Új Szó, 1961. szeptember (14. évfolyam, 243-272.szám)

1961-09-16 / 258. szám, szombat

F eri nagyvárosi honfoglalása hát megtörtént. Egy hónap múlva olyan otthonosan moz­gott a szálloda irdatlati nagy épüle­tében, mint akármelyik régi alkalma­zott. Egyetlenegy kis ba| volt. Min­denütt idegesség vibrált, sürgés-for­gás, szemvillanással osztott paran­csok, ő meg rájött, hogy az ábrán­dos fajtához tartozik, a ráérősebbek közé, de ezt minden erejével igyeke­zett leküzdeni, különösen azóta a kis affér óta, ami még a második héten érte öt. A liftnél állt, nem volt éppen sem­mi tennivalója, és elgyönyörködött a halinak hívott pompás elócsarnok káprázatos kristálycsillárjában. A met­szett üveg a szivárvány minden szí­nében szórta a fény, és Feri azzal szórakozott, hogy ezeket a sugárnya­lábokat egészen a pupillájáig meg­hosszabbítsa oly módon hogy addig hunyorít a fénybe, míg a rezgő ké­keszöld sugár megnyúlt, szinte a sze­mét érintette már. Így történt, hogy nem vette észre azt a hölgyet ős urat, akik közben odaálltak a lifthez, szolgálatait várják, és mosolyognak az ő balga játékán. Ah, de a portás nem mosolygott. Kiugrott a fülkéjé­ből és eléje állt olyan hatalmasan és fenyegetőn, hogy az egész helyiséget eltakarta előle, nem is szólva a csil­lárról. Egyszerre sötétség lett. Amint feleszmélt, már ugrott is a beidegzett udvarias mozdulattal, de nem elég fürgén ahhoz, hogy a portás a ven­dégek számára ugyan észrevétlenül, de az ő számára nagyon ls érezhe­tően és fájdalmasan meg ne húzza a fülét Mamlasz — hallotta még, amint a portás odasúgta, aztán ha'.K zúgással megindult a felvonó. Az első négy hónapban nem tör­tént különösebb említésre méltó ese­mény. Szerdánként kapta ki a sza­badnapját, akkor rendszerint moziba ment, levelet írt haza, mert még min­dig akadtak új benyomások, amikről az otthoniaknak be akart számolni. Egyszer aztán történt valami, amit Feri soha el nem felejt, olyan mély nyomot hagyott az egyhangú, mun­kában telt napok sorában. Este, ép­pen a németet gyakorolta otthon, s Kovács néni segített neki, mert ős bratislavai lévén egyformán jól be szélte mind a három nyelvet, amikor benyitott Józsi bácsi. Ebben még nem lett volna semmi különös, máskor is benézett hozzájuk, egyrészt, hogy őt ellenőrizze, másrészt szívélyes jó vi­szony fűzte a cipészékhez. Ma este A nagy szálló kis alkalmazottja azonban látogatásának rendkívüli oka volt. — Mit szólnak a holnapi látoga­táshoz? — kérdezte Józsi bácsi. — Tudtam én — folytatta feleletet sem várva —, hogy amióta a köztársaság jogilag is elismerte a Szovjetuniót, sor kerül szorosabb kapcsolatra is. — Ami azt illeti, elég soká tartott, amíg elismerte — jegyezte meg a ci­pész. — Valami azért nem tetszik nekem — kapcsolódott be a beszélgetésbe Kovácsné. — Nagy volt a futkosás nálunk. Ezt maga is bizonyára észre­vette, Kéki úr. A hatodik emeleten, ahol a szovjet kulturális küldöttséget elszállásolják, mellesleg, szégyen­szemre — minden második szob'ában titkos ül. Iróemberek jönnek, bizto­san nem hoznak a_ mellényzsebükben ekrazitot, minek aiarmírozni a rend­őrséget. Feri minden szóra figyelt. Ez na­gyon izgalmas dolog volt, nem értet­te, miért van a nagy hűhó, és a fel­nőttektől kért magyarázatot. — Józsi bácsi, de ha nincs tőlük miért félnünk, akkor mégis, minek a rendőrség? Vagy ha olyan vesze­delmesek, miért engedik őket az or­szágba? Hiszen a mi kormányunktól vagy hatóságainktól függ, hogy kül­földről ideutazhatnak-e vagy sem. — Ja, fiam, elismerés ide-oda, hi­vatalos barátkozás, szembe mosoly­gás még nem jelenti azt, hogy mind­ez őszinte. — Igazán, amióta itt vagyok, már annyi mindenféle fajta népet láttam, hogy a két kezemen is alig tudnám elszámolni, még négerek és japánok is laktak nálunk, de szovjetre még nem emlékszem. Meg indiánra sem — tette hozzá rövid gondolkozás után. Józsi bácsi elfojtott egy mosolyt, aztán komolyan fordult Ferihez. — Te gyerek 1 Hozzád is van sza­vam. Most megmutathatod, nemhiába hoztalak magammal, és nemhiába törődöm veled, hogy ember váljék belőled. Feri erre a bevezetésre már hallat­lanban is kész volt teljesíteni akár­mit, amit csak Józsi bácsi kívánt. Egész lelkének előlegezett készségé­gével várta, mit hall majd. — Szükségünk lesz rád holnap. En­gem' ugyan látni nem fogsz, de ah­ORDÓDY KATALIN hoz tartsd magad, amit Kispista mond neked. Ö a mi emberünk, majd rá hallgass. De erről senkinek, senkinek egy szól sem. Ugye, érted? Komoly fiú vagy már, derekasan dolgozol, ta­nulsz, pénzt keresel, hát feltételezem, hogy lehet már veled komolyan be­szélni, és nyugodtan megbízhatunk benned. — Az biztos, Józsi bácsi! — mond­ta megint csak megmosolyogni való hévvel Feri, aztán egy kis szünet után hozzátette: — Azt mondja, Jó­zsi bácsi, hogy a Kispista a mi em­berünk ... És azok, akkor azok a szovjetek, akik jönnek, azok is a mi embereink? — Helyesen keresed az összefüg­gést fiam. azok is. De még mennyi­re 1 Majd rákerül a sor, hogy erről bővebben ls elbeszélgessek veled. Most ahhoz tartod magad, amit mond­tam, ugye? Mikor Feri ezen az estén az ágyá­ba került, úgy érezte, hogy azon a helyen, ahol ő eddig apjával meg Józsi bácsival állt, ott állnak Ková­csék, Kispista szobapincér meg a szovjet vendégek ls. Elég sokan va­gyunk — gondolta elégedetten, aztán elaludt. Másnap a szálloda életében látszó­lag nem változott semmi, de az al­kalmazottak érezték, hogy a légkör izgalmasabb, mint más napokon. A hotel elé megérkezett az autóbusz, amely az állomásról a vendégekel hozta. Feri glédában állott, és egyenruhá­ja alatt izgatottan dobogott a szíve. Mivel adhatná, hogyan adhatná tud­tukra, hogy ő is közéjük tartozik? Észrevette, Kispista is fölöslegesen sokat cikázik a közelben. Végre megjelentek a hallban. Ket­tőjük karján virág volt, mosolyogva léptek a recepcióhoz, hogy elintézzék a formaságokat. Feri csak állt, és majd fölfalta őket a szemével, pedig nem volt rajtuk semmi különös látni­való, semmi extravagáns. Néhány egyszerű, utcai ruhás férfi felöltőben, ki kalapban, ki sapkában; ha az ut­cán látja őket, utánuk sem fordul. Kispista a közelében termett, s gyorsan odasúgta: — Nézd, aki most a töltőtollat ve­szi elő, az Gladkov elvtárs. Itt oldalt, világosszürke kabátban, kezében cso­korral, az Tretyakov, az a kék szemű, tokás pedig Tolsztoj. Feri mély tisztelettel nézett fel Kis­pistára, aki ilyen jól ismeri őket. De honnan a csudából? — Jó neked, hogy te kísérhetted fel őket. Talán majd nekem is lesz alkalmam néhány szót váltanom ve­lük. Ha ugyan hagyják. Ha idejönnek, és kinyitod az ajtót, mondd szép han­gosan, hogy zdravsztvujtye. Ez üdvöz­lés az ő nyelvükön. Kispista eltűnt, ő pedig ismételget­te magában ezt az egy szót, hogy az istenért, el ne felejtse. Égett az arca, már jöttek. Vigyázzba állt, és mielőtt kinyitotta volna a felvonó ajtaját, kezét sapkájához emelte, könnyedén és utánozhatatlan eleganciával vágta ki minden tudományát: zdravsztvuj­tye. — Zdravsztvuj, zdravsztvuj — mo­solyogtak, az egyik, akit Kispista Tol­sztojnak mondott, megveregette az arcát, és már útban voltak felfelé a hatodik emeletre. Feri örült, hogy olyan fönt kapnak lakást, mert így tovább lehet velük. Várta, hogy vala­mi történni fog ezalatt, valami szép és csodálatos, de hát nem történt semmi. Fél értek, még egyszer rámo­solyogtak a zdravsztvujtyeért, és ki­ki ment a maga szobájába. Másnap aztán kiderült, hogy bizony olyan őrizet alatt vannak az Illuszt­ris vendégek, hogy rácsok mögött is alig lennének nagyobb biztonságban. Állítólag az ellenszenv-tüntetésektől akarták megóvni őket, de nem tudták megakadályozni, hogy az a hír is szétfusson, amely szerint az első ke­rületi rendőrségre vitték azokat, akik saját jószántukból üdvözlésükre siet­tek, és héttől huszonegy napig — már kire hogy — rájuk sózták a sitit. Kispista is csalódott. Dehogyis ju­tott hozzá, hogy akár egy pohár vizet vigyen a szobájukba Külön szoba­pincér szolgálta ki őket, akit nem láttak sem addig, sem azután, mert nem tartozott a szálló személyzeté­hez. Feri néhányszor le és fel vitte őket, ez volt az egész, mégis este lefekvés után sokáig gondolkozott az ágyban, míg újból rájött egy sarkalatos tétel­re : úgy látszik, azokat, akikkel ő együtt áll, elvtársaknak nevezik. Egy­szer Józsi bácsi is ezzel a megszólí­tással illette apját, Kovácséknál is hallotta már, meg Kispista is elvtár­saknak titulálta a küldöttség tagjait. Ezek szerint tehát Kispista is meg ő is elvtárs. Ez jó, erről megismerhetik egymást. A következő napon roppant büsz­keség feszítette, mert ő érezhette ma­gát a nap hősének. Ebédnél Kis­pista jelentősen odasúgta neki: — Amint befejezted, gyere a vécé­be. Magukra zárták az ajtót, s mikor már biztonságban voltak, Kispista a zakója alól egy lapos csomagocskát húzott ki. . — Tedd a kabátod alá, de ügyesen, és úgy, hogy mialatt a liftben tar­tózkodtak, kiemelhesd és átadhasd. Lehetőleg Tretyakov elvtársnak. Neki címezték. —Mi ez? — nyúlt Feri a csomag után. — Emlékirat, memorandum. Weiss­wurm építész úrtól, a Vörös Segély nevében. Neked kell odaadnod, csak így juttathatjuk el hozzá. Feri kabátkája alá csúsztatta az emlékiratot. — Bízd rám — intett —, átadom. És mondd, ez a Weisswurm építész is elvtárs? — Hát persze, te golyhó. — Akkor miért úgy mondtad, hogy építész úr? — Ne okvetetlenkedj már ilyen bu­taságokkal. Az mindegy. Így is lehet meg úgy ls lehet. Nálunk úgy kell mondani, hogy úr. Feri megnyugodott a felvilágosítás­. ban. Ojjé, többen vagyunk, mint hit­tem volna — gondolta. Óvatosan tapogatta, vigyázta az em­lékiratot mindaddig, míg nagy örö­mére és megkönnyebbülésére sikerült is estefelé megbízatásának eleget tenni. Tretyakov elvtárs meglepődött, át­vette a borítékot, megnézte, aztán olyan mosollyal, amelyben öröm is volt, szomorúság is, megköszönte a kis liftboynak a szolgálatot. Mielőtt kilépett volna a felvonóból, egy fé-_ nyes ezüstpénzt ajándékozott Ferinek." Este alig várta, hogy Józsi bácsi­nak meg Kovácséknak eldicsekedjen a pénzzel. Sokáig, sokáig őrizte még a legkedvesebb tárgyai közül, míg felnőtt férfi korában a háború vi­szontagságai meg nem fosztották tő­le. (Részlet a szerző Nemzedékek című, a közeljövőben megjele­nő regényéből.] A IdLIUSI NAP égető sagáresövel paskolta vé gig a kisvárost. Az új lakónegyedben, a Jilemnic ký ntua végén, a legutóbb épült három nagy la kőház udvarán szinte remegett a forró levegő: — Áh . . nem akaródzik ebben a melegben fo­cizni . Ha legalább táborozást játszhatnánk . . . De ezen az udvaron nem lehet . . játszani se . . . csapta a hóna alá kedvetlenül a bőrlabdáját Szántó Misi és elszontyolodva nézett körül a sze­metes udvaron, melyet elcsúfított az építkezés után ott maradt téglatörmelék, fahulladék, és mészpor. — Nálunk se — bökött a szomszéd udvar felé Misi barátja, Balog józsi. A ml udvarunk tele van gödrökkel, buckákkal. Valamit csinálni kellene — mondta töprengve. — ile még mennyire kellene. Nálunk még na­gyobb a rendetlenség, mint nálatok... — bólo­Sfej*"*"'®®' gatoit helyeselve. Sene |utka is, de befejezni már íferjb nem tudta a mondatot, mert Józsi hirtelen fel­kiáltott: — Van egy ötletem!... Így kezdődött valahogy az a verseny, mely több mint egy hónapig lázban tartotta a házak gyere­^BtaJJJ keit Mert a jiiemnický utca 39, 41 és 43-as számú " házaiban lakó kislányok és kisfiúk ettől a naptól kezdve versenyre kellek egymással a „legszebb udvar" címért, józsi és |utka vezetésével min­den házban küiöncsoport alakult, és délutánon­ként ásók meg gereblyék egyengették a hepe­hupás talajt, ügyes kezek vetették a fűmagot, ül­tették a virágot Jótanáccsal, meg néha munká­val segítettek a felnőttek is és alig telt el egy jó hónap, az udvarok virág- és zöld díszbe öltözötten sütkéreztek az augusz­tusi napsugárban. — Ha ti is úgy gondoljátok, holnap délután­ra áthívunk minden udvarból legalább három anyut. Ok majd eldöntik, melyik udvar a legszebb. Másnap délután pontban négy órakor ott állt a kilenc anyu­ka, meg a három gyerekcsoport a Jutkáék udvarán: — Igazán szép kiskertet csináltatok. Az flszi rózsák már bimbóznak. Csakhogy . . . túlsók az ágyas, játszani alig maradt helyetek, nézett körül, Pőcos néni — s aztán mindannyian ellépegettek a Misiék kapuja felé. — Hm, ez nagyon szép! Csak azt nem tudom, miért nem hordtátok el a hulladékni onnan ... az udvar végéből is? — kérdezte most hirtelen Misi édesanyja és Misi fülig pirult — Azt hittük... ott hátul nem látja meg senki — mondta egyik lábáról, a másikra állva. Balog Józsi ekkor harsány „Hajrá utánam"-ot kiáltott és el­indult a csoportja élén az udvaruk irányában. — Ejha!! Ez már igen! Remekeltetek józsi fiam! Nagyon szép a kertecske. Es a sárga homokkal felszórt utacskák is. Azt hi­szem, a legszebb ndvar a tiétek! Igaz? — kérdezte mosolyogva ö Pócos néni és a többi nyolc anyuka szinte egyszerre bólintott: « — Igaz! Igaz! S — A homokot én szereztem. EgyedUI! A sarkon túl, ahol g a bölcsődét építik, rengeteg van belőle. Vagy egy félszekérnyit i- idetalicskáztunk — düllesztette ki a mellét Józsi, de amint rá­% nézett a mellette álló három anyukára, a hang szinte a tor­£ kára forrott: § — A bölcsődétől vettétek el? Csak úgy...71 — rándult ránc­ig ba Pócos néni homloka, és Józsi most már hangtalanul intett !? igent. ^ — Hát akkor ... én úgy gondolom, hogy a „legszebb udvar" Q cimét Jutkáék nyerik. Ok nem csenték a homokot — mondta í^ ekkor Pócos néni és Józsi egy szempillantásig olyan elszontyo­í; lődott képpel hallgatta a sok helyeslő anyukát és azon töp­S rengeti magában hangtalanul, hogyan szerez estig egy talics­ll kát, és vajon össze lehet-e seperni a szétszórt homokot. Sryutwrwrrorrar^wx^^ iÉ^fmrwkv í/ägjufc Hogyan jutott Vaszka a III. osztályba ? TSosztya már Iskolába járt s a tanító néni házi feladatok­kal látta el. Kosztya nem szerette a felada­tokat, nem szerette a leckeírást. Naplójában csupa kettes és egyes volt la Szovjetunióban a legrosz­szabb jegyak). Történt egyszer, hogy Kosztya hiába tűrte buksiját a feladaton, sehogy sem ment a leckeírás. Hirtelen valami furcsa neszre lett figyelmes, s amit hallott, csodálattal töltötte el — Vaszka cica az asztal alól emberi hangon szólt jel: — Ne töprengj, gazdám, én majd segítek rajtad. Kosztya a meglepődöttségtöl felugrott s megkérdezte a macs­kát: — Vaszka, hogy lehet az, hogy te megtanultál beszélni? — Azért tanultam meg, hogy téged kisegíthesselek — felelte a cica. — Nem tudsz te nekem segíte­ni — sóhajtott Kosztya. — Te analfabéta vagy. — Még, hogy én írástudatlan I V. VOBOBJOV : vagyok — sértődött meg Vaszka. Egész évben a tankönyveiden al­szom. Lefektetsz aludni s minden feladatot megtanulok helyetted. Mondd csak, mi van holnapra jel­adva? Erre jeleljl Kosztya őrömrepesve felkláll­tott: — Ez aztán a cica! Ez aztán a barát! S ezzel előszedte a más­napra feladott leckét. A füzetek­ben minden feladat meg volt old­va, minden le volt írva. Kosztya már előre örült, mert minden jel arra mutatott, hogy ötöst kap az iskolában. Hogyan fogod a verset felmon­dani? En megtanultam, de nem engem, hanem téged hívnak ki felelni — bölcselkedett a cica. — Mássz be az iskolatáskámba, elviszlek magammal az iskolába és súgni fogsz. — És senki sem visz az osz­tályba kutyát? — nyugtalanko­dott Vaszka. — Ne félj — felelte Kosztya. ŐSZI ALMAFÁK KOVÁCS ISTVÁN VERSE • MOLNÁR ANDRÁS ZENÉJE Allegrelto Jf—w 3 - # ­1. A IIOP.FIATMAÍ rAKOnT PIROSLIK AZ Kl is MEGYEK HOLN 2. LESZEDJÜK a terhét Hadd pihenjen egyet, Hadd borítja csend már Az elfáradt kertet. flAMdAL . JÖJJÖN rá nyugalom, Jó pihenés, béke Csókolja álomra Az őszi nap fénye. tör d a fejed 1. A fenti négy háromszögből és négy kis négyzetből készítse­tek egy négyzetet. 2. A mellékelt körökbe írjatok be 1-től 12-ig számjegyeket (mindegyik csak egyszer fordul­hat elő úgy­hogy a körök összege a vona­lak mentén min­dig 22 legyen. MÚLT HETI FEJTÖRŐNK MEGFEJTÉSE: 1. A sok meg­oldási lehetőség közül mellékel­ten közlünk egyet. Másnap az iskolában Vaszkát a pad alá bújtatta. Megkezdődött a tanítás. A taní­tó néni Kosztyát hívta fel első­ként. — Mond el a „Macska és a szakács" című verset. Vaszka-ctca kidugta fejét a pad alól és súgni kezdett. Kosztya azt sem tudta, hová legyen az öröm­től. Minden Vaszka — súgta szót elismételt. A tanító néni a verset hallgatva eltöprengett: — Miért jártatja ez a fiúcska szemeit állandóan a pad alatt. — Ekkor észrevett egy pu­ha szőrű kis fülecskét a pad alatt. Vette az Itatóst, cérnára fűzte, majd hangtalanul leenged­te a padlóra s megrántotta. Vaszka észre vette, kibújt a pa­da alól s az Itatós után kapott. Kosztya pedig remegő szájjal áll­va maradt. A tanító néni — megtudva, kl súgott Kosztyának — elmesélte a gyerekeknek, akik nem akar­ták elhinni, de a tanító néni be­bizonyította. Kikérdezte Kosztyát ls meg Vaszkát ls. Kosztya semmit sem tudott, de Vaszka kitűnően válaszolt min­den kérdésére. Hát persze, aki megtanulta a feladatot az tudta ls. A tanító néni pedig így szólt, — Vaszka cicát átviszem a har­madik osztályba, de Kosztyát... azon még majd gondolkodom. (K. M. fordítása) 2 .Az apa 50 éves, az anya 44, a fiú 25, a leány 22 és a legki­sebbik fiú 10 éves. Kik nyertek? Múlt heti megfejtőink közül könyvjutalomban részesülnek: Pinke Irma, Pribeta, Vámos Árpád Trenč., Erdélyi László Ladmovce, Pallag János Bojnice, és Reppert Gertrúd, Sala. Leveleiteket és megfejtése­ket az alábbi címre küldjétek: Oj sző Gyermekvilág, Bratislava, Gorkého 10. MIRE JÓ A KAKUKKOS ÓRA Oj SZÖ 8 + 1961. szeptember 18,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents