Új Szó, 1962. február (15. évfolyam, 31-58.szám)

1962-02-08 / 38. szám, csütörtök

RÖVIDDEL AZ OPERACIÖ befejezése előtt történt Még egy-két öltés és kész. A várakozás izgalmát nem lehetett leplezni. Az Ilyen természetű beavatkozás világviszonylatban is igen ritka. Nálunk pedig először fordult elő. A szakemberek meg voltak elégedve, legalább is ilyen arcot vágtak, és arról igyekeztek meggyőzni, hogy semmiféle embólia nem fordulhat elő, az érelmeszesedés pedig örök időkre ki van zárva. Mindössze egy parányi része, oltványa hiányzott csak annak a bizonyos csodálatra méltó acélütőérnek. Bár a biztonság kedvéért jól konzervált tartalékkal ebből is rendelkeztek, de azért mindenki az utat kémlelte, mikor jön már az autó az utolsó öltésekhez gondosan előkészített anyaggal. Nos ezalatt éppen én utaztam vele. Helyesebben mondva ama értékes oltvány darabka mögöttem utazott. Amikor az autó rátért a göröngyös útra, bizony jobban meg kellett kapaszkodnom, s minden irányba nézelődtem, útitársam épségéért aggódva. De mindenegyes alkalommal örvendezve állapíthattam meg „ül", erősen és megbízhatóan rá van szerelve a pótkocsira. A szűk országút éles kanyaraiban különös feszültséggel figyelem. Hátha nem fér el a kanyarban, hátha hozzádörzsölődik az útmenti terebélyes nyárfához, vagy valami egyéb baja esik... De semmi ilyen nem történik, engedelmesen úszik utánunk. A volán fölé hajló férfi nyugalma is ezt bizonyítja. A teherautó tetőiéről a- kocsi Oldaltükrében látom az "arcát Fáradt tekintete kimerültségről tanúskodik, de egyúttal megelégedett mosolyt sugároz. Nem csodálkozom rajta. Harmadik rtapja viszi már az értékes anyagot, az acélütőér harmincméteres darabját, amelyet két részletben helyeztek a pótkocsira, hogy a hosszú út kanyaraiban, könnyebben elférjen. Messziről, Chomutovból hozza. Mellettünk fekete hatszázhármas süvít el. Előttünk megáll. Valaki integet, hogy álljunk meg mi is. — Emberek, hol késtek eddig?! —• ugrik ki a személykocsiból egy jól megtermett férfi. Mindnyájan pattanásig feszült idegekkel várunk már, — Teringettét, mit kiabálsz — há« borgok magamban — nem látod ml-i lyen fáradt a gépkocsivezetőnk, s hogy mindent megtett, ami tőle tellett. — Prága és Brno között sűrű köd volt — magyarázza szomorúan a sofőr. — Nem is tudod elképzelni mit vesződtem, amíg átvágtam magam rajta. Rövidesen a helyszínére érünk. A feldíszített acéldarabot lelkesen fogadják a mieink is és a szovjet elvtársak ls: hegesztők, szigetelök, technikusok, mérnökök, gépkocsivezetők, határőrök, pártfunkcionáriusok állnak csoportosan , s már nehéz lenne megkülönböztetni, ki van a határ erről vagy másik oldaláról. Valamennyien együttes erőfeszítéssel testVért igyekezettel, közös munkával, közös értelemmel fektették a földbe az acélütőeret, a több száz kilométer hosszú artériát, amelyen az ukrán Brodból a Kárpátokon keresztül Bratislaváig ömlik a föld sűrű fekete vére — a kőolaj. A KÖZÖS ACÉLÜTÖÉR utolsó harminc méterét kitüntetett hegesztőink öt nappal előbb „varrtak össze", mintahogy a terv előirányozta. Valaki az amerikai Life napilapra utal. A Life nemrégiben még arról cikkezett, hogy a kommunisták csak áltatják a világot, mikor azt állítják, hogy egy ilyen méretű kőolaj vezetéket az előirányzott határidőre elkészítenek. — Kíváncsi vagyok, most mit fognak írni az amerikaiak — mondja mosolyogva az egyik szovjet barátunk. Valóban, vajon most miről írnak majd? Kerek hold ragyog pajkosan az útra. Jobb felől és balfelől is földek és mezők tűnnek az ezüstös messzeségbe, végtelenül, határtalanul. Szántóföld illata terjeng. A holdfényben a fekete földtől élesen elválik a legelő. A legelön, közel az úthoz gémeskút áll, széles e világon a síkvidék tipikus alkotmánya. Ezen az éjszakán leginkább nyújtottnyakú gólyához hasonlít. Nappal nagy itt a forgalom. Szomjas csordák sürögnek á kút körül. A széles kazlakon kívül közel s távolban semmi kiemelkedő pont nem látszik, amelybe a szem megkapaszkodhatna. Csak az utóbbi napokban gyűlt össze a falu határában a cukorrépa hosszan Kanyargó halma, de az is hamarosan eltűnik, helyesebben a cukorgyárba vándorol. Napközben a szövetkezeti asszonyok osztályozzák a répát. Legújabb bárom ismerősöm is közülük való. "Ámbár vonat- és autöbuszügyekben nem szeretek útbaigazítást kérni', néhány • nappál ezelőtt Michalcrvoéban mégis erre fanyalodtam. Már minden oszlopot végigtanulmányoztam, amelyen a ČSAD menetrendje függ, de hiába okosabb ettől sem letTeodőr Fiš: U tem. Az asszonyokhoz fordultam hát, akik szemben velem a padon ültek. — Jóhoz fordult — mondta a legidősebb közülük, jöjjön velünk, mi odavalósiak vagyunk. Hálás voltam az útbaigazításért, de nem tudtam türtőztetni magam, hogy hangos csodálkozással rá ne mutassak a menetrendre: — A maguk faluját elfelejtették kinyomta tni I • — Ugyan már — szállt szemben állításommal egy gyerköc, aki az aszszonyok mellett ült ás felugrott, hogy meggyőzzön. — Szép dolog is lenne, ha a mi falunkat kihagynák — csóválta a fejét rosszalóan a legidősebb aszszonyság s bizalmatlankodón tetőtől talpig végigmért. Éreztem, hogy elhamarkodott volt a szó. Szerettem volna jóvá tenni. Sajnos nem adatott meg nekem, hogy jószándékomat szavakra váltsam. — Ügy látszik nem olvas újságot — dörgölte az orrom alá egy kerekded pirosképű asszonyság. — Vagy pedig csak a futball-eredmények között bolhászik. A mi szövetkezetünkről nemcsak a járási, de a bratislavai újságok is írnak. A HARMADIK, KIS TÖMZSI teremtés, nagy bátyút szorongatva az ölében pergő nyelvvel számolt be az egész évben elért eredményekről. — És ha tudni akarja — fejezte be beszámolóját — mindössze három éve vagyunk egészközségi szövetkezet. Szorultságomban az emberi kíváncsiság szánt meg. A legidősebb aszszony ugyanis megkérdezte, miért megyek a falujukba. Rájuk bíztam a titkomat... — Az idősebb bátyám is a „ropovodon" dolgozik — rikkantotta mellettem egy fiúcska. Térde között hegedűtokot tartott. A CUKORRÉPAHALOM már elveszett a szemem elöl. Még két kilométer, s ahhoz a barakkhoz érünk, ahol Olenič hegesztő szocialista munkabrigádja lakik. Nem messze a feltöltő állomástól van a barakkjuk. A közelben hatalmas acéltartályok meredeznek. A brigád keze alatt nőttek ilyen magasra. A „büszkeség" szót azonban a brigád egyik tagja sem említi. Inkább csak a szavuk mögött, hallgatásukban, tekintetükben, a mondataikban bujkál, sugárzik az öntudat, ahogy arról beszélnek milyen körülmények között állították fel ezeket az acélszörnyetegeket. — Semmirevaló férfiak lennénk, ha nem tudtunk volna boldogulni velü£. Hiszen nem korpával van tele a'fejünk — mondják komolyan is, tréfásan is. — Jól keresünk, ingyen, félmunkáért nem fogadunk el pénzt. — Mindnyájan tudtuk, mit jelent a tartályok határidőben való elkészítése ... — Nem volt más megoldás, a legnagyobb hidegben ís hegesztettünk. — No de mit számít a hideg, az ellen van orvosság. Ügy öltözködtünk mint a szibériai hegesztők ... Nyáron rosszabb volt... árnyékban több mint negyven fokot mértünk, de a tartályokban, ha az acél átforrósodott a napsugaraktól 70 fok meleg is volt! És levetkőzni se lehetett... — Megperzselödött volna a bőrünk. — Vízzel locsoltuk egymást, leginkább éjjel dolgoztunk és elvégeztük, amit tőlünk vártak. Most már befejezzük... De egyszer mégis csak elhangzott a „büszkék vagyunk rá" a brigád tagjai ajkán is, akkor amikor Macek mérnök kitűnő találmányát kezdték lelkesen magyarázni. Ez a lenyűgözően egyszerű találmány állványzat segítsége nélkül is lehetővé teszi a tartályok biztonságos építését. A tartály mint hatalmas spirális Morogva emelkedik a magasba s /az egyes acélrészeket egy helyről forrasztják össze. Beszéd közben az is kiderül, hogy Sotko hegesztő, aki egyébként a brigád politikai vezetője, tíz hónapot Szibériában, Homseben töltött, ahol az ottani olajfinomító felépítésén dolgozott. Leplezetlen örömmel meséli miként meresztették szemüket az amerikaiak és az angolok, amikor a ml csehszlovák tartályépítési módszerünket látták. Ők is részt vettek Homséban a tartályépítési munkálatokban, de ők a régi módszer szerint, állványzat segítségével dolgoztak. „A testvériség" acélartériáján dolgozó emberek életét Medvecká államdíjas festöművésznő is meg akarta örökíteni. Természetesen elsősorban a brigádvezető Olenič elvtárs portréját szerette volna megfesteni. Engem kért meg, hogy kérését közvetítsem. Csakhogy Olenič a világ minden kincséért sem állt kötélnek — Semmi kifogásom az ellen, hogy az elvtársnő lefessen valamennyiünket, de semmi esetre sem engem — tiltakozott határozottan. — Ha kíváncsi iá, mutatok a brigádomban nem egy hozzám hasonlót, sőt nálam különbeket is. Miféle brigád lenne az, ha nem akadnának ilyenek ... HÄT MILYENEK EZEK az emberek? A huszonháromtagú brigádból tizen a CSKP tagjai. A nyúlánk és határozott Olenič nem régen töltötte be harmincadik évét, gondos férj és apa, kitanult géplakatos, még Polednyáknál tanult Košicén. Nem sokkal a háború befejezése után már mint hegesztő dolgozott. Azőta a szocializmus építkezésein már ezer és ezer forrasztást végzett, de nemcsak itthon, hanem a baráti államokban is. A negyvenötéves Sotko tizenkét éve hegesztő. Azelőtt a szőrmeszakmában dolgozott... ö mondja, hogy a szocializmus ébresztett kedvet benne a hegesztőszakma iránt, azóta ezt tartja életcéljának. Oleničcsal együtt két évig dolgozott a Magyarország iparosításával kapcsolatos építkezéseknél. Hiába, acélütőerünk közelében rengeteg benyomás támad az emberben. Annyi van belőlük, hogy fontossági sorrendjüket nehéz volna megállapítani. Elég, ha az óriási acéltartály belsejébe lépsz, amely Oleničék csigarendszerével úgy emelkedik a magasba, mintha máris az olaj emelné, és elfog az ámulat. Megragadnak és fellelkesítenek az óriási méretek. AZ UTOLSÓ ÜNNEPÉLYES hegesztés után mintegy négyszáz kilométer hosszan nyúlik az acélütőér csöve köztársaságunk területén és majdnem ilyen hosszan a Szovjetunió területén. De mint ismeretes, már ké*szen állnak a tervek, melyek szerint négyezerötszáz kilométerre növekszik és elágazik majd Magyarország, Lengyelország és a Német Demokratikus Köztársaság felé is. Érverésének ritmusára 1965-ben a Szovjetunióból sok millió tonna kőolaj érkezik hazánkba. Ennek következtében szállítási költségeken másfélmilliárd koronát takarítunk meg, s két éven belül megtérül a kőolaj építkezési költsége. A vasúti szállítás ugyanis nyolcszor drágább, és a vasúthálózat szükséges kiszélesítése még jobban megdrágítja. A számítások azt tanúsítják, hogy 1960-ban 1616 vasúti szerelvény kőolajat szállítottunk, mindegyik szerelvény átlagosan ötven tartálykocsiból állt és a mozdonyok szállítás közben 124 000 tonna üzemanyagot fogyasztottak. 1965-ben a Szovjetunióból behozatalra tervezett kőolaj részére már tartálykocsira és 14Ó villanyvašutra lenne szükségünk, s kőolaj behozatalunk biztosítására minden ötven percben újabb vasúti szerelvénynek kellene érkeznie a szovjet határon kérészül. Az ütőérnek természetesen szívre is szüksége van, nélküle nem ke-, ringhetne a vér. Az acélartéri^ ter-; vezői ilyen szívről is gondoskodtak, ez a hatalmas szivattyúház. Az acél-; szív bonyolult mechanikájú beren-. dezésén éppen most végzik ae utolsó simításokat. Kétszáz szakember végzi ezt a munkát. Szlovákia, Csehország, a Német Demokratikus Köztársaság szerelői, mérnökei. Valamennyiük közös igyekezete, hogy a bonyolult acélszív, a legkisebb baj nélkül, egyenletesen verjen, egyenletesen szállítsa a vért az érbe. Ennek a szívnek a kamráit acéltartályok helyettesítik, billentyűit pedig úszótestek, dugattyúk, Ezeknek az óriásoknak éppen úgy, mint az egész-, séges ember szívbillentyűinek pontosan és megbízhatóan oda kell il-: leszkedniük a szívkamra falához. Ennek érdekében a dugattyúk köré vastag gumihengereket szerelnek, amelyek a gömbölyű tartálykoloszszus belső falához tapadnak. A ha-; talmas acélbillentyű a kőolaj nyomáséra emelkedik és süllyed, s gondosari védi a föld vérét, hogy idegen anyag be ne szennyezhesse. Az acélszív vérnyomását önműködő automata-gépek' szabályozzák. S ez nem nis dolog. Különösen, ha azt is figyelembe veszszük, hogy a Kárpátoktól Bratislaváig az acélartériának több mint 800 méteres szint különbséggel kell megbirkóznia. ANATÖMIAILAG ennek a szívnek leglényegesebb részei a szivattyúk. Ezeket a Német Demokratikus Köztársaság mérnökei és munkásai készítették. Ugyancsak Németországból jött az a három szerelő munkás is, akik már nem egy európai, ázsiai és afrikai országban végeztek hasonló operációkat. A szivattyúknak vastag betonlapokon kell .íyugodrtiuk, méghozzá tlzedmlíliméternyi pontossággal, ami természetesen izgalmas és nem könnyű feladat. Különösen ha kiderül, hogy bizonyos apróságok nincsenek összhangban az eredeti tervvel. Bizony ilyenkor minden szellemi erőfeszítésre szükség van, mert a legkisebb hiba is beláthatatlan következményekkel járhat. Csak vajon egy ilyen szív, bármily hatalmas és mégha acélból van is, elegendőnek bizonyul-e többszáz, sőt több ezer kilométer hosszú érrendszer számára? Nem, egy ilyen hosszú ér vérkeringését nem tudná biztosítani. Éppen ezért Szlovákiában másutt is épülnek hasonló acélszívek, mégha nem is akkorák mint ez a keletszlovákiai. Ezeknek a működésétől is függ majd, hogy zavartalanul jut-e el a kőolaj hozzánk a messzi Kujbisevből, az Urál tövéből, abból az országból, amely jelenünkhöz már száz és száz kötelékkel fonódott, s mely sorsunktól és történelmünktől örökre elidegeníthetetlen. OTT, ABBAN A TÄVOLI, de hozzánk mégis oly közeli vidékén, Buzuluk városában alakult meg ezelőtt tizenkilenc évvel, a csehszlovák nép életének legtragikusabb korszakában az első katonai alakulat, az első ön-; álló csehszlovák zászlóalj a Szovjet-; unió területén, az első nem szovjet katonai egység, mely vállvetve a szovjet hadsereggel 1943 tavaszán harcba indult a hitiéri betolakodók ellen. Abban az időben, amíg nem indul-; tunk a harkovi frontra gyakran ta-i lálkoztunk az ottani naftásokkal, láttuk fúrótornyaikat és megismertük a „második Baku-nak" nevezett vidék népének hősi életét. Határtalan áldozatkészségük magával ragadott minket é

s példaképül szolgált. Rájuk gondolva a kiképzés fáradalmait is türelmesen viseltük, bár néha ötven fok mínuszt mutatott a hőmérő. Amikor 1943 januárjában a közős ellenság ellen a frontra indultunk, a buzuluki állomáson, mint legjobb barátainktól búcsúztunk tőlük. Az egyik vasúti kocsi ablakán a következő felirat is ezt a barátságot hirdette: „Vörös kendő leng, lobogj, mi a németek ellen megyünk, s tudjuk miért.'" Ki is sejthette akkor, hogy ezt a „második Baku" vidékét, ahol népi demokratikus hadseregünk első egysége alakult, egyszer majd acélütöér kapcsolja köztársaságunkhoz? És mégis először, úgy gondolom, valóban először egy ilyen lehetőségről éppen itt, ebben a távoli városban, Buzulukban hallottam. De es már tizenötévvel későbben a buzuluki járási pártszervezet aktíváján történt, ahol azért jöttünk össze, hogy első katonai egységünk megalakulásának évfordulójáról megemlékezzünk. Az összejövetelen a buzuluki járás tanácselnöke is megjelent. A város múltjáról beszélt. — Buzuluk már 1736-ban katonai erődítmény volt, a Samar folyó partján, mely Kujbisev mellett ömlik a Volgába. Aztán a város jelenéről, fejlődéséről és jövőjéről beszélt. Buzuluk kiépült, a háború óta úgy megszépült, hogy a régi városra már rá se lehet ismerni. Nagy üzemek épültek, s néhány azok közül is itt maradt, melyeket a háború alatt ide evakuáltak. — Most jut az eszembe — szakította félbe az elnök beszámolóját egy idős asszony — akkoriban én a járási pártszervezet titkára voltam, a maguk katonai egysége pedig igen nagy segítséget nyújtott egy bizonyos üzem munkásainak. Azt az üzemet a hitleri betolakodók elől már harmadszor helyezték át, míg végre városunkba került. De hiszen tudja, milyen nehéz idők voltak akkoriban, sok munkásnak cipője se volt... Mikor a maguk Svoboda tábornoka erről tudomást szerzett, felkeresett engem és azt mondta, a maguk katonái a mi katonáinktól harcászatot tanulnak, s ö ezért hálából szívesen segítene. Még aznap a maguk katonái cipőket hoztak az üzem munkásainak... Nos az ilyesmit nem fe-í lejti el egyhamar az ember... Kis ideig hallgattunk. Igen, hogy ls lehetne ezekről a nehéz idó*kről elfeledkezni? AZTÁN AZ ELNÖK folytatta beszámolóját. Már az Októberi Forradalom előtt is ismeretes volt néhány ásványolaj forrás a Belej folyó mentéri húzódó samarai mezőségen. Ez egyébként nincs messze Buzulustól. De a táj igazi kincseit csak a szovjet kormányzatnak sikerült felfedeznie. 1932-ben Baskír közelében az isambajevi lelőhelyre, négy évvel később a kujbisevi kerületben a sizrani, rá egy évvel pedig a buguruslani lelő-: helyre bukkantak rá. Ezenkívül még számos más gazdag lelőhelyet tártak fel. A második Baku szempontjából különös jelentőséggel bírt a XVIL pártkongresszus. — A kongresszus úgy döntött, hogy ezen a vidéken hatalmas kőolajtárolőt építenek. Már 1938-ban itt fejtették a Szovjetunió naftatermelésének 4,3 százalékát. A nagy honvédő háború alatt 44 új ásványolaj és földgáztelepet létesítettek. Ipari szempontból megkülön-; böztetett figyelmet érdemel az az ásványolajréteg, amelyet a kujbisevi kerületben találtak ... — BUZULUKBAN székel az ásvány-; olaj- és földgáz-fúrások szervezete — fordított a szón hirtelen az élnök s egyszeriben a jelenről beszélt. — A legnagyobb ásványolaj nagyhatalom vagyunk a világon. S milyen szerencse, hogy szocialista hatalom vagyunk. Máskülönben itt kapitalisták garázdálkodnának az olajjal, s azt már tudjuk, milyen az ő gazdálkodásuk. De tudja mit, elárulhatok önnek egy titkot, azt beszélik, hogy a mi kőolajunk Csehszlovákiába is eljut, méghozzá csöveken keresz-. tül... SW/SJ/////////////////^^^^^^ | AGOSTINHO NETO: Akik elmentek Äitydm, fó magzatuktól elszakadt, sötétbörő anyák!) te még remélsz, türelmesen, hosszú, nehéz órákon át, hol már remélni sem szabad, de én, kiből a sejtelmes reményt kiölte már az élet, én többé nem reménykedem; mi vagyunk, akikben remélnek! Mj vagyunk maga a Reményi A véreid: valami éltetett... valami vitt... Minket, a bozót pőre kölykeit, az iskolázatlan suhancokat, kik ócska ronggyal labdáztunk déltájt a homokban, s bennünket is, a napszámosokat, a kávéültetvényeken kiégő életünkkel, tisztelnetek kell a fehéreket, s félni a gazdagoktól! Mind a te véreid vagyunk, a fekete negyedből, lentről, hová a villanyfény sem ér el, s hol a holt-részegek fetrengenek, míg fölöttük gyászos tam-tam pereg: — a véreid: az éhesek, a szomjasak, szegyeinek anyjuknak nevezni téged, rettegve mennek át az utcán, s az emberek között rettegve élnék..* Neked mi vagyunk a Remény, az Élet! (Balássy László fordítása). ^ (Agostinho Neto, a leghíresebb angolai költő, jelenleg a portugál $ J gyarmatosítók börtönében sínylődik). § $ & ül S2D 6 * 1962. február 8. /