Új Szó, 1962. március (15. évfolyam, 59-89.szám)

1962-03-03 / 61. szám, szombat

Rapon mintha mžgiš rámosolyogna a szerencse. Váratlanul kinyílik az ajtő, s beszól a felügyelőnő: jön, Qangelné! Látogatója van! tanácsos hab'ozva. Olyan kínos helyzetben van ez a kicsiny, tisztességes jöj- ember. Viszolyog, hogy bármit is hazudjon annak, aki a halál előtt áll. „Látogatóm? Ki látogathatna meg? De ez az asszony nem is álmodja, milyen ravasznak kellett lennie, milyen intrikákat kellett szőnie, míg megszerezte a látogatási engedélyt I Hogy minden összeköttetését igénybe kellett vennie! Hisz a világ szemében Anna Quangel már halott — hát HANS FALLADA (1893—1947), a kiváló német író, aki realista regényeiben tőként a német kispolgárság sorsát ábrázolta az imperialista Németországban. Utolsó művében a német fasizmus elleni harc élményeit dolgozta fel nagy művészi erővel. E poszthumusz regényt 1949-ben adták ki a Német Demokratikus Köztársaságban; magyar nyelven a közelmúltban jelent meg Halálodra magad maradsz címmel. A regény egy házaspár magányos ellenállásáról szól a második világháború idején; a halál árnyékában kiviruló hősiességről. A regény egyik fejezetét mutatjuk be olvasóinknak. A

nna Quangeinak nehezebb volt a sorsa, mint a férjének: hisz nő volt. Ogy vágyott egy kis beszélgetésre, együttérzésre, egy kis gyengédségre — és most mindig egyedül volt, s reggeltől estig a zsinegeket kellett kicsomóznia és feltekernie, amit zsákban adtak be a zárkába. Férje bármilyen kevés szóval és tettel adta is tanújelét összetartozásuknak, ezt a „keveset" most paradicsomi állapotnak érezte. Igen még egy néma Ottó jelenléte is áldás lett volna. Anna sokat sírt. A kemény, hosszú, sötétzárkabüntetés még csekélyke erejétől is megfosztotta, attól a kis erőtől is, amely akkor lobbant fel benne amikor Ottóval találkozott a főtárgyaláson. De aztán nagyon sokat fázott és éhezett, még a kopár magánzárkában is. Ö nem pótolhatta nyers borsóval a silány ételt, mint a térje, nem tanulta meg, hogy napját ésszerűen beossza, hogy a változó ritmusú életmód még mindig adjon némi örömet: a munka utáni séta örömét vagy a lemosdott test örömét. Anna Quangel is megtanulta, hogy éjjel a zárka ablakában hallgatózzék. De ö nemcsak néhány éjjel állt az ablakhoz, hanem minden éjjel. És ő beszélt is, suttogott az ablaknál, elmondta történetét, s egyre Ottó, Ottó Quangel után érdeklődött... Ő, istenem, valóban senki nem tudja, hol van Ottó, s hogy jól megy-e a sora? Igen, Ottó Quangel, egy idősebb, de azért még erőteljes művezető, ilyen és ilyen a külseje, ötvenhárom éves — hisz ismerniük kell! Nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, hogy a többieket már idegesítette örökös kérdéseivel, gátlástalan fecsegésével. Itt mindenkinek megvolt a maga gondja. — Fogd be már a csőröd, te hetvenhatos, már kívülről tudjuk, amit ^fecsegsz! Vagy: — 0, már megint kezdi az Ottóját! Fejétől a farkáig Ottó, mi? Vagy egészen élesen: — Ha nem fogod be végre a szád, beköpünk! Más is sorra akar kerülni! ŕs ha aztán Anna Quangel végre *•» késő éjszaka bebújt a takarója alá, még jó időbe telt, míg elaludt, és reggel nem ébredt fel kellő időben. A felügyelőnő szidta, és megfenyegette, hogy megint sötétzárkába csukják. Későn kezdett dolgozni, nagyon későn. Sietnie kellett, de hiába sietett, mert azt hitte, hall valami zajt a folyosón, s az ajtóhoz lopakodott. Ott hallgatózott aztán félóráig, egy óráig. Ezt a nyugodt, barátságos, anyás asszonyt úgy megváltoztatta a magánzárka, hogy mindenki haragudott rá. Mivel mindig bajt okozott a felügyelőnőknek, s ezért barátságtalanul bántak vele, veszekedni kezdett velük; azt állította, neki adják a legkevesebb és legrosszabb ételt, de a legtöbb munkát. Néhányszor inár úgy felizgatta ma-, gát vita közben, hogy kiabálni kezdett, s kiabált, mint egy őrült. Aztán maga is megijedt és elhallgatott. Felidézte a megtett utat, ami ide vezetett, ebbe a hideg siralomházba, felidézte otthonát a Jablonskistrassén, melyet nem lát többé soha,' felidézte Ottó fiát, növekedését, első gyerekes szavait, első iskolai gondjait, kis kezét, mely oly ügyet-: lenül, s mégis oly kedvesen simogat-: ta az arcát —, ó, ez a kis gyerek* kéz, mely az ő testében fejlődött ki; az ő véréből és húsából táplálkozott, már régen porrá lett, már örökre elveszítette. Felidézte az éjszakákat, amikor Trudel ott feküdt az ágyában, amikor a virágzó fiatal test ott feküdt mellette, és órákig suttogtak, a szigorú apáról, aki a másik ágyban aludt, Ottókáról és a jövő remé-. nyeiröl. De most már Trudelt is el-, vesztette. És aztán felidézte közös munkájukat Ottóval, s a több mint két évig tartó titkos harcot. Felidézte a vasárnapokat, amikor együtt ültek a szobában, az asztalnál, ő a heverő sarkán harisnyát foltozott. Ottó pedig a széken ült, előtte a toll és a levelezőlapok. és közben fogalmazták a mondatokat, közösen álmodoztak a nagy sikerről. Mindez elveszett, vége; minden elveszett, mindennek vége! Most már egyedül van a zárkában, csak a közeli, biztos halál vár rá, nem hallja Ottó hangját, talán nem is látja többé — egyedül fog meghalni, egyedül fekszik majd a sírban... rí rák hosszat fel-alá sétál a zárľ kában. Nem bírja már. Elfelejtkezett ,a munkáról, a zsinegcsomók még mindig összegubancolva, összekuszálódva fekszenek a földön, idegesen félrerúgja — s amikor a felügyelőnő kinyitja az ajtót, még mindig nem dolgozott semmit. Leszidják, de nem törődik vele, csináljanak, amit akarnak, végezzék ki, minél hamarább. annál jobb! — Higgyétek el — mondta a felügyelőnő a társainak —, rövidesen őrjöngeni kezd majd; jó lesz készenlétben tartani a kényszerzubbonyt. És gyakran nézzetek be hozzá, mert ez képes, és fényes nappal felakasztja magát, egy szempillantás alatt felakasztja magát, és aztán minket 'tolnak le! De ebben tévedett a felügyelőnő: Anna Quangeinak eszébe sem jutott, hogy felakassza magát. Ottó tartja életben. Ottó miatt érdemes folytatni ezt a nyomorúságos tengődést. Nem mehet el így, várnia kell, hátha hírt kap róla, sőt talán megengedik, hogy még egyszer találkozzanak haláluk előtt. És aztán az egyik ilyen keserves Hiszen nincs senkim, aki meglátogatna. Bizonyára Ottó lesz: Igen, bizonyára! Érzem, hogy Ottó lesz!" Rápillant a felügyelőnőre. szeretné megkérdezni, ki a látogatója, de épp ezzel a felügyelőnővel veszekszik állandóan, ettől nem kérdezheti meg. meg lehet látogatni egy halottat? Követi hát, minden tagja remeg, nem lát semmit, nem tudja, hová vezetik, azt is elfelejti, hogy rövidesen meg kell halnia — csak azt tudja, hogy Ottóhoz megy ... A felügyelőnő átadja a hetvenhatos számú rabot az őrnek, s Anna Quangelt bevezetik egy szobába, melyet rács oszt ketté. És a rács túlsó oldalán egy férfi áll. S Anna minden öröme semmivé foszlik, amikor megpillantja ezt az arca Js kipirul, embert. Mert nem Ottó áll a rács túlsó oldalán, csak az öreg Fromm tanácsos. A kicsiny emberke ránéz kék szemével, s szeme körül összehúzódik az apró ráncok koszorúja. — Gondoltam, meglátogatom egyszer, Quangelné — mondja. Az őr a rácshoz áll, s elgondolkodva nézi őket. De aztán unatkozva elfordul, és az ablakhoz lép. — Gyorsan ! — suttogja a tanácsos, s valamit átdug a rácson. Anna ösztönösen érte nyúl. — Dugj€ el! — súgja Fromm. És az asszony eldugja a kis fehér csomagot. „Levél Ottótól 1" — gondolja, s a szíve ismét boldogan dobog. A kiábrándultságnak vége. Az őr visszafordul, s az ablaktól figyeli- őket. A

nna végre megszólal. Nem köszön a tanácsosnak, nem is köszöni meg, hogy eljött. Egyetlen kérdést tesz föl, hisz semmi más nem érdekli már a világon : — Látta Ottót, tanácsos úr? — Az öregúr megcsóválja okos fejét. — Az utóbbi időben nem — feleli. — De barátaimtól tudom, hogy jól van, nagyon jól. Csodálatosan bátor. Gondolkodik egy kicsit, majd rövid habozás után hozzáteszi: — Azt (liszem, átadhatom az üdvözletét. — Köszönöm — suttogja Anna. —> Nagyon köszönöm. Miiközben a tanácsos beszél, sok minden megfordul Anna fejében. Ha Fromm nem látta Ottót, akkor nem hozhatott tőle levelet. De nem, a barátairól beszél; talán a barátai útján kapta a levelet? És ezek a szavak: „Csodálatosan bátor", boldoggá és büszkévé teszik... És az üdvözlet, az üdvözlet, a vas- és kőzárkából: tavasz a falak között! 0, csodálatos, csodálatos, csodálatos az élet! — De maga elég rossz bőrben van, Quangelné — mondja az öreg tanácsos. — Igen? — kérdezi Anna csodálkozva, kissé szórakozottan. — Pedig nagyon jól érzem magam. Mondja meg Ottónak, kérem, mondja meg neki! És ne felejtse el megmondani, líogy üdvözlöm I Hisz találkozik vele, ugye? — Azt hiszem, igen — mondja a D

e mégsem meri megmondani neki, hogy soha többé nem látja már Ottó Quangelt, hogy nem hallott róla semmit, hogy az üdvözlet is hazugság volt, hazudott, hogy lelket öntsön ebbe a tönkrement asszonyba. Hiába, olykor a haldoklóknak is hazudni kell. — Ô! — mondja Anna egyszerre egész élénken, s lám, beesett, sápadt Akkor mondja meg Ottónak, ha találkozik vele, hogy mindennap, minden órában rá gondolok, s biztosan tudom, hogy viszontlátjuk még egymást, mielőtt meghalunk ... Az őr egy pillanatig zavartan bámul az idős asszonyra, aki most úgy (Rozsnyai Zoltán rajza.) beszél, mint egy szerelmes fiatal lány. „Öregember nem vénember" — gondolja, s visszamegy az ablakhoz. Anna nem vette észre, lázasan folytatja : — És mondja meg Ottónak azt is, hogy nagyon szép zárkát kaptam, s egész egyedül vagyok benne. Jol vagyok. Mindig rá gondolok, tehát boldog vagyok. Tudom, hogy bennünket soha semmi nem választhat el egymástól, sem a falak, sem a rácsok. Én veie vagyok, minden órában, éjjel-nappal. Mondja meg neki! Hazudik, ó, hogy hazudik, csak hogy valami jót üzenhessen Ottónak ! Azt akarja, hogy Ottó megnyugodjon, hogy nyugodt legyen, holott ő egyetlen óráig sem volt nyugodt, mióta ebben az épületben van. A törvényszéki tanácsos az ablakon kibámuló őrre sandít, majd azt suttogja : — El ne veszítse, amit adtam ! — Mert Anna megfeledkezett volna az egész világról. — Nem, nem vesztek el semmit, tanácsos úr. — Majd hirtelen, halkan suttogja: — Mi az? S a tanácsos még halkabban feleli: — Méreg. Az ura is kapott. Az asszony bólint. Az őr visszafordul az ablaktól. — Ne suttogjanak, különben befejezem a beszélőt! Egyébként is — pillant az órájára — másfél perce lejárt már a látogatási idő. — Igen — mondja Anna elgondolkodva. — Igen — s egyszerre tudja, mit kell mondania. Megkérdezi: — És azt hiszi, hogy Ottó rövidesen elutazik — még mielőtt arra a nagy útra indul? Azt hiszi? Arca most olyan fájdalmas és nyugtalan, hogy még az eltompult őr is észreveszi : egészen másról van szó, mint amiről beszélnek. Egy pillanatig félbe akarja szakítani őket, de aztán nézi ezt az idős asszonyt s ezt az ösz, kecskeszakállas ura!, aM « látogatási engedély szerint törvényszéki tanácsos — s nagylelkűen elfordul, s megint kinéz az ablakon. H

át ezt nehéz megmondani — feleli a tanácsos óvatosan. — Hisz manapság olyan körülményes az utazás. —• Majd gyorsan suttogja: — Várjon a legeslegutolsó pillanatig, hátha találkozhatnak még. Érti? Anna bólint, majd még egyszer bólint. — Igen — feleli hangosan. — Az lesz a legjobb. És aztán némán állnak egymással szembén, s egyszerre érzik, hogy nincs mit mondaniuk egymásnak. Kész. Vége. — Hát azt hiszem, mennem kell — mondja az öreg tanácsos. — Igen — suttogja Anna. — Azt hiszem, ideje. És egyszerre — ez őr megfordult, s kezében tartja óráját, figyelmeztetően pillant rájuk — egyszerre meg dobog Quangelné szíve. Testét a rácshoz szorítja, s arcán a rácshoz nyomva suttogja. — Kérem, kérem — talán maga az utolsó tisztességes ember, akit látok. Kérem, tanácsos úr, csókoljon meg! Majd behunyom a szemein, s azt hiszem Ottó csókol meg ... Az öreg tanácsos gyengéden, barátságosan mondja: — Ne féljen, gyermekem, ne féljen ... És öreg, keskeny ajkával megérinti az asszony száraz, kicserepesedett száját. — Ne féljen, gyermekem. Most már magáé a béke ... — Tudom — suttogja Anna. —< Nagyon szépen köszönöm, tanácsos úr. Aztán visszaviszik a zárkájába. A zsinegek még mindig összegubancolva fekszenek a földön. Anna fel-alá sétál, türelmetlenül félrerúgja a zsineget, mint legrosszabb óráiban Elolvasta már a cédulát, de nem érti. Csak azt tudja, hogy Ottónak is meg neki is fegyver van a kezében : bármely pillanatban eldobhatják maguktól ezt a nyomorúságos életet, ha már nagyon elviselhetetlen. Most már nem kell eltűrnie, hogy kínozzák: akár ebben a pillanatban véget vethet az életének, most, amikor még kissé boldog a látogatástól Anna Quangel sétál, magában beszél, sír, nevetgél. A felügyelőnők az ajtónál hallgatóznak : — Na, most már mindjárt őrjöngeni kezd. Kéznél van a kényszerzubbony? De az asszony bent a zárkában nem veszi észre, hogy figyelik Anna Quangel élete legsúlyosabb harcát vívja. Visszaemlékezik, milyen komoly volt az öreg Fromm tanácsos arca, mikor azt mondta, tiogy várja meg a legeslegutolsó pillanatát, mert tat Ián találkozhat még a férjével. ps ő beleegyezett. Ez a Ieghelye1 sebb, várnia kell, türelmesen, talán több hónapig is. De még ha csak néhány hétig, akkor is olyan nehéz várni. Hisz ismeri magát, tudja Jól, megint elkeseredik, megint sír, megint búskomor lesz majd, hisz mindenki olyan rossz hozzá, soha senki nem szól egy jó szót hozzá, nem mosolyog rá. Aligha tudja elviselni a hátralevő időt. Hisz csak játszik egy kicsit, a nyelvével meg a fogaival, nem komolyan, csak éppen kipróbálja — és máris vége. Hisz most már olyan könnyű — most már túlságosan könnyű. Igen. Eljön majd az óra, amikor gyenge lesz, és akkor majd megteszi, és abban a pillanatban, mikor megteszi, abban a villanásnyi pillanatban éiet és halál között úgy megbánja majd, ahogy még soha semmit nem bánt meg életében: |hisz megfosztotta magát a lehetőségtől, hogy még egyszer találkozhasson Ottóval, mert gyáva és gyenge volt. És Ottónak megmondják majd, hogy meghalt, hogy elhagyta őt, hogy elárulta öt, hogy gyáva volt. Ottó, az egyetlen ember, akinek a véleményére ad. Ottó lenézi majd. Nem, most azonnal meg kell semmisíteni ezt a végzetes üvegfiolát. Holnap reggel talán már késő lesz, ki tudja, milyen hangulatban ébred holnap reggel. Elindul a vödör felé, de aztán mégis megtorpan ... A vallás és a tudomány A petržalkai Matador üzem klubjában tizenöttagú bratislavai képzőművész-csoport rtiűveiböl képzőművészeti kiállítás nyílott. A kiállítást a villamosműhely ifjú kollektívája is megtekintette. Felvételünkön a CSKP XII. kongresszusának brigádja címért versenyző kollektíva a kiállításon. (CTK — Slosaríková felv.) 1 Ez a gyűjtemény a tá.sadalomtudományok és a vallás viszonyával foglalkozik, és különösen kiemeli a vallás reakciós szerepét, amely mindig gátló elemként befolyásolta a társadalom fejlődését. A gyűjtemény alapvető célja, hogy bírálat alá vegye a vallást, mindenekelőtt pedig a vallási világnézetet, lellegzetessége, hogy a bírálatnál a tudományos világnézet alapelveinek jelenkori tüzetes elemzésére, valamint a természeti és társadalmi jelenségek, továbbá a tudat dialektikus materialista megvilágítására támaszkodik, amelyek hamis értelmezésén a vallás nagy előszeretettel élősködik. Tehát a gyűjtemény küldetése a vallás bírálatán kivül az, hogy meghatározott és különleges formában megszilárdítsa és terjessze a dialektikus materialista világnézetet. Ezeket a tudományos kérdéseket népszerű formában fejtegeti és ezért fontos segédeszköz az ateista körök számára, valamint a tanulságok forrását szolgáltatja a széleskörű olvasótábor részére. Kiadta a Szlov. Politikai Könyvkiadó 260 oldal, ára 12.20 Kčs. C] SZÖ 6 * 1982- március 3.