Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-05 / 123. szám, szombat

A^n MAI napig senki sem bizo­nyította be — fejeztem be szónoki pózban —, hogy az *- ember nem rabja öröklött tulajdonságainak, és hogy nem min­denben függ elődeitől. Azt se dön­tötte meg senki, hogy a változás nem csupán kereszteződés kérdése, mint például a 16- vagy nyúltenyésztésben. Ne tessék olyan megvetően nevetni — mondtam a mellettem ülö orvos­nak. — Ön tisztában van azzal, hogy az embereket mindenekelőtt a kör­nyezet formálja, mert ön már ez új társadalomban él. De semmiféle kí­sérlettel nem bizonyíthatja ezt, mert az emberekkel nem kísérletezhet, mint például kutyákkal. Az éjjeli gyorssal utaztunk. A ko­csiban nem működött a fűtőberen­dezés, így elmélkedéssel hevítettük magunkat. Velem szemben egy sző­keség ült, lehetett vagy tizenhét éves. A szemét nem láttam, de föltételez­tem, hogy rám figyel. Kizárólag ezért beszéltem olyan hosszasan. A doktor ugyanis komoly vetélytársnak tűnt. — Mosolygok, mert véletlenül egy ilyen emberen végzett kísérlet jutott az eszembe — válaszolta csendesen. — Ogy egy évvel ezelőtt Hucválek magiszter beszélt róla, aki a háború végén furcsa dolgokon ment keresz­tül. A nyugati Patron-offenzíva idején, közvetlenül azelőtt történt, hogy megindult a támadás Berlin ellen. Ebben az időben a kazánkovácsok újabb és újabb mozdonyokat tettek tönkre a birodalmi vasútvonalakon. A fanatikus nácisták már csak a titkos fegyverekben hittek, amit Goeb­bels ígért. A V-l és 2 már régóta London felett röpködött, de a szövet­ségesek offenzívája csak tovább foly­tatódott. A titkos fegyverekről ter­jengő fecsegést minden józan ember üres szóbeszédnek tartotta. Hucválek sem volt kivétel, aki a háború végén a gázgyár melletti gyógyszertárban volt alkalmazva és nagy összegeket vágott zsebre a lopott lanolinból há­zilag gyártott arckrémért. Jól ment a sora, szerette feleségét, akit egy évvel ezelőtt vett el a szülőkkel fo­lyó hosszas vita után. A szülők vé­gül is engedtek, mert a házassággal megmenekültek a birodalomba való hurcolás elől. A magiszterről ugyanis semmi jót nem hallottak, szerette a mulatságot, a nőket, a bort, sőt a ke­nyérből készített sört is, ami ekkori­ban divatnak számított. Az esküvő után Hucválek teljesen megváltozott. A krém előállításán foglalkoztatta apósát és anyósát is, és megelége­detten várta a háború végét. Egészen addig, amíg egy februári napon nem jött érte a Gestapo. A HARMADIK JOSEF NESVADBA i BIRODALO M utotsí titfcfá őket. Ezt a területet gondosan őrzik és mindmáig semmiféle hírt sem si­került onnan szereznünk. Minden kí­sérletünk sikertelenül végződött és számos emberünket vesztettük el. A döntés ügy hangzik, hogy be kell oda jutnunk és részt kell vennünk az ^kcióban... képmás Máŕ'áz ajtóban kezére rakták á bi­lincset, felpofozták az apósát, bele­rúgták térden állva könyörgő felesé­gébe, fellökték anyósát, újszülött leá­nyát kifordították a bölcsőből, és föl­verték kétéves fiát. Könyvtárából el­koboztak öt kötetet és felhasogatták az ágyneműt. A városon túl szálltak kl a Merce­desből, levetették bőrkabátjukat és Hucváleket titkos ösvényeken kísér­ték az erdő mélyébe. Egyetlen szót nem váltottak vele és a magiszter azt képzelte, hogy kilégzésre viszik. Sze­rette volna megmagyarázni, hogy ls volt azzal a lanolinnal, hátha meg­könyörülnének rajta. Nem válaszol­tak, pedig tűrhetően beszélt németül. Az erdő közepén az erdészlakban Idegen férfi várt rá. Tweed kabát volt rajta, amilyet a protektorátusban nemigen viseltek. Chesterfielddel és Golden milk csokoládéval kínálta Hucváleket. — Maguk nem gestapósok? — cso­dálkozott Hucválek és körülnézett. A helyiségben azonban rajtuk kívül nem volt senki. — Nem vagyunk gestapósok — vá­laszolta az idegen tiszta cseh kiej­téssel. j— ön pedig nincs letartóztat­va. A mai naptól kezdve mozgósítjuk. — Tessék? Miért? Néhány héten belül vége a háborúnak. Épp tegnap este jelentette Moszkva... Az idegen összevonta szemöldökét. — Borovec ezredes vagyok — mu­tatkozott be és ezzel azt akarta ki­fejezésre juttatni, hogy a hadi hely­zetről mégiscsak ő a jobban értesült. — A háború befejeződik, ha a nácik­nak nem sikerül bevetniök utolsó titkos fegyverüket... — kihúzta ma­gát és nyugtalanul járta körül a he­lyiséget. Lassan leoldotta Hucválek bilincselt. — Miféle fegyvert? — kérdezte a magiszter és törte a fejét, miért akarja őt Borovec mozgósítani. — Talán az új titkos fegyver összefügg a gyógyszerészettel? — Éppen ezt kell megtudnunk! — kiáltott fel Borovec. — Értesüléseink vannak, hogy az SS legfelsőbb pa­rancsnokságának legutolsó Intézkedé­se a Heródes-akció, de nincs tudomá­sunk arról, tulajdonképpen ml is akar lenni. Azt se tudjuk, ml fán terem. Annyit tudunk, hogy ennek érdeké­ben a frontról és a hátországból Bo­hosudovba vezénylik bevált és válo­gatott gyilkosaikat, s ott egy elha­gyott gyárépületben összpontosítják Kinek? — kérdezte Hucválek, akinek nevetséges volt, hogy a há­ború utolsó heteiben vonja be őt a kémszolgálat. — Kinek kell oda bejutnia? Borovec fényképet tett elé: — Tessék, ez ez egyik, akit a tit­kos fegyver bemutatására beidéztek: Sturmbannführer Jeschke... A magiszter hiába törte a fejét, hol is látta ezt a fekete egyenruhás férfit. Borovec a fénykép elé helyezte zsebtükrét. Hucválek majd felugrott meglepetésében. Saját képe feküdt előtte. — Lehetetlen — motyogta. — Ez a férfi úgy hasonlít magára, mint egyik tojás a másikra. Öt elin­tézzük és helyébe önt juttatjuk a tit­kos laboratóriumokba. Tizennégy na­pon belül jelentést ad. Á beidézettek­ből tizennégy napnál hosszabb ideig senki se marad a gyárban, erről pon­tos értesüléseink vannak. Ezen a szá­mon felhív engem, vagy a titkos fegy­ver leírását a Husz emlékműnél el­helyett rejtett ládában hagyja. — Gyógyszerész vagyok — véde­kezett Hucválek. — Mindössze né­hány hetet töltöttem a katonaságnál még München előtt, de az SS fegy­vereiről nincs semmiféle tudomásom. A második szavammal elárulom ma­gd»p. — ön az egyedüli, aki e gégemet­szőkre hasonlít. Pedig átnéztük a szövetséges hadseregek levéltárát. A te küldetésedtől függ az emberiség sorsa. Kezedben a Hitler feletti győ­zelem kulcsa, testvér 1 — jelentette ki Borovec és sajnálkozva nézte Huc­válek csuklóján a vörös csíkot, a bilincs nyomát. A magiszter egész a mai napig szentül hitte, hogy Hitlert nélküle is legyőzik. Tagadólag rázta a fejét. — A hírért százezer svájci frankot kap — tudatta Borovec. Huc­válek fejből szorzott. Százezerért ve­het egy kisebb gyógyszertárat Svájc­ban. Ezért kockáztassa az életét? Bo­rovec türelmetlenül felemelkedett. A fiókból előhúzta amerikai hangfogó pisztolyát. Tehát mindenképp az élete forog kockán. A magiszter beleegye­zöleg bólintott. — Ha mégis meghalnék, az ösz­szeget a gyermekeim kapják, test­vér ... Ekkor még nem érzett félelmet. Ogy tűnt, mintha életbiztosítást köt­ne vagy a saját fejét bocsátaná árú­ba. kíséRler A bohosudovl gyár előtti őrséget más nem ls érdekelte, csak az okmá­nyokat és az arcot ellenőrizték. A gépkocsivezető mellett jeschke Stur­bannführer képmása ült szigorú arc­kifejezéssel. Borotválatlanul, álmos képpel a hosszú út után. A frontról érkezett. Az első kapun át, a szöges drótok mellett vezették az üres gyár­csarnokon át a második őrséghez, bhol a jelszót követelték tőle. Huc­váleknek jó az emlékezőtehetsége. A földalatti bejárathoz vezették, ahol magas, idősebb egyenruhás szőkeség vette át. Leninek hívtak. — Már ma kezdheti? — kérdezte. Hucválek-Jaschke bólintott. Minél előbb túl akart lenni a dolgon. Min­denen. Legyen az bármi. Az inkább szállodai szobára emlékeztető föld­alatti bunker puha ágyára ült, le­kapcsolta a nyakát ékesítő vaske­resztet, megtörölte homlokát és a falakat vette szemügyre. Azt remél­te, hogy ott meglátja a titkos fegy­ver rajzát. Ehelyett azonban szőke szépségek meredtek rá, meztelenül és a- legkülönbözőbb pózban. Milyen összefüggés lehet a titkos fegyver és az aktok között? Nem értette. Nem­sokára nyílott az ajtó és a félho­mályban megjelent Leni pongyolában. Az egyenruhát minden bizonnyal gyorsabban vetette le, mint a magisz­ter. Az asztalra egy üveg konyakot tett és a nyakába vetette magát. Hucválek előbb védekezett, de csak­hamar megértette, hogy nem küzde­lemről van itt sző. — Kérlek szépen, ez megengedett dolog? — kérdezte, amikor egymás mellett feküdtek a holland párnákon. — Megengedett? — csodálkozott. — Ott, ahol a titkos fegyvert gyárt­juk? ... Nevetés volí a válasz. De nem sokáig nevetett. Felállt és csak most látta, amikor keze magasba, köszö­nésre lendült, hogy nem Léni, és hogy a hónalja kissé vöröses. Majd felhúzta pongyoláját, az üveg konya­kot és katonás léptekkel eltávozott. Ez mégiscsak sok. Hucváleket egész héten át kínozták a gyakorlótéren, megtanították Jaschke minden hőstet­tére, megismertették egész rokonsá­gával, a magiszter hét napon át reg­geltől a késő éjszakáig biflázta az SS fegyvernemeit, hogy végülis a tit­kos fegyver helyett valami felügyelő­nőt ismergessen. Reggel újabb látogató keltette őt. Szőke, kissé kövérkés nő. Ennek vo­ronyezsi hőstetteiről kellett beszélnie. Kíváncsi volt a sebforradásaira ls. Már-már félt a leleplezéstől, inkább csókokkal árasztotta el őt, csakhogy elfojtsa kíváncsiságát. — A vezér biztosan néz bennün­ket. Ez a Vezér gyermeke lesz — Siegfried Hitler... — közölte ájta­tosan és szinte önkívületben távo­zott. Hucválek kétségbe vonta, hogy tizennégy napot képes itt kibírni. Amikor eltávozott, elvette tőle a ko­nyakot. Egész nap iszogatott, egye­dül a négy, meztelen nőkkel tetera­gasztott fal között. Este az üveget is a falhoz vágta. — Ogy látom, inkább gránátokat dobálnál — mondta a harmadik, aki' már pongyola nélkül érkezett. — A gyárban gyakorolhatsz. Mi is gyak­ran dobálunk éleseket a foglyokba .. Olyan természetesen és minden báj nélkül feküdt az ágyon, mintha ki­hallgatásra várna. Hucválek verni kezdte. A nő nem győzött hálálkodni érte. Igv érkeztek a látogatói — egész héten át. A nyolcadik napon először jött hoz­zá egy férfi. Konyak nélkül. Doktor Müller — legalábbis így mutatkozott be, de a szemébe se nézhetett. Sötét szemüveget viselt. Arcát fehér maszk takarta, mintha operációra készülne. — Köszönet. Nagyszerűen megállta a helyét, jelentem a Vezérnek... — Mit? — csodálkozott Hucválek. — Egy hét múlva a legodaadóbb harcosok egész szakasza áll a ren­delkezésére, akikre minden esetben számíthat. Bevetjük utolsó tttkos fegyverünket... nevetett Müller. — Magas kitüntetésre számíthat. — Ugyan miért? Melyik ez az utol­só titkos fegyverünk? — kérdezte a magiszter és vigyázott, hogy fegy­verünket mondjon. Müller néhány szóval mindent megmagyarázott. Eb­ben az intézetben állítólag feltalálták a magzat gyors fejlődését szolgáló eszközt. A fogamzás utáni hetedik napon felnőtté érik a gyermek. — El tudja képzelni, micsoda lehe­tőségek? Egy évvel ezelőtt ez a ta­lálmányunk még eldönthette volna a háború sorsát. A frontokon feláldoz­hattuk volna az élő nemzedéket, az anyák méhében meggyorsíthattuk vol­na a magzat érését. így legalább a békét nyerjük meg. Kevés az időnk és az eszközünk is, találmányunkkal takarékoskodnunk kell. A legmegbíz­hatóbb nőstényeket, akarom mondani: a Lebensborn divíziőbell sorstársakat osztottam be Ide. Ott, mint tudja, már a háború kitörése óta a Vezér­nek szülik a gyermekeket. A frontról és a hátországból érkezett legkivá­lóbb hősöket szemeljük ki apának. Mindegyikük megkapja a maga szaka­szát, valamennyi harcos magukra fog hasonlítani s nem lesznek afféle anyámasszony katonái, akik az első lövésre kereket oldanak, vagy az első pátertől hagyják magukat rábeszélni. Kezdődhet tehát a Heródes-akció. z* heRÓbes-z*kció Lenit adták mellé kísérőül. Az egyetlen asszony, akivel nem kelle:t aludnia. Mintegy négy órát utaztak valami sötét kocsiban. Jókora fehér épület előtt szálltak ki. Leni beve­zette őt. — Itt fognak várni — mutatta. — Itt teszik le őket az anyák, Injekciót kapnak, amott meg elégetik a holt­testüket. A városban járványt ter­jesztünk, így azt a látszatot keltjük, hogy a gyerekeket ez ellen oltjuk. Ezáltal kiirtjuk jövő nemzedéküket. S ha tizenöt—húsz év múlva újra sor kerül valamire, nem lesz kato­nájuk... nevetett kajánul.— Az akció befejezése után a gyárépületet a le­vegőbe röpítjük — mutatott egy fo­gantyúra az ajtónál. Olyan volt, akár a villanyóra kapcsolója. — Ebben a városban minden köly­kei kiirtunk. Együtt távoztak. Hucválek még most se ocsúdott fel. Körülnézett és a távolban megpillantotta a Várat. Ez a város: Prága. Tehát saját gye­rekeit Is ki kellene irtania. Leni ezután elvitte Holešovicére. Otthonosan nyitott ajtót és lesegítet­te a kabátját. Ekkor ötlött eszébe, hogy Jeschke feleségét is Leninek hívják Meglehet, hogy ebben a náci Istállóban az igazf Jaschke feleségé­vel őriztették. A lakás elhagyatott. Ezzel szemben minden egyes helyiségben fegyverek sorakoztak, mintha csak támadást várnának. — Sietnünk kell — közölte Leni és megtisztította a golyószóró csövét, mint más asszony, az evőeszközt. — A vezér tegnap elesett... Hucválek köpeny nélkül futott kl a ház elé. Az emberek kitértek és mindenfelől egyenruhások tiszteleg­tek. Ogy látszik a fegyelem túlélte a győzelmet. Csak a harmadik bódéban működött a telefon. Borovec számát hívta. Feszült figyelemmel hallgatta a csengetést. Ez volt az utolsó remé­nye. Most végre megértette, miért volt szükségük csupa gégemetszőre. Megértette azt ts, hogy miért nein akarták teljesíteni parancsaikat még a Hltlerjugend legodaadóbb tagjai sem. Olyasvalamiről szerzett tudo­mást, amiről senkinek még csak sejtelme sem volt. A huzal másik vé­gén nem jelentkezett senki. Az erdő felé vette útját, ahová legelőszőr hurcolták. Furcsa látvány volt, amint a magas SS-tiszt a bokrokon át tör utat. A vadászlakot azonban nem lel­te. Félelmében kezdte magát rosszul érezni. A saját gyermekeiért aggó­dott, akiket Prágában hagyott. Most vett csak rajta erőt igazán a féle­lem. A jelentést reszkető kézzel he­lyezte a dobozkába. De tudta, hogv elkésett. Minden fölösleges A vállal­kozás is hiábavaló volt, mert a jelen­tése senkit se ment már meg. Mitévő legyen, kit figyelmeztethetne? Fan­tasztikusnak tűni, mert saját egyen­ruhájától volt elfogult. Haazrohant. Lakásában három ke­let-poroszországi család telepedett meg. A ház előtt lovaik legelésztek. Hücválek családjáról semmit se tud­tak. Talán a város végére telepítették kl. De lelkesen heil-t kiáltottak, mert megismerték Jaschket, aki Észtor­szágban állítólag minden zsidót kiir­tott. Jaschket, aki az árja keletért harcolt. Orruk előtt becsapta az aj­tót. Hogy találhatna családjára? Mit tegyen? Visszatért Holešovicére. Csaknem tiszta német negyed volt akkoriban, ahonnan a cseheket kitele­pítették. Kis Berlinnek hívták és nem is csodálkozott, hogy a ház előtt horogkeresztes fekete kocsi áll. Leni blúzban fogadta. Megigazította egyen­ruháját. Közölte, hogy az ebédlőben Kopfenpursch generális várakozik és 'Jaschke frontharcosnak át akarja ad­ni a vaskeresztet brilliánsokkal. — Müller doktor még az utolsó pil­lanatban tökéletesítette módszerét. Elhoztam a fiait. Azonnal teljesítheti a Vezér utolsó parancsát... — mon­dotta, amint az újabb brilllánssal dí­szített szalagot a nyakába akasztot­ta, és amikor Leni pont nem nézert oda, egész halkan suttogta : testvér .. Borovec és nem Kopfenpursch állt előtte. Bizonyára időben megkapták üzenetét. Legalább szemével mondott köszönetet és nyersen búcsúzott fele­ségétől. De mért nem szabadíja ki? Mit kezdjen Huclávek? Hogy képzeli? A magiszter utána futott az utcára és csehül kiáltotta e kérdéseket a már mozgó autó felé. — Tűnjön el Bernbe. Hisz semmi mást nem akart. A vaskeresztben megtalálja az összehajtott csekket... — válaszolta Borovec németül és eltávozott. Hucválek egyedül ma­radt. Csak ezután vette észre, hogy átellenben a járdán tizennégy SS­újonc üdvözli. Valamennyi egyforma magas, erős és arcvonásuk az övére hasonlít. Illedelmesen, szolgálatkészen mosolyogtak, pontosan úgy, mint Huc­válek köszöntötte vevőit az üzletben. Ellenszenvesek voltak. gyilkosok: A mikor a külváros gyilkos la­boratóriumában Hucváleket meghazudtoló készséggel ra­kosgatták a lomblkokat, el­lenőrizték a lőport és a dinamlt­töltetett ingerülten rájuk kiáltott: — Előttem ne adjátok a szentet. Tudom, hogy nem vagytok Jaschke szakasza. Az én szakaszom vagytok. Számomra ez az öldöklés undorító, gyűlölöm a nácizmust, harcolok el­lene, átszökök most — azonnali — közben Leni, Jaschke felesége hát­gerincének szögezte pisztolyát, hogy segítséget ne hívhasson. Fiai meg­zavarodtak, féltek, tanácstalanul pis­logtak egymásra. Ebben a pillanat­ban hozzálépett egy lövész, kezében géppisztolyt tartott. — Nem értem, miről beszél. Igaza van, ebben az akcióban nem kedvte­lésből veszünk részt. Gyerekeket gyil­kolni! De ígéretet kaptunk, hogy csak így jutunk el Svájcba a speciá­lis paracsnokhoz ahol a háború után a mozgalom válogatott hősei fognak tevékenykedni... ' -— Fütyülök Svájcra, fütyülök az egész életre. Egyedül az én igazi gyermekeim érdekelnek, akik nem lesznek az én torz képmásaim, akik az életben jobb utat választhatnak mint én, akjik tanulhatnak hibáim­ból. Engem csak az élet, mindenki élete érdekel... Most döbbent rá, hogy amióta a Heródes-akcióról tudomást szerzett, egészen megváltozott. Már nem a ré­gi Hucválek, nem az a törekvő SS­gyógyszerész, akit tizennéggyel be­szorozva lát maga előtt és tizennégy géppiztollyal fenyegeti őt. A negye­dik Hucválek ott a szélső ablaknál könnyű géppisztolyát szegezte rá. Ráébredt, hogy azt a régi Hucváleket el kell pusztítani, meg kell ölnie azt a törekvő, önző kereskedőcskét, aki az egész várost, és az egész jövő nemzedéket veszélyezteti. Nem hoza­kodhatott elő más emberek módjára semmiféle élménnyel, tapasztalattal, beszéddel, tanáccsal vagy mások pél­dájával. Saját magára kellett lőnie, saját maga elől kellett bujkálnia, a saját fejeit kellett szétzúznia, mintha maga is mesebeli sárkány lenne, és csak néhány seb után jutott el ah­hoz a fogantyúhoz, amely a villanyóra kapcsolójára emlékeztette. A He­ródes-akció végére egyetlen kapcso­lással tett pontot. Három nap múl­va azután Prágában kitört a felke-. lés. Ki az a doktor Műller? Az orvos egy pillanatra elhallga­tott és bennünket vett szemügyre. — Hihetetlen történet — mondtam szkeptikusan. — Kissé bolondosnak tűnik... — Hucválekkel tavaly én is a bo­londok házában találkoztam — mo­solygott újból a beszélő. — Helye­sebben: a pszihiátrián. Nem először volt ott. Prága felszabadításakor a külvárosban valami romok között akadták rá. Heteken át nem volt esz­méletnél. A német egyenruha ron­gyait találták rajta ez igaz, de hisz akkoriban ezt az uniformist hordták a forradalmi gárdák tagjai is. Fel­tételezték, hogy a májusi napokban megszökött a gestapo pankráci bör-i tönéből és közben megsebesült. Ma­gáról nem sokat beszélt és elismeri, hogy története hihetetlen. Az eszmé­leten kívüliség gyakran ismétlődik, néhány fejoperáción esett át, és később előre nem várt komplikációk miatt a Tátrában is kezelték. Az élet-i be csak tizenöt évvel a háború be­fejezése után tért vissza. Lelkiállapo­ta otthon leromlott. Az elkövetkező hetek folyamán a magiszter rátámadt a járókelőkre, ha úgy tünt neki, hogy az illető feltűnő­en. magasan arca előtt viseli sálját, vagy sötét szemüveggel álcázza ma-, gát: — Ön Müller doktor! — kiáltott ilyenkor, és az őrséget hívta. Az vi­szont rendszerint Hucváleket vitte el a gyógyintézetbe. Így rontott rá az egykori hanspaulkai gyárosra, akit valóban Müllernek hívtak, összeka­pott az Ifjúsági Szövetség helyi szer­vezetének elnökével Hodkovlčkyben, akit szerencsére Vytiskának hívtak és majd a szemét verte ki egy törté-i nelem tanárnak, aki kötőhártyagyul­ladás miatt sötét szeműveget viselt. Az ő nevére már nem ls emlékszem. — Miért teszi? kérdeztem őt. — Miből feltételezi, hogy Müller dok­tor köztünk rejtőzik? Csak nem kép­zeli, hogy folytathatná kísérleteit? — Nézzen csak szét... Vegye csak a családomat, akikért feláldoztam magam. A fiú is, a lány ls olyan, akárcsak én, mintha az én és az ő fiatalságuk között nem pusztultak volna el az emberek milliói. Elrabol­ta tőlük közös tapasztalatunkat. Ogy viselkednek, akár az ő teremtményei. Hiába harcoltam önmagammal. Nem látom értelmét az áldozatnak... Egy darabig i még beszélt, majd egyszerre hangos hahotába kezdett. Néhány nap múlva elbocsátottuk és soha többé nem hallottam felőle. összegezés A fentiekből kiviláglik. — mondta az orvos —, hogy akkor valóban vé­gezhettek valami kísérleteket az em­bereken, ami az ön problémájára is fényt vethetne. Hisz az Itt leírt tör­ténetben a magiszterünk is valóság­gal átvedlett, valóban egészen más, új emberré vált, aki saját egykori képmására lőtt és egész környeze­tét Igyekezett megváltoztatni. Elmé­letünk ezzel bizonyítást is nyert vol­na. — Ml az ön véleménye erről? Tovább nem türtőztettem magam. Az előttem ülő szépségnek szegez­tem e kérdést. — Miben hisz ön? összerezzent. — Mi az? — ásított. Csak most ébredtem rá, hogy egész montanáig aludt. Táskájából tranzisz­toros rádiót húzott elő és rágyújtott. Valóban szép volt. Felcsendült a ze­ne. Dzsessz. De nem szólt egy szót sem. (Zsilka László fordítása) ÜJ SZO 7 * 1962. május 5.

Next

/
Thumbnails
Contents