Új Szó, 1962. január (15. évfolyam, 1-30.szám)

1962-01-27 / 26. szám, szombat

\ I Riport Haitiből Ahol az ujszul nem éli meg az egy évet ilőttek 30°/o-a — Hé, Mister, nem akar idegenvezetőt fogadni Haitiban? — Hé, Mister, nincs szüksége kalapra? Tessék tinyér, vörös fából! — Mister, jöjjön velem, gyönyörű nővérem van ... — Ismerem Port-au-Prince legszebb lányait! . .. ... Már meg akartam mondani, hogy nem vagyok turista, amikor hirtelen egy pálca — ugyanolyan vörös fából való, mint a tányérok — süvítve lecsapott a körülöttem állók egyikének a vállára. A fatányérok kiestek a kezéből és az elinalt négerek után gurultak. Egy férfi termett mellettem khakiszínű sonkanadrágban, ragyogóra fényesített csizmában, testére szabott zubbonyban. Hogy mindenki tisztában legyen kilétével, fekete arca fölött sapkaszalagján ott virított a „rendőrség" felfrás. — Mi, civilizált emberek — szólal meg nagy lelkinyugalommal rám és magára célozva — mindenkor résen vagyunk, különben ez a csőcselék az utolsó turistát is elriasztaná innen. A „mi" a vagyonos urakat, a rendjük őreit, az amerikai fegyvereket, a vörös fából készült botjaikat jelenti, melyekkel jobbra-balra osztogatják csapásaikat, hogy visszakergessék viskóikba az éhezőket és veszélytelenné tegyék ezt a paradicsomot a kéjutazáson levő dollármágnások számára. Száz lépést sem tettem, amikor puskacső szegeződött rám. Egy hat év körüli néger fiúcska tartotta a fegyvert. — Yankee, pénzt Ide! Vagy megöllek! — ordítja. Ogy látszik, ezzel ki is merüli angol szókincse, mert újra csak ezt hajtogatja. Miután meggyőződtem róla, hogy a puska csak egy ártatlan pléhcső, megnyugodtam ... Tehát előttem áll egy azok közül, akik életben maradtak. Nekem ugyanis azt mondták, hogy a helybeli gyerekek 30 százaléka egyéves korát sem éri meg. Sokau már az első hetekben meghalnak ... — Mesdames, messieurs! — szólal meg a közelben egy fülsiketítő stentori hang, és a kis bandita összerezzen. — Hölgyeim és uraim, hivatalos közleményt olvasunk fel: a szabotőrök, a kommunisták és az árulók a nép érdekei ellen áskálódnak. Duvalier elnök, a mi szerető atyánk, nyugalomra int mindenkit. Aki az árulókra, a kommunistákra és a csavargókra hallgat, törvényen kívül helyezi magát. Bűntettet követ el az, aki bírálja a kormányt. Az általános biztonság érdekében az iskolák és az egyetemek kapui egyelőre zárva maradnak. Am ne feledjék el a legfontosabbat: ne hanyagolták el külsőjüket! Jean jolie Flaier művészi tökéllyel zabolázza meg makrancos, göndör bajfürtjeiket. Három havi garancia Látogassák meg Jean Jolie Fiaiért, és új emberekké válnak. . . Haiti szigetét Kolumbusz fedezte fel 1492-ben. Vele együtt spanyolok vetették meg itt a lábukat. Utánuk franciák özön lőttek a szigetre. A spanyolok rekordidőben — 80 év alatt — kiirtották az indián őslakosságot. Civilizátori küldetésük első lépésének volt azonban egy kis árnyoldala: eltűnt a munkaerő. Hamarosan az oceán túlsó partjáról hoztak ide izmos néger legényeket, ami jövedelmező üzletnek bizonyult. Hálát senki se várjon e kerek világon: a négerek elűzték a fehéreket. „Hol az igazság? — méltatlankodtak a fehérek. — Elfeledtétek, mit tettünk értetek?!" Hasztalan volt minden. Gurultak a levágott fejek, s nemsokára hírmondónak sem maradt fehér ember Haitiban. A rabszolgák 1801-ben létrehozták az újkori történelem első néger köztársaságát. Széttörték bilincseiket, mégsem lettek szabadok ... „Miért végződött katasztrófálisan a hősi rabszolgafelkelés? Miért lettek koldusokká a felszabadult rabszolgák?" — tolul a kérdés az ember ajkára. „Azért, mert soha sem volt Fidél Castro-nk." Ilyen választ kapunk e kérdésre mindenütt. Minden második ember, ha egyáltalán politizálni mer, a Castro szellemű forradalomban látja a nyomorból kivezető egyedüli utat. Nemcsak az értelmiség, fanéin az egész nép így gondolkozik. A moziban örömujjongásba törnek ki és tombolnak, amikor a híradóban feltűnik Castro alakja. A rendőrség ilyenkor teljesen tehetetlen ... GORDON TRELLER CLAUDE DEFARGUE '••jrj/a SSBK Bl Wft •ÄvivAvfiviý.'.v B

roda az Osztrák Köztársaság igazságügyminisztere — nemrég közölte, hogy a legutóbbi években (nem fejezte ki magát pontosabban) 42 esetben folytattak Ausztriában vizsgálatot fasiszta irodalom terjesztésével kapcsolatos ügyekben. A bíróságok azonban csak 5

C 1) esetben hoztak elmarasztaló ítéletet és 37 esetben felmentették a vádlottakat, vagy beszüntették a bírósági eljárást. Az említett 42 eset alig egy századrészére vonatkozott annak az óriási mennyiségű — fasiszta szellemű — könyvnek, amelyek a szó szoros értelmében elárasztják Ausztria könyvpiacát. Ezeken a Nyugat-Németországból Ausztriába „exportált, többé kevésbé nyíltan vagy burkoltan fasiszta szelltemű könyveken kívül (melyek szerzői — például Brehm, Jelusisch, Dwinger stb- — Göbbelsnek, a hitleri Harmadik Birodalom propagandaminiszterének uszályhordozói), az Osztrák Köztársaság területén is nagy példányszámban jelennek meg az ilyen„alkotások"- A szennyirodalom hömpölygő áradatát még a nagynémet militarista hagyományokat magasztaló gyakran emlékirat formájában írt könyvek óriási mennyisége is felduzzasztja. A szerzők, túlnyomórészt a német Wehrmacht volt. tábornokai, mint Guderian, Rendulic és mások — kivétel nélkül a hitleri háború jogosultságát hangoztatják, egyesek háborús bűnösöket vesznek védelembe, mások pedig a hitleri „fénykor" lovagkeresztes tábornokait dicsőítik. Különösen veszedelmesek a serdülő fiatalok kalandvágyával visszaélő s a kegyetlenkedésekre hajlamos egyének Bécsi tudósítónk írja: Szennyiroda om áradata Ausztriában eltorzult ösztöneit ébresztő filléres „Landser-füzetek" (a Landser szó a Landsknecht — zsoldos — szónak változata), amelyek „lebilincselően" ecsetelik a hitlerista szoldateszka „vitézkedését" és a fogságba ejtett szovjet katonákon elkövetett kegyetlenkedését. Az említett filléres füzeteknek mintegy 250 soroAusztriában mindenütt kaphatók a hitlerista koncentrációs táborokról szemenszedett hazugságokat terjesztő könyvek, amelyek arcátlanul tagadják, hogy e haláltáborokban minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel irtották ki az ártatlan emberek millióit, továbbá az ellenállási harcosokat becsmérlő, ráSerdülő fiatalok a szocialista országok ellen uszító és a fasizmust dicsőítő olcsó ponyvaregények közt válogatnak. zata jelenik meg hetenként 100 000 példányban NyugatNémetországban, ahonnét évente sok millió ilyen füzetet szállítanak Ausztriába is. Magától értetődő tehát, hogy az osztrák könyvpiacon szép számmal kaphatók olyan könyvek is, amelyek lelkesen propagálják a német imperializmus újabb világhódító terveit. galmazó szennyirodalom sokféle változatban megjelenő kiadványai is. így például egy bizonyos Olga Barenyi „Holtvágány" című fércműve leplezetlenül propagálja az antiszemitizmust, és többek között úgy jellemzi a- lidicei asszonyokat, hogy korbáccsal idomított hű ebekként engedelmeskednek a kommunisták minden parancsának és ezért uszítanak a németek ellen. Ezeket a nagynémet, náci és militarista szellemű törvfc nyeket, amelyek segítségével az újfasiszták egyre szorosabbra húzhatják az Ausztria fölé borított, fojtogató barna hálót, csaknem akadálytalanul terjesztik az országban. Ez annál inkább is megdöbbentő, hogy az osztrák államszerződés értelmében szigorúan tilos minden olyan tevékenység, amely egy új „anslussz" megvalósítására, vagy fasiszta üzelmek támogatására irányul. Nem tagadhatjuk, hogy Ausztriában eléggé gyakoriak' a hivatalosan rendezett ankétok, amelyeken sok szó esik az említett „irodalom" veszélyességéről, különösen az ifjúságra nézve káros hatásáról és e bomlasztó folyamat leküzdésének szükségességéről. Az illetékesek azonban a hangzatos szavakkal kitűzött cél elérése érdekében mindeddig nem foganatosítottak hathatós intézkedéseket. Ausztriában még egy esetben sem fordult elő, hogy letartóztatták és megbüntették volna a fasiszta, szerzőket, illetve műveik behozatalával foglalkozó egyéneket. Ha azt is tudjuk, hogy az ausztriai iskolákban s az ifjúság nevelésével foglalkozó egyéb intézetekben úgyszólván meg sem említik a nácik' rémuralma idején elkövetett embertelen gaztetteket, s a serdülő fiatalokat nem világosítják fel arról, mily mérhetetlen szenvedéssel sú'ytotta a fasizmus az osztrák népet. Azt pedig tudjuk, hogy e veszélyes jelenségekért kit terhel a felelősség. Franz Kunért. A végeláthatatlan sztyeppén egy lovas vágtatott felénk. Az Ilyen találkozás mindig nagy esemény a mongóliai táj magányában. Terepjárónk lefékezett és amikor a lovas közelünkbe ért, köszönésre emelte a kezét. „Szanbaino!" — viszonoztuk köszöntését mongolul, bár valóban csekély volt tnongol szókincsünk. Az üdvözlő szavak után a lovas kiléte után érdeklődtünk. Talán orvos, aki vajúdó asszonyhoz siet? Vagy esetleg postás? Ö azonban azzal válaszolt, hogy nyereg-táskájából néhány újságot, Lenin egyik művét, a Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusán elhangzott beszédek brosúrában kiadott gyűjteményét húzta elő. A párt agitátora volt és most egy esti tanfolyamra siet. Elmondotta, hogy egész nap nyeregben ül és 100 kilométernél is többet lovagol, hogy elérjen hallgatóihoz — egy lótenyésztő brigád tagjaihoz. prre a lovasra gondoltunk, amiĽ kor Oende elvtárssal, a Mongol Forradalmi Néppárt másodtitkárával, a miniszterelnök helyettesével beszélgettünk, aki a kormánypalotában levő dolgozószobájában fogadott bennünket. A dolgozószoba nagy ablakaiból végigtekinthettünk az épület előtti hatalmas téren, ahol Szuche Bátor lovasszobra áll. Cende elvtárs széles arca és ragyogó szeme nagy akaraterőről, de kedélyességről és emberszeretetről is tanúskodik. „Mindenekelőtt ismertetnem kell: önökkel Mongólia fejlődésének sajátosságait" — mondotta Cende elvtárs. — A többi szocialista ország többé-kevésbé kiépített műszakianyagi alapot örökölt a kapitalizmustól. Nekünk nem volt semmink sem, így nem is volt mit örökölnünk. Ezért azon az úton haladhattunk, amelyet Lenin is előre látott — a nem tőkés fejlődés útján. A külföldi imperialisták kiűzése és a hűbériség megszüntetése után, a ka pitalizmus fejlődési szakaszét mellőzve foghattunk hozzá a szocializ mus építéséhez. Ez történelmi szem pontból igen nagy időmegtakarítást jelent, mert egy egész társadalmi rendszert mellőzhettünk. Mégis sok időre volt szükségünk, hogy lerakhassuk a szocializmus építésének anyagi és kulturális alapjait, Ezért oly szembeötlő forradalmunk két fejlődési szakasza.. Az első az imAkik átugratták a társadalmi fejlődés egyik korszakát Az ÜJ SZÖ számára írta: HARRY SICHROVSKY perlalizmus és a hűbériség elleni forradalom, a második szakasz pedig a szocializmus építése. Nem lehet azonban lebecsülni ennek a forradalmi fejlődésnek folyamán felmerült problémákat és nehézségeket". C

ende elvtárs néhány példa felsorolásával tette számunkra érthetővé az eddig elmondottakat. Mongóliában 40 évvel ezelőtt csupán egy kilowatt teljesítőképességű villanytelep, három személygépkocsi és húsz telefon volt — de ezek is bogdo-gegennek, a mindenható, eleven Buddhának magántulajdonában voltak. A mongóliai munkásoknak csak 10 százaléka munkásszülők Az Ulan Bator-i múzeum bejárata (A szerző felvétele) gyermeke. Mongóliában ningsenek a munkásmozgalomnak hagyományai és nem is léteznek ezzel kapcsolatban tapasztalataink sem. Ennek következtében csekély ä munkatermelékenység, két, sőt háromszor kisebb, mint a szovjet munkásoké. Hasonló a helyzet a vidéken is. A nomád gazdálkodás tulajdonképpen hagyományosan passzív tevékenység. Az ember megbízik a természet erőiben, egész nap nyeregben ül és csak arra ügyel, hogy a csorda, a ménes ne szaladjon szét. A takarmány magától nő a sztyeppéken. Képzeljük csak el azt a helyzetet, hogy egy ilyen nomád életet élő ember valamelyik korszerű berendezésű üzemben vállal munkát. Szellemi képességeinek milyen nagyfokú átállítására van szükség. Egyszerre csak fokozott figyelmet, összpontosítást és pontosságot követelnek tőle. Nálunk magas a gépesítés színvonala, mert teljesen vagy részben automatizált a Mongol Hp Népköztársaság valamennyi üzeme. Az új munkások azonban még nem tudnak lépést tartani a technikával, nem eléggé öntudatosak és csekély a szakismeretük. így tehát elkerülhetetlen az, hogy nem használják ki kellőképpen a műszaki berendezéseket, hibákat követnek el, a gépek megrongálódnak és gyakoriak az üzemzavarok. Ez a kíméletlen magyarázat mély benyomást tett ránk. Országszerte tanúi lehetünk annak, hogy a mongolok semmit sem szépítenek és nem szokásuk, hogy egyoldalúan csak eredményeikkel dicsekedjenek. Szerényen megjegyeztük, hogy ez minden országban gyermekbetegségnek számít, különösen azokban az országokban, amelyek sokáig vergődtek a maradiság béklyóiban és most mérföldes lépésekkel haladnak előre. „Ez igaz" — mondotta Cende elvtárs, de semmiképpen sem csökkenti a nehézségeket. Ezért nagyszabású nevelőmunkát kell végeznünk és ennek keretébe tartozik a gátló hagyományok leküzdése is. Nálunk eleinte nem érzik magukat jól azok az emberek, akik vadonatúj házban kapnak lakást. Nélkülözik a friss levegőt és az annyira kedvelt sztyeppe végeláthatatlan messzeségét. Ha azonban fél év eltelte után beszélgetünk velük, kijelentik, hogy már semmi áron sem térnének visza a jurtába, amelyet most már .csak a nyári hónapokban állítanak fel a város peremén. Hasonló a lovakkal szemben tanúsított magatartásuk is. Igaz, ugyan, hogy továbbra is szeretik a lovakat, de megtanulták, hogy a traktor, a személygépkocsi, a terepjáró vagy a tehergépkocsi sokkal erősebb, gyorsabb s megbízhatóbb és csak ezek a közlekedési eszközök segíthetik őket új életük megalapozásában. A párt és a kormány elővigyázatosan foglalkozik a problémák megoldásával. Erről tanúskodik például az is, hogy még csak három évvel ezelőtt döntötték el az állattenyésztési szövetkezetek létesítését. Ez az időpont aránylag megkésettnek tűnik, ha tudatosítjuk, hogy a forradalom 40 évvel ezelőtt zajlott le Mongóliában. A nomádokat azonban semmiképpen sem lehet összehasonlítani az európai parasztokkal — magyarázta Cende elvtárs. — Mongóliában még a közelmúltban sem voltak falvak, nem létezett semmilyen közösség. Néha egy keveset kereskedett és csereberélt, de általában csak a közvetlen személyi szükségletének kielégítésére termelt. A húszas évek végén megdőlt a hűbéruraknak, inint a hűbériség képviselőinek a hatalma. Az országban azonban még mindig százezer láma volt, akik veszélyes erőt jelentettek és minden újdonságtól elriasztották az állattenyésztőket. A párt baloldali, szektás tagjai néhány évvel később megkísérelték, hogy bürokratikus intézkedésekkel kényszerítsék az állattenyésztési szövetkezetek létesítését. Ez természetesen megingatta az emberek bizalmát, s ezt később csak nagy fáradtsággal nyerhettük meg újból. A második világháború félbeszakította az ország fejlődésének folyamatát. A Mongol Népköztársaságnak 80 ezer főnyi hadsereget kellett fenntartania, hogy megvédhesse az ország határait a japán imperialistákkal és a kínai pol- szebben akarnak élni, mint elődeik. gárháborúban basáskodó reakciós „tábornokokkal" szemben. Ismét csak 1945-ben jöttek létre a káderek nevelésének feltételei, ekkor biztosították Mongóliában a műszaki fejlődés és a gazdasági élet alapjait. Így vált lehetővé, hogy 1359-ben megoldódott a szövetkezetesítés kérdése is. Az állattenyésztők ugyanis ekkor imár ön-; kéntesen léptek be a szövetkezetek-, be. A mongolok történelmi múltú hazája így halad az új élet felé. Az ország ipari termelése ma már egyetlen nap leforgása alatt másfélszer akkora, mint az egész 1930-as évben volt. E

z azonban csak szerény kezdet azokhoz a távlatokhoz képest, amelyeket a harmadik ötéves terv (1961—1965) nyit meg az ország lakossága előtt. A gazdasági állatok mesterséges megtermékenyítése, istállók építése és egymillió tonna takarmány termesztése lényegesen járul majd hozzá az állattenyésztési termelés növeléséhez. A harmadik ötéves terv éveiben fejenként fél tonna lesz a növényter-: mesztés eredménye. Az ipari dolgo-: zók bére 15—20 százalékkal, a pa-: rasztok pénzjövedelme pedig csak-: nem 50 százalékkal lesz nagyobb. A lakosságnak egymillió négyzet-, méternyi lakterület áll majd rendelkezésére. Az országban 126 000 főre emelkedik a közép- és főiskolások száma (az egész lakosság 21 százaléka). Többszörösére növekszik a széntermelés és a villamos áram fejlesztése. Egyre nagyobb méreteket ölt a vasérc, az arany, az ón és a tungszten kitermelése. Az embereket szolgálják majd a fában gazdag erdők és a vízierők is. Csupán a vidéki járásokban 44 kórház, 90 röntgenlaboratórium és 140 más laboratórium épül. Az említett terv értelmében egy-orvos jut minden 780 lakosra! ijzeket a számadatokat vidám, " derűs emberek munkája váltja majd életteljes valósággá a Gobi fennsíkon. Ennek az országnak nincs egyébre szüksége, csak a békére. Népének elegendő t>i aj áll rendelkezésére, kevés itt az ember, de építeni akarnak, békésen, boldogan, jólétben, színvonalasabban és öl SZÖ 4 * Í962- január 27.