Új Szó, 1961. szeptember (14. évfolyam, 243-272.szám)

1961-09-07 / 249. szám, csütörtök

SZEPTEMBERI ÜNNEP eves városi ismerek, amely a szeptemberi verafényes napokban olyan szép lenne, mint Košice. A virágillat a gvümölcsérés illa­téval vegyül s mindezt az oszbehajló napfényzuhatag árasztja el. És eb­ben a fényes zuhatagban széltében-hosszában BŐ a váras: üzemek izmo sódnak, terebélyesednek, máról holnapra áj sugárutak bontakoznak ki pompás korszerű épületekkel és e hatalmas iramú fejlődés közepette úgy tűnik, mintha mindez csak előkészület lenne ama gigantikus épülő üzem befogadására, amelynek egyelőre csak az arányait ismerjük, és ame­lyet Kelet-Szlovákiai Vasműnek hívunk. A z iskolák ünnepi tanévnyitó napján az épülő vasmű lát­hatatlanul is jelen volt. Az ünnepi szónokok megemlítették... de há egy szóval sem jelezték volna, akkor is az épülő, nagy mű tanítóra és ta­nítványra egyaránt kihat. September 1-én a magyar tan­nyelvű ipariskola és a tizetikétéves középiskola évadnyitó ünnepén vet­tem részt Az ipariskolában nyolc órakor reggel a Komenský utcai épü­let udvarán több mint 400 fiú és lány gyűlt össze Szlovákia városai­ból és falvaiból, hogy meghallgassák igazgatójuk és a párt küldötte ünne­pi felszólalását. Mind az igazgató, mind a párt küldötte megmagyarázta a diákoknak a mai világhelyzet fe­szültséget, a Szovjetuniónak, a világ népeinek megalkuvás nélküli béke­harcát az imperializmus ellen, majd a szocialista hazafiság jelentőségé­re hívták fel a diákok figyelmét. Befejezésül az iskola CSISZ elnöke, szólt diáktársaihoz. Kiemelte, hogy a tanulók, a CSISZ-tagok jó tanulás­sal szolgálhatják a békét, így szol­gálhatják szocialista hazájukat, amely fejlődésükért komoly áldozatot hoz. Tapsviharral ért véget az ünnep; nekem még annyi időm volt, hogy egy pillantást vessek az elsősök osz­tályaiba, ahol a padokon minden ülőhely előtt tornyosodtak a tansze­rek,: melyeket iskolaügyünk minden tanulónak díjtalanul juttatott: Kör­zőkészlet, logarléc, töltőtoll, rajz­tábla, számos vonalzó és töltőceru­za egészítette ki a tanszereket, me­lyeknek értéke 500—600 korona kö­zött mozog. Amíg nézem a tanszere­ket, az egyik tanító azt is megsúg­ja, hogy a tanulók e tanszereken kívül könyveket is kapnak. Ugyan­akkor azt is megtudom, hogy a ma­gyar tannyelvű ipariskolában az el­sősök száma 108-at tesz ki. El lehet képzelni, hogy országos viszonylat­ban hány körzőkészletet, tollat, vo­nalzót kellett elkészíteni az elsősök­nek. D e nincs sok időm eltűnődni e horribilis számon és össze­gen, sietek, ott szeretnék lenni a 12­éves magyar tannyelvű középiskola megnyitásán 'is, amely 9 órakor kez­dődött. Jókor érkeztem. Itt is az ud­varon gyűltek össze a tanulók, félkör alakban helyezkedtek el, elől az el­sősök, akik ma lépték át először az iskola küszöbét. Apró kis kezükben zavartan virágcsokrot szorongatnak, rózsás arcukon és félszeg magatar­tfisukon láthi,... érzik, hogy valami újnak a küszöbére érkeztek. Mögöt­tük ünnepi öltözetben, nyakkendősen a pionírok már egészen otthonosan mozognak. Ők azok, akik az ünnepi szónoklatok után a színre lépnek, mosolyogva először a tantestület és a szülök előtt, majd társaik felé for­dulnak illedelmesen meghajolva, ün­nepi elfogódottsággal először magya­rul, majd szlovákul szavalnak. Kár, máig is sajnálom, hogy nem sikerült legalább fényképen megörö­kíteni ezt a virággal és szeptemberi napfénnyel átszőtt képet, amely oly híven fejezte kí e nap jelentőségét, gyermek, szülő és tanító varázslato­san szép ünnepét. Rász Olivér igazgatóval csak rövid ideig volt módomban elbeszélgetni az iskola tanítványairól. Megtudom, hogy tavaly 33-an érettségiztek az iskolá­ban és ezek részben főiskolákra irat­koztak be, részben üzemekben he­lyezkedtek el. A főiskolai felvételnél nem voltak különösebb nehézségek. Már az érettségi bizottság elnöke megállapította, hogy az érettségizett diákok nemcsak jól ismerik a szlo­vák nyelvet, hanem kifogástalan a kiejtésük és gazdag szókinccsel ren­delkeznek. Ugyancsak az elnök álla­pította meg, hogy a magyar nyelvben minden területen kimagasló eredmé­nyeket értek el. Jól ismerik a klasz­szikusokat és a szocialista irodalmat, jártasak a csehszlovákiai magyar iro­dalomban és behatóan ismerik a szlo­vák-magyar kulturális, irodalmi kap­csolatokat. Az iskola diákjai egyébként az if­júsági alkotóversenyen igen szép eredményeket értek el. Szó szerint idézem ezúttal Rácz elvtárs szavait: „Büszkék vagyunk rá, hogy nem­csak a magyar, hanem a szlovák sza­valatban is sikerült díjat nyerni. A magyar szavalók országos viszony­latban egy első s több második és harmadik díjat nyertek. A szlovák szavalók viszont kerületi viszonylat­ban második és harmadik díjat nyer­tek." A szülők és a tantesület együttmű­ködésére mi sem jellemzőbb, mint hogy tavaly a csehszlovák-szovjet ba­rátság hónapjában a tanítók és szü­lők közös kulturális estén léptek fel igen nagy sikerrel. Az est bevételét, 6000 koronát egy televíziós készülék vásárlására fordították, amelyet az iskolának ajándékoztak. Cchulz Görgy elvtárstól, az ipar­^ iskola igazgatójától diákjai­nak előrehaladásával kapcsolatban megtudom, hogy tavaly az itteni is­kolában és a vidéken elhelyezett esti osztályokban összesen 147-en érettsé­giztek. Valamennyién' elhelyezkedtek. Erről a Szlovák Némzetí Tanács ÍS* kolaügyi osztálya gondoskodott. AZ ipariskola ugyanis még az érettségi előtt pontos kimutatást kapott, hol, melyik üzemben, hány technikust ke­resnek. Erről a tantestület a diákokat értesítette, így módjukban volt ké­pességeik és hajlamaik szerint meg­felelő állást választani, aki pedig folytatni akarta tanulmányait, főis­kolára jelentkezhetett. Arra a kérdésre, vajon a tantes­tület figyelemmel kiséri-e az iskolá­ból kikerült diákok további pályafu­tását, az igazgató egy halom levelet mutat, amelyet különböző üzemekből, főiskolákból kapott a diákok mun­kájáról, fejlődéséről. Itt fontosnak tartom azt is meg­jegyezni, hogy Schulz igazgató elv­társ nem rest, sokszor megteszi azt P is, hogy egy-egy diákját személyesen is felkeresi a munkahelyén, vagy a főiskolán, ahol tanul. Noha egészsé­ge nincs a legnagyobb rendben, ha diákjairól van szó, nem ismer fárad­ságot. Örömmel mutat néhány leve­let, amelyeket kincsként őriz és ame­lyek igazolják, hogy fáradhatatlan, lelkiismeretes munkássága nem' vész kárba. "gy például a košicei Műszaki Főiskola Rajczy Lászlót, a má­sodik évfolyamból, mint kiváló diákot állami ösztöndíjjal a Szovjetunió fő­iskolájára küldte. Izsóf György, a prágai Elektrotech­nikai Főiskola gvengeáramú fakultá­sán az első évfolyamban kitüntetéses tanulmányi eredménnyel végzett. Harsány Aurélt, a košicei malom­üzem főmechanikusát újítási javas­lataiért már több ízben jutalmazták. Egyébként tagja a szocialista mun­kabrigádnak. És lehetne még folytatni a felsoro­lást az ipariskolában érettségizett diákokról, de úgy vélem, ennyi is elég. Biztos, ezek a szép eredmények arra serkentik a tantestület tagjait, hogy továbbra is kitartó szorgalom­mal foglalkozzanak a diákok előme­netelével. Arra a kérdésre, nincsenek-e a diá­koknak nehézségeik a szlovák szak­kifejezésekkel kapcsolatban, Schultz igazgató elvtárs ezeket válaszolja: — Több kísérletezés után arra az eredményre jutottunk, hogy a szlovák műszaki nyelv elsajátítása akkor eredményes, ha a diákoknak először anyanyelvükön magyarázzuk meg és utána lefordítjuk szlovákra. A fele­léseknél a szlovák kifejezéseket és a fontosabb fejezeteket ugyancsak szlovákul mondja el a diák. Adela Ferjenčíková szlovák szakos tanítónő ezt a módszert helyesli, mert eredményes, azzal egésztíi ki csupán, hogy kevesli a két órai szlovák nyelv­oktatást. Fontosnak tartja ezért, hogy a szaktanítók még nagyobb gondot fordítsanak a szakkifejezések szlovák tanítására. tt szükségesnek tartom meg­jegyezni, hogy a tankönyv­kiadónak gondoskodnia kellene egy tankönyvről, amely szótárként magá­ban foglalná a legfontosabb (a leg­gyakrabban előforduló) műszaki ki­fejezéseket. Ferjenčíková elvtársnő most Ilyen szótér összeállításén fá­radozik. Eddig már több mint 2000 műszaki kifejezést gyűjtött össze. Biz­tos, ha az iskola a tankönyvkiadótól megbízást kapna egy ilyen tankönyv összeállítására; rövidesen elkészülne és ez nagyban elősegítené a diákság előrehaladását s a magyar tannyelvű ipariskola még nagyobb, még szebb eredményeket tudna felmutatni. SZABÖ BELA I Kilenc magyar szépirodalmi müvet, öt műszaki, művészeti és egyéb köny­vet adtak ki az év első felében a Szovjetunióban orosz, ukrán, észt és más nyelveken, összesen 757 ezer példányban. Szeptember elsején megkezdődött a lengyel filmek első fesztiválja, az egész felszabadulás utáni lengyel filmgyártás seregszemléje. A fesztivá­lon hat új lengyel film kerül bemu­tatásra. llttlI<llttltllIIIIIlflllllil>l><lltlIIIIII<I*llllilllll>llll<*tlt<IBI*l>*I>>lll*> l< 1l" Ill l> l> l l* ,* llllI,ll l* l* lll l* lllll i*> IIIIIIII |ll*l |l* l> l>*llll*ll"l"lt Antonín Dvofák születésének 120. évfordulójára Antonín Dvoŕák a cseh nemzeti mu­zsika egyik legerőteljesebb egyénisé­ge. Folytatja és kiegészíti a cseh klasszikus zene nagyszabású építmé­nyét, amelynek alapját Bedŕich Sme­tana alkotó géniusza rakta le. Dvo­ŕák életműve nemcsak alkotójának hozott dicsőséget és elismerést. Mű­vészi munkásságának értéke a cseh zeneművészetnek is hírnevet szerzett abban az időben, amikor a nagyvilág még kevéssé ismerte a cseh nemze­tet. Antonín Dvofák művészetének sa­játos jellegét a zeneköltő mély nem­zeti öntudata határozza meg. Mun­kásságának leglényegesebb alkotóele­mei: a népi szellem és a cseh nem­zeti jelleg. Dvoŕák a népzene forrá­sából merít és azt kiegészíti a maga egyéni alkotó képzeletével és kifeje­zésmódjával. Muzsikája nem a cseh népi zene utánzása. Fogékony lelke átveszi a népi zenekincsben szunnya­dozó érzéseket, hangulatokat, vágya­kat, és ezektől a benyomásoktól ih­letetten komponálja saját útjain járó szerzeményeit. A nép ôs a természet — ebből a két forrásból árad gazda­gon Dvofák művészete. A zeneköltő alkotói arcélének de­mokratikus életszemlélete adja meg a határozott kontúrokat. Dvofák egy­szerű falusi család sarja. Egy szűkös körülmények között élő kocsmáros nyolc gyermeke közül volt a legidő­sebb, és ifjúsága keserves küzdelem­ben telt el azért, hogy a zenét vá­laszthassa hivatásául. Nelahozeves­ben, egy Prágától északra fekvő kis faluban látta meg a napvilágot és kora fiatalságától kezdve érzékeny muzsikus lelke minden erejével a szegények mellé állt. Örök hosszat elbeszélgetett a bányászokkal, a nincstelen földművesekkel, megosz­totta velük gondjalkat, örömüket. Ta­lán épp ezen a ponton kell keres­nünk Dvofák egyik csodálatos képes­ségének forrását: az emberi szív fáj­dalmát megindítóan életközei han­gokban tudta kifejezni. Antonín Dvoŕák egyszerű, őszinte, egészséges természetű ember... és zseniális muzsikus volt. Emberi és művészi tulajdonságai elementáris erővel tükröződnek vissza muzsiká­jában, amely mint valami hatalmas folyam, hömpölyögve áradt négy év­tizeden keresztül. Dvofák zenei al­kotása igen sokrétű, úgyszólván a zeneszerzés minden műfaját felöleli, ő volt a cseh szimfonikus zeneiroda­lom megalapítója, a cseh szimfóniát világviszonylatban a klasszikus szim­fónia magaslatára emelte. Verseny­művei szervesen beleolvadtak a nem­zetközi hangversenyélet anyagéba, kamaraművelt a műfaj gyöngyszemei­nek nevezhetjük. A cseh zeneköltő egész alkotását mély emberiesség és szívderítő opti­mizmus hatja át. Dvofák hisz az élet­ben és hisz az emberben. Müvében az örömnek van a legerősebb szava. Mélyről fakadó, örök érvényű opti­mizmusa napsütéses meleget áraszt, amire az embereknek mindig és min­denütt szükségük van. Ezért szeretik a világ minden táján a Dvorák-mu­zsikát. A zeneköltő minden alkotásá­ból az egyszerű, őszinte, igaz ember szól a hallgatóhoz, akit nem kapatott el a dicsőség, aki művészi pályafutá­sának zenitjén, angliai és amerikai síkereinek idején is azt mondta: „... Bár eleget jártam a világban, mégiscsak az maradok, ami voltam: egyszerű cseh muzsikus." Dvoŕák életművében megtalálhat­juk mindazt, ami a cseh nép ezer­éves hagyományaiban a legszebb, leg­értékesebb, legigazabb. A Dvorák-ze­ne teljes egészében megvalósítja al­kotójának mély átérzéssel mondott szavalt: „A művésznek is van hazája, amelyért szilárd hittel és forró szív­vel kell harcolnia 1" Antonín Dvoŕák meghalt, de műve tovább él az emberiség szívében, mert üde dallamaiból tiszta életöröm, törhetetlen optimizmus árad, mert életműve a szeretet erejét sugározza, amely hidat képez ember és ember, nemzet és nemzet között. Ezért hal­hatatlan a Dvofák-muzslka, ezért szerzett alkotójának, a cseh nép egy­szerű fiának örök dicsőséget. Havas Márta Romániában a néphatalom fennállása óta ezrével nyitottak könyvtára­kat, ahol az egyszerű földművesek mindennapi termelőmunkáink után találkoznak. A nagybirtokosok uralma idején sohasem gondolhattak volna rá, hogy a könyv lesz valaha a leghívebb barátjuk. (CTK — Agerpress felvétele) — Hármas siker—. MŰKEDVELŐ SZÍNJÁTSZÁSUNK a legutóbbi évtized alatt sok szép si­kert könyvelt már el. Ezt a sorozatot a Csemadok Dunajská Streda-i helyi szervezetének műkedvelői másfél év alatt értékes hármas sikerrel gyara­pították. Móricz Ludas Matyíja és Gárdonyt Bora jelentették Dunajské Stredán a kezdetet és az út sok-sok színda­rabon. át vezetett Afínogenov Kis­unokájáig, Kállai Kötéltáncáig és Frýda Gyökerek a viharbanjáig, te­hát a szocialista jelen ábrázolásához, élő problémáink boncolgatásához és a jövőbe vezető út helyes megvilá­gításához. Az együttes 1959 őszén merész elhatározásra jutott. Abból a helyes felismerésből kiindulva, hogy erős ellenfelekkel vívott nemes vetélke­désben a saját erő megedződik, a dunajská stredaiak jelentkeztek a nyugat-szlovákiai kerület által kiírt színjátszó versenybe, hogy a kerület legjobb szlovák együtteseivel mérve össze képességeiket, küzdjenek a „Barátság Serlegé"-ért. A „Barátság Serlege" a verseny szabályai szerint vándordíj volt, amely csak akkor válhatott a győztes együttes végleges birtokévá, ha azt háromszor egymás után megnyerte. A kerület magyar színjátszó együt­tesei közül erre csak a Csemadok Dunajská Streda-i helyi szervezeté­nek színjátszói mertek vállalkozni, ami önmagában is dicséretre méltó bátorságra vallott. Önbizalmuk nem is volt indokolatlan. Ezt mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, hogy a „Barátság Serlegét" az erós konkur­renciőban háromszor egymás után megnyerték és annak végleges bir­tokosai lettek. FIGYELEMMEL KÍSÉRTÜK a Ver­senyt és láttuk mindhárom színdarab előadását. Nem akarunk elcsépelt közhelyeket használni, csupán a kró­nikás tárgyilagosságával megállapít­juk, hogy ezt a hármas sikert nem érdemtelenül könyvelték el. Bent voltunk Riedl Sándor öltö­zőjében, amikor a Kisunokám öreg professzorává maszkírozta magát — és láttuk, hogy Cúgos cipőt húz fel. Bizonyos, hogy az előadáson ezt egyetlen néző sem vette észre, hi­szen a nadrág a cipőt eltakarta. De hét nem is ezen volt a hangsúly. Riedl, mint tapasztalt műkedvelő, (különben mindhárom színdarab Tyll aranyjelvényes rendezője) jól tudta azt, hogy a színész maszkírozás köz­ben bensőleg azzá a figurává alakul öt, amelyet a színpadon majd bemu­tat. Erre a cúgos cipőre nem. a kö­zönségnek volt szüksége, hogy az öreg professzor figurája hiteles le­gyen, hanem magának a színésznek, hogy öreg professzornak érezze ma­gát és hitelesen meg tudja játszani szerepét. 1959-ben Afinogenov Kísunokôjával startolt az együttes és nyerte meg először a poharat. 1960-ban Kállai Kötóltánca duplázta meg a sikert, amire idén Frýda Gyökerek a vi­harban című drámájával tette a ko­ronát. AZ EGYÜTTES TELJESÍTMÉNYE aztán túlnőtt a kerületen és országos méretben ís megállta a helyét. 1959­ben meghívták őket Liptovský Mi­kulásra az országos szemlére, ahol a Kisunokámmal meghódították a szlovák közönség szívét és cseh szak­emberek is, akik a magyar szöveg­ből egy szót sem értettek, lelkesen gratuláltak a kiváló teljesítmény­hez. Idén újra meghívták az együttest Liptovský Míkulášra és szereplésük­ről így ír — természetesen szlová­kul — az országos szemle idején naponta kiadott Értesítő: „Sok néző attól tartva várta az előadás kezdetét, hogy azt nem érti majd meg, mert nem tud magyarul. Nos, amint a színdarab cselekménye kibontakozott, a nyelv nem tudása megszűnt akadály lenni és a színé­szek meggyőző alakítása meghódí­totta a nézők szivét. A nyíltszíni tap­sok azt mutatták, hogy ha őszintén, természetesen és átérezve játszunk, mindenkire hat, még akkor is, ha a darab szövegét nem érti. Ebben a sikerben legnagyobb része Cséfalvay Erzsébetnek volt Andulka szerepé­ben, akinek erről a helyről is gratu­lálunk. Ez az egyik legszebb színészi teljesítmény volt, amit a szemlén láttunk és szeretnénk, ha minél több ilyen tehetség volna műkedvelőink között..." Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy az előadáson jelenlevő cseh .szerző, akí a szövegből egy sí6 1 sara -értett, kijelentette, hogy ez volt drámájának legjobb előadása, bár azt már vagy 35 együttes előadásá­ban látta, akkor nekünk Igazán nem marad más hátra, mint szívből gra­tulálni az országos sikerhez és kife­jezni azt a reményünket, hogy ez as együttes nem fog tétlenül ülni a babérjain, hanem még sok szépet fog hallatni magáról. AZ ORSZÁGOS SZEMLE két helyen zajlott le: Liptovský Mikulášon és Jindrichüv Hradecen. A közös érté­kelésen Cséfalvay Erzsébetet oklevél­lel tüntették kl kiváló színészi tel­jesítményéért és a legjobb műkedve­lőnek Ismerték el a verseny keretén belül. Bizonyosan kellemes érzés lehet ezt a rangot viselni. Nos, nekünk László Mária (Mu­szliné) alakítása is igen tetszett, aki pompásan játszotta a családi ház­noz ragaszkodó anyát, őszintén saj­náltuk a szerény, halkszavú Potásch Marikát (Stana), akt az egész család helyett húzta az igát, megcsodáltuk a reprezentatív Szilva Erikát (Lída) és megmosolyogtuk Szeibert Má­riát (Kletecskáné), aki semmiben sem maradt el a többi női szereplő teljesítménye mögött. A férfiak közül Érsek Gyurka Voj­tója sikerült a legjobban, aki szele­burdi svlháksága ellenére ls pozilív figura maradt, Tászli Dezső (Steh­lík) a szerző által elrajzolt szövet­kezeti elnököt játszotta Jól, Riedl Sándor (Martin) hitelesen mutatta be a regenerálódó sógort és Rácz József (Hronek) sikerülten érzékel­tette közbiztonsági közegeinknek a néphez való viszonyát. Nem lesz érdektelen, ha megemlít­jük az országos szemle egyik humo­ros epizódját. Műkedvelő színjátszásunk célja, hogy minél Jobban megközelítse a hivatásos színház színvonalát. A bí­ráló bizottság — szem előtt tartva ezt a célt — bírálta mind a Kisuno­kám, mind a Gyökerek a viharban díszletelt, melyeket nehézkeseknek és ósdlaknak tartott. És az ered­mény? Kisült, hogy az együttes eze­ket a komárnói Területi Sínháztól vette. Szegények, idegen bűnbe estek. A DUNAJSKÁ STREDA-I MŰKEDVE­LŐ EGYÜTTESTOL még sok szép elő­adást várunk. Hisszük, hogy mag­Ját fogja alkotni az ottani járási fél­hivatásos színháznak, amely Suchy Emil személyében rátermett vezetőt kapott. Kónya József ÜJ SZÖ 7 Ťť 1961. szeptember 5.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents