Új Szó, 1962. február (15. évfolyam, 31-58.szám)

1962-02-03 / 33. szám, szombat

kei

: A 6-os számú kórterem Az élet művészete meg. L. Holdoš és M. Chorváth fordításában és 0. Haas rendezésében a Bratislavaí Televízió már február 26án közvetíti Arthur Adamov művét. Még a televízió' előadását megelőzően (február 22-én) előadja a nagy francia drámaíró művét a Csehszlovák Rádió bratislavaí stúdiója. Ebből az alkalomból Arthur Adamov ellátogat hazánkba. Arthur Adamov fogadtatására készül a Szlovák Szépirodalmi Kiadó is, amely ebből az alkalomból kiadja a „71-es tavasz"-t szlovák fordításban. (V) Az áliandó műkedvelő színpadok kulturális életünket gazdagítják Színjátszásunk történetében újdonságot jelentenek az állandó műkedvelő-színpadok, amelyek az utóbbi időben Szlovákia egyes járási székhelyein keletkeztek. Liptovský Mikulášon, a szlovák színjátszás „szülővárosában" már több, mint egy éve működik ilyen állandó színpad. Szlovákia egyéb területein főleg ott keletkeznek állandó színpadek, ahol a színjátszásnak egyébként is múltja van, így elsősorban Lučenecen, Poprádon, Michalovcén és Nové Mesto nad Váh ómban. Az állandó színpadok a járás többi együttesének módszertani segítőivé válnak. A Liptovský Mikuláš-i állandó színpad, aniely hét együttest foglal magába, az elmúlt év folyamán több mint niegyven előadást 'tartott. Az év legnagyobb sikerét a ploštinai együttes érte el. amely Vitrová: Beláthatatlan távolságok című színművét tizenháromszor adta elő.- (ČTK) Ä

kopottas külsejű klinika épületét immár tizenhat éve látogatom. Itt kezelik a háború testemben maradt emlékét. Húsz beteg is fekszik egy egy teremben. Jaj gatnak, siránkoznak, haldokolnak és reménykednek. Van néhány kétágyas szoba is, ide a súlyosabb esetek kerülnek. Az ágyak mellett oxigénpalack és könnyező hozzátartozók. Egy alkalommal a hatos számú kórházi terembe kerültem. Bemutatták a szomszédos ágyon fekvő beteget. Ha jól értettem a nevét, valami Peereboomnak hívják. Ennek a Peereboomnak nagyon rosszul állt a szénája. Infarkt után volt. Mozdulatlanul kellett feküdnie és nem volt szabad felkelnie. Minden dolgát segédlettel végezte. Egy ilyen alkalommal vettem észre, hogy a jobb karja könyöktől teljesen béna. Rosszul beszélt németül, franciával keverte. Ahá, biztosan francia, gondoltam, aki itt nősült meg és azután is itt maradt, ahogy a megszálló hadseregből elbocsátották. Egyszer H. professzor érkezett vizitre, amikor éppen — s nem is tudnám megmondani hányadszor — édesanyám búcsúlevelét böngészgettem. A brémai Szent József Kórházban írta közvetlen annak előtte, hogy a faj tisztaságának védelmére létesített birodalmi hivatal irányelvei alapján gyógyíthatatlan betegnek minősítették és mérges injekcióval kioltották az életét. Azután valamelyik tömegsírba „örök nyugalomra" helyezték és velem, mint a Wehrmacht katonájával közölték, hogy szívgörcsben halt, meg. H. professzor 1942-ben az életemet mentette meg. Mindig megértettük egymást és egyetlen kacsintásából, mosolyából is kiolvastom gondolatát A professzor meghallgatta Peereboom kezelő orvosának jelentését. Azután néhány kérdéssel a beteghez fordult. — Nemzetisége? — Belga. — Mit csinál Nyugat-Németországban? Nyelveket tanul vagy tényleg annyira tetszenék itt nálunk? — Nem, emigráns vagyok. — Emigráns? — kérdezte a professzor és felém kacsintott, ami anynyit jelentett: légy résen, hátha érdekes eset. — Igen, azért jövök Németország, mert Belgiumban nem lehetek maradni. — Nem értem. Hisz a háborúnak régen vége. — Vége, de én Degrelle vallóni SSdivíziójában szolgálni. A villámcsapás se érhet váratlanabbul! A professzor rám nézett és néhány másodpercig rajtam felejtette tekintetét. Majd újra a belga felé fordult. — Nagy állat volt? — Nem, csak Hauptsturmführer. — No, de azt is biztosan csak kényszerből, nemde? H. professzor hangjában irónia csendült. — Ájaj! Nem kényszer. Degrelle iskolatárs, együtt tanult Brüsszelben. Régi barátok. — Maga tanult? És mit, ha szabad kérdeznem? — Bölcsészeten doktoráltam. — A maga Degrelle barátjának most jól megy a sora Spanyolországban, igaz-e, van den Peereboom úr? — Igen, én ezt tudja. Ö minket VERES JÁNOS: yV mind elárulni Repülőgépre és el, ahogy az Iván jött. — Magát az oroszok ejtették fogságba ? — Igen, de negyed év elmúlt és hazaküldtek. A belga kormány kérte engem. H professzor le se vette rólam tekintetét. Bizonyára el tudta képzelni. ml játszódik le bensőmben e szavak hallatára. — No nézzük csak, szóval kiadták a belga kormánynak! S miért? A hangsúlyból a volt Hauptsturmführer sajnálkozó részvétet gyanított. Ezért nem éppen büszkeség nélkül kijelentette: — Én háborús bűnös. Brüsszelben halálra ítéltek engem. Degrellét is, de ő messze van. Biztonságban. Azután engem is megkönyörültek, nem halál — életfogytiglan. — Életfogytiglan? — Igen. Őt és fél év, azután tisztára elengedtek. Divíziónk minden tagját. — Gyermeke van? — Van. Belgiumban. — Akkor minek jött Németországba? — Akarták, hogy valami kötelezvényt írjam alá, én meg mondta, nem aláírni és el Németországba. — így már értem, hisz akad itt elegendő hely az ilyen emberek számára, igaz? H. professzor hirtelen az ágyamhoz lépett, tekintetünk találkozott és mint mindig, most is megértettük egymást. emsokára újra csak ketten maradtunk a hatos számú kórteremben: van den Peereboom az SS-hauptsturmführer és én. Rosszul éreztem magam, a legszívesebben odébb álltam volna, de a harmincadik implantációra vártam. Sokáig fülemben csengtek a háborús bűnös Peereboom szavai: „Degrelle mindannyiunkat elárult. Az egész háború alatt Oroszországban voltunk. Hősiesen harcoltunk, teljesítettük kötelességünket. Európáért". — Mit beszél? Kötelesség? Ön elvégre belga! Miféle kötelességet teljesített, amikor Hitler oldalán Belgium ellen harcolt? — Öóhl Az tévedés volt! Én nem Belgium ellen, hanem bolsevik ellen, partizán ellen! Én elejétől a belga SS-nél voltam. Mi azelőtt mind királypárti. Degrelle és én, mind a kettő nagyon nagy hatás, otthon is, családban. Nagyon katolikus család. De én ott kellett hagyni. — Peereboom, mondja el őszintén, á honfitársaik nem utálták és soha nem verték el, amikor egyenruhában Brüsszel utcáin sétáltak? — No, kezdetben igen. Mi meg hülyeségből a bal karon belga színben trikolórt hordtunk. Ismertek minket, tgy az egyenruhát letettük és zsupszl Az utcára- csak civilben, igen, civilben. Sokszor volt verekedés. Egyszer, úgy 1940. végén, német tábori csendőr Brüsszelben csinált razziát. Minden villamos megállni, utasok ki és átkutatni, nincs-e zsebben revolver. Nálam volt. Katonai. Én meg civilben. Az utolsó pillanatban sikerült mutatni német csendőrnek igazolványt német nyelven. Ő szalutált és bocsánatot kért: Pardon, pardon, Hauptsturmführer úr! Olyan igazolvány nélkül engem a többiekkel együtt piff! piff! Hahaha! agy apa HÍ A tópart földje őrzi talán a lábnyomát még, a nádas szélén vele ma is örömmel járnék. Sok nyáron időztünk ott vadludak röptét nézve, míg könnyű, fehér felhők úszták fölénk az égre. Kajla, kalapja mellett kék búzavirág rezgett; leültünk s beszélgetve vártuk a kékes estet. S egyszer elment egyedül valami hosszú útra, hová nem vitt magával, — erdőn mezőkön túlra. Azóta is hiába várom és hívnám vissza, csak emléke kísérget a szívemet sajdítva. S hiányzik nagyon mindig, ha magamban megállok a tóparton, s repülő víg vadludakat látok. P

eereboomot akkor nem lőtték agyon. 0 viszont a Szovjetunióban sok férfit és asszonyt, aggastyánt és gyermeket végeztetett ki. — Peereboom úr, ha újra Kelet ellen kellene menni, megint menne? Peereboom az ágyon is kihúzta magát, majd hangosan, érthetően kijelentette: — Ha kötelesség úgy kívánja, megyek. Akár rögtön is! Peereboom egy órával éjfél előtt felébredt és becsöngette a szolgálatos nővért. — Hej, nővér! Injekciót! A nővér a fejét rázta. — Hová gondol. Peereboom úr? Másfél órával ezelőtt kapott. Ilyen sűrűn nem lehet. Legfeljebb egy órácska múlva! *Peereboom tehát várt. Felkelt és sétált. Az ágytól a fűtőtestig, a mosdótól a tiiköíhöz. az ágyam mellett az ablakhoz és újra a másik ágyig. Körbe, körbe. Pedig nem volt szabad felkelnie. Mosolygott. Hirtelen megtorpant, ép bal kezével béna jobbját náci köszöntésre emelte, és valamit megszakítás nélkül motyogott. Valahányszor a tükör előtt elhaladt, hosszan belenézett. Ilyen volt hát az egvkor büszke, hatalmas — legalább 185 cm magas! — SS-Hauptsturmführer, aki élet és halál fölött dönthetett. Ö, aki most görnyedten vonszolja magát a szobában, közben ágyba, fűtőtestbe, mosdóba és asztalba kapaszkodik! Leült. Ojra felnevetett. Emlékezett. — Egyszer, nem messze Leningrádtól, nagyon unatkoztunk. Semmi, csak mindig bum! bum! A városban é j jel nappa! csak bum. Különben semmi, mi megnézni, hogy ég a város és várni a váltást. Unalmas! De a mentőautó sofőrjének volt prima ötlet. Valahol port szerezni, a kis afrikai muskák szárnyából volt csinálni, és nagy hatás a szekszuálra. A sofőr ez a por ételbe adta, mi megettük. Az egész parancsnokság. Éjjel ittunk ts. Ittunk,táncoltunk. Ruha nélkül, tiszta meztelen. Tisztek is, ápolónővérek is. No, meg a telefonista kisasszonyok is. Príma disznóság volt! Olyat még nem ls láttam. Peereboom újra felállt. Révetegen mosolygott. — Reggel mindenki keresi uniformisát. Felfordulás. Azután feltettünk pisztolyt, géppisztolyt és ki a faluba, az erdőbe. A partizánoknak kétr szer annyi töltény, mint nekünk. De azért mi is formában voltunk, és- prima kedv. Prrr, bummm, bum, ratata, bum, prszk! Közéjük! Furt! Szolgált nekem egy sturmführer, aki járt egy orosz kisasszonyhoz faluba. Én is ismertem. Akkor éjjel csak lődözni, meg lődözni és éppen megláttam a kisasszonyt a patakon ment át, a másik feliről, biztos kém — mondom és szaladok a patak felé. Bevittem őt a komandóra és kiáltom a sturmführert. Gyere, itt van, lődd agyon magadnak. De ő nem jött, az erdőben feküdt, meghalt, a partizánok lőtték le. Kihúzom a lányt a falhoz állítom, és célzok. Ű meg csak kiabál: Győzünk? Beleengedtem egy sort trrr, ratata és szépen leesett a falnál, de arcán mosoly. Nagyon megharagudott, mégegyszer ratata, már arca nincs is, de nevet. Most is nevet, nézze, hogy nevet, hahaha! Látja őt? Nevet, mert mégis ők győztek! > Ä

torony órája elütötte az éjfélt. Peereboom az ágyán feküdt. A csengő gombját kereste. Míg a nővér beadta az injekciót átkozódott, pedig a levegőt is nehezen vette. — Degrelle most gazdag, narancsot árul, Cadillacja vön, testőrei vigyáznak minden lépésére, a hitvány, elárult bennünket. De Oroszországban, barátocskám, ott velünk volt mindig, akkor éjjel is, az ápolónővérekkel, meg telefonoskisasszonyokkal, mindenkivel, aki csak szoknyát viselt. Nos, igen, a szoknyái Azt számomra teremtették ... Peereboom elszunnyadt. Keze úgy feküdt a takarón, mintha most is a géppisztolyt markolná. Reggel 7kor kollapszusban meghalt. Keresztény sírjára hozzátartozói hatalmas koszorút küldtek Belgiumból. Csupa mimózát, csak mimózát... (Zsilka László fordítása.) Arthur Adamov Arthur Adamov, a legismertebb mai haladó szellemű francia író színműve „71-es tavasz" címen jelent meg Franciaországban. Ez a híres mű előadásra kerül majd több európai színházban is. A prágai bemutatásra előreláthatóan az év májusában kerül sor. A Csehszlovák Hadsereg Színháza tűzte műsorára. Arthur Adamov drámáját a szovjet drámaírók forradalmi tematikájú művei alapján írta. Megkívánta ezt a mű tárgya, ugyanis az 1871. évi Párizsi Kommün 72 napját eleveníti hazánkba látogat Adoljo Quinteros: Harcoló anya Adoljo Quinteros: A föld és a szabadság Mint nádlevél súgása, csöndes volt komoly szava, s a vízen lágyan ringott az alkonyat aranya. Dombok hulláma közé merült a nap korongja, s a szürkület a tájat a szárnya alá vonta. Távoli nyáj kolompoit-, tálalták a vacsorát mire hazaballagtunk, mint két igazi barát. Ungár Imre nagysikerű hangversenye Zsúfolásig megtöltötte a közönség a košicei Slovan-szálíú nagytermét, hugy meghallgassa a Kossuth-díjas, európai hírű zongoraművészt, a világtalan Ungár Imrét. A művész nagy gonddal és körültekintéssel választotta meg műsorát. Nem hiánvnztak műsorából a világ legnagyobb zeneszerzői, a három nagy ,,B" ahogyan ma már az egész világon együtt emlegetik Bachot. Beethowent és Bartókot. A hangverseny végén a hallgatóság hatalmas iinnepelésbcn részesítette Ungár Imrét. (ld) Ä mexikói néjn grafika műterme a Szovjet Képzőművészek Sz8=t vétségét grafikusainak műveivel ajándékozta meg. Három ajándék-munka felvételét közöljük az alábbiakban: Bs sok csillagos estén, ha eljátszom egy versen, s elkésett rigó virraszt a mozdulatlan kertben, mintha ő ülne mellém, bajsza, szeme a régi, körmölő unokáját nagy szeretettel nézi. Sok hosszú őszi estén érzem, hogy mellettem ül, de nem tudja ezt senki, csak én látom egyedül. ÚJ SZÓ 6 * 1962. febrnár 3.