Új Szó, 1962. április (15. évfolyam, 90-118.szám)

1962-04-12 / 101. szám, csütörtök

DEBRECZENI m llg két hete dolgozom a válA lalatnál s éppen hazajelé készülődtem — lévén öt óra —, mikor a kortársak besereglettek az irodába. Először azt hittem, röpgyű lés lesz, vagy a főnöknek van számunkra valami rendkívüli közölnivalója, mikor elém állt Judit, a szőke gépírónő és f elköszöntön. Nekem eszembe se jutott volna. Nem szoktam számon tartani a születésnapjaimat. Az én koromban már, és még, nem számítanak az évek. No, nem mondom, hogy mindig így voltam ezzel. Mert teszem azt úgy tizennyolc körül hozzáfüllentettem én is egykét évet, ha valaki a korom iránt érdeklődött. Melyik fiatalember nem öregbíti magát, különösen, ha lányok is vannak a társasáqban? Annak idején ezt a célt szolgálta orrom alatt pelyhedzö ritka szép bajuszom is. mely hogy őszinte legyek, inkább ritka volt, mint szép. De ez már régen volt, azóta egyik oldalam is több, mint akkor egészben voltam. Mindez csak úgy átvillant rajtam, időm sem maradt a gondolatsor folytatására, meri Judit kezembe nyomott három szál szegfűt, meg egy csinosan átkötött kis csomagocskát. — Bontsa ki — bíztattak a kartársak, miután egymás után elibém járultak s megszorongatták a kezemet. A kolléganőktől még csókot is kaptam. Nem is egyet, mindegyiktől kettőt, pedig többnek a nevét sem tudtam. Nem ismerhettem még őket. Két hét rövid idő. Ennek ellenére mindenki nagyon kedves volt hozzám és a töltőtoll is csinos. Szabadkoztam, motyogtam valami köszönésfélét. Mire zavaromból úgyahogy felocsúdtam, kiürült az iroda. Odahaza büszkén dicsekedtem a feleségemnek. — Látod? Ez igen. A Takarmány értékesítőnél van közösségi szellemi Mert mi mással magyarázhatnám az ajándékot? Alig két hete dolgoztam náluk. Senki se várhat tőlem semmit, hiszen szürke béréiszámoló vagyok és biztosan tudom, hogy soha se lesz belőlem se osztályvezető, se igazgató. Az ajándék a szándék követe. Telehíreltem ismerőseim fülét. — A Takarmány értékesítő, az igen. Olyan közösségi szellem van ennél a vállalatnál, de erről már csak a feleségem előtt beszéltem: — Látod, itt A kartársnő megmagyarázta, hogy a Takarmány értékesítőnél név- és születésnapjukon megajándékozzák egymást a dolgozók. — Természetesen! — kaptam a pénztárcám után. Felvillant bennem, hogy megkérdezzem, mennyit szokás ilyenkor adni, de nem mertem, hátha fukarnak tart, meg a töltőtoll is eszembe jutott. — Parancsoljon! Elég lesz?... — A maga dolga — vont vállat két hét alatt megismertek, nem 'úgy, Dámmal, nem tudtam odafigyelni _ .. . . • rtr.n iit^n o 1 ni m nntn m mán n 1 egykedvűen a kartársnő, miközben elvette a húszast —- a többiektől meg szedje össze maga. aztán hozza át. A smucigok! Mind klszökdöstek, míg magával beszéltem. De ilyenek voltak ezek mindig. Csak kapni szeretnek, adni nem! Haragosan bevágta maga mögött az ajtót. — Na, mennyit adott? — fagattak kollégáim, mikor visszaszállingóztak. Megmondtam. — Mekkora balek maga! — hahotáztak. — Egy ötös a szokásos taksa, de Téglásnak nem adunk, ő sem ad, ha rajtunk a sor. Téglás csak kapni akar. Azt htszi, mert ő csoportvezető, neki jár!... Mikor magát felköszöntöttük, se adott. Ezekután képtelenségnek tartottam, hogy Téglás kartársnak gyűjtsek, átsomfordáltam hát a kartársnőhöz és átnyújtottam neki még egy húszast öt kollégám nevében. ö keveselte, s nem vette el: Majd meqgyulladt rajtam a ruha, olyanokat mondott. Vigye vissza, mondfa meg nekik, vegyenek rajta kötelet! Nem adhatunk Téglás kartársnak egy vacak töltőtollat, utóvégre is a főnökünk! Dadogva távoztam, aztán később meglestem a kartársnőt a folyosón, s átadtam neki egy másik húszast, természetesen a magamébői, de ezt persze nem mondtam meg, csak nem hozok szégyent a bérelszámolásra! A

z esetről még a feleségem előtt is mélyen hallgattam, és egyre azon töprengtem, mit mondok majd neki, ha szokása szerint belenéz a pénztárcámba. Azon a napon sehogy sem haladtam a munOt mint a Festékgyárban. Ezeknek van szemük és szivük! Nem is tudom, hogyan háláljam meg neked, hogy rád hallgattam. Mert nélküled ma is ott dolgoznék abban a lehetetlen, pletykás társaságban, ahol mindenkit kikezdenek. Ettől kezdve senki sem tudott előre köszönni, még a gyakornokok sem. A töltőtollat sem fogtam be. A kombináltszekrény vitrinjében helyeztem el, s ha látogatóim jöttek, most már nemcsak én, hanem a feleségem is mutogatta. Nem volt drága toll, de az ajándéknál nem az érték a fontos. £

qy hétre rá beviharzik egy éltesebb kartársnő a statisztikából. Csak arra figyeltem fel, mikor vállamra tette a kezét. — Bocsánat — szabódtam s leqelragadóbb mosolyomat varázsol'am az arcomra —, ne haragudjék, hogy ilyen figyelmetlen vagyok.^, parancsoljon velem ... — A csoportvezető kartársnak holnap lesz a névnapja — Nagyon örülök Isten éltesse! — udvariaskodtam, s meghajoltam ültömben. — Ne beszéljen annyit, térjünk a tárgyra, mert ha mindenkivel elbeszélgetem az időt, estig sem érek végig az irodákon. Mennyit ad? Nem értettem. Mit kellene adnom? óra után elpiszmogtam még a kézmosással, aztán, hogy egyedül maradtam, íróasztalomba rejtettem pénztárcámat. Majd azt mondom otthon, hogy bent felejtettem. Csökkenteni fogom a cigarettaadagomat és fizetésig behozom a nem várt kiadást. — Meg a ruhámat ts magam fogom ezután kikefélni ... utóvégre a feleségem is dolgozik. Hogy jövök én ahhoz, hogy vele tisztíttatom a ruhámat? Gyanakodva nézett rám, mikor az üdvözlő csók után kirukkoltam szándékommal. Másnap reggel a személyazonossági igazolványomat a bal belső zsebben találtam, pedig a jobb zsebemben szoktam hordani. Két nap múlva a könyvelésből jött be egy szemüveges kartárs. Kollégáim megint elszeleltek. Befelé dühöngve ugyan, barátságos arccal vettem elő utolsó tízesemet Cunctka megajándékozására. Nem vette el. Gúnyosan a szemembe vágta: — Maqa stréber! Persze, attól az undok Téglástól nem sajnálta, mert az csoportvezető, mi? De mert Cuncika csak egyszerű anyagkönyvelő!.. Es az a szőnyeg, amit kiválasztott magának, hatszázötvenbe kerül! Es az ember rendszerint csak egyszer megy férjhez életében... — Bocsánat... Miért nem mondta JÓZSEF ATTILA: MAMA Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő — szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. * ötvenhét éve született. | sV/////////////y/////w///////////////////////////'///. „v//////."//////////////^//////////////////////^ mindjárt? Ha férjhet megy Cuncika, az természetesen egészen más. — Es elővettem reftekéről egyik féltve dugdosott százasomat, amiről senki sem tudott, még a feleségem sem. Gondoltam felváltom, és adok neki egy húszast, hadd legyen Cuncikának puha a fészke. a kartárs. másképpen gondolta. íX Kikapta kezemből a százast, s míg zsebre gyűrte, kedélyesen megveregette a vállamat: — Látja, ezt vártuk magától. Gondom lesz rá, hogy ezt mindenki megtudja! Es elsietett. — Mennyit adott? — faggattak a többiek, miután visszajöttek. Megmondtam. Egyszerre támadtak rám. — Megbolondult? Azt akarfa, hogy smycignak nézzenek bennünket? Maga lopja talán a pénzt? — Ennyivel igazán tartozunk egymásnak — makogtam — utóvégre az ember rendszerint egyszer házasodik életében ... De befelé nagyon sajnáltam a százasomat. Arra az esetre tartogattam, ha ... Valójában nem is tudom mire, hiszen több mint három hónapja rejtegetem, kuporgatom azt a pénzt. Pompás dolog az, ha az embernek van egy kis dugpénze. Óraszám elkacérkodtam a kirakatok előtt. — Megvehetném magamnak azt a pompás sakktáblát, ha akarnám . .. vagy azt a lombfűrészkészletet... Es mennyi mtndent megvehettem volna, ha akarom! De én nem akartam. Csak játszottam a gondolattal és több volt ez nekem, mintha mindent megvettem volna, amit megkívántam, mert az örömben mindig a várakozás az igazi. Na, nem baj! Maradt még száz koronám és azért még megkaphatnám azt a kisebb borotvakészletet, amit a múlt héten nézegettem az áruház kirakatában. Megvehetném, ha akarnám, de én nem akarom! Es Cuncika, az ismeretlen Cunctka boldog lesz s ebben nekem is részem van és ő nem fogja tudni, hogy én... Önzetlenség az igazak erénye. A cigarettázást végleg abbahagytam. Persze, csak az irodában, otthon szorgalmasan tovább dohányoztam, mert a látszatot meg kellett őriznem. Aztán lázas gyorsasággal kergették egymást a név- és születésnapok. Magas egek! Több mint hatvanan dolgozunk a Takarmány értékesítő központjában. Az húsz koronájával véve ezerkétszáz, azazhogy magamat nem kell megajándékoznom, itt megspórolok egy húszast, tehát csak ezereqyszáznyolcvan, kevesebbet, ugye nem adhatok, engem senki ne tartson smucignak! S mikor ezt éppen végiggondoltam, csúsztatott elém egy papírszeletet aszialszomszédom Péter, „Juditka holnap titokban megesküszik Janival. Munkaidő után várj meg, hogy megbeszéljük az ajándék kérdését." A papírt óvatosan zsebre dugtam. Borzasztó! Honnan szerzek megint százast! Es mi lesz, ha a jövő héten vugy akár már holnap, más is megnősül, vagy férjhez megy? Rádöbbentem, hogy a Takarmányértékesítő fele fiatal. Vannak vagy harmincan, az háromezer korona egy évben? E

lőbb kirázott a hideg, aztán lázas lettem. Számok és tervek kavarogtak a fejemben. Képtelen tervek. Ha a Sportkán nyernék mondjuk négyezer koronát, az kisegítene a bajból. Eh, szamárság! Hiszen régen nem Sportkázom, hogyan nyerhetnék? De honnan vegyek pénzt? Es átkoztam azt a percet, mikor először bíztam feleségemre a kasszát, ha most én gazdálkodnék!... De ha már rábíztam, legalább annyi eszem lett volna, hogy több zsebpénzt tartok magamnál. Késő bánat... Mert amikor szerelmes az ember, nem gondol ilyesmivel. Hej, ha újra kezdhetném ... Pénzt kell szereznem, ha a föld alól is! Csak nem nézetem le magamat!? Hogy smuclgnak tartsanak a hátam mögött? Vagy egyenesen szemembe mondják, s széqyenkeznem kelljen! Valakivel beszélnem kelV De kivel? Manci? Brr! Elgondolni is rémséges. Fejbe tudnám verni magam. Ha legalább napi két dobozzal szívtam volna, de mit lehet megspórolni tíz cigaretta árából! Ojítani kellene! De mit újítson egy bérelszámoló? Miért ts nem tanultam valami szakmát? Honnan vegyek pénzt? Egyelőre legalább egy százast, mert Jani és Juditka egy irodában dolgoznak velem és ha Cuncitól nem sajnáltam a százast, nekik sem adhatok kevesebbet, sőt úgy illenék, hogy... P

éter megmentett, kölcsönt adott. De mi lesz később?... Vagy lopni megyek, vagy beugrom a Dunába, vagy elmegyek a Takarmányértékesítőtől... Es ha más vállalatnál ts ez a szokás? Mondják, hát smucig vagyok én? ÜJ SZÖ 6 * 1962. április 11, Eduard Haken Vlt Nejedlý: Takácsok című operájában. Mozart Figaro há zassága című ope rajának grófnő szerepében jarmila VymazaiOTá, Zuzanka szerepében Silvia KadíHorá. Prágai mi'ívmplí Bratislavában i lajja

1 művim* Prága és Bratislava színházai között az wtóbbi években igen sokat ígérően fejlődtek a kapcsolatok. Ennek egyik beszédes bizonyítéka, hogy a színházak kölcsönösen felkeresik egymást, vendégszerepléseket rendeznek. Az immár rendszeresített vendégszereplések révén a színházjáró közönségnek njjnd Prágában, mind Bratislavában módjában áll népeink maceszeit közelebbről is msgismemis. A prágai és Szlovák Nemzeti Színház opera-, vagy prózai együtteseinek minden évadban legalább egyszeri kölcsönös vendégszereplése azonkívül, hogy élményt jelent a közönségnek és mélyíti népeink barátságát, a művészeknek gazdag tapasztalatot nyújt. Hiszen a vendégszereplés egyben tapasztalatadás. Legutóbb (április 2-a és 7-e között) a prágai Nemzeti Színház operaegyüttesének S napos bratislavai vendégszereplésére került sor. Ez alkalommal a prágai művészek J. Hanus: Othello című balettjét, L. Janáček: Jenifa, Vít Nejedlý: Takácsok és Mozart: Figaro házassága című operáját mHtatták be. A Bratislavában rendkívül nagy sikerrel szerepelt prágai együttes tagjai között Marta Krásová, Libuüa Domaninská, Maria Tauberová, Zdenék Otava, Karel Kalai és más ismert művészeket láthattunk. A CTK, illetve Ján Hersc alábbi felvételei a vendégszereplés alkalmából bemutatott előadások egy-egy jelenetét ábrázolják. (b) (an Hanus Othello címf balettjének egyik jelenete. Desdemona: Olga SkálOTá, Othelis: Viktor Molzer. L. Janáček: jenüía című operájának egyik jelenetében Bcno Blachut és Libuša Domaninská. \