Új Szó, 1961. november (14. évfolyam, 303-332.szám)

1961-11-18 / 320. szám, szombat

E zerkilencszáznegyvenháromban apámat elvitték a németek. Hogy miért nem vitték el hamarabb? Beteg, rokkant volt szegény, s amíg épkézláb embe­rek voltak, akikkel megtöltötték a frontot, békén hagyták. Negyvenháromban azonban már a rokkantak is kellattek, hogy késlel­tessék az összeom'-n! készülő náclbi­rodalom pusztulását. Azelőtt sem volt téh-etett pénzünk, de most utolsó garasainkat össze­szedtük és apámnak adtuk a hosszú útra Anyám, három testvérem meg én, egy fillér nélkül maradtunk. Apám előtt titkolni akartuk, hogy az utolsó fillérünk is elfogyott, ő azon­ban sejtette a valóságot és egy fil­lért sem akart elfogadni. Szegény anyám alig győzte mondogatni: , — Vidd csak, édes uram, van ne­künk még Itthon elég. Nem tudnám elviselni, hogy mi itthon bővelke­dünk, te meg éhezel. Megölne a gond, az aggodalom. S mikor búcsút intve egyedül ma­radtunk, anyám nagy kék szeme könnybeborult, majd felsóhajtott: — Csak Jönne Dorka néne, hogy eladhatnánk valamitI — Nincs már mit eladnunk, anyám — válaszoltam lehangoltan. — De van, az ünneplő ruhám! Anyám szavai szíven ütöttek, majd­nem elsírtam magam. Azt a ruhát nem szabad eladni. Azt a ruhát ha felveszi anyám, olyan szép, mint a piros rózsa, mikor harmatot hint rá a hajnal. De hiába mondtam bármit, anyám nem hallgatott rám. Éjjel azt álmodtam, hogy tele volt a házunk cigányasszonnyal, élükön Dorka néne Járt és el akarták vinni anyám ünneplő ruháját. Hallottam az ajtó nyikorgását is, sőt esküdni mertem volna, hogy Dorka néne ment ki az ajtón. Rossz érzésekkel ébredtem, s nyomban a szekrényhez rohantam. Nagy megdöbbenésemre anyám ünneplő ruhája nem volt se­hol. Egész nap ténferegtem, nem talál­tam a helyem, nem mertem anyám szemébe nézni. Délben hiába kínált étellel, egyetlen falat sem ment le a torkomon. — Beteg vagy, fiam? — kérdezte aggodalmasan, s Jóságos szeme ku­tatva nézett rám. Nem szóltam semmit. Délután el­tűntem otthonról. Nagyon bántott, fájt, hogy anyám mindenét feláldoz­Anyám ünneplő ruhája za értünk". Céltalanul Járkáltam ösz­szevissza az utcákat, egyszerre csak Halász úr bazárja előtt találtam ma­gam. így neveztük mi utcabeliek Halász úr ócskaüzletét. Ide vándo­roltak a környékbeli szegények el­adott holmijai, hogy éhen ne vesz­szenek. Néztem a repedt üveg mögé kirakott kopott holmikat, s a sok tar­kabarka holmi között hirtelen anyám ünneplő ruháját fedeztem fel. So­káig és kínlódva néztem és akkor el­határoztam, ha törik, ha szakad, de a ruhát viszaszerzem. Milyen boldog lesz, ha meglátja. Tudom, nagyon szerette ezt a ruhát. Megveszem? De miből. Egy fillérem sincs. Két napig töprengtem, munkát kerestem minden ismerősnél, míg végre a harmadik nap Sásdi úrísza­bóékhoz beállhattam téglát hordani. Valami régi épületet bontottak le és hatalmas, gyönyörű kertjük végében víkendházat akartak építtetni. Így mondta nekem az a fiú, akivel együtt hordtam a téglát. Azt is mondta, hogy Sásdi úrék ott fognak pihenni. Sehogy sem fért a fejembe, miért nem tudnak szép nagy házukban pi­henni. Miért kell nekik külön házat építeni azért, hogy pihenhessenek? — Telik neki — mondta Lali, mikor hortduk a téglát —, a feleségével meg a segédekkel együtt varrják a németeknek meg a hasonszőrűeknek a sok rekvirált, lopott holmit. Több a pénzük, mint ahány hajszáluk van. Nem koplaltak ezek azelőtt sem, de most dagadtra keresik magukat — mondta megvetéssel és nagyot köpött. Anyácskám esténként rémülten nézte kezemet. Dagadt volt, véres, a téglák lenyúzták ujjaimról a bőrt. Anyácskám hiába faggatott, nem árultam el semmit. Sajgó dagadt ke­zeimet vizes ruhával borogatta, s va­lamilyen otthon gyártott kenőccsel kente be. Jóságos kék szemé ilyenkor olyan könyörögve nézett rám, hogy sokszor majdnem elárultam titkomat. Éjszaka többször ls felriadtam a ke­zembe hasongató fájdalomtól, anyács­kám mindig odajött hozzám, simo­gatta a hajamat és valami szép me­sébe kezdett, hogy álomba ringasson. Pedig ő is sokat dolgozott, már kora hajnalban mosni Járt, hogy legyen mivel megtömni négy éhes gyerek száját. Csak az tartotta bennem a lelket, az adott erőt a nehéz mun­kához, hogy anyácskámnak vissza­szerezzem szép ünneplő ruháját. Három hét múlva végre együtt volt a pénz. Beállítottam Halász úr üzle­tébe. A szívem a torkomban vert, amikor a boltba nyitottam, azt hit­tem, megfulladok. Eddig még soha­sem voltam Halász úr üzletében. Barátságtalanul dörrent rám a hangja: — Mit akarsz, kölyök? Hápogtam, kétszer, háromszor is kinyitottam a számat, mire felelni tudtam. — Kérem — rebegtem ijedten — ruhát szeretnék venni anyácskámnak. — Van pénzed? — Igen, igen, van, uram — siet­tem a válasszal, nehogy elkergessen. — Milyen az anyád? — kérdezte közönyösen. — A legjobb, a legszebb asszony a világon, elhiheti, uraml — hadartam égő arccal. — Nem azt kérdeztem — szólt rám ingerülten. — Kövér, vagy sovány? Hirtelen magam elé képzeltem anyámat, de akárhogy gondolkoztam nem tudtam eldönteni, hogy milyen. — Nos? — sürgetett Halász úr. — Nem tudom, uram — nyögtem ki végül is zavartan. — Miért nem Jött el akkor az anyád? — Nem lehet, uram. ö nem Jöhet — hebegtem megrémülve. — ö nem tud róla. Meglepetésnek szántam. — Akkor a pénzt biztosan loptad, te kis csirkefogó — mondta és kö­zelebb lépett hozzám. Egy pillanatig némán, lehajtott fejjel, megalázva álltam előtte, köny­nyek fojtogattak. Azután hirtelen sír­va fakadtam és némán Halász úr elé tartottam a kezemet, amelyben eddig a pénzt szorongattam. Egy másod­percig valami megdöbbenésfélét lát­tam az arcán, köhögött néhányszor és most már valamivel barátságo­sabban kérdezte, hogy milyen ruhát akarok. — Azt uram, amelyik a kirakatban van. Azt a zöldet! — hadartam gyor­san könnyelmet törölgetve. — Jó, hogy elviszed — hallottam valahonnan messziről Halász úr hangját —, hetek óta Itt lóg ez az ócskaság, senkinek sem kell. Már azt hittem, hogy a nyakamon marad. Soha ilyen gyötrelmes szégyen nem hasogatta még a szívemet, mint ami­kor Halász úr őcskaságnak nevezte anyácskám legszebb ruháját. Szédül­tem, úgy éreztem, hogy a föld alá süllyedek. És miközben karomon szo­rongattam a ruhát, arra gondoltam, hány álmatlanul eltöltött éjszakát kínlódtam át, amíg megszereztem a pénzt Állandóan attól rettegtem, hogy valaki megelőz és megveszi anyácskám ruháját. Hogyan kerültem ki az üzletből, nem tudom. Feledve a megalázást, fájdalmat, papírt szereztem, -szépen becsomagoltam ős boldogan rohantam hazafelé. A futástól fáradtan, reme­gő lábbal léptem át lakásunk küszö­bét, de tovább menni már nem bir­tam. Zokogva nyújtottam anyácskám felé a csomagot. Még most is látom nagy kék csodálkozó szemét, ahogy akkor rám nézett és remegő kézzel elvette tőlem az ajándékot. Halkan felsikoltott, amikor fel­bontva a csomagot megpillantotta ruháját. Nem tudom hogyan, mikor jött oda hozzám, csak forró könnyeit éreztem az arcomon, ahogy magához szorított és ezt suttogta: — Édes, kicsi fiam! PATOCS J. Kevés olyon íoluf tolólunk.-.: Zlaté Klasyban (Dunajská Streda-1 Járás) a HNB vezetői mindent elkö­vetnek annak érdekében, hogy a falu kulturális életét a lehető legmaga­sabb szintre emeljék. A HNB támo­gatásával a CSISZ és CSEMADOK helyi szervezete, valamint a népműve­lési otthon közös tervet dolgoz kl. A HNB ülésein rendszeresen értéke­lik e szervezetek munkáját. Ami az elért kulturális eredmé­nyeket illeti, a Csemadok az év ele­jén betanult egy esztrádműsort és azt tizenkétszer mutatta be. Az ara 1 tás alatt a hangszórón keresztül min­den szombaton egyórás ajándékmű­sorral Jutalmazták a legjobb dolgo­zókat. Legnagyobb sikerüket azonban a „Bástya-sétány 77" című daljáték­kal érték el, amelyet huszonötször mutattak be. Most újabb esztrádmű­sort szeretnének bemutatni. Kevés olyan falut találunk, ahol annyi zenész volna, mint nálunk. Van a Csemadoknak egy tánczeneka­ra, amely Lefler Lajos és Sztrelkáné vezetésével a falu legjobb zenekarát képezi. Van az EFSZ-nek tánczene­kara, amely Kovács Péter és Mikőczi Boldizsár vezetésével szintén szép sikereket ér el. A két tánczenekaron kívül van még egy harminc-tagú tűzoltó-fúvószenekarunk is. Nagyban előremozdítja a falu kul­turális életét, hogy a tanítók aktívan bekapcsolódnak a munkába. Dicsé­retet érdemel a tanítók közül Kere­kes Jenő, aki annak ellenére, hogy Senecen tanít, fáradhatatlanul dolgo­zik és a Csemadok lelkiismeretes el­£ nöknőjével, Dávid Ferencnével min­dent megtesz a szervezeti élet meg­javítása érdekében. A három könyvtáron kívül három klubhelyiség áll a dolgozók rendel­kezésére s ezek mindegyikében egy­egy televíziós készülék. 1964-re egy közös művelődési otthon építését tervezzük. Nagy Péter, Zlaté Klasy A Szovjetunióban rendkívül nagy gondot fordítanak a gyermekek ne­velésére. Állandóan bővítik az óvo­dák, gyermekszínházak, klubok és ol­vasótermek hálózatát, ahol a gyer­mekek szabad idejüket töltik. Képün­kön Elvira Zsaparová az egyik Alma Ata-i óvodáből. (CTK — TASZSZ-felvétele) GYERMEKVILÁG A LEGERŐSEBB VÁR ÉLT EGYSZER egy gazdag ember. Mikor megöregedett, ma­gához hivatta egyetlen fiát és meghagyta neki, hogy menjen a világba olyan helyeket készíteni, ahol minden baj ellen védve lesz. A fiú szót fogadott, s egy csomó arannyal útnak indult. S amerre járt, mindenütt várakat épített magának. Amikor már elegendőnek találta az erős bástyákat, elégedetten haza­tért. Otthon elmondta, hogyha magára is marad, akkor sem kell félnie, mert minden rossztól megvédik az erős falak és a vas­kapuk. Nem árthat neki semmi baj, semmiféle ellenség. Az apja erre csak ennyit felelt: Édes fiam! A te váraid nem érnek semmit. Az alattomos el­lenség ott is megsemmisíthet. Azt akartam, hogy ahová csak érsz, jó barátokat szerezz. Légy hozzájuk |6, s akkor ők is Jók lesznek hozzád. Mert csak a kölcsönös szeretet és igaz barátság a biztos védelem minden ellenség ellen. A hü barát a legerősebb vár a világon! Szlovákból átdolgozta: Budai Józsel TORPAFHED] Wmnitv 1. Rakjátok ki pálcikákból a fenti ábrát és vegyetek el be­lőle 9-et úgy, hogy 9 maradjon. (Beküldte: Csóka Zsuzsa, Dun. Streda) 2 A lenti négyzetben 84 kis négvzötet találtak. A vastag vo­nalak mentén vagdaljátok szét és a kapott darabokat úgy rak­játok össze, hogy az fi) négy­szögben már 65 négyzet legyen. [Beküldte: Balázsy Elek, Vei. Cetín). 3. Folt hátán folt, tű benne so­se volt, Mi az? (Beküldte: Méhes Katalin, Dolné Semerovce) Műit heti fejtörőnk megfejtése. 1. Tanulással a békéért. 2. Többek kö­zött így kaphat­tok 36-ot a vo­nalakkal össze­kötött 3—3 kör­ben. KIK NYERTEK? Mültheti megfejteink közül Vígh Rózsa: A pórult járt gaz­dag ember című könyvét nyerték. (A múlt héten tévesen közöltük j a könyv címét.) 1. Szakóra Erzsébet, Veik. Tra­kany; 2. Piroska Éva Diakovce; 3. Csöle József, Topolnlky. 4. Szalay Endre, Galanta. 5. Béli István, Sahy. Jártának fekete a szeme, a foga fehér, és pirospozs­gás az arca. Mielőtt iskolás lett, kizárólag hatalmas babájával barátkozott. Átöltöztette délelőtt, délután, és este együtt-tértek aludnt. Márta ma már nagy lány. Igazi elsőosztályos. A kis Már­tuska élettelen baba. Hiába tesz fel neki az élő Márta külön­féle kérdéseket, magának kell rá válaszolnia. Mindketten megfogadták, hogy Igazi barátok maradnak. Márta megsúgta Mártuskdnak, hogy a világ végéig hü barátja marad. Fekete szemével, mélyen bele­nézett a baba kék szemébe. — Igen, igen, hűséges barát­nők vagyunk. Reggel mikor felébredt, oda­futott a babához: — fái cslcsiltál? Legfőbb barátokhoz Illően te­gezték egymást. Csak akkor magázódtak, ha néhanapján ösz­szekoccantak. jl Járta az első osztályba fár. 1, 1 Mennyi fiú és leány volt ott t A kislányok olyanok voltak, mint az élő babák. A fiúk meg, mint a táncoló pofácák. Ha Márta mindent megszeretett volna jegyezni, belepukkadt volna a feje, vagy, gyorsan olyanra kellett volna megnőnie, mint a tanító elvtársé. Otthon, a csendes szobában Mártuska, a baba mozdulatlanul és szótlanul fekszik. Az ágy mellett a sarokban a szőnyegre terített kis szőnyegen. S egyik szeme olyan bánatosan mereng a messzeségbe. — Beszéljek neked az Isko­lánkról — kérdezi tőle Márta. De hibát követett el, mert el­felejtett nyomban válaszolni, hogy: igen, beszéljél csak, iga­zán meg akarom hallgatni. Be­szélj az iskoláról, a pojáca fiúkról és a babaszerü kislá­nyokról. Meg a könyvről ls, amelynek olyan kedves neve van: ÁBÉCÉ. Mártuska, a baba soha nem lárt Iskolába. Nem látta a diákokat, nem , hallotta nlvasnt őket az Ábécé­ből s ezért nem 's tudhatja, mt­csoda öröm az, ha olvashat az ember. Márta Mártuskára bámult: — Szóval nem akarod, hogy meséljek neked? Szóval maga nem akar meghallgatni engem? Hát jó, akkor elmesélek min­dent a nagymamánakI Mártuska csak hallgat. Elszo­morkodik. Kék szemére árnyék jut, mivel a nap az ablakon túl fehér felhő mögé bújt. Márta szigorúan néz babájára. — Ha nem akarja, hát nem akarjal Megyek a nagymamához, ö örömmel meghallgat. Szívesen .. . minden felöl kérdezősködik, minden érdekli. N agymama a szobában az asztal mellett ül. Orrán * A szerző Mesék az elsősökről című készülő kötetéből pápaszem, s a kezében vastag könyv. Egész délután olvasott. Hogy is bír Ilyen sokat olvasni? Mt szépet talál abban az öreg könyvben? Már talán harmad­szor olvassa, kl tudja, mindig ugyanaz van-e benne? — Nagymama, ma az Iskolában jó és szép volt, — zavaria meg az unoka az öreg nénit. — Beszélj csak, hallgatlak — jeleli a nagymama, összecsapja a könyvet és ráteszi az okulárét. jMtndig azt mondja, hogy szem­üveg nélkül egy szócskát sem tud elolvasni. Ezért igen vigyáz „a tudósüvegre", ahogyan ő ne­vezi a szemüveget.) Köténye alól egy csomag cukorkát húz elO, megkínálja Mártát, majd S ts vesz belőle. — Kóstoljuk csak meg, és beszél/ — hallgatlak — suttog­ja. Márta pedig beszél az isko­láról, a gyerekekről. Beszél, kiabál, suttog ... hogy a nagy­mama jobban megismerje az iskolát és a gyerekeket. A szobában már sötét van, az ablakon túl is alko­nyodik. Márta mindig elszomo­rodik, mikor lenyugszik a nap... Gyakran gondol arra, vajon minden ember egyszer vidám, máskor meg szomorú? Milyen érdekes ls az emberi szív. Egy­szer virgoncan, máskor meg bánatosan dobog. Márta nem szereti a szomorú­ságot. Azt sem szereti, hogyha a nagymama néha sóhajtozik. De miért szomorú most Márta? Hiszen a nagymama megsimo­gatta a fejét, az arcát, a kezét... — Szépen elbeszéltél min­dent — dicsért a nagymama, — Holnap ls mondjál el min­dent, ami az iskolában történt. A kis elsős azonban azért szomorodott el, mert ma a ba­bájának semmit nem beszélt el. Otthagyta a sarokban a szőnye­gen. Pedig lehet, hogy 0 ls örömmel hallgatta volna, 0 ts nevetgélt volna, mint a nagyma­ma, amikor az elsősökről szóló apró történeteket hallgatta. — Szóljak hozzá? Megbocsás­sak neki — latolgatja Márta. Es lábai már viszik is Mártus­kához. A baba félrebillentve ül a szőnyegen, egyik keze a pad­lón, a másikat maga előtt tart­ja, mintha hívna valakit, mintha vágyakozva várakozna, jó, hogy nem könnyes a szeme. Arcán szép barátságos megbocsájtó mosoly ül. Márta csak áll, áldogál és bólogat: — Tudod, hogy szeretlek — vallja be a babának. De megint hibázott, mert adós maradt a válasszal, hogy ő ls, 6 ts. Sötétség borul a szobára. Csönd van. Márta kisurran a másik szo­bába, nagymama könyvéhez. Az asztalon hever, rajta a szem­üveg. Márta fontolgat: Fogom a könyvet, felteszem a szemüve­get és olvasni fogok Mártuskd­nak I Es már viszi is a szemüveget és a könyvet, lábujjhegyen oson a másikba. A konyhából behal­latszik nagymama és anyuka beszélgetése. Saját szavalkon ne­vetgélnek. Mikor Márta felkattintotta a villanyt, Mártuska arca kissé vidámabbnak tűnt. Hozzá ült a padlóra, tlletve a szőnyegen lévő szőnyegre. Orrára illesztet­te a szemüveget, és fülére akasztotta. Felnyitotta a könyvet, Már­tuskának biztosan tetszeni fog a mese. No de ilyet, a kis elsős nem lát semmit a szemüvegen át. Olvasni sem tud. A baba pedig várakozik és hallgat. Márta meggyújtotta az éjjeli lámpát és Mártuskához viszi. Újra felteszi a szemüveget és térdén felnyitotta a könyvet. De hát mt történt? Az elsős kislánynak csukva marad a szá­ja, Mártuska pedig nyitva felej­ti. Márta csak egy sötét vastag vonalat lát a sorok helyén. Egyformán sűrűn telenyomta­tottnak látja az első, második és a harmadik oldalt ts. Csak azokat a betűket Ismert fel, amelyeket már megtanult az iskolában. Se többet, se keve­sebbet. — O, Ó, m, a, 1, o, — és így tovább. De sem szemüveggel, sem anélkül nem tudja elol­vasni a szavakat. Az iskolában még csak szótagolnak. Á nagymama lépett be. — Téged kereslek Márta, mer­re vagy? Gyere már vacsorázni — szól az ajtóban várakozva, mintha a szoba levegőjét szi­matolná. Az elsős kislány köténye alá rejti a szemüveget. A kötényre pedig ráfekteti a könyvet. — Megyek már nagymama, megyek, — válaszol hangosan, hogy a baba ls és a nagymama ls meghallja. — Látod babuskám, nem ol­vashatok neked, menni kell vacsorázni — suttogja felállva egyik kezében a könyvvel. — Mesés könyvet még nem tudok olvasni I Meg keli előbb tanulnom az abc-ben a betűket, — gondolja másik kezében a szemüveget tartva. De a világ minden kincséért be nem vallaná senkinek, fel akart vágni a baba előtt, hogy a nagymama szemüvegével olvas fel neki. Szűcs Béla fordítása (J j SZÓ 8 * 1961. november 18.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents