Új Szó, 1962. január (15. évfolyam, 1-30.szám)

1962-01-13 / 12. szám, szombat

„ERRE GYERE, NE MENJ ARRA" Kövér és súlyos hópelyhek hullanak keringve, ábrándosan és szelíden, ellepik az utcákat, a házakat, fehér, bolyhos süvéget nyomnak a villanypóznák fejére. Az őlomszürke, egészen a jegenyefák csúcsáig ereszkedő fellegek szinte ontják magukból a nagy-nagy fehérséget... Mélységes csend borult a falura. Bokáig érő, tapadó hóban, tűnődve megyek az utcán. A csöndet csak a kocsmából kiszűrődő zajok, hangfoszlányok szaggatják meg. Igen. Mint mindig ... Ebben a faluban a kocsma még folyamatosan túlteljesíti az elárusítás tervét. „Kontra ... rekontra .. .!" Rímre rím ... lapra lap. Miért ne? Költőnép a magyar... Szerencsére a kocsma nem olyan nagy, hogy mindenki elférjen benne. Igaz, mindenki el se jönne. Ámbár — ki tudja? Hosszúak az esték s itt Zelovcén ez az egyetlen szórakozóhely (no meg a"~mozi). A kocsmában — ahogy mondani szokás — vágni lehet a füstöt. Három asztalnál máriásoznak, a többinél söröznek, féldeclznek. Akinek nem jutott ülőhely, az a pultra támaszkodva társalog a kocsmárossal, vagy a kocsma közepén áll, szétterpesztett lábbal, kezében sörös korsóval... egyszóval: a megszokott kocsmai hangulat. Az egészben talán az a legszomorúbb, hogy a vendégek túlnyomó többsége fiatal. Tavaly, vagy tavalyelőtt került ki az iskolapadból. „Kontra... rekontra!" No és a kultúra? Elkedvetlenedve megyek tovább a hatalmas.hóhullásban. Ezt a falut követendő néldáként emlegetik az egész környéken. Dicsérik a járási nemzeti bizottságon, — s ami az életszínvonal anyagi oldalát, az EFSZ munkáját és az emberek munkaerik öles ét illeti, — ez a dicséret megérdemelt. A személykocsitulajdonosok száma meghaladja a húszat. Közel 100 televíziós készülék van a községben. S azt egyenest nehéz volna megállapítani, hány új ház épült a faluban, hiszen a régi falu — a felszabadulás óta — két teljes utcával bővült, s emellett az öregebb házak többségét is átalakították, újjáépítették. Itt van a járás egyik legjobb szövetkezete, 1961-ben 26 korona volt a munkaegység értéke. Előlegként 13 koronát fizettek, s előreláthatólag a másik felét is hiánytalanul megkapják a tagok. 1962-ben szeretnék bevezetni a szilárd jutalmazást. „Kontra... rekontra!" A kocsmát már jóidej«? magam mögött hagytam, de ez a két szó még mindig visszhangzik bennem. Kontra? A falunak még nincs kultúrháza. Sőt, egy olyan nagyobb terme sem, ahol a dolgozók a hosszú tél! estéken szórakozhatnának." Rekontra? Az iskolából kikerült fiatalok kővel verik be az iskola ablakait, kocsmázás után leszaggatták a falragaszokaf s a moziban — filmvetítés- közben — szájharmonikáznak, fütyülnek és a Csa-csát üvöltik... Befordulók a Sósár felé vezető útra. A hópihék egyre sűrűbben kavarognak körülöttem, az arcom csiklandozzák, jóleső hideggel borogatják a homlokon. Böhmék háza előtt, az ntcakereszteződésnél hirtelen megtorpanok: a hófüggönyön át, mintha csak ezek a csodálatosan keringő kristálypelyhek énekelnének — halk dallam érkezik hozzám: „Erre gyere, ne menj arra, jobb út van erre, mint arra ..." ...S elindulok abba az irányba, amerre e dallam forrását sejtem. II. Az öreg iskola egyik tantermében hat tény és hat legény ŕopja a csárdás'', Két hegedű és egy harmonika szolgáltatja a zenét. Az ablak mellől alacsony termetű, szőke fiatalember figyeli a táncosokat. Az arca komoly, nek, mióta gyakorolnak, mikor alakult az együttes? Ki ez a szőke fiatalember? A kérdéseket az egyik hegedűshöz, Sztrehárszki János elvtárshoz intézem, aki foglalkozásra nézve tanító s régebbi ismerősöm. — A legfontosabb talán az, hogy végre valami elkezdődött — válaszol. — Egyelőre az sem baj, hogy a táncegyüttesnek csak tizejikét tagja van, biztos vagyok abban, hogy az első sikeres fellépés után sokkal többen lesznek. 1961. szeptemberében végre nálunk is megalakult a CSElyeslően integet a fiataloknak, akik most a „Piros bort ittam az este" ritmusára viharzó csárdást járnak. — Csak egy pillanatra jöttem be ... kezdi a titkár, miközben a hajára tapadt havat igyekszik lerázni. — Csak azt akarom mondani, elvtársak, ha valamire szüáségük lenne .. ja tánchoz ruha is kell, pénzetek még nincs ... egyszóval: a HNB irodájában megtaláltok ...! Aztán vállát a falnak vetve még sokáig nézi a táncot, amely egyre gyorsabb, egyre szilajabb lesz. Most MADOK helyi csoportja. Nos, ez a kis a lányok forognak kart karb^ fűzve, tánnonrjiiit-trtp trxrr iíi hátrattotoft ťniial mncnl Hfni;;:i f o m o . táncegyüttes az új csoport legfiatalabb tagjaiból toborzódott. Vezetője Varga jános elvtárs, a szlovák kilencéves iskola Igazgató helyettese, aki szintén csak most, az új iskolaév elején került a falunkba. Azt hiszem, hamarosan hálásak lehetünk a JNB ískolaügyi szakosztályának, amiért ide helyezte őt... — A végén csattan az ostor! — veszi át a szót Varga elvtárs — azt hiszem, a dicsérettel még várhatunk. Azonban — folytatja eltűnődve — szinte csodálom, hogy eddig senki sem vette észre, mennyi talpraesett fiatal van ebben a községben. Hiszen látják! Alig két hete kezdtük meg a próbákat s a táncok már csaknem hibátlanul mennek ... — Csak táncegyüttese van a CSEMADOK-csoportnak? — fordulók ismét Sztrehárszki elvtárs felé. — Nem. Színjátszóink rövidesen megkezdik Lovicsek Béla: Baj van a szerelemmel című vígjátékának a próbáit. Minden kezdet nehéz — teszi még hozzá — mielőtt az említett darabhoz fogtunk volna, kisebb jelenetek tanulásával igyekeztünk öszszeszoktatni a színjátszócsoport tagjait. A színjátszócsoportot Böhm József elvtárs vezeti... Még folytatná, de ebben a pillanatban itt-terem Kissimon Vali, vidám, örökmozgó, huncut szőkeség: — Varga elvtárs, vége a szünetnek, kezdhetünk. — De hisz még öt perc sem telt el... —Nem baj, kezdjünk, itt van Jani bácsi.. .1 — Á, akkor rajta, sorakozó! Mire a harmonika megszólal, nyílik az ajtó s széles vállú, mosolygós arcú férfi lép a terembe: Sámson János, a Helyi Nemzeti Bizottság titkára. Barátságosan, kedvesen, hehátravetett fejjel, mosolyogva. Ismeri őket, hogyne Ismerné! Hiszen a nyáron nemegyszer találkozott velük a szövetkezet földjein. Hadnagy Manci, Bolicska Márta .Benskei Márta, Nagy Marika, Sinko Ili és a kis Valika. Akkor a kezük alatt égett a munka, most... meg szinte lobogvalángolva táncolják a ropogóst. S itt jönnek táncolva a fiúk. Az ember alig ismer rájuk. No, Mlinárik Géza az apjára ütött, csak talán még nagyobb lesz, pedig az agronőmushoz fogható jnagyembert is keresni kell. Csupa erő. Csak be ne szakadjon alatta az a vén padló. Kortis Péter meg... no persze, a Péter! Ez még megbolondít egypár lányt a faluban. De táncolni, azt tud! Híjnye, micsoda büszke legény lett Balla Imre is! Pedig tegnap maradt ki az iskolából. És milyen hetyketartású, csupa tűz legény ez a Palkó Jancsi, az ember nem is gondolná! Hogy megcifrázza a táncot. Ügyes gyerek s állítólag később is kezdte, mint a többi. No, és a két Sámson? Pali és Sanyi? Csak azt nem értem, hogyan lehetnek ezek ikrek, amikor egy csöppet sem hasonlítanak egymásra...! Az utolsó mondatot kint az utcán fejezi be a titkár. Mert közben már kijöttünk az iskolából, s most itt állunk az utcasarkon, a Böhmék háza előtt, ahol két utca kéresztezi egymást. Az egyiken oda lehet jutni: a kocsmába. Lentről, Sósár felől, legények jönnek. Andalogva, beszélgetve. S ekkor ismét felhangzik a dal: „Erre gyere, ne menj arra, Jobb út van erre, mint arra .. .. Mintha csak ezek a csodálatosan keringő kristálypelyhek énekelnének. A legények megtorpannak. Figyeljük őket. Vajon merre indulnak??? ZSÉLYI NAGY LAJOS Fellendítik a klub munkáját Ma még kevés helyen van olyan szép és jól felszerelt üzemi klub, mint a jelšavai Magnezit Üzemben. A dolgozók büszkék létesítményükre és a munka utáni szabad időt szívesen töltik az üzemi klubban, de csak akkor, ha a klub vezetősége megfelelő kulturális műsort biztosít. Volt időszak, mikor a klub kitűnően dolgozott. Filmeket vetítettek, előadás sorozatokat, kiállításokat és más, a dolgozókat különösen érdeklő bemutatókat tartottak itt. Ekkor senki sem panaszkodott. A szép termekben mindenki jól érezte magát, a klub minden nap zsúfolásig megtelt. A klub vezetőségének igyekezete az utóbbi hónapokban azonban ellanyhult. Ritkullak a bemutatók, kevesebb előadást tartottak. A visszaesés a dolgozók körében is éreztette hatását: a klub munkájp iránt egyre csökkent az érdeklődés. Ha valaki szóvátette, hogy menjenek a klubba, leggyakrabban az volt a válasz: — Minek? Nincs ott semmi érdekes .. . Az üzem fiataljait bántotta a helyzet, de úgy vélekedtek ők maguk, ha a klub vezetősége nem kezdeményez, nem tehetnek semmit. A klub vezetősége meg nem nagyon igyekezett. Látható ez abból is, hogy hetekig nem ülésezett és munkatervet sem dolgozott ki. A múlt év végén már oda jutottak, hogy az ü^mi klub csak formailag létezett. A tarthatatlan állapotra felfigyeli az üzemi pártszervezet és a szakszer-! vezet üzemi tanácsa. Megvizsgálták a klub munkáját és arra a megállapításra jutottak, hogy az üzemi klub vezetősége az utóbbi időben bizony megfeledkezett teendőjéről. Észrevételüket nem hallgatták el és nyíltan bírálták azokat, akik felelősek az üzem kulturális munkájáért. A jogos bírálat után az üzemi klub vezetői most azon dolgoznak, hogy leküzdjék a nehézséget és ismét fellendítsék üzemük kulturális életét. Ma már rendszeresen üléseznek és kidolgozták munkatervüket is. Igye1 kezetüket az üzem dolgozói odaadóad támogatják. A szép eredmények érdekében sokat kell még tenniök. A jelšavai Magnezit Üzem dolgozói azonban mindent elkövetnek, hogy fellendítsék a kulturális életet és üzemi klubjukban ismét mindenki jól érezze magát. (b) A P. O. Hviezdoslav Színház a közelmúltban mutatta be Goldoni; A le

T gyező című vígjátékát. A képen; Eva Poláková — Candida kisasszony — és Anton Mrvefika — Evaristo úr szerepében. (Herec felvétele) Verőfényes téli nap. Kemény a * fagy, csikorgó; ezüst zúzmara telepszik a belém karoló Nagyenka fürtjeire, aika fölött a finom pihékre. Magas hegytetőn állunk. Előttünk síma lejtő egészen a hegy lábáig ereszkedik. Ügy veri vissza a napfényt, mint a tükör. Mellettünk élénkvörös posztóval bevont kis szánkó. — Csússzunk le, Nagyezsda Petrovna! — bíztatom. — Csak egyetlenegyszer ! Higgyje el, semmi bajunk nem történik ! De Nagyenka fél. Mérhetetlen mély, iszonyú szakadéknak látja a távolságot pirinyó hócipője és a hegy alja közt. Megdermed a szíve és elakad a lélegzete, ahogy letekint, amikor még csak szelíden bíztatom, hogy üljön a szánkóra. Hát majd ha rászánja magát, hogy lerepüljön a mélységbe ! Belehal a félelembe, eszét veszti. — Szépen kérem, Nagyenka — erősködöm. Nagyenka végül is megadja magát, de látom az arcán, hogy úgy érzi: az életét tette kockára. Sápadt, reszket, amikor felültetem a szánkóra, átkarolom és zuhanni kezdünk a feneketlen mélységbe. Röpül a szánkó, mint a kilőtt nyíl. A kettészelt levegő vágja az arcunkat, sivít, sziszeg a fülünkbe, metsz, szót, vagy nem? Igen, nem? Igen, nem? Ez már a hiúság kérdése, becsület kérdése, élet-halál, boldogság kérdése, nagyon fontos, a legeslegfontosabb kérdés a világon! Nagyenka sürgetően, bánatosan, kutatóan pillantott az arcomba, szórakozottan, vaktában felelget, várja, hogy én kezdjek szót. Mennyi játék ezen a kedves arcon, mennyi játék! Látom rajta, hogy küzd magával, mondani, kérdezni szeretne valamit, de nem — Szeretem, Nagyenka! S a rejtély, rejtély marad. Nagyenka hallgat, tűnődik ... Hazakísérem. Ütközben lassúra fogja lépteit, s egyer vár: nem inondom-e újra azt a két szót? Látom, hogy szenved, látom, hogyan küszködik magával, nehogy kitörjön belőle: — Lehetetlen, hogy a szél sziszegte! S én nem is akarom, hogy úgy legyen I Másnap reggel levélkét kapok: „Ha Csehov: H FA csaknem szigorú. Mihelyt valaki e!

lé- csíp, harap dühében, majd lesodorja veszti a lépést, azonnal int a harmonikásnak és ... kezdődik élőiről az egész ... „Szilajabb mozgást, Géza! Keményebben dobbantsunk! Így, most jó volt... leányok mosolyogjanak...!" S a leányok mosolyognak, mert hisz a harmadik ismétlés már szinte hibátlanul sikerült. „Tíz perc szünet" — adja ki az utasítást a fiatalember. A szünetben persze kíváncsiskodom: Miféle próba ez, mire készüla fejünket. A szél belénk fojtja a lélegzetet. Ügy rémlik, maga a sátán ragadott bennünket karmai közé, és száguld velünk üvöltve a pokolba. — Szeretem, Nagyenka! — suttogom halkan. A szánkó irama egyre lassúdik, a szél süvítése, a szántalpak csikorgása sem olyan ijesztő már, szabadabban lélegzünn — és végre lent vagyunk. Nagyenka holtra váltan ül a szánkón, sápadt, alig-alig piheg ... Felsegítem a szánkóról. — Meg nem tenném még egyszer, a világért sem — mondja. Beletelik egy kis idő, míg magához tér, s már fürkészően néz a szemembe; én súgtam-e azt a két szót, vagy A bratislavai Tatra-revü dolgozói, a szél sziszegte a fülébe? Én csak hogy lehetővé tegyék az ifjúság! %zá- álldogálok mellette, szívom a cigamára is az értékes kulturális ren- rettámat, és figyelmesen vizsgálgatom dezvények megtekintését, január 14- a kesztyűmet. én, 15 órai kezdettel „A kaktusz ís Nagyenka belém karol, és sokáig kivirágzik" címmel kabaré-műsort sétálunk a hegy aljában. Látszik az rendeznek. A műsorban fiatal prágai arcán, hogy nem hagyja nyugton a művészek lépnek fel. titok. Kiiuondta-e valaki azt a két A kaktusz is kivirágzik Ifjúsági előadás a Tatra-revüben találja a szavakat, félszeg, ijedt, megzavarta az öröm — Tudja mit?.„ — kezdi. Nem néz a szemembe. — Mit? — kérdem. — Jöjjön ... csússzunk le még egyszer. Üjra megmásszuk a hegyet. A sápadt, remegő Nagyenkát megint felültetem a szánkóra, megint lerepülünk a rettenetes -mélységbe, mellettünk megint sivít a szél, alattunk csikorog a szántalp, s a legsebesebb iramban, a legsüvítőbb szélben megint a fülébe súgom: — Szeretem, Nagyenka ! Amikor a szánkó megáll, Nagyenka felméri tekintetével a hegyet, amelyikről az Imént lesiklottunk, aztán sokáig kutatja az arcomat, figyeli egykedvű, közömbös hangomat, s egész alakja — még a karmantyúja, még a hócipője is —, egész lénye egyetlen nagy-nagy értetlenség. Ez a bizonytalanság nyugtalanítja, egyre türelmetlenebb. Már a kérdéseimre sem válaszol szegényke, mármár sírva fakad. — Ne menjünk haza? — kérdezem. — Nekem... nekem tetszik ez a szánkózás — vallja meg pirulva. — Ne ereszkedjünk le még egyszer? Harmadszor is lesiklunk. Észreveszem, hogy lopva az arcomat fürkészi, ajkamat lesi. Én azonban szám elé szorítom a sálamat, köhécselek, s a hegy derekán gyorsan megint a fülébe súgom. ma kimegy szánkózni, szóljon be értem. N." S ettől a naptól fogva minden áldott nap kimegyek Nagyenkával szánkózni, s lefelé repülve, minden alkalommal odasúgom neki a két szót: — Szeretem, Nagyenka I Nagyenka hamarosan úgy rászokik erre a két szóra, mint némelyik a borra vagy a morfiumra. Nem tud élni nélküle. Repülés közben ugyan most is fél,'de a rettegés, és a veszély tudata most különös varázst ad ennek a szerelmi vallomásnak, a szavaknak, amelyeknek titka még mindig nem pattant fel előtte, amelyek még mindig kínozták. A gyanúsítottak a régiek : én meg a szél... Egy délután egyedül indultam a hegyre. Elvegyülök a tömeg között, látom, amikor Nagyenka a hegy tövébe ér, szemével engem keres .. . Aztán félénken megindul — nekivág a lépcsőnek. Félelmetes lesz egyedül lecsúszni, ó, milyen félelmetes I Nagyenka arca fehér, mint a gyolcs, egész teste remeg, mintha a vesztőhelyre indulna, de megy, megy, határozott léptekkel, vissza se tekint. Ügy látszik, rászánta magát, hogy a végére járjon: most, hogy nem vagyok vele, most is hallja- e azokat az édes, epesztő szavakat. Látom, amint sápadtan, rémültében ajkát ls nyitva feledve, ráül a szánkóra, lehunyja a szemét,' s az árnyékvilágtői örökre búcsút véve, megindul... „Zzzz" ... zizeg a szántalp. Hogy hallja-e Nagyenka azt a két szót, nem tudom ... Csak azt látom, hogy elgyötörten, bágyadtan emelkedik fel a szánkóról. S látom az arcán, hogy maga sem tudja, hallott-e valamit, vagy sem. Aztán beköszönt március, az első tavaszi hónap ... Símogatóbb a napfény. A mi hegyünk sötétedni kezd, csillogása megfakul, aztán elolvad az egész. Nem járunk már szánkőzni. Szegény Nagyenka, nincs, hol hallgassa azt a két szót, de az sincs, aki a fülébe súgja; a szelek elülnek, én pedig Pétervárra készülök, hosszú időre, meglehet örökre. Vagy két nappal elutazásom előtt, alkonyattájt, a kertünkben üldögélek. A kertet magas, szöges drótos kerítés választja el Nagyenkáék udvarától... Elég hideg van még, a trágyadomb még havat őriz, holtak a fák, de már tavasz érződik a levegőben, lármás rikácsolással keresnek éjszakai pihenőhelyet a varjak. Odalépek a kerítéshez, szemem a résre tar pad, sokáig figyelem a szomszéd udvart. Látom Nagyenkát: kilép a tornácra és szomorúan, epedő tekintettel bámulja az eget. Sápadt, csüggedt arcát meglegyinti a tavaszi szél... Annak a szélnek emlékét idézi fel, amely akkor, a hegyen, a fülünkbe süvített, akkor, amikor azt a két szót hallotta. Igen-nagyon szomorú lesz az arca, könnycsepp gördül rajta végig. És a sápadt arcú lány kinyújtja két karját, mintha könyörögne a szélnek: mondja még egyszer! Én megvárok egy szélrohamot és halkan kimondom: — Szeretem, Nagyenka ! Istenem, mi történt egyszerre Nagyenkával ! Felkiált, mosoly ragyog fel az arcán, karját a szélbe tárja, örvendező, boldog, és milyen szépl Én pedig megfordulok, és megyek csomagolni. 13 égi történet ez, Nagyenka azóta férjhez ment: szülői parancsra vagy a szíve szavára — mindegy —, a nemesi gyámhivatal titkárához, s már három gyermeke van. De hogy hogyan repültünk együtt a szánkón a mélybe, hogyan sodorta fülébe a szél ezt a két szót: „Szeretem Nagyenka" — nem felejtette el. Életének legboldogabb, legmeghatóbb, leggyönyörűbb emléke maradt. Én pedig most, hogy idősebb lettem, nem értem már, minek is mondtam azt a két szót, mire volt jó ez a tréfa ... Fordította: Rab Zsuzsa 1962. január 13. ÜJ SZO 7. *