Új Szó, 1962. március (15. évfolyam, 59-89.szám)

1962-03-10 / 68. szám, szombat

IRKUTSZKI TÖRTÉNET MILOŠ KRNO t M ^ + p O > mufma samy, ^ pgy év útán újra Divá Horkára kerültem. Leültem a szövetkezei elnökének háza előtt a lócára és vakargattam a bundás kutya fejét. Erről az ebről azt beszélték, hogy egyszer a medvével is harcba keveredett. Nyári reggel volt. Szellő lengedezett. Azt a tarka galambot nézegettem, amely a szomszéd ház eresze alól lépegetett elő. Ebben a házban lakott Grilus. Húsz évvel ezelőtt diákkoromban segítettem neki a cséplésnél, s megszerettem őt. — Mit gondol, mennyi ideig terjeszkedik még ez a hitlerizmus? — kérdezte akkor s feleletet sem várva folytatta: Két évnél többet nem adok neki. S aztán a múlt tavaszon... Még alig olvadt el a hó, Grilust már ott láttam a szövetkezet földjén, nagy gumicsizmájában járta a mezőt és morzsolgatta a göröngyöket. Olyan örömet éreztem, mint az anya, amikor először érzi, hogy szíve alatt megmozdult a magzat. Bizonyára ő is így érezte, hogy melegebb a keble, hogy az aranyló búzaszemekért él és vágyakozik. Tavaly történt... Benyitottam a szövetkezet lóistállójába. Grilus, a szövetkezet lógondozója egy gesztenyebarna kanca sörényét fésülte, majd zabot öntött a ló iászlába. — Szorgalmas szövetkezetes ez a Grilus — mondtam akkor a szövetkezet elnökének, ő azonban legyintett és fintort vágott hozzá. — Miért? — Láttam őt — mondtam —, milyen szeretettel fésülte a kanca sörényét. — Milyen volt az a lő? — Hát olyan csillagos homlokú, gesztenyeszínű. Az elnök hangosan felnevetett: — Hiszen az az ő kényeztetett kancája volt. Már bíráltuk is érte. Mert azt még cukorkával is eteti, de a többi ló sovány, mint a vizsla. Nem hittem, de az elnök tovább érvelt. — A parasztember nem egykönnyen felejti el az „enyém"-et. Hiszen a Grilushoz hasonlók éjszakákon át nem aludtak, amikor összpontosítottuk a lovakat. Szántáskor meg csak ténfergett, morgott, holtfáradtnak látszott, de a háztájiban még sötét este is talált tennivalót. Ha munkába szólítottam, úgy dörmögött: — No, megyek az urakéba. — Akkor miért lépett be? — Miért? Mert nem tökkelütött, összegezte, mit kap a munkaegységekre, s mindjárt rájött, hogy a szövetkezet jó fejőstehén. De hazudnék, ha nem mondanám el azt is, hogy Grilus megjavult. Mióta a fiatalok rápirítottak. — Erről nem tudok. — Nem? — élénkült fel az elnök. — Erről beszélt az egész falu. Nos, Így volt: Egyszer bemegy az Istállóba és látja, két fiú olyan Igyekezettel tisztogatja a lovakat, hogy munkájuk nyomán kisimul az állatok borzas szőre. Szidja őket, hogy beleütik az orrukat az ő munkájába. Azok meg: — Nemcsak a maga kancájának kell ékeskednie, a többi is olyan legyen. Grilus akkor nagyon szégyenkezett, bizony szégyenkezett. Egy év múlt el azóta... És ma, amikor az elnökkel társalogtam, újra tisztán emlékeztem az esetre. A

tarka galamb a tetőről az udvarra, a tyúkok közé ereszkedett. Kapu nyikorgott, majd feltűnt Grilus alakja. Zsebeibe süllyesztett kézzel, emelt fővel ment át az utcán. Amikor észrevett, kisssé megörült és leült hozzám. — Hát eljött megpihenni, kiszellőztetni a tüdejét? — mondta. — Szép magától. Van akinek ganéjszagú a falu. — Tudja, hogy kaszálni nagyon szeretek. Számomra a kaszálás pihenést jelent. — Pihenés, pihenés — csóválgatta a fejét. — Köpni az olyan munkára, ha a szövetkezet olyan békanyúzóélű kaszákat kap. Megkínáltam cigarettával. Puhítgatta az ujjai közt, aztán rágyújtott. Köhögni kezdett mindjárt az. első szívástól. — Nem szoktam az ilyenféle cigarettát. A Bystrica nem fojt ennyire ... Ej, nehéz itt az életünk, nehéz — sóhajtotta. — Ogy van az, hogy madárcsalogatáshoz szépen énekelnek. Hogy a kombájnok majd dolgoznak helyettünk. Mit csinál itt a kombájn a vízmosásokban? — Nem értem, Grilus elvtárs. Már azt hittem, jó szövetkezetessé válik és maga állandóan durcáskodik. Legyintett és hozzám fordult. — Itt megemlíthetem — mondta halkabban —, hogy nem vagyok én a legrosszabb szövetkezetes. Már az elnök ís megdicsért. — No látja. — De milyen érzésekkel jártam én a földjeimen még azután is, amikor a mezsgyét már felszántották. Ez meg ez az enyém volt. Bizony. Vagy nézze a Csinost, a kancámat. Hisz tudja, Bekötöttem az idegen lovak közé, de nekem — a szíve tájára mutatott — itt maradt. Persze, az ember sok mindenhez hozzászokik. De várjon, nemhogy hozzászokik, mert az nem úgy jön, hanem valahogy úgy, mintha valaki felhevült állapotban hideg zuhany alá kerül. Mindjárt másképpen érez. Valahogy így van. Csakhogy nálam nem a víz, hanem a tűz volt a keresztelő. Hisz láthatja — mutatta a fején az égési seb helyét. — Nem tudom, mire gondol — mondtam. — Ahá — nevetett —, de arról a tűzről bizonyára hallott? Benzint gyújtottak s tüzet fogott a lóistálló. — Igen, halottam arról az esetről és magáról is. Beszélt, elmondott mindent részletesen, aztán az órájára pillantott és felemelkedett. — Mennem kell — mondta — és kezet nyújtott. — Remélem, este találkozunk. Egyedül maradtam a lócán. Az emberek a földeken szorgoskodtak, az utcát csend uralta. Grilus esete filmként pergett le előttem. — Tűz van, tűz van 1 — visszhangzik a falu utcáin. G

rilus tanácstalanul áll a kapuban, bütykös ujjaival a szemét dörzsöli. Értelmét még az álom tartja fogva. Ásít, kérges tenyerével megtörli a száját. Nézi a hosszú házsort. Az ablakok egymás után megvilágosodnak. — Mi ég? — dadogja Grilus. Emberek szaladnak a felvég felé. — Égnek az istállók! — hasít át a sötét éj csöndjén egy női hang. Grilus megremeg, mintha hideg zuhany érné. Lassan magához tér. A falu végét kémleli, ahol a tűz vörösre festi az éjszaka sötétjét. Csinos, Csinos — tör fel belőle a mélyről jött kiáltás s a hideg verejték kiül a homlokára. Törölgeti a verítéket s elszörnyedve gondol a becézett kancára, majd futásnak ered a tűz irányába. Kis idő múlva már ott tolong az emberek között, átverekszi magát a tömegen. Az istálló lángokban áll. Pattog az eternit, s az éjszaka sötétjét lángnyelvek világítják meg. Az alvégen felbúg a sziréna. — Hol a Csinos, hol a Csinos? — ordítja Grilus. Az emberek a patak túlsó partján riadozó lovakra mutatnak. — Azokat megmentettük — mondja a szövetkezet őre. Grilus fellélegzlk. Mintha kő esett volna le a szivéről. — Hálistennek — rebegi —, hálistennek. Az elnök is ideér. Izzadt, nehezen lélegzik. — Jaj, a Sárga bent maradt -* mondja —, a Jancsó Sárgája. Grilus homloka ráncokba húzódik. — A Sárgáról elfeledkeztetek —« szidja az elnököt és maga előtt látja az izmos, széleshátú csikót. Nem szerette a Sárgát, mert rakoncátlan táltos volt, egyszer meg is rúgta 1 De olyan parádés állat, hogy a környéken nincs párja. — Milyen kár, milyen kár I — fogja a fejét Grilus és már a Csinosra is gondol. Mi lesz a Sárga nélkül? Nehezen hámba fogta, összeszoktatta őket, most meg semmibe megy minden? Sokat veszítünk — futott át az agyán és maga elé képzelte a különös tartású, széles szügyű táltost, melyet vaksötétben is felismerne. A Csinos biztonságban, de a Sárga ... Torkában érzi a szívét. Szinte kapkodja a levegőt és jobbra-balra veti a tekintetét. Hirtelen a traktorhoz rohan, lerántja róla a durva ponyvát és beleburkolódzik. — Grilus! — kiáltja az elnök — Grilus! De Grilus semmire sem figyel. Kéthárom ugrás és eltűnik az istálló füsttengerében. Az emberek kezüket tördelik, az elnök káromkodik. A sötétséget lángnyelvek nyaldossák és sziszegnek, mint a vízbe mártott tüzes vas. Bőg a sziréna. A tömeg között utat törnejí a tűzoltók, a fecskendők reflektorai a tűz fényét is áttörik. Már af. istálló felé kígyózik az összeszerelt tömlő. — Grilus, Grilus ott van benn! — kiáltják az emberek. A tűzoltók vízsugárral kissé láthatóbbá teszik az istálló bejáratát. N

éhány idegfeszítő másodperc, a sötétből horkanás hallatszik s a csikó ott áll az ajtóban. Az emberek utat nyitnak. Az állat vadul nekiiramodik. A körülállókon egy pillanatra végigfut a csodálkozás és megdöbbenés moraja: Sárga 1 És a Sárgának ég a sörénye. Az égő sörényű csikó szinte repül a rét felé. Ott a hátsó lábára áll, nyerít, rázza a nagy fejét. Aztán levágja magát a nedves fűre, patái az égnek állnak, majd jobbra-balra fordul és ... valamennyien megkönnyebbülten lélegzenek fel... a Sárga ott áll és erőteljesen prüszköl. Az égő sörényű állat csaknem elfelejteti Grilust. Az istállóból két tűzoltó segítségével kibotorkál egy ponyvába burkolt alak. Néhány lépés után leereszti válláról az égett ponyvát és kimerülten a földre rogy. A helyi hangszóró zavart meg az emlékezésben. Felálltam'és tekintetem újra Grilus házára vetődött. Még mindig a fülembe csengnek a szavak, melyeket a Sárgáról mondott: — Mindketten megégtünk. És így megbarátkoztunk. Tulajdonképpen csak azóta érzem magam szövetkezetesnek. (Haraszti Gyula fordítása) Alekszej Arbuzov drámájának bemutatója a MATESZ-ben AZT MONDHATNÁM, a siker megelőzte a bemutatót. A moszkvai Vahtanga-együttes párizsi fellépését a Lettres Francaise című hetilap így jellemzi: „Alekszej Arbuzov drámája, az Irkutszki történet, az utolsó tíz év legnagyobb sikere a Szovjetunióban." Ilyen jellemzés ismeretében az ember jogosan számít jó darabra. S ami ugyancsak lényeges, az előadást követő összegezés e számítást igazolja. Az Irkutszki történet mondanivalóhogy a néző ne azonosuljon a darabbal, hanem őrizze meg ítéletalkotási szabadságát". Ha már itt tartunk, említsük meg azt is, a rendezést dicséri, hogy a kórust a történethez tartozónak, mindvégig irkutszki munkásoknak érezzük, akik a helyes mederbe irányítják az egyéni szenvedélyek sorsát. (Szentpétery Aranka, Bottka Zsuzsa, Holubek László, Lengyel Ferenc). Mindannyian jól helytálltak. A dráma érdemeihez tartozik az is, A dráma egyik jelenete jának lényegére is rámutat Arbuzovnak a drámaírók feladatairól vallott nézete: „A drámaíró legfőbb feladatát abban látom, — mondja egy helyütt, — hogy felkészítse az embereket a kommunista társadalomban való életre, s hogy megkeressen és érvényre juttasson mindent, ami új." Végeredményben ezért az újért, az emberért folyik a harc, ebben a szinte legendának mondható, különös, szokatlan drámában. A nagy mű, az Angarai vízierőmű építése a dráma kerete. A Szovjetunió minden részéből idesereglő fiatalok közül három fiatalember életét, Válja, Szerge] és Viktor történetét eleveníti meg a színpadon az író. A történet kapcsán szól az újjáformálódó emberek problémáiról. Boldogságkeresés — mondhatnánk sűrítve, s mégsem az! Több annál. Válja, a történet hősnője, könnyelműen csak a mának élő életfelfogást vall. Váratlan szerelem, Szergej nemes, emberi vonásai juttatják el öt — a szerelem tisztítótüzén keresztül — embersége megtalálásához. S itt, akaratlanul is párhuzam kívánkozik. A szerző nálunk is ismert „Tanya" című darabjában ugyancsak az emberi boldogság keresése a cél. A szerelem — önmagában — azonban nem lehet a boldogság egyedüli útja —, érzékelteti a dráma a fiatal, naiv asszonyi lélek gyötrődésein keresztül. A szerelem kizárólagossága csak az erő és egyéniség feloldója lehet. A szerelem igazolást csak az épülő új társadalom, a kommunizmus eszmééirt való küzdelemben nyerhet. A tanulságot Válja adja. Váratlanul elveszíti férjét, azonban szerelme, az újjáformálódó közösség magatartása és a szeretett férfi emléke eljuttatja őt önmaga megtalálásáig: az önálló munka segítségével megindul azon az úton, amely boldogságához, boldogulásához vezet. VÄLJA SORSÁVAL szinte párhuzamosan alakul, változik és fejlődik Viktor, az egykori udvarló jelleme is. A könnyelmű életfelfogás először Váljának Szergejjel kötött házasságakor döbbenti rá Viktort az elszalasztott boldogságra. Válja iránti vonzalma eljuttatja őt a felismerésig: „Senki sem élhet fél életet". A kommunizmust építő korparancsát eddig az író így fogalmazza meg: „az embert eszmei és érzelmi gazdagság, a munkás és a becsületes élet, társainak és párjának megbecsülése és segítése jellemzik". Csakis az ilyen érzelmi és gondolati gazdagság lehet egy élet igazolója 1 Arbuzov drámája a történeten ,kívül még több más problémát is felvet, s különféle jellemeket vonultat fel. Sok esetben szinte egy új dráma alakjainak vázlatát érezzük. (Szergyuk és Larissza). Vázlatos szerepeltetésükkel azonban az író a közösség sokrétű életét húzza alá, érzékelteti azt a kölcsönhatást, melyet a kommunizmus nagy műveinek építése gyakorol az erkölcsileg újjászülető, megacélosodő új típusú emberre. Amolyan brechti frisseség csap meg bennünket a drámában. A sokszor hallott „elidegenítési effektus" (narrátor) Arbuzovnál kar formájában jelentkezik. A tulajdonképpeni célt Brechttel indokolhatjuk : „Mi a közönséget nem gyújtjuk fel a temperamentum szabadjára engedésével, és nem vonjuk bűvkörünkbe a megfeszített izmok játékával, egyszóval nem törekszünk arra, hogy a közönséget .transzba ejtsük',,. Mi a;zt kívánjuk, hogy mindvégig lüktető, finom lírával átszőtt darab. Kifejező ereje Csehovra emlékeztet. Egyedül a kissé erőszakolt katasztrófa (Szergej vízbeful* lad) és a felvonultatott figurák nem mindig szerves illeszkedése kifogásolható. A komáromi Magyar Területi Színház Štefan Munk m. v. rendezésében vitte színre a drámát. A rendezésnek formailag is sok nehézséggel kellett megküzdenie. A fő súlyt a darab eszméjének világos közvetítésére helyezte a rendező. Mondhatni — teljes sikerrel. Bár két ízben (Szergej távozása, tömegjelenet) formabontó megoldáshoz is folyamodott, az elképzelés — az adott körülmények közt —< a darab előnyére vált. A közelmúlt egyik legjobb darabjának és rendezésének mondhatjuk a MATESZ-ban színre került Arbuzov-drámát. A SZEREPLŐK KÖZÜL Válját Fereuczy Anna alakította. Az első jelenetek 'elfogódottsága — és talán átélésBugár Béla — Viktor és Turner Zsigmond-Szergoj szerepében. (Nagy felvételei) hiánya — után gazdag, elmélyült érzésskálával mutatta be Válja alakját. Egyik legjobb alakítását nyújtotta. Viktor szerepében Bugár Bélát láthattuk. Általában egyenletes és hiteles figurát alkotott. Hullámvölgyet talán az elvetettség, összetörtség érzésének kifejezésekor érezhettünk. Turner Zsigmond Szergej alakítása nehéz, összetett figura. Magabiztossága, naiv, őszinte becsületessége mélyen átélt szerepről tanúskodott, szenvedélyes szerelme érzékeltetésében azonban kissé tartózkodó volt. Fazekas Imre a szégyenlős, kissé magának való Szergyuk alakításával — a tőle megszokott jó fellépéssel — tűnt ki. Lengyel Hona Larisszája, Udvardy Anna Zinkája ugyancsak gondosan megformált alakítás.' Kovács József pedig a lusta Lapcsenko kiváló alakításával tűnt ki. A díszletek a maguk egyszerűségében megfeleltek a célnak. (Zora Mathonová tervezte). összegezve, kiváló darabot és jő előadást láthatott a bemutató közönsége. Azt azonban ajigha tudná a színházvezetés megmagyarázni, mi indokolta a darab címének megváltoztatását. A népszerűségnek és látogatottságnak csak egy útja van: A jó és jobb darabok 1 Az „Egy szerelem története" címnek ugyan csábító, de a nemzetközi rangban is kiemelkedő alkotás aligha igényli ezt. FŰNOD ZOLTÁN Ü] SZÚ 6 * 1962. március 10.