhatéves Jozef Magáttal és Juló öccsével, Tomással. Mind a ketten, akár a többiek, Julónak köszönhetik kiváló eredményeiket. — Amikor kezdő esztergályos voltam — mondja Magát, — Ju4o nemegyszer eljött gépemhez, s nézte, hogyan dolgozom. Aztán elvette a munkát, beállította a gépet és azt mondta: Ezentúl pedig így csináld... — Velem is így volt — veszi át a szót Tomáš. Gyakran műszak után ls velem maradt és tanított... Sokat tanultam tőle, pedig már képesített esztergályos voltam ... Ezt sokan mondják az üzemben. — Arra törekszünk, hogy úgy dolgozzunk, mint ő —, mondja Jozef Magát, — Tőle tanultam meg új módon dolgozni. Büszke vagyok arra, hogy tavaly, amikor Julónak egy csehországi üzembe kellett mennie, engem javasolt, hogy menjek el helyette a Zlaté Moravce-i gyárba bemutatni az ő módszerét... Most már én sem elégszem meg a munkámmal. Julo felébresztette bennem a tudás utáni vágyat és munkám végzése mellett eljárok az esti ipari Iskolába... Egy percre elhallgatunk. Julóra gondolunk. Mondja is Jožko, sokat is lehetne őrőla beszélni. De száz szónak is egy a vége: — örülünk, hogy ilyen ember van köztünk — mondja halkan, mintha nagy titkot fedne fel. Ez a legszebb vallomás... örülünk, hogy köztünk van. Petrőci Bálint 1S82. május 8. ÜJ SZÖ 7 * /