Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-22 / 139. szám, kedd

Szárazföldi kikötőnk egy éjszakája WWWWv kulrúRľi Čierna nad Tisou. Zaj, lárma. Mozdonyok pöfékelése, füttye, ütközők csörömpölése. Innen, a felüljáró magasságából mindez úgy tűnik, mint valami hatalmas fekete folyam: szerelvények mérhetetlen áradata, mely éjjel-nappal hömpölyög, egész éven át, pihenés és hivatalos órák nélkül. A föld mintha Időnként felnyögne, az acéljeljáró meg-megremeg alattunk és ereinkbe natol a munka lüktetése. A szőke Tisza völgye még álomban ringatózik, de a sötétségre itt mit sem adnak. Annyi a fényszóró, mint egy világkiállításon, azok fényében fürdik az éjszakai műszak. A 215-ös őrház nyomán Egyes munkás- és vasutas osztagok nemsokára befejezik a műszakot, .fürgén lépdelnek a síneken át az új, pihent egységek. Ezekben a percekben mintha még dühösebben, elszántabban hörögnének a rakodógépek és a széles nyomtávon érkezett szerelvényekből szüntelenül ömlik vagonjainkba mindaz az érték, amit a csehszlovák-szovjet barátság e vasúti központja 15 éve közvetít hazánknak. — Hihetetlen mennyire elterebélyesedtünk ez alatt a 15 év alatt — jegyzi meg Morvau Béla elvtárs, az állomás mai gépszerelő technikusa — 1947 tavaszán, talán éppen ilyentájt, mikor Vrútkyról két kocsival és a legszükségesebb felszereléssel tdepöfögött velünk a Tnozdony, összesen 18 munkást találtam itt. — Es ott hátul, a néhai Čierna prt Cope felé vezető pálya mentén, egyetlen apró vasúti őrházat. 275 ös s iámmal — egészíti kt társát Michal Repanspky elvtárs, a mai átrakodó részleg vezető-helyettese. — Két sínpár kúszott abban az időben szégyenlősen Slovenské Nové Mesto felé és egyetlen váltó pislogott. Megfogamzott a vetés Ma már szinte hihetetlen, ml fogamzott az apró kis magból. Itt alattunk, előttünk és mögöttünk iíg zakatol a mai élet és csodálattal gyönyörködünk szépségében. E szépség tulajdonképpen 1948 ban indult virágzásnak, mikor a borzalmas szárazság miatt éhínség fenyegetett. Akkor sok száiezer tonna búzával sietett segítségünkre a Szovjetunió. Ezek után a tonnák után újabb és újabb küldemények érkeitek. A munkáslétszám természetesen már nem volt elegendő. Megindult a toborzási kampány és a munkások száma mihamar százakra, majd ezrekre rúgott. A rögtönzésből, lelkesedésből átgondolt szervezettanilag vezetett, szocialista munkaversennyel és újítómozgalommal elősegített munka indult meg és ebből született ez a mat óriás, amely nélkül már elképze.lnl sem lehet életünket. Aranyzuhatagok — Kész, emberekl Tolatáááás ...! — kiált a vagon nyitott ajtajából Cucz Zoltán elvtárs. Munkatársat — Ferenczt, Gulyás, Bugos —• leugrálnak a kocsiról, megállítják az aggregátot. Megindul a tolatás, az ütközők csengnek-bongnak s újra folyik a munka. Ezek mind Csontos István kollektívájának tagjai. A „XII. pártkongresszus brigádja" — címért versengenek más kollektívákkal. Kipróbált, tapasztalt szakemberek, hiszen egyenesen a szemük előtt, a, kezük alatt nőtt azzá mlndaz_, ami itt látható s amit egyszerűen Čierna nad Tisou-nak nevezünk. Vidáman és önérzetesen beszélnek munkájukról, a teljesítményekről, a versenyről és általában az életről. Meghökkenünk, mikor 60 tonnát emlegetnek fejenként egy műszakra. — Hogy sok...? — nevet fel az egyik. — Hát igen, hatvan tonna „per koponya" tizenkét óránként, ettől megijed az, aki nem ért hozzá. — De mt nem —- mondja a másik és sokatmondóan a qépesített átrakóra mutat. Így már érthetőbb a dolog. Es még azt is megértjük egy kis magyarázat után, hogy a brigád minden tagja olykor 10 tonnával is túlteljesíti tervéi. Hiszen Itt van a gépesítés, itt zúgnak búgnak a „masinák", amelyekkel ma már mindnyá-. jan a legjobb barátságban vannak, a leggazdaságosabban tudják azokat kihasználni. Es mint megannyi színarany vízesés, úgy ömlik át kezük alatt szerelvényünkbe a sok-sok tonna egészségesen sustorqó szovjet búza, árpa,' újjpercnagyságú kukorica és egyéb mezőgazdasági termék. Akár az óraszerkezet Távolabb végnélküli szovjet szerelvények zsírral, szénnel, jávai, vasérccel megrakva. Nézzük csak itt valami furcsa kocsik sorakoznak, igen, Igen hűtőkocsik ezek. 12- és 24 kocsiból álló szerelvények, hússal. Orosz István és József, Iván József és Ján Čoros elvtárs, Katriňák Ottó brigádvezetővel együtt már fel is sorakozott, hogy a hajnal megérkeztével elkezdjék a hús átrakását. Nem meszsze tőlük 12 vagon leningrádi hagyma várja, hogy rányissák az ajtókat és egyre újabb szerelvények vajjal, halfélékkel, konzervekkel megrakva. Ez mlnd-mtnd átrakásra vár, méghozzá időre, pontosan kell megtörténnie, hogy egyetlen munkaóra se vesszen kárba, hogy minden úgy „klappoljon", mint az óraszerkezet. Es a munka, az emberek, gépek, mozdonyok, váltóhálózatok e pontos összjátékában dolgoznak és nőnek az egyének és a csoportok, egész vasutas zászlóaljak a munkások és brlgádosok századaival együtt. Itt-ott egy fényszóró már felpislog, mintha álom nyomná el, vagy mintha tfedezne a legfőbb, leghatalmasabb reflektortól, melynek vörös fénye immár fellángolt a szemben levő keleti dombok peremén. Oj nap érkezik és a munka nem torpan meg, sőt még erőteljesebben, még láthatóbban, hangosabban lüktet. Pillantsunk hát még egyszer vissza a közelmúltba: tizenöt rövidke év választ el a 215. számú néhai őrháztól, az egyetlen pislogó váltótól. Ma már se hírük, se hamvuk. Es több, mint ezer hosszú lépésre vagyunk már az új, nagy állomásépülettől, mégse értünk még a rakodópályaudvar végére. — Lüktess hát, lüktess, szárazföldi kikötőnk! Hisz annyi mukaérdem, annyi siker, annyi fény áramlik életünkbe kormodból és füstödből...! VLADIMÍR KALYTČUK ö'SSzhang...KS5EÍ® Visszhang, A rybárpolei Lenin Művek dolgozói kötelezettséget vállaltak, hogy a CSKP XII. kongresszusa tiszteletére az idén egymillió hétszázezer korona értékű árut termelnek terven felül. Az üzemben 106 kollektíva versenyez a szocialista munkabrigád címért. Képünkön : Irena Líšková, az egyik versenyző kollektíva vezetője. A brigád Valentyína Petriscsevová munkamódszerével dolgozik, s az első negyedévben közel húszezer koronával teljesítette túl tervezett feladatát. (F. Kocian — CTK — felv.) ségéhez fordultak volna, kerülő utat választottak. Mire volt ez jó? Am menjünk tovább. Levelük befejező ré-. szétien leszögezik, hogy a szövetkezetnek törődnie kell a kiöregedett, vagy valamilyen oknál fogva munkaképtelenné vált tagjaival. Ez igaz. Ezt a szövetkezet alapszabályzatának ide vonatkozó cikkelye is kimondja. A baj ott kezdődik, hogy a szövetkezet vezetőségét megvádolják, hogy nem tartja be a szövetkezeti törvénynek a munkából kidőlt szövetkezeti tagokat érintő cikkelyét. Ne vegyék rossz néven, de állításukat ebben az esetben sem igazolta a valóság. Ellenkezőleg, a Duna EFSZ azok közé a szövetkezetek közé tartozik, amelyek igenis törődnek a kjpregedett vagy egyéb oknál fogva munkaképtelenné vált tagjaival. Erre vonatkozólag a szövetkezeti alapszabályzat értelmében há-< zirendjük egyik pontja leszögezi, hogy a munkaképtelenné'vált szövetkezeti tagok, minden- munkakötelezettség nélkül jogosultak 25 ár háztáji földre. Ezenfelül a szociális alapból teljesen díjtalanul kapnak kenyérnekvalót, sőt, ha öregségi, vagy rokkantjáradékuk kevesebb, mint havi 300 korona, ezt — szintén a szociális alapból — kikerekítik az említett öszszegre, vagyis 300 koronára. És most tegyük föl a kérdést: Levélíróink mire alapozzák előbbi állításukat? Erre ők maguk sem tudtak feleletet adni. Még megértenénk, ha az úgynevezett szociális gabona elosztása ellen emeltek volna kifogást, mivel ezen a téren történtek Igazságtalanságok. Még érvényesült a sógorság-komaság elve. A kenyérnekvalót olyanok kapták, akiknek erre semmi szükségük sem volt. A szociális gabona elosztásával megbízott elvtársak súlyos hibát követtek el, amikor azt nem a rászorulóknak juttatták, hanem olyanoknak, akiknek erre sem szükségük, sem joguk nem volt. A pártszervezet azonban az ügyet nem hagyta annyiban és a kellemetlen eset rövidesen elintézést nyer. Visszatérve újból a szóban forgó levélhez, bátran leszögezhetjük, a panasztevők állításait a valóság egymásután megcáfolta. Mi értelme volt akkor ennek a levélnek? Mi volt a célja? Hibát követnénk el, ha ezeket a kérdéseket nyitva hagynánk. A levélnek igenis volt célja. Ogy is mondhatnánk, a panasztevők levelüket va-. lamilyen preventív lépésnek szánták, összefüggésben van továbbá a szö-. vetkezetnek azzal a határozatával — amelyet a szövetkezet legfelsőbb szerve, a taggyűlés hagyott jóvá —>, hogy minden egyes szövetkezeti tag, aki fél hektár háztájira tart igényt, köteles részt vállalni a kapásnövények ápolásából is. Ezt az Intézkedést éppen a Szelle Gyula és hozzá hasonló egyének tették szükségessé. A levélben többek között hangsúlyoz-, ták, hogy ők teljes vagyonukkal léptek a szövetkezetbe. Ez Igaz. Szelle Gyula is beadta a 13 hektárját, azzal azonban már nem törődött, ki fogja megművelni a földet. Mindent a közösbe adott, csak a legfontosabbat nem: a munkaerőt. Lánya, fiai szétfutottak. Kettő tanít közülük, egy pedig számvevő a báöi aggok otthonában. De hogy mi lesz a 13 hektár sorsa, azt már a szövetkezet vezetőségére bízta. A földet azonban meg kellett iművelni. Ezért kellett a szövetkezet vezetőségének az előbb említett határozathoz folyamodnia. Az előző évek során Szelle Gyuláék is vállalták a fél hektárral járó kötelezettséget. Vállalták, mégsem tettek egy kapavágást sem. Egyszerűen a közösből rájuk eső részt másokkal dolgoztatták meg. Munkabér fejében pedig 10 árat adtak az Illetőnek a saját részükre kimért háztájiból. A baj ott kezdődött, hogy ez a „módszer" már annyira elterjedt a faluban, más-: szóval: annyira megnövekedett a kínálat, hogy akik eddig a háztájiból „leszakított" 10 ár ellenében hajlandók voltak bekapálni az illető szövetkezeti tag részére kimért kukoricát — egyszerűen „béremelést" követeltek. Az idén ezt a munkát már csak 15 ár földért hajlandók elvégezni. ÉS ezzel el is jutottunk a dolgok lényegéhez. Szelle Gyula számolni kezdett. A 15 ár földet már sokallta. Äm a fél hektárról sem akart lemondani. így jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy legjobb volna megszabadulni a kapálnivalótól, de megtartani a félhektárt. Azt azonban előre tudta, hogy ebbe sem a szövetkezet vezetősége, sem pedig a tagság nem egyezik bele, ha pedig lemond a kapásokról, csakis 25 ár háztájira számíthat, és nem lesz miből eltartani a tehenet, a disznót, a rengeteg baromfit: nem lesz miből pénzelni. Mivel tudta, hogy elképzelése nem egyeztethető össze a szövetkezet érdekeivel, s ezért nem is tudja keresztülvinni, sem a vezetőség, sem pedig a tagság nem fogja támogatni, másutt akart „pártfogókat" találni. A levél megszerkesztése sem okozott számára gondot. Hozzáértő ember akadt a családban. (Bár az Illető jobban tette volna, ha a levélírásra szánt Időt egyébre használta volna fel.) És, hogy a dolognak ne legyen annyira egyéni színezete, még aláírásokat ls gyűjtött. (Tudta ő, hogyan kell az ilyesmit csinálni, nemhiába volt a múltban községi előljáró, nemhiába elnökösködött az -agrárpártban.) A levél megszerkesztője különös gondot fordított annak hangsúlyozására, hogy ezek az „öreg, munkában kifáradt szövetkezeti tagok" milyen nehéz körülmények között élnek. Talán el ls hinnénk, ha nem jártunk volna a faluban, nem néztünk volna szét többek között a Szelle-portán is. Nem akarunk részletekbe bocsátkozni, csupán annyit szeretnénk megjegyezni: oda, ahol nem egy, de három vaskapura is futja, nemigen jár vendégsébe a szegénység. De ha még szűkösen is élnének az „öregek"? Három gyereket neveltek. Társadalmunkban mind a háromnak jó állás jutott. Nem az ő kötelességük volna elősiör is az esetleg szükséget látó szülők anyagi támogatása? Am ne térjünk el a cikk eredeti gondolatától. Befejezésül szögezzük le: jobb lett volna, ha az a bizonyos levél nem születik meg. jobb lett volna, mert az alaptalan vádaskodást sehol sem veszik jó szívvel. Ma már olyan ember is egyre Inkább ritkaság számba megy, aki az egyéni érdekeket szembehelyezné a közösség érdekeivel. Szelle Gyuláék pedig éppen ezt akarták. A levelet megírták, olyan embereket ls „felhajtottak", akik aláírásukkal igazolták, hogy tartalmával azonosítják magukat. Csupán a felsőbb helyeken kellett volna még olyasvalakit találni, aki „ügyüket" pártfogásba veszi. És amint láthatják is, ez bizonyult a legnehezebbnek SZARKA ISTVÁN Kocsetov-ügy? Eléggé ritka jelenség, ha hevesen lüktető szenvedélyes elvi vitát vélt kl egy olyan mű. amelyről a kritika egybenhangzóan megállapítja: gyenge, nem sikerült, elhibázott. Ez történ; a Szovjetunióban, miután megjelent V. Kocsetov „A kerületi titkár" című új regénye, amelyben a szerző élethű képet akart festeni egy lenini típusú pártfunkcionáriusról. A kísérlet vérszegény eredménnyel járt, a bírálók megállapították, hogy Köcsetov bármiképp is igyekszik élettel telíteni időszerű témáját, végeredmény^ ben csak illusztrálja eleve megsza' bott tételeit. A vita akörül bontakozódott kl, hogy Kocsetov könyvében — legalább ls a szándékot tekintve — perbe száll a személyi kultusszal és maradványaival, de sajnálatos módon éppen a személyi kultusz időszakára jellemző dogmatikus módszerekkel. Mélységes elemzés helyett a felszínen marad és a gondolatiságot .ezerszer hallott közhelyekkel helyettesíti. Érdekes az, hogy támogatókra is talál, például Druzin és Gyakov kritikusok személyében, akik tévesen azt hangoztatják, hogy döntő fontosságú a szerző helyes eszmei-politikai állásfoglalása, nem pedig a regény színfvonala. Ezzel a nézettel különben perbe szállt Tvardovszkij, aki a szlntelenség és a középszerűség elméletének nevezte el az ilyen felfogást. Rámutatott arra ls, hogy a művészetben sohasem tölthet be a mennyiség elsődleges szerepet, mindig a minőségen van a hangsúly. Az Időszerű mondandó pedig még önmagában nem jelent színvonalat. A szovjet kritika a könyv körüli vitából elsősorban azt a következtetést vonja le, hogy a dogmatizmus felszámolása azok számára sem könynyfi feladat, akik ezt el szeretnék érni. Továbbá hangsúlyozza, hogy a gondolatok felületességének törvényszerű velejárója a művészi sekélyesség. Miroslav Drozda a PLAMEŇ 5. számában Ismertetve ezt a vitát, pozitív jelenséget lát benne, mivel újra hírt ad a nézetek szabad összecsapáséról, ami a társadalmi s művészi igazság kikristályosodásának nélkülözhetetlen feltétele. „Senkisem tévedhetetlen bölcs — állapltja meg — s mindenkinek, aki a szovjet valóság talaján áll, joga van a szabad véleménycserére, amiből megszületik az igazság." Bajban van a rossz film Az utóbbi években gyakran vitatott I téma a film és a televízió versengé; se. Tény az, hogy nemcsak Nyugaton, ! de kisebb méretekben nálunk ls a televízió elvonja a mozi közönség egy | részét. Az ezzel kapcsolatos kérdéseI ket érinti a PREDVOJ 18. számában Ludo Galus cikke. Véleménye szerint csupán ldeigle; nes folyamatról van szó, mivél a kul' túráit nézőt nem elégítheti ki csupán a képernyő, hanem mindinkább szük; ségét fogja érzeni a mozinak, színi háznak, hangversenynek és kiállítás[ nak is. A tartósan érvényesülő változás viszont az, hogy a televíziós né• zőt kényelmes hazai környezetéből ! csak a színvonalas filmek „csalják el." A cikkíró ennek alapján néhány sür• getően jelentkező követelményt kör' vonalaz. Ide tartozik az a következtetés, hogy a filmek szokványos recenzálása helyett rá kell térni a szerteágazóbb gyökerű gondolati és művészi elemzés útjára. Szükséges továbbá az, hogy a külföldtől csak igazán értékes filmeket vegyünk át, mégpedig rugalmasan, a lehető leggyorsabban. (Ha tekintetbe vesszük nagy mozihálózatunk „film fogyasztását" és azt a körülményt, hogy világszerte nem tobzódnak a kimagasló alkotásokban — ez kissé maximalista ízű követelmény.) Galus elvtárs fontosnak tartja a Inozik szebbé, vonzóbbá tételét, a környezetkultúra növelését s azt, hogy erre nagyobb figyelmet fordítsanak a nemzeti bizottságok. Végül pedig hangsúlyozza azt a követelményt, hogy a filmeket sokkal Jobban kell népszerűsítenünk, felhasználva a propaganda rendelkezésünkre álló eszközeit. Fejtegetését azzal a találó mondattal zárja le, hogy a televízió fejlődése nálunk nem veszélyezteti a filmet, csak a rossz filmeket... Elszomorító tánczene Sokan lebecsülik, sőt semmibe veszik a hatását, pedig szinte nap-nap után százezrekhez szól, csiszolja vagy ami még elég gyakori — rontja ízlésüket. A tánczenéről van szó, amelynek problémáiról Válaszúton a szlovák táncdal cím alatt olvastunk felfigyeltető írást a PRAVDA minapi számában. A jelenlegi válság okai elsősorban abban keresendők — szögezi le az im. jelzésű cikkíró, hogy számos táncdal szövege lélektelen, költőitlen, minden találékonyságot és fordulatosságot nélkülöz, sőt nem egy esetben erősen a giccs határalt súrolja. Ezen a helyzeten sokat segítene a költők bevonása főleg a sanzon-írásba, mivel ez a műfaj modernizálhatja a táncdalt. Bajok vannak az előadó művészekkel is. Szlovákiában alig akad egykét olyan tánczenekar, amely szigorú mércével mérhető. Ezzel magyarázható az a téný, hogy lemezre való felvételnél nem egy esetben cseh együttes (Brom, Vlach, Havlík) siet a segítségünkre. Az énekesek utánpótlásáról sem gondoskodtak eddig eléggé megnyugtatóan. E fogyatékosságok felszámolása mellett az egy helyben topogás csak akkor szüntethető meg, ha a táncdalért felelős illetékes szervek és intézmények közös erővel látnak hozzá a járható út egyengetéséhez. E téren nagy feladatot vállalhatnának a képeslapok is, mégpedig a legjobb szerzemények kiválasztásával és leközlésével. Az elszigetelődés ellen Stanislav Barabás szlovák filmrendező nemrégen beszámolót tartott a Szlovák Színművészek Szövetsége Fllmszekciójának aktíváján a kolibai műterem tavalyi áldásosnak nem igen nevezhető munkásságáról. A beszámolót, amelyet kivonatolva közölt a KULTÚRNY ŽIVOT 20. száma, nyíltan beszél a szlovák film művészi hanyatlásáról. Bátran kimondja, hogy ez a fiatal kinematográfia nem élt az új hangvétel kísérletezésének lehetőségeivel s inkább a kevésbé kockázatos utat választotta. Berabáš az okokat elsősorban abban látja, hogy a vállalati jóváhagyó szervek nem igen bíznak a művészet erejében, indokolatlan gyanakvással tekintenek az alkotó munkásságra. Nem vállalnak semmiféle kockázatot, amivel minden igényes, de összetettebb anyag forgatása jár, hanem inkább zöld fényt jeleznek az átlagom sőt átlagon aluli forgatókönyveknek. Nem kisebb veszélyt jelent a provincionalizmus, vagyis a viszonylagos magabiztosság („nálunk, Szlovákiában senki sem ért jobban a filmhez, mint én") friggyé a kisebbségi érzetekkel. Az ilyen korlátolt szemlélet egyik megnyilvánulása az idegen sikerek feletti elslklás és a saját hibák mentegetése. (Magyarázom a bizonyítványom. ) Komoly fogyatékosság az Is, hogy a szlovákiai film alkotói nem Ismerik átfogó módon a világ kínematográfiáját annak fejlődésében, sőt mi több, hézagos az áttekintésük a cseh filmművészet törekvéseiről. BarabáS Igen helyesen rámutat arra, hogy a cseh és a szlovák film alkotói nem dolgozhatnak egymástól elszigetelten, hanem erejük tömörítésére van szükség, vagyis szorosabb kapcsolatot kell teremteni a prágai Barandov és a bratislavai Koliba között. Vita a képzőművészetről A Magyarországi ÜJ IRÁS című irodalmi és kritikai folyóirat 5. számában a szerkesztőség zárszavával ér véget az a tartalmas képzőművészeti vita, amely még tavaly októberben Indult s amelyhez a folyóirat hasábjain tizennégyen szóltak hozzá. A zárócikk ugyan nem foglalkozik a speciális képzőművészeti kérdésekkel, viszont kiemel néhány elvi kérdést, amely általánósítható más művészi ágakra ts és érvényes lényégében minden szocialista országban. Alapvető fontosságú az a megállapítás, hogy a modernség a képzőművészetben éppen úgy, mint a művészet többi ágazatában nem más, mint korszerűség, az emberi, társadalmi haladás kifejezésében. Nem lehet tehát a modern technikai, formai vívmányok szerepét előtérbe állítani, elszigetelve a társadalmi tényezőktől. Helyes az a következtetés is, hogy a képzőművészetben a figuratív ábrázolás feladása a realizmus útjáról való letérést jelenti. Természetesen a nem-figuratív elemek érvényesülhetnek például a dekoratív müvészetben\ Nem téveszthetjük szem előtt azt sem, hogy a szocialista realizmus nem jelenthet fényképszerűséget, sem a múlt századi realizmus utánzatát, sem a természethű formák, arányok, összefüggések gépies másolását, hiszen a kép a valóság művészi reprodukálása. G. I. 1962. május 22. (jj SZÖ 5 *