Új Szó, 1962. január (15. évfolyam, 1-30.szám)

1962-01-13 / 12. szám, szombat

M

int halálra sebzett óriás ordítása, áthatóu, levegőt remegtetőn harsant lel a délelőtti műszak végét jelző áziréna búgása. A búgás éles hangja visszhangot vert a gyár barnán terpeszkedő épületmonstrumai között, befurakodott a műhelyek ablakainak a résein és megbontotta a munka megszokott ritmusát. Az éles hang utat talált a szerelőműhelybe s a műhely vastraverzái közé is eljutott. Szabó Imre, a szocialista munkabrigád címért versenyző kollektíva vezetője még néhányat csavart a gépén majd letette a csavarkulcsot olyan mozdulattal, mint aki aznap befejezte a munkát. — Már ennyi idő lenne? — mormogta s karóráját a műhely falán díszelgő villanyórához igazította, utána lerakta kulcsait, rendbeszedte szerszámait és cigarettát kotort elő overallja zsebéből. Rágyújtott. Kezében tartva az égő gyufaszálat, félrehajtott fejjel mustrálgatta az előtte levő féligkész munkadarabot. Ogy látszik, számítása beválik, az ötletből, amely pár hete gyökeret vert benne, újabb újítási javaslat lesz. De még ellenőrizni kell. Nem szívesen „égne le" ... Éppen mára beszélték meg, hogy a brigád közösen vitatja meg a születendő újítás ügyét. Műszak után kicsit ittmaradnak az üzemi klubban. Lám a többiek már el is mentek — nézett végig a műhelyen, ahol már a délutániak vet-, ték át az „uralmat"... De nem, ott még jön valaki, az még az ő brigádjából való... AGÓCS VILMOS: A Szabó-brigád csatát nyer Szép volt az ünnepség. Szabó Imre ezüstös halántékán megcsillant a fény és a brigád minden tagjának valahogyan fényesebben csillogott a szeme, mint máskor. Hosszú nőnapok kitartásának íme itt az eredménye. Mégis megbecsülik ma az embert... Ezen az egyedüllét napjai alatt sokat gondolkodott.... A természetükben volt a hiba? Vagy inkább a gondolkozásukban, az elveik különbözőségében? Ma már lényegtelen ... Az első komolyabb viharfelhőre gondolt. Amikor a felesége — Margit kijelentette, hogy egyelőre nem kell gyerek. Dolgozni a.kar tovább is... — Erre semmi szükség, sokkal többet keresek, mint amennyit elköltünk —, érvelt ő. A kérdésen hetekig veszekedtek. Végül is az aszszony győzött. S közben nem vették észre, hogy az összeszólalkozások tüzének salakja életükre hull, mind magasabb válaszfalat emel közéjük. Később rájöttek, hogy az igazi vitaok nem is az volt, hogy a felesége munkába járt. Ezt megszokták és természetesnek vették, hogy mindketten dolgoznak. Hisz nem ők az egyedüli dolgozó házaspárok. Mások azonban megértik egymást és nincsen semmi baj, náluk viszont van. Ha nem volt ok a vitára, hát kerestek. Mint például azon az estén, amikor feleségének iskolázásra kellett volna mennie. Ebben nem volt semmi rendkívüli. Munkatársnői közül már többen vol— Ha már így elidőztünk, legalább együtt megyünk a megbeszélésre, Béla —, szólította meg a brigádvezető. A megszólított magas, szőke, kékszemű fiatalember volt. Lassú léptekkel jött, szájában cigaretta füstölt. Keze olajfoltos munkaruhájában pihent. — Én.j. én nemigen mehetek, Imre bácsi... Fontos dolgom van —, válaszolta tétován, de nem nézett a kérdező szemeibe ... — Dolgod van? Kár... Pedig ma fontos kérdésről lesz szó. Neked is ott kellene lenni, hiszen a brigádhoz tartozol, vagy hazamégy? A szőke fiú furcsa, kutató szemmel nézett rá, nxajd keserűen felnevetett : — Ne tessék tréfálni, Imre bácsi... Minek mennék én haza? Mit csinálnék otthon? — mondta, de mintha meg is bánta volna őszinteségét, hirtelen elhallgatott. A brigádvezető megértette és csendes baráti hangon megkérdezte : — Hogy áll az ügyetek, fiam? — Miféle ügyünk? Imre bácsi jól tudja, hogy nekem is, neki is külön ügye4 vannak. Semmi közünk egymáshoz... — Éppen az a baj, hogy külön ügyeitek vannak... De hogy semmi közötök se volna egymáshoz, arról lehetne vitatkozni —, válaszolta az ezüstös halántékú brigádvezető, tekintetét a fiú arcán pihentetve. Béla arcáról lefutott a szín. — Erről a dologról kár * beszélni Imre bácsi... Nem érdemes már az ő ügyükről vitatkozni, gondolta Béla, miközben a fürdők felé tartottak. Ö és a felesége olyan messze kerültek egymástői, mintha külön bolygón laknának. Pedig a felesége is itt dolgozik a gyárban. Ha akarja naponta láthatja. Beszélhetne vele. Csak meg kellene várni a kapuban, mint valamikor szokta. De minek várná? Mit mondanának egymásnak? Azok után, ami közöttük történt?... Az emlékek szivárványa felsziporkázott szemei előtt. Hol kezdődött? Talán egyikük sem tudná pontosan megmondani. Még akkor sem, ha együtt élnének. Áz elhidegülés terebélyes fájának hol fakadtak a gyökerei? ki ültette el a magját? (ANDRÁSSY TIBOR RAJZA) ta

!k hasontó iskolázáson. De ő akkor csupán dacból ellene volt a dolognak. Elfogadható érve sem volt, csak ingerült hangja, fölénye... Az aszszony védte a maga igazát. Ekkor ő — jól emlékszik rá — azt mondotta : — Persze, azért akarsz elmenni, mert Pintér Jani is megy, mi? Azt hiszed, annyira ostoba vagyok, hogy nem látok át a szitán? — Az utolsó szavakat már ordította, majd haraggal felugrott, az ablakhoz lépett és kibámult az utcára. Figyelte, miként csillannak fel az este bakac sin palástján az ezüstpitykék — a csillagok milliárdjai. A feleségére rá se nézett. Ha rápillantott volna, láthatta volna azt az elfojtott szenvedést, amely az ostoba vádaskodásra a felesége szemében megjegesedett. Ehelyett lement az utcára, céltalanul csavargott, hogy kiszellőztesse zavaros fejét. S mire visszament, az aszszonynak hűlt helye volfc Szó nélkül, üzenet nélkül elhagyta. Ez volt a fordulópont. Ha akkor elmegy az asszonyhoz, vagy másnap megvárja a gyár előtt s elmondja neki, hogy csak dühös volt, nem kell komolyan venni a tegnap esti veszekedést, máskor nem teszi, akkor minden rendbejöhetett volna. De ő nem ment. Ha egyszer elhagyta, akkor így is jó. Majd visszajön ha akar, de ő nem megy érte. Mikor idáig ért gondolataiban, a brigádvezetőre tévedt a tekintete. Tulajdonképpen az egész ügy nem tartozik senkire. Mit kérdezősködik állandóan ez a deresfejű, nyugodszemű ember? Aztán megbánta ingerültségét. Szerette Szabó Imrét, a munkában példaképe volt. Ogy nézett rá, mint a bátyjára, idősebb testvérére. Tudta, hogy szeretne rajta segíteni, de neki erre nincs szüksége, megy ő a maga útján. Elmosolyodott, kezet nyújtott a brigádvezetőnek és a fürdő felé tartott: — Sietnem kell, Szabó elvtárs... ne haragudjék... —, mondotta és magas, karcsú alakját elnyelte a fürdőből kiáramló tömeg... A brigádvezető gondolatokba merülve nézett utána ... • Véget ért a Szabó-brigád megbeszélésének hivatalos része s a brigád tagjai lassanként a kijárat felé tartottak. Szabó Imre pillanatnyi töprengés után megszólalt: — Maradjunk még pár percig elvtársak, még volna valami —, s miközben a többiek újból helyet foglaltak, a brigádvezető, borostás állát simogatva, meggondoltan így szólt: — Béláról van szó... Az a fiú nem tetszik nekem. Feltűnően kezd tőlünk távolodni... — Keresd' az asszonyt 1 — szólalt meg a sarokban valaki. — Éppen ez az A jelenlegi helyzet nem tesz jót a fiúnak ... — Ha olyan buta makacs, nem akar békülni... Én már eleget beszéltem" neki —, mondotta egy aiacsony, fekete hajú férfi, akit a többiek Antalnak szólítottak. — Ehelyett tudjátok mit csinál? — Jobbkezével olyan mozdulatot tett, mm t amikor az ember egy pohár italt hajt fel. — Igen, iszik — folytatta — ezért volt a múlt héten is beteg, ezért nem jött munkába. A megdöbbenés moraja futott át a hallgatókon. Sokan nem is akarták elhinni. Béla, a leggyorsabbkezű szerelő, a józanság mintaképe, már itt tartana? — Annál inkáíbb segíteni kell rajta, fiúk. Azért vagyunk szocialista munkabrigád, hogy ilyen helyzetekben is találjunk 'megoldást —, szólt komolyan Szabó Iim-e. — Biztos, hogy még most is szereti a feleségét és az asszony is szereti őt. Ha nem így lenne, akkor már akár az egyik, vagy a másik keresett volna vigasztaíást annyi idő óta. A brigádvezető szavait élénk vita követte. Szabó Imre komolyan hallgatta a vitatkozókat. Valaki aat mondotta, hogy a két makacs ember minél többet együtt legyen ... — Te, Antal, a 'te feleséged abban a műhelyben dolgozik, ahol a Béláé, mi? — szólt hirtelen ötlettel a brigádvezető. — Igen, egymás mellett dolgoznak —, szólt a fekete hajú. — Fiúk, valami eszembe jutott, ha sikerül, azt hiszem minden rendbejön, szólt a brigádvezető és részletesen elmondta elképzelését majd a fekete hajúhoz fordult. — Antalkám, a legtöbb a feleségeden múlik. Minden körülmények között vegye rá a Béla feleségét, hogy egyezzen bele a tervünkbe. Megértetted, Antal? — Bélát majd mi rábeszéljük, ugye elvtársak? — nézett körül izgatottan a deresfejű brigádvezető és szürke szemei úgy csillogtak, mint egy vidám kamaszé ... Néhány nap múlva az üzemi falirjságon pártnondatos jelentést olvashattak a tábla előtt csoportosulok. Mindössze annyit, hogy a Szabóbrigád kiszélesedik a festőműhelyben dolgozó asszonyok egy csoportjával és így közösen versenyeznek a szocialista munkabrigád címért. Azt azonban csak kevesen tudták, hogy ennél nehezebben még nem jött létre munkabrigád kiszélesítése... Az asszony ellenállását sem volt könnyű dolog megtörni, — amint arról Antal beszámolt —, de Béla is kitett magáért. Kézzel-lábbal tiltakozott a terv ellen. — Mit akartok tőlem? Törődjetek a magatok dolgával —, a munkámat elvégzem és ezzel vége — dühösködött minden alkalommal, amikor a dolgot megpendítettük előtte. — Éppen azt tesszük, fiam, a magunk dolgával törődünk. Vagy nem emlékszel mit fogadtunk meg, mikor a brigádot megalakítottuk? — szólt csendesen Szabó Imre, majd felcsattanva, keményen így folytatta: — Amit teszel, az gyávaság. Most akarsz bennünket cserbenhagyni, amikor már a cím elérésének küszöbén állunk? Igenis közöttünk maradsz, vannak ám, fiam, a világon kötelességek is, mégha néha kellemetlenek is! 4 szavakból áradó meggyőző erő megtörte Béla ellenállását. Ellenvetés nélkül indult munkahelye felé. Szabó Imre kemény arcán az elégedettség derűje futott át, ami átragadt a brigád többi tagjaira is. A két ember boldogságáért indított csata első részében a Szabó-brigád győzött. A napok kitartó következetességgel követték egymást s a kiszélesedett Szabó-brigád egyre szebb eredményeket ért el. Csak a két fiatal ügyében nem történt jelentős változás. — Többet vártam sakkhúzásunktól —, redősödött a brigádvezető homloka, amint egyszer Antal félrehívta. — Nem olyan rossz a helyzet, Szabói elvtárs. Tegnap észrevettem, hogy Béla távolról egészen a lakásáig köretté a feleségét. — Igaz ez, te? — nevetett hangosan Szabó Imre. Hát mégis volt valami eredménye a hosszú hetek várakozásának. Jól gondolta: ha a fiatalok — hacsak kényszerűségből is — nap mint nap találkoznak, valahol megindul az olvadás Jól tudta, itt már csak arról van szó, ki kezdje a közeledést. E beszélgetés után figyelni kezdte Bélát. Különösen közös megbeszéléseiken tartotta rajta a szemét. Örömet okozott neki, amikor látta, hogy Béla néha ködbeboruló szomorú tekintettel nézi feleségét, aranyló, rövid haját, szelíd kedves szemét és karcsú termetét. Szabó Imre most mér biztos volt a dolgában. Csak az atkalomra várt, hogy a két élet szerteágazó útját egy mederbe hozza ... S az alkalom elérkezett. Emlékezetes nap volt. Mert bizony az ember nem mindennap nyeri el a szocialista munkabrigád büszke cíineí. S a Szabó-brigád elnyerte. A

z ünnepélyes aktus után a brigád egy kis meghitt ünnepségre jött össze. Csak úgy háziastul, ahogy Szabó Imre mondotta, — hiszen mindannyian egy család tagjai vagyunk. — De' vannak benne rossz gyerekek is —, kottyantotta közbe Antal. De ezen senki sem nevetett. Szabó Imre lassan felállt. Szó nélkül leste az egész brigád, mi lesz. A brigádvezető jól látta, hogy Béla fel akar kelni az asztaltól, de kétoldalról izmos kezek tartják. — Elvtársak, — szólt Szabó Imre — a mai napon célhoz értünk. Hónapok munkája nyert ma megérdemelt jutalmat. De nem állunk meg, tovább megyünk a megkezdett úton. Ehhez azonban az szükséges, hogy brigádunk minden tagja testvért lásson a másikban. Hogy a múltat... — a brigádvezető itt hirtelen elhallgatott. Béla felesége az asztalra borulva szívettépőn zokogott... Az egész brigád megrendülten hallgatott Ekkor indult meg Béla az asszonya felé Nem szólt hozzá, egyetlen szóval sem vigasztalta, csak föléje hajolt és a kezét fogta meg, amely ott reszketett az asztalon. Az asszony mintha a kézfogáson megérezte volna, hogy ki van mellette, felállt, könnyes arcáról elsimította a haját, majd társaihoz fordalva dadogó, síró hangon bocsánatot kért az ünneprontásért. — Hát bizony — mosolygott Szabó Imre — ha meg nem csókolod életed párját előttünk, akkor ünneprontó vagy. Béla azonban ezt már nem várta, meg. Brigádtársai szemtanúi voltak annak a szép, felemelő, ünnepi pilla, natnak, amikor Béla átölelte asszonyát és úgy csókolta meg, mint akit nagyon, nagyon szeretünk. O J SZOVJET LÍRA ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: A Pádun-zátony > Elrejti hegyes parti táj, ÍA Pádun-zátony messze még. I Nem látni, honnan trombitál | Özönvíz előtti zenét. J Majd kaptató, s a folyam is > Előbukkan a fák között. 5 A kerék alatt a kavics J Meglódult s hosszan legörög. J Még egy kanyar, s az Angara ; Elkékíti a láthatárt, >S a kőcsorda, mely valaha JA sodró víz útjába állt. 5 S azóta, hogy a vakmeleg * Elől e gázlón lelt tanyát, s Láthatott bizony sok vizet, l Kitenne három óceánt. t Ezüst tükörben hátak, orr, ^ Gerincek ringnak szelíden, > Hol magasan kiállva, hol l Éppen csak hogy a víz-színen. !Ez hát a Pádun-zátony itt, ;A két part tág közén delel. ; Nem nagy, de • azért számszerint ! Lehet e kőcsorda ezer. 'Részegen, szinte már saját ; Tündöklésétől, halihoz, | JEVGENYIJ VINOKUROV: Veri a víz áradatát A kőkapu lábaihoz. Nyög, zúg és eltérítené Bőgve, a meghajszolt vizet, Terelné a kapu felé Hegynek a kőteheneket, Hogy átszakadjon a fala, De gyönge rá az Angara. Hiába minden düh, erő, Mozdulation a kősereg, Csak a visszhang, mely egyre nő, Háromszorosan az remeg. Állj meg és figyelj. Ne felejtsd: Ez volt a Pádun-zuhatag, A táj ilyen volt, míg letelt Ideje s eljött ama nap, Mikor a Pádun szirtjein, Lezárt kapuján átcsapott Az irdatlan nagy, szürke víz, S a szirt fenékké változott. S fölötte, mintha tengeren, Indult egy hullám könnyeden. Már csöndes lent a zuhatag, Kürtje örökre berekedt. Egy földi szépség vele halt, Hogy újabbnak adjon helyet. Simon István fordítása Fehér tépés: füstcafat imbolyog az ablakon, éleskerekü vonat hasítja az éjt vakon. Zeng és csattog Zeng és csattog fémesen az ütközők éneke. Szomorú te, édesem, hol vagy? Visszatérjek-e? Elfutó, kopár vidék az üvegre rátapad. Az út hosszú, hosszú még, és csak egy pár sín szalad.. Egyszerűség Tárult a világ, vetkezett, mint barakklakők, szörnyű léte, mint gyilkolásra élezett késpenge jeges pőresége. Étel ós riő! Csak ez maradt. S a gyilkos, éles fény-nyalábban ős-egyszerűség. Iszonyat. Rettentőbb arcot sose láttam. Mentünk. S ami megmenthetett, az is szakadó, gyönge szál volt: egy finom virág-szerkezet, egy kék csillag, mely ránkvilágolt. Rab Zsuzsa fordításai ÚJ SZÖ 6 & 1982. jaosar 13.