Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-12 / 284. szám, csütörtök

A történelmi fejlődést nem lehet meggátolni K

özismert történelmi tény, hogy az első lépés, melyet a forradalom győzelme után a fiatal szovjet hatalom tett, a békét célozta, a béke biztosítására irányult. S az elmúlt közel félévszázad eseményekben gazdag történelme is csak mélyítette a szovjet népnek a békéért vállalt áldozatos harca tényét. A megvalósult szocializmus országa ezzel küldetése tiszta lényegét is igazolta: építeni a bőség és Jólét hónát elválaszthatatlanul összefügg a békéért folyó kitartó küzdelemmel. • A béke és a szocializmus édestestvérek Ha napjainkban a békéért folyó harc kilátásait vesszük szemügyre, azt láthatjuk, hogy a szocialista világrendszer gyors fejlődése, a nemzeti felszabadító mozgalmak sikerei, a kapitalizmus általános válságának elmélyülése, a kommunista és a haladó mozgalmak erősödése új, a korábbinál kedvezőbb feltételeket tartogat a békéért folytatott küzdelem számára. A szocialista forradalom győzelme, s a második világháborút követően a szocializmus világrendszerré válása révén, jelentősen megnőttek a béke kilátásai. A szocializmus világa megszünteti a háborúk társadalmi és gazdasági okát, s a békére és a barátságra alapozza a népek kapcsolatait. Marx látnoki módon írta annak idején a kommunizmusról : „Ellentétben a régi társadalommal, amelynek velejárója a gazdasági nyomor és a politikai téboly — egy új társadalom születik, amelynek nemzetközi elve a béke, mert minden nemzetnél ugyanaz az elv uralkodik: a munka!" Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a háborúnak minden veszélye ma már messzire került az emberiség életéből. Az eddigi történelmi tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy az imperializmus az agresszív háború melegágya. Ezt szögezi le az SZKP programtervezete is, amikor azt mondja: „Korunk fő kérdése a háború és béke kérdése. A háborús veszély egyetlen forrása az imperializmus ... A népeknek arra kell összpontosítaniuk erőfeszitéseiket, hogy idejében megfékezzék az imperialistákat, elüssék őket a gyilkos fegyverek bevezetésének lehetőségétől." Azonban az imperializmus agreszszivitásáből ma már nem következik a háború elkerülhetetlensége. Létét, agresszív ösztöneit, érvényesülését a szocializmus, a demokrácia és a béke erői olyan korlátok közé szorítják, melyek kiküszöbölik a világháborút a társadalom életéből. Kétségtelen, a béke nem kedvez az imperializmusnak, de ma már a legvadabb kardcsörtetőknek is tudomásul kell venniük, hogy egy harmadik világháború még kevésbé. Aligha sikerülne nekik „páholyból" végignézni az emberiség ellen elköveiett bűntettüket, mint ezt az első és a második világháború idején tették S bár az imperialisták szándékait illetően ma sem lehetnek illúzióink, a szocialista világrendszer gazdasági és katonai ereje, s a béke erőinek világot átfogó mozgalma ma már megteremti a lehetőséget a háború elkerülhetőségére. S hogy ez a lehetőség valósággá váljék, ez a népek világméretű békeharcától függ. — A békés egymás mellett élés és a Nyugat A nyugati politikusok és közgazdászok a két világrendszer békés versengésétől úgy viszolyognak, mint ördög a tömjéntől. Az egyik nyugati politikus már a „békés egymás mellett élés" kifejezést is „ördögi szóhasználatnak" jellemezte. Leggyakrabban azt igyekeznek bizonygatni, hogy ez a fogalom csak a szocialista országok ideiglenes taktikai húzása. Leninnek az imperializmusról és a háború elkerülhetetlenségéről szóló megállapításait állítják leggyakrabban szembe a kommunisták békés egymás mellett élést hirdető politikájával. Elfelejtik ugyanis, hogy Leninnnek ezek a megállapításai akkor hangzottak el, amikor az imperializmusnak még „egyeduralma" volt a világon, folyt az imperialista háború, vagy a polgárháború, melyben 14 állam intervenciója támadta a fiatal szovjethatalmat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom megdöntötte ezt az egyeduralmat, s viszonylag hosszabb időn keresztül egymás mellett létezik a két rendszer. Ez történelmi tény és törvényszerű jelenség. Lenin felismerte ezt a történelmi helyzetet, mikor az új szovjethatalom külpolitikájának alapelvévé a békés egymás mellett élést tette. Ez az elv hatja át ma is a Szovjettinió és a szocialista országok kül„A Szovjetunió Kommunista Pártja külpolitikai tevékenysége f'ó céljának tartja: a kommunista tán sadalom szovjetunióbeli jelépítéséhez és a szocialista világrendszer fejlődéséhez szükséges békés jeltételek biztosítását, az emberiségnek a pusztító világháborúktól való megszabadítását, valamennyi békeszerető nép közreműködésével." ?^/^•v^/vvvv\A/vv^•vsA/^/v^A/^/^•v^/vv

, -X* politikáját „A békés egymás mellett élés feltételezi a háborúról, mint az államok közti vitás kérdések megoldásának eszközéről való lemondást, a vitás kérdéseknek tárgyalások útján való rendezését... „A békés egymás mellett élés a szocializmus és a kapitalizmus nemzetközi méretű békés versenyének alapja, a szocializmus és a kapitalizmus közti osztályharc különleges formája" — állapítja meg az SZKP programtervezete. • A kommunizmus építésének nemzetközi jelentősége A kommunizmus építése a Szovjetunióban a két társadalmi világrendszer egymás mellett létezésének körülményei közt történik. Éppen ezért a kommunizmus építésének sikere nemcsak a Szovjetunió életében történelmi mérföldkő, hanem fontos nemzetközi esemény is. Történelmi küldetést testesít meg, melynek fő iránya a kapitalizmus felett aratott gazdasági győzelem. E gazdasági verseny lényege, hogy történelmileg viszonylag rövid Idő alatt az egy főre jutó termelés tekintetében túlszárnyalja a legfejlettebb tőkés országokat, az Egyesült Államokat, Angliát, az NSZK-t és Franciaországot. A gazdasági eredmények mutatóit a leghatalmasabb tőkés ország, az Egyesült Államok mutatóival hasonlítják össze. Az a tény, hogy a világ első szocialista állama céljául tűzte ki az Egyesült £llamok túlszárnyalását, már önmagában is a szocialista állam hatalmas lehetőségeiről, gazdasági potenciájáról tanúskodik. A fejlődés eddigi eredményei vitathatatlanná teszik a szocializmus győzelmét, mely egyben a történelem ítéletét ls jelenti majd az idejét múlt, emberi kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendszer, a kapitalizmus felett. > A két rendszer közti gazdasági verseny kilátásai A verseny kiindulópontja, mint ismeretes, a szovjet nép számára kedvezótlen volt. A cári Oroszország elmaradottságát csak fokozták a háború és a polgárháború gazdasági veszteségei. 1920-ban a kapitalista világ országai 628-szor annyi nyersvasat, 356-szor annyi acélt termeltek, mint Szovjet-Oroszország. Ilyen körülmények között a kapitalista világban kevesen hittek abban, hogy a szovjethatalom versenyre kelhet a világkapitalizmussal. A New York Times tudósítója Oroszország haláltusája című könyvében (1919) többek közt így írt: „A bolsevizmus képtelen az alkotásra és csak pusztulást von maga után ... A szovjet rendszer további fennmaradása gazdasági szempontból lehetetlen, politikai szempontból képtelenség!" S hogy mennyire elvetették a sulykot, azt ugyanezen lap közelmúltban megjelent egyik cikke is, amolyan önbevallásként tudatosította. „1970-ben a szovjet nép életszínvonala lesz a legmagasabb s a Szovjetunió a termelés abszolút mennyisége és az egy főre eső termelés tekintetében egyaránt túlszárnyalja az Egyesült Államok termelésének színvonalát." A jövő terveit illetően az SZKP programtervezete meggondolt határozottsággal jelölte meg a célt: „A következő évtizedben az ipari termelés mintegy két és félszeresére nő, s felülmúlja az EgyesUlt Államok ipari termelésének jelenlegi színvonalát; az elkövetkező 20 év alatt az ipari termelés legalább hatszorosára nő, s messze maga mögött hagyja az Egyesült Államok ipari termelésének jelenlegi általános színvonalát." Ezekre a tervekre a kapitalisták ma már aligha legyintenek, hisz korábbi jóslatuknak csúfos kudarcát érhették meg. • A döntő szakasz A szocializmus nagyarányú térhódítása, gazdasági sikerei a kapitalizmust vereségre kárhoztatják, s kimagasló eredményei messze túlnövik az országhatárokat. A gazdasági verseny EGYES FONTOS IPARI TERMEKFAJTÁK TERMELÉSÉNEK ÁTTEKINTÉSE: (Az SZKP programtervezetéből) révén a szocialista világrendszer országai erőtöbbletet is szereznek, követendő példát állítanak az egyes országok dolgozói elé s társadalmi-gazdasági téren a kapitalizmus végleges bukását készítik elő. Ilyenformán a békés versengés nemcsak gazdasági téren jelent erőpróbát, hanem politikai vonatkozásban is nagy hordereje van, — a szocialista rendszer előnyét hivatott bizonyítani a halódó kapitalista rendszer felett. A "népek és nemzetek saját szemükkel láthatják s meggyőződhetnek arról, hogy az embermilliók jólétének és boldogságának építését csak a szocialista társadalmi rendszer szolgálhatja. Példaként, a verseny kilátásainak érzékeltetésére ragadjunk ki néhány számadatot. Termék 1953 Szovjetunió 1965 196

0 (irányszám) EgyesUlt Államok 1953 1960 Vas (mill. t.) 27,4 46,8 65—70 68,8 61,0 Acél 38,1 65,3. 86—91 101,2 90,1 Vasérc (mill. t.) 59,6 106,5 150—160 119,9 60,0 Szén (kőszénre átszámítva) (1959-ben) (mill. t.J 274 444 527—537 442 387 Cement (mill.. t.J 16,0 45,5 84,6 45,0 53,3 Gyapjúszövet (mill. m) 209 342 500 311 275 A FONTOSABB IPARI TERMÉKFAJTÁK EGY FŰRE ÁTSZÁMÍTOTT TERMELÉSE: Termékrajta 1953 Szovjetunió 1960 1965 (irányszám) USA 1960 Vas (kg-ban) 145 218 285-306 338 Acél (kg] 201 305 377-397 499 Vasérc (kg) 315 497 655-699 337 Szén — kőszénre átszámít(1959-ben) va (kg) 1448 2073 2299-2344 2145 Cement (kg) 84 212 369 295 Gyapjúszövet (fm.J 1,1 1,6 2,2 1,5 Cukor (kg) 18,1 29,7 41,44 19 A fejlődés gazdasági eredményeinek mérlegelése és a jövő kilátásai egyaránt a szocialista rendszer előnyét, gyorsütemű fejlődését bizonyítják. Akadnak persze olyan burzsoá szakemberek, akik a fejlődés „alacsonyabb" stádiumára hivatkozva „megbocsátják, megértik" a Szovjetunió ipari termelésének gyorsirányú fejlődését, mondván: a kevésbé fejlett országok kedvezőbb lehetőségekkel rendelkeznek a szokástól jelentősen eltérő gazdasági eredmények elérésére. W. W. Rostow a közelmúltban kiadott könyvében például a gazdasági fejlődés ún. öt fokozata elméletével hozakodik elő, s a szovjet sikereket az ipari fejlettség utolsóelőtti fokozata — az érés stádiuma — jellegzetességének tartja, ahol az ilyen arányú növekedés „megengedhető". Más a helyzet az Egyesült Államok esetében — érvel a szerző, — ahol a termelés főiránya a közszükséglet kielégítése, s ez viszont — állítólag — nem Indokolja a nagyobb arányú fejlődést. Az ilyen és hasonló állítások alaptalansága könnyen kimutatható. Az 1930—1940-es években, amikor az Egyesült Államok az ún. érés stádiumába tartozott — ahová most a Szovjetuniót sorolják — az USA ipari termelése ekkor a Szovjetunió 1950— 1957-es termelési szintjén mozgott, ám az ipari termelés növekedése mindössze 1,2 százalék volt, míg a Szovjetunió — az említett időszakban — évi 15,9 százalékos gyarapodást ért el. Sőt, ha az Egyesült Államok ipari termelésének legintenzívebb növekedése éveit, az 1890-től 1895-ig terjedő időt vesszük, az évi gyarapodás itt ls csak 8,2 százalék évente. S ez csupán fele a Szovjetunió 1930— 1940. években elért ipari termelése növekedésének. A „titok" lényege tehát a rendszerben keresendő, abban, hogy a szocializmus teret nyit a termelőerők gyorsütemű fejlődése előtt, mivel a fő célt nem az egyéni haszon, hanem a társadalmi érdekek szolgálata jelenti. 1960 1961 1962 100 110 121 152 155 159 Szovjetunió Egyesült Államok (Az USA utolsó négy éve ipari termelésének növekedése átlag 2,1 százalék volt.) WMmmrní MNÍmM mí ' \ A BRJANSZKl MOTRAGYAGYAR DOLGOZÖl az SZKP XXII. kongresszusa tiszteletére több ezer tonna szuperfoszfátot gyártottak terven felül. Kiváló eredményeket ér el a foszforitot termelő bánya, ahol hatalmas gépek segítik az emberek munkáját. (CTK—TASZSZ felv.) % A „szovjet kihívás"* és az Egyesült Államok amerikai szemmel Walter Lippmann, a neves amerikai újságíró „Amerikának fejlődnie kell" című, közelmúltban megjelent cikkében, a szovjet eredményekről szólva holmi „szovjet kihívással" ijesztgeti az olvasót. Szem elől téveszti, hogy az állítólagos „kihívás" a békés építőmunkát, nem pedig a rombolást szándékozza szolgálni. Az Egyesült Államok lelassult ipari termelésének növelésére (alig éri el az évi 3—4 százalékos átlagot) Lippmann az adókulcs fogyasztás terhére történő növelését, a termelési kapacitások növelésének ösztönzését javasolja a nép vásárlőképességének egyidejű csökkentése árán. „Nálunk — írja Lippmann — megvan a munkáskéz, a tőke és a tudás ahhoz, hogy mindent megtegyünk, amit tőlünk elvárnak. Ha kudarcot vallunk, az csak meggondolatlanságból és határozatlanságból következhetik, mivel amit tennünk kell, sem nem forradalmian új, sem nem példa nélkül álló." Persze, Lippmann a recept-adáskor elfelejti, hogy a történelem törvényszerűségét még egy ilyen „csoda-megoldás" sem képes a visszájára fordítani. Lippmann után talán nem érdektelen Kennedy elnök januári kongresszusi üzenetére is hivatkozni. „A gazdasági élet jelenlegi állapota e r fisén nyugtalanító. Hivatalba lésünket a gazdasági hanyatlás hét hónapja, a pangás három és fél éve, a gazdasági fejlődés csökkent ütemének hét éve és a mezőgazdasági jövedelem apadásának kilenc éve előzte meg ... A legtöbb erőforrással rendelkező és iparilag legfejlettebb gazdasági élet a földön a z utolsók közé került a gazdasági fejlődés tekintetében. Ez a „székfoglaló" egyben a legfejlettebb monopolkapitalista ország, az Egyesült Államokban 1960—1961-ben mutatkozó új gazdasági válságának bevallása is. Az év elején a gazdasági helyzet pangása következtében a munkanélküliek száma felszökött, s 5 millió 300 ezerrel elérte a második világháború utáni legmagasabb szintet. Az egyes termelési folyamatok korszerűsítése — automatizálása — pedig csak növeli az arányt. Az Egyesült Államok autóiparában, a repülőgépiparban és a mezőgazdasági gépgyártő-üzemekben a második világháború óta fél millióval csökkent a foglalkoztatottak száma. Ehhez járul még a termelőkapacitások kihasználatlansága, mely a vaskohászatban például 200 ezerre növelte a munkanélküliek számát, s mintegy 150 ezerre a félmunkaidőben dolgozókat. Az az erő tehát, ami a szocialista országokban a nagyobb jólét forrása, a kapitalizmusban a munkások életlehetőségeinek megrontója. # A szovjet példa utolérhetetlen A Szovjetunió sikerei méltán nyugtalanítják hát az Egyesült Államokat. A „ki kit győz le" kérdésre a történelmi tapasztalat félreérthetetlen választ ad. Ennek tanúja a szovjet hétéves terv első két évének teljesítése. Az ipari termelés két év alatti 22,1 százalékos emelkedése jelentősen maga mögött hagyta ugyanis az előirányzott 8,3 százalékos évi növekedést. Ha a gyakorlati eredmények alapján akarnánk tehát megítélni a két világnagyhatalom gazdasági eredményeinek kilátásait, ez megközelítőleg az alábbi képet adja : 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970 132 145 ,J60 176 193 213 234 257 162 165 169 172 176 179 183 187 Ezek alapján a Szovejtunió ipari termelése már 1966-ban eléri az Egyesült Államokét, 1970-ben pedig mintegy 80 százalékkal túl is növi. Sőt 1980-ban, amikor a szovjet ipar termelése hatszorosa lesz az 1960-asnak, az USA lemaradása 2,5-szeresére növekszik. (Természetesen, az előzetes számítások nem számolnak az USA gazdasági életében beállható gazdasági pangásokkal.) Akik tehát a szocializmus sikerei miatt"nyugtalankodnak, az elkövetkező években megtanulhatják, hogy az az Idő, amikor a kapitalizmus biztosan nézhetett maga elé, már rég a múlté, s nem is tér soha többé vissza 1 . „A kommunizmus történelmi küldetése, hogy megszüntesse a háborúkat, megteremtse az örök békét a földön" — jelenti ki ünnepélyesen az SZKP programtervezete. E történelmi küldetés vállalása, a békés egymás mellett élés lenini elvének érvényesítése az emberi társadalom fejlődésének objektív szükségszerűségéből fakad. Ez a kinyilatkoztatás, ezek a szavak embermilliők vágyának és álmának teljesülését jelentik. A felismerés kézenfekvő. Az egyes társadalmi rendszerek életrehivatottságát maga az élet, az idő dönti el. A jövő, az igazságos emberi társadalom útján pedig ma már százmilliók menetelnek, a végső győzelembe vetett tántoríthatatlan hittel. F. Z. Ü] SZÖ 4 $ 19W- október 12.