Új Szó, 1961. december (14. évfolyam, 333-362.szám)

1961-12-27 / 358. szám, szerda

Műkedvelő színjátszásunk O Együttműködést, korszerű színjátszást Fájó pontja műkedvelő színjátszá­sunknak a széttagoltság is. Sok fa­luban Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy színjátszó együttese van a CSEMADOK, a CSISZ, a Nőszövetség és a meglevő többi helyi szervezet­nek, ugyanakkor „önálló" színjátszó együttes dolgozik még a szövetkezeti klubban, a művelődési otthonban vagy az Iskolában. Szóval mind a tömeg­szervezetek helyi csoportjai, mind az intézmények egymástól függetlenül, néha egymás ellenére dolgoznak. Gyakori eset, hogy ugyanabban a faluban az egyik héten a CSISZ vagy a CSEMADOK, a másik héten a Nő­szövetség vagy a tűzoltók színjátszói készülnek bemutatóra. Olyasmi ls elő­fordul — ha nem is az egész estét betöltő színmüvek esetében — hogy két tömegszervezet más-más helyen, egyidőben rendez kulturális műsort. A széttagoltság pedig megosztja a közönség éreklődését, gyengíti az együttesek erejét. A külön-külön dolgozó együttesek csak kínlódnak, szereplőhiánnyal és más problémával küzdenek. Ha viszont összefognának és minden téren együttműködnének, erős, a szereplőhiányt és a többi prob­lémát könnyen leküzdő együttesekké válnának. Ugyanakkor közönségsike­rük is nagyobb lenne. A falu nézői — függetlenül szervezeti hovatarto­zásuktól, — csupán a közösen dol­gozó együttes játéka iránt érdeklőd­nének . . . Számos helyen ez már így is van, sok helyen azonban még nincs. Tudunk olyan törekvésről, amely az erőket nemcsak falusi, de járási viszonylatban is megpróbálja egyesí­teni. A korábban már említett Dunaj­ská Stredára gondolunk, ahol a Cse­madok helyi szervezetében, a műve­lődési otthonban és a másutt szét­aprózva dolgozó színjátszókat egye­sítették és Csallóközi Színház név­vel megalakították az állandó jellegű műkedvelő járási színházat. Dunajská Stredán a szétforgácsoltság helyett az erőket egyesítve egységes színját­szást teremtenek. Az egyesítésre, az állandó Jellegű járási műkedvelő szín­játszócsoportok megteremtésére vo­natkozólag a párt is határozatot ho­zott. Az egyesítés érdekében nemcsak a járási székhelyeken, de még a íal­vakon is sok a teendő. A széttagoltság nem lenne hiba, ha a vetélkedést, a nemes versengést szolgálná. Ha az egyik szervezet színjátszói azért dolgoznának külön, hogy megmutassák; többet, Jobbat tudnak és akarnak, mint a testvér­szervezet színjátszói. A különállásnak azonban más az indítóoka. Leggyak­rabban az, hogy az együttesek a be­vétellel önállóan akarnak gazdálkod­ni. A széttagoltság a régi falura Jel­lemző. A múltban a különböző falusi rétegek, érdekközösségek és vallási csoportok a maguk művelődésére va­(Befejezés) lóban egymástól függetlenül, egymás ellenére dolgozó együtteseket alakí­tottak. A falu rétegeződése és osz­tálytagozódása a színjátszásban is megnyilvánult. Ma azonban, mikor falvalnkon a parasztok szövetkezeti­ig gazdálkodnak, tehát érdekkü­lönbségük sincs — semmi szükség a színjátszásban sem a széttagoltságra, az egymástól függetlenül dolgozó kü­lönböző érdekeket szolgáló kulturális bázisokra. A műkedvelő együttesek akár az egyik, akár a másik szervezetben dol­goznak — ma az egész falu érdekelt szolgálják. Igazán, jól azonban csak akkor dolgozhatnak, ha együttmű­ködnek, ha az erő szétforgácsolása helyett összefognak, és segítik egy­mást. Műkedvelő színjátszóink a korszerű színjátszás megteremtésén is elgon­dolkozhatnának. Ma már a nézők a műkedvelőktől is többet és Jobbat várnak, mint egy­kor. Műkedvelőink ezt az igényt rész­ben az irodalmi színpadok révén pró­bálják kielégíteni: Az elképzelés jó, az irodalmi színpad létesítésére irá­nyuló törekvés csak helyeselhető. Az irodalmi színpad azonban — bármeny­nyire életképes — csak egy hajtása a színjátszásnak, amely nem Jelenti és nem helyettesíti a korszerű szín­játszást. A tulajdonképpeni színját­szást a jövőben ís csak a színművek bemutatása jelentheti. Az újszerűt ezért nemcsak a kisebb művek vers, elbeszélés, jelenet stb, hanem az egész estét betöltő színművek előadá­sa esetében is keresni kell. Véleményünk szerint a korszerű színjátszás megteremtése — műked­velő színjátszóink esetében ls — csak a régi, elavult rendezői felfogás, já­tékstílus és színpadkép feladása után a mának legjobban megfelelő kifeje­zési formák keresésével és megho­nosításával érhető el. Az elmondottak műkedvelő szín­Játszásunkat talán kissé kedvezőtlen színben tűntetik fel. E szép és érté­kes mozgalomnak a kirívó tüneteiről szóltunk: jobbára fogyatékosságokkal foglalkoztunk. Ez azonban nem je­lenti azt, hogy műkedvelő színjátszá­sunkat csupán hibák, hiányosságok jellemzik. Vannak műkedvelő szín­játszásunknak jó oldalai is. Mint cikksorozatunk bevezetőjében mondottuk: e szép és értékes mozga­lom összehozza az embereket, színnel, tartalommal tölti meg az idősek, fia­talok munka utáni életét. Ezenkívül műkedvelő színjátszásunknak tudat­formáló ereje is igen nagy. Azáltal, hogy az együttesek mai kérdésekkel foglalkozó, haladó mondanivalót tar­talmazó színműveket játszanak, a színpad nyújtotta eszközökkel segítik az emberek nevelését, hozzájárulnak gazdasági és politikai problémák meg­oldásához. Nem lebecsülendő az sem, hogy az együttesek tagjai közül sokan nem­csak színdarabokat játszanak, nem­csak szórakoztatnak és nevelnek. Fel­elevenítik, életbentartják és tovább­fejlesztik a népművészetet: ápolják a néphagyományt is. S bár nem a pénzszerzés a céljuk, ezen a téren is jelentős eredményt érnek el. A fellé­pések alkalmával nyert bevételeket aztán kulturális eszközökre, társas ki­rándulásokra, és más hasznos dolgok­ra fordítják. A színjátszás tehát nemcsak erköl­csi, de anyagi sikerrel ls jár, műked­velő színjátszásunknak nemcsak fo­gyatékossága, de nagyon sok erénye is van... Ha többnyire mégis a ne­gatívumokról írtunk, azért tettük, hogy figyelmeztessünk: a továbblépés érdekében még sok a teendő. A jövőben mint a Szovjetunió Komu­munista Pártja XXII. kongresszusán elfogadott program mondja: „Széles körben elterjednek a népszínházak, fellendül a tömeges műkedvelő tevé­kenység" ... A társadalom művészi kincsesháza a tömeges műkedvelő tevékenység és a hivatásos művészet összekapcsolásával tovább fejlődik és gazdagodik. A kommunizmus kultú­rája nagyrészt a műkedvelők tömeges tevékenységére épül. A toyábbi siker érdekében a mi műkedvelő színjátszóinknál ls mind a rendezést, mind a beszédet a Jel­mezt, a játékot és a színpadképet Illetően küzdjük le a ma még meg­levő nehézségeket, lépjünk előbbre, — keressük minden téren a jobbat, a művészibbet a mának megfelelőb­bet I Teremtsük meg az együttműködést, teremtsünk korszerű színjátszást I BALÄZS BÉLA Követésre méltó példa Dugovič szakaszvezető is ott állt a feszes sorban, amikor Michna tiszt alakulatának katonái előtt Schäffer tisžt felolvasta a parancsot, amely az alakulat legjobbjainak kitüntetéséről szólt. A harci és politikai képzésben, valamint a szocialista munkaverseny­ben kitűnt katonákat az alakulat ki­bontott harci zászlaja előtt fényképe­zik., le, — hangzott a parancs. Dugovič szakaszvezető is ebben a kitüntetés­ben részesült, mert példás katona és viselője a Fučík- és PPOV-jelvények­nek is, ezenkívül ő az osztagban a legjobb lövész. Nagy Árpád, közkatona Fibich „A vihar" című operájának bemutatója A košicei Nemzeti Színház a cseh­szlovák-szovjet barátsági hónap gaz­dag műsorát Fibich: „Vihar" c. ope­rájának bemutatójával fejezte be. Mindig nagy feladat egy kevéssé is­mert opera sikeres szlnrehozatala. A Šarka és a Messínal menyasszony szerzőjének egy kevésbé Ismert műve a Vihar, melyet szlovák színpadon először mutattak be. Az előadóművészek, a rendezés, a zenekar és főleg a karmester fel­adata volt a meseszerű operát úgy szlnrehozni, hogy Fibich zenéjét és Shakespeare mondanivalóját méltóan tolmácsolják. Célszerű vállalkozás volt, Smetana és Dvofák művein kí­vül, Fibich zenéjét is népszerűsíteni. Fibich lírai aláfestésű zenéje a ze­nekar százféle árnyalatú dinamikus, majd lágyan zsongó kifejező ereje méltóan tükrözi az operai mesevilág képzelt alakjának, hőseinek monda­nivalóját és érzéseit. Bár az operá­ban hiányzik a korabeli operák várt nagyáriája, a kórusjelenetek dübörgő és mégis dallamos hangorkánja,, va­lamint a tiszta, forró szerelmet di­csőítő lírai zene Fibichet közelebb hozta a közönséghez. Ha ez az ope­ra eddig nem is szerepelt a népsze­rű és közismert daljátékok reperto­árjában, reméljük, hogy a mostani bemutató sikeres lépés volt egy ed­dig talán mellőzött érték feltárásá­hoz. A zenekart Vlncourek József vezé­nyelte. A legjobbak közt kell emlí­tenünk Ábrahám Gittát, akinek csengő szopránja tökéletes művészi élmény volt. Bugel Osvald Fernando szerepében méltó partnere volt Ml­randának. Hangigényes szerepében hibátlanul tolmácsolta a szerelem sokrétű, vlharfűtötte, megbékélő, le­mondó majd küzdő árnyalatalt. Pres pero baritonját Hájek Miroslav éne­kelte, kifinomult, szerepéhez illő méltóságteljes fölénnyel. Ganzová Lucia biztoshangú Arielje zeneileg kielégítette az igényeket. Neshyba László Kalibanja ugyancsak Jó telje­sítmény volt. Martlš Stanislav, Kuc­Szorgos előkészületek A Lučeneci Építészeti Ipariskolában minden tanuló versenyez a Fučík-jel­vény megszerzéséért. Solc Etel tanárnő vezetésével már folyik a munka. Délutánonként vita­délutánokat rendeznek, egy-egy könyv elolvasása után, a vítadélutánt meg­előzően, a regény filmváltozatát is megnézik. Legutóbb Solohov Űj baráz­dát szánt az eke című megfilmesített regényét látták. Wledermann János, Lučenec Ábrahám Gitta — Miranda, és Bugel Osvald — Fernando szerepében kó László, Pastar János, Matejček Ari-' ton, valamint a szellemeket alakító női énekesek egészítették kl az ope­raegyüttes kitűnő teljesítményét. Szólnunk kell Krlška Branislavról ls, aki rendezésével meghagyta az opera domináló tényezőjének a zenét és a szövegkönyvet. A díszletezés és a művészi rendezés, bár ügyesen fel­használt minden műszaki újítást, mellőzte a kirívó formabontást. A közönség elismeréssel adózott mind a művészeknek, mind, a karmester­nek. (D) W. BURCHETT: Akik az eget ostromol! ók Néhány áve már kellemes élményt nyújtott a magyar olvasóközönségnek Burchett: Fel a Mekong folyón című út­leírása Kambodzsáról és Laoszról. 1960— 1961-ben a Szovjetunió legtávolabbi vidé­keit utazta be. Az olvasó úgy érzi, hogy a kiváló ausztráliai riporter hegyen-völgyön szá­guld, hétmérföldes csizmákkal városokat és évszázadokat lép át, miközben elra­gadó közvetlenséggel, észrevétlenül ma­gával viszi az olvasót is. Hol egy szibé­riai faluban járunk, ahol a halászkol­hoz tagjai a Barátság Házának könyv­tárában idegen nyelvfi könyveket olvas­nak. Hol Bakuban, az olajmezók és a 12 emeletes házak ragyogó városában, ahol egy olyan asszony kutatja a népzenét, akinek anyja még fátyollal takarta el arcát. A szerző jártában-keltében mindenütt találkozik az alkotás lázával, ami min­denkit eltölt Moszkvában és Irkutszkban, Leningrádban és Alma-Atában, a kánok sírjait feltáró régészektől a világűrt fürkésző csillagászokig. Bnrchett eredeti fényképfelvételei ü­Insztrálják a könyvet. Megjelent a ma­gyarországi KOSSUTH KÖN Y VKIA Dó­ban. ruhákon, sapkákon. Néhányan hasra fekve cigarettáznak s szemükre hú­zott sapkájuk alól méregetnek, mint­ha azt fontolgatnák: „Vajon hogyan beszéljünk előtte?" őszinteségük azonban nem sokáig várat magára. Mihelyt a fizetés felől érdeklődöm, egyszerre megszaporodik a szó. Dü­hösen szidják a normázót, meg azt is, aki kitalálta a normát. Egyikük elma­gyarázza, hogy néhány nappal ezelőtt felülvizsgálták az eddigi normákat... és ... szóval: norma-szilárdításról van szó. Igazságtalanságnak tartják. Sér­tődöttek és ingerültek, olyannyira, hogy még a józan ítéletre is felhőt borít az indulat. Egyik a másik szá­jából kapja kl a szót: — Csak költik a pénzt mindenféle újításra. Most is hasztalanul kidobtak valami hetvenezer koronát. Nem vált be —, magyarázza egy negyven év körüli kisbajuszos ember. — Figyeljen csak Ide! — kezdi a társa. — Azelőtt ropával (nyersolaj) mostuk kl az üres vagonokat. Meg­építették ezt a fűtőházat, nem Is tu­dom, hány ezer koronába került. Az­óta gőzzel mossuk a kocsikat. Mi­nek kellett ez. Azt mondták, hogy olajjal mosni veszélyes, mert az olaj­gőzök Igen ártalmasak az egészségre. De hát a gőzre ts nagyon kell vi­gyázni, hogy össze ne égesse magát az embert... És ömlik a panasz, mintha csupa keserűség lenne az életük: kevés a szolgálati csizma, a ruha is, az olaj mindent megesz, magyarázzák. Ha rajtuk múlna, olajjal festenék feke­tére az eget, hogy mindenre felhő szálljon, még a szépre és jóra ls. Nehéz a helyzetem, mert ezek az em­berek azt váriák, hogy igazat adjak nekik. Nem tehetem, nem ismerem az érem másik oldalát, a vezetők és a normázók érvelését. ígéret és ígér getés nélkül búcsúzom. Ismét a fiatal kémikus, Babarčik Ján társaságában lépkedünk a sínek között. Az Ilyen beszélgetés után nincs az embernek táncolni való kedve. — Kinek van igaza? — kérdem. — Kissé elhamarkodták a norma­rendezést, de a napokban ismét ki­jönnek és még egyszer pontosan megállapítják az egyes munkák el­végzéséhez szükséges Időt. Melegséget érzek ezzel a fiatal em­berrel szemben. Nem fennhéjázó, nem pattog nagyképűen. Fontolgat, mér­legel és nyugodtan magyaráz. A mun­kások gondja az ő gondja is, otthon érzi magát az olajos kocsik rengete­gében. Magáénak, sajátjának érzi mindazt, ami körülötte történik. Fia­tal, Jó gazda. — Keményfejű emberek a magyar munkások — folytatja —, de igen becsületesen dolgoznak. Ismerem és szeretem őket. Tudja, érteni kell a nyelvükön, hisz Csorosz István, Filo Mihály, Juhász Zoltán, Pribék Béla, Nagy Sándor, Szallér Miklós, Halo­vács János, akikkel most beszélt, nemrég még parasztok voltak. Falun élnek, onnan járnak munkába. Talán azért is Idegenkednek sokszor any­nyira az újításoktól. Idő kell ahhoz, míg a lelkük ls idenő, erre a munka­helyre ... — Mi lesz a szivattyúállomás sorsa, ha megépül az olajvezeték? — tere­lem másfelé a szót. Kis ideig csodál­kozva néz rám. Majd sietve válaszol: — Nem válik feleslegessé. Láthatta, mennyi mindennel foglalkozunk. Nagy terveink vannak. Mindennap több olaj kell és sok minden más is. Ütközők verődnek egymáshoz, az acéltányérok csengése belevegyül az állomás morajába. A kémikus hátra­fordul és csendesen csak ennyit mond: — Üj kocsikat tolnak a tizenket­tesre ... H a harminc évvel ezelőtt a bas­kírjai olaj felől érdeklődtünk volna, a világhírű szakemberek is csak vállukat vonogatták volna. Nem ismerték, nem is ismerhették. Hisz a szovjet olejszakértők között is akadt jó néhány, akik felesleges pénzfe­csérlésnek tartották a baskír olaj fel­tárására szánt összegeket. Esztelen fáradság, agyrém, magyarázták a ké­telkedők. És mégis volt, aki ellent­mondott. Gubkin akadémikus fárad­ságot nem Isjperve kutatott. Olajat keresett a Volga mentén. Hűséges barát és segítőtárs ls akadt Blohln mérnök személyében. Számtalan kí­sérletük eredménytelenül végződött. Nem hátráltak meg: 1931 februárjá­nak második felében ismét próbafú­ráshoz kezdtek. A munka mérhetet­len türelmet és áldozatvállalást köve­telt. Egy-egy tlz méteres fúrás va­lósággal emberfeletti erőfeszítéseket követelt. 1932 Júniusában 694 méter mély­ségben fúrtak, s az olajnak nyoma sem mutatkozott. Június hetedikén 694 méter 90 centiméteren fúrtak, mikor váratlanul feltört az olaj. Még­is megtalálták a basklriai olajat. Olyan gazdag olajmezőkre bukkantak a kutatók, hogy mikor a Nagy Hon­védő Háború éveiben Bakut a fasisz­ták közvetlenül veszélyeztették, a Volga menti olaj fedezte a szovjet hadsereg szükségleteit. Baskiria lett a Szovjetunió második Bakuja. Hoz-, zánk, Csehszlovákiába, Magyarország­ra, Lengyelországba, a Német De­mokratikus Köztársaságba is baskí­riai olajkutákból ömlik majd a feke­te arany. F elkerestem a szovjet határ kö­zelében levő első csehszlovák olajszivattyú-állomást. Mikor az em­ber ilyen útra Indul, próbálja elkép­zelni, maga elé Idézni egy még soha nem látott munkahely képét. Képze­letem ezúttal ls szégyent vallott. A szivattyúállomás méretei messze fe­lülmúlták elképzeléselmet. Kisebbnek, egyszerűbbnek gondoltam mindent. Mikor először megpillantottam a ha­talmas tartályokat, az volt az érzé­sem, hogy a légiós regények „olajpa­radicsoma" kelt egy pillanatra életre. Messziről délibábnak is beillene ez a tartálycsalád, közelről valóság. Az állomás építése befejezés előtt áll, olyan, akár egy nyüzsgő hangyaboly. Gödrök, árkok, hantolatlan csőke­resztezések várják az utŕJlsó mun­kálatokat. Betonbaágyazott szivattyú­házak és óriási tartályok tartanak Itt rohamos honfoglalást. Még folyik az építés, de már Itt van az állomás jövendő vezetője, Fidler Anton elv­társ. Vele Indulunk el megtekinteni ezt a nálunk szokatlan munkahelyet. Szlovák, cseh, magyar, német szavak röpködnek köröttünk: zaj, mozgás, munka mindenütt. Fidler Anton fiatal ember, talán még harmincötön innen. Hónapokon keresztül a szovjet szivattyúállomások munkáját tanulmányozta. Most ltt van, hogy rövid idő múltán megnyomja az irányítóasztal piros gombját. Szaval arról tanúskodnak, hogy nem kezdő­vel van dolgom: „olajos ember". Ott­honosan, biztosan mozog a csövek labirintusában. — Az állomás kétféleképpen képes továbbítani az olajat. Vagy egyenesen a csőbe nyomja tovább, vagy pedig előbb tartályokba és innen nyomjuk pumpák segítségével a következő ál­lomásig — magyarázza. Betérünk • egy jókora csarnokba, ahol éppen a pumpákat szerelik. Né­met technikusok gondolkodva hajol­nak a tervrajzok fölé, mielőtt helyé­re Igazítanának egy-egy alkatrészt. Öblös torkú szívó- és nyomópumpák sorakoznak egymás mellett. — Ez lesz a szivattyútelep lelke — magyarázza kísérőm — Ide és Innen áramlik majd ez olaj tovább a követ­kező állomásig. Innen egy kis épületbe kerülünk. Itt lesz az állomás irányító központja. Kábelek rengetege csavarodik még szerteszét a betonon, de néhányat már bekötötték a műszerasztalokba. Ogy vélem, hogy az Itt „átmenő" olajból nem cseppen egy deka sem a földre, még talán olajszag sem lesz. A sok ezer kilométeres vezetéknek nagyon kicsiny része ez az állomás: annyi, mint egy lámpasor egyetlen égője. A térképen egy apró, bekarikázott pont lesz. Világító pont, messzire vi­lágító lámpafény. A térképre rajzolt vonalak néhány nap múltán megele­venednek, élni kezdenek. Zsonganl kezdenek a pumpák, megtelnek az éhesen tátongó tartályok, olaj, feke­te, Volga menti olaj fog zubogni a vezetékben. Baskirlából a Farkasto­rokig világítanak majd a szivattyú­állomások piros jelzőlámpái. Jelzik az utat, a barátság, a munka, az em­beri értelem útját. Tíz évvel ezelőtt mesének tartották volna, ma való­ság. A természet életének rlmusához, a szél zúgásához új ritmus társul: a vas zenéje, a gépek zúgása, villany­motorok búgása, az olaj zubogása. Nem ls olyan sokára elpihennek á hegesztőpákák, az egyik munka befe­jeződik, a másik kezdődik és folyta­tódik. Folytatódik a szövőgyárak ve­télőlnek zajában, motorok zúgásában, kémiai laboratóriumokban ... Ismét úton vagyok, de messziről * is visszatekintgetek, hogy való­ban ott vannak-e a tartályok? öszl napfény permetezi oldalukat, tetejü­ket, messzire verik a fényt. Azután az utat szidom, embertelenül szét van verve, akár a front után lennénk. Nem csoda. A Laboréhoz hordanak töltést a vagonoknak ls beillő tízke­rekű Tatrák. Mire megzabolázzák ezt a kiszámíthatatlanul kanyargó folyót, elkezdhetik az ^útépítést. DOBOS LASZLÖ / ÜJ SZÖ 573 * 1961. december 14.

Next

/
Thumbnails
Contents