Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-12 / 222. szám, szombat

1 Jifí Marek

: SAS ANDOR A kárpitos beleszúrta az Ormótlan tät a megkezdett munkadarabba és ez asszonyhoz fordult, aki az imént lőtt be a műhelybe. — Bútorszövet? — mondta lassan —, hogyne volna. Amott azok a tekercsek, tessék választani. A polcon néhány összetekert szövet feküdt különböző színekben: zöld, vörös, barna, virágmintás, sötétkék, meg egy csikós kelme, jelenleg az a modem. — Mostanság ezt keresik —, mondta s nézte hogyan válogat az aszszony a mintákban. Magában hozzátette: sokat ne válogasson nénike, más szövetet nem kap, ma nem úgy van, mint valamikor, amikor akár naphosszat lehetett válogatni. Abból dolgozunk, amit kiutalnak. Az asszony azonban egyre csak válogatott, nem tudta rászánni magát. — Karosszékre lesz, kis asztal mellé? — kérdezte a kárpitos szakszerűen. — Azt manapság sokan csináltatják vörös ripszböl. lia kaucsról van szó, tessék Olyasmit választani, ami illik a többihez. Egyébként strapára legjobb a barna, könnyű tisztítani is. — Nem, kényelmes nagy karos- _ székről van szó —, rázta fejét az asszony. — Akkor könnyű kiválasztani, ha semmihez sem kell illenie — fújt egyet a kárpitos. — Hát melyik legyen asszonyság? A megkezdett munkájára pillantott, így mutatta, hogy nincs sok ideje. Hát bizony, jó asszony, manapság sietős az idő. Azt dolgozzuk fel, amit kapunk, vagy amit hoznak. Az asszony kissé zavartan magyarázta: — Hát tudja, olyan embernek kell az a karosszék, aki egész nap benne ül, érti? — Beteg? — pillantott rá a mester a szemüvege fölött. — Beteg, csak karosszékben tud ülni. Soha fel nem kel belőle. Amíg él. Igy hát azt gondoltam... — Az asszonynak elfelhősödött a szeme, hangja megcsuklott. Hallgatott, csak a kelméket mustrálgatta az ujjai közt. A kárpitos némán bólintott, nézte a szöveteket, amelyek ott hevertek raktárában, s érezte, tudta, nincs olyan kelméje, amiből karosszéket készíthetne, amely vvidám is legyen és megnyugtató, reménységet ébreszszen az emberben és helyettesítse az utcát, a sétányt, az erdőt és mezőt. Nézte a polcon heverő szöveteket és szomorú volt, mert nincs olyan kelme, amely mindezt helyettesíthetné. A szíve fájt, mert nem készíthet olyan karosszéket, amelybe a nagyvilág egy darabját rejthetné. # * * Egyedül maradt a vonat fülkéjében, egészen egyedül, fekete ruhásán és fekete selyemkendősen, ráncosán, öregen. Akik elkísérték sietve elköszöntek, s hallani lehetett kívülről a szavaikat, nevetésüket, mert a temetés délelőtt volt és most végre nyugtuk van, hogy elutazik ez a kevés szavú falusi rokon, akit kissé röstellkedve néninek hívnak. Apró karikákra formált, fehér cukormázos mézeskalácsot nyomtak a kezébe az útra. Nem szokta meg az efféle elemózsiát, mégis kibontotta az átlátszó papirost, amibe csomagolták, s most rágcsálja a furcsa csemegét, ame/ly sehogyan sem ízlik. „Odahaza majd kávét főzök magamnak és kenyeret szelek hozzá, de most ezt kell ennem, ha adták." No lám, a temetésnek is vége, gondolja magában, az emberek átöltöznek a mindennapi ruhájukba, ő meg ott marad. Ki mondta volna, hogy éppen a Jankó megy el ilyen hirtelen. Igaz, jócskán túl járt már a hatvanon, s azt mondják, hibás vált a szíve is. De mégis, hogy lehet, hogy senki, de senki sem sírt azon a temetésen. Pedig Jankó nem volt akárki, magasra vitte az életben, legelőbb nekem illett volna elsírnom magam. Azok közül, akik ott voltak, egy sem tudja, hogy nekem lett volna miért > sírnom. De olyan régen történt! Temetés meg akad akárhány, évente egy, néha kettő is. Ráncos keze nyugtalanul végigsimít a fekete szoknyán, aztán_ dermedten az ölébe simul. A keze meg az arca az egyetlen, ami nem koromfekete rajta. Hány esztendeje már, hogy Jankó még diák volt és eljött hozzánk, szünidőre! Anya két nappal előbb kezdte a sütést, főzést, nagy megtiszteltetés volt, hogy éppen hozzánk jött, hisz csak távoli rokonok voltunk. En vetettem meg az ágyát a tiszta szobában, illatozott az ágy, mert a dunnákat, vánkosokat kihordtam a napra és egy pohárba friss csokor rezedát is tettem. Reggel azt mondta nekem: — De jól aludtam, Terézke! Neked köszönhetem, te vetetted meg olyan puhára az ágyamat! Akkor megsajdult a, szívem, nem azért, mert ezt mondta, de mert csak olyan tréfásan mondta. Milyen régen volt, mégis milyen jól emlékezem rá, mintha most látnám magam előtt, J^erek szalmakalappal a fején. Biztosan csodálkoztak, hogy olyan messziről eljöttem a temetésre, de mit tudhatják, milyen örömest vetettem meg az ágyát és mennyit gondoltam rá? A vonat már elindult, az öregaszszony szemére húzta a kendőt, érdes keze sercenve siklott végig az avitt selymen. Sok szépségben nincs része az&mbernek az élete során, így hát sokáig emlékszik arra a kevésre, amit kapott. Pedig hány esztendeje már, de sok esztendeje ... Jankó, hisz azóta sem mondta nekem senki: de jól aludtam, Terézke, mert te •vetetted meg olyan puhára az ágyamat. A homlokába húzott, fekete kendő árnyékában könny csillünt, s lassan, nagyon lassan végigcsurgott ráncoktól barázdált, öreg arcán. Az egyetlen könnycsepp, ,amit a halottért ejtettek. Fordította: Tóth Tibor Érdekes és változatos az Ostra va—Stalingr,adi . Klement Gottwald Űj Kohó üzemi klubjának új tevé "kenysége. A 13 j millió korona költséggel épített klubot, olvasó- és §| tánctermeit stb naponta több száz gyermek és felnőtt látogatja. Az üzemi klubban 1959 februárjától különféle előadásokat, be szélgetéseket, színielőadásokat, esztrádműsorokat, hangversenyeket, pionírműsorokat, bábszínjátékokat, értekezleteket, tanácskozásokat stb. rendeznek, sőt a bálidényben táncmulatságokat is. A klubot az üzemben működő számos érdekkör tagjai igen rendszeresen látogatják. Képünkön a Klement Gottwald Üj Kohó üzemi klubját leggyakrabban fiatal és idősebb sakkozók látogatják. E szépen berendezett helyiségben működik az ifjú sakkozók köre ls, amelyét tapasztalt oktatók irányítanak. (Vénék Švorčík — CTK-felv.) r//Lt cl auJJagôkliô^ Mióta büszkén felszegzett fejjel . Feltűnt mint földi lakos az ember, őskorig ködlő kezdetben, régen, Már vizsga szemmel csüggött az égen. . Üstököst, bolygót, fényt a tejúton, Mozgásuk rendién tűnődve, nézett Prágában Keppler, Albionban Newton. Ha csillag fénye lobban valahol, Hozzá távcső s logarléc elhatol. Álmodni olyat egyikük sem mer, Hogy csillagig testben eljuthat ember. Ám amit elme nem remélt soha, íme valóra válik a csoda. Már avult szólam: Per aspera ad astra, Az ember, gépen felszárnyal magasra, S a világűrben szédítőn halad: A csillagokhoz vivő út szabad. / Ti elsők, akik ez útnak nekivágtak, Dicsőség nektek, áttörésben bátrak! Az űrhajósok viszik szerteszét Földünk kozmikus hírnevét. Legyen e hírnév tartós éke S A Béke! í Š Alekszander Mihajlovics Geraszimov Századunk nagy szovjet festője 80 évvel ezelőtt született Kozlovban, a mai Micsurinszkban. Festészeti, szobrászati és építészeti tanulmányait 1915-ben Moszkvában fejezte be. Mesterei a piktúrában a valóságlátó Arhipov, Korovin, Kazatkin és Szeröv voltak — A realista diákcsoport élére áll és harcol a formalizmus s az élet valóságától elforduló irányzatok ellen. Síkra száll a haladó nemzeti művészeti hagyományokért. Ezek a törekvések jelzik művészete és társadalmi munkája tartalmát. Alkotásának műfaji megoszlása igazolja sokrétű tehetségét. Művészi tevékenysége súlypontját az arcképfestés képezi. Már első munkáiban is a valóság hű ábrázolója. Tárgyválasztása bizonyítja, hogy behatóan ismeri a népet és életmódját,' s az orosz természetet. A nép egészséges erejét, életképességét, bátorságát, a hatalmas távlatokat mutató hazai táj lírai motívumokban gazdag szépségét lelkesen jellemző XIX. századi orosz realista festészet folytatója. Hazatérve az első világháborúból szülővárosában a helyi színház díszlettervezője, majd a Moszkvai Akadémia egyik fontos és tevékeny tényezője, később elnöke lesz. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után új, magasztos eszmei tartalom tölti be művészetét. A párt, a kormány tagjairól, a gazdasági és kulturális élet képviselőiről mélyreható lélekismerettel festett portréi művészien tükrözik az ábrázoltak forradalmi szellemét. A szovjet festészet kiemelkedő alkotása Geraszimov főműve, a forradalmi pátosszal telített hősi ábrázolás: Lenin a szónoki emelvényen. Nagyméretű vásznakon örökíti meg a Honvédő Háború egyes jeleneteit. Október himnuszában a Moszkvai Nagyszínházban megtartott, a forradalmat ünneplő nagygyűlést forró hazafias érzéssel,-a győzelembe vetett hitte) foglalja képbe. A Teheráni -konferencia c. kompozíciója a szovjet békepoltikát rögzítő nagyvonalú történeti dokumentum. Geraszimov elmélyült látással veszi ecsetre a természet jelenségeit, a táj sugalmazó szépségét. Vásznai életteljesen tükrözik a Virágzó sztyeppét, az Aratást, az Almafákat, a Rózákat. Remek sorozata: a Rozs Anyácskánk földközelséget lehel. — Anyegin és Tarasz Búiba illusztrációinak drámai heve magávalragadó. Világosan rajzolt formáival, színei telt erejével, mesteri szerkesztésmódjával, a tipikust hangsúlyozó tiszta vonalú, nagy lélegzetű művészetével a szocializmus elveinek megvalósításáért küzd. Művészi elmélyülése tolmácsolja a szovjet ember energiáját, derűlátását, új világnézetét. Bárkány Jenöné ZSILKA LÁSZLÓ: Matufa tnecfäéáél M

ANYA, a titkárnő, a. vállalatigazgató előszobájának ékessége. Csinos, jóalakú huszonötön fellili leány. Abban a korban van, amikor asszonynak fiatal, leánynak meg már öreg. Egési^lénye, mozgása, tekintete életerőt, vidámságot \és valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot sugároz. Pedig ö elégedett a sorsával. Miért, is ne lenne? Másra sincs gondja, csak önmagára. A legújabb divatot legalább úgy ismeri, mint hivatali kötelességeit. Mindkettőben valóságos mester. Főnőkének, a tejüzem igazgatójának már a tekintetéből is olvas. Biztos fellépésével elbűvöli a felsőbb szervektől érkező látogatókat is. Sokak szerint ezért különjutalmat érdemelne. Kiválik a munkában és az öltözködésben is. Ügyesen domborítja ki bájait és mesterien kendőzi a testi szépség árnyait. Egyszóval: nagyszerű munkaerő és csinos, a fiatalasszony varázsával bíró „öreg" leány. — Könnyű neki —- mondogatják az irigykedő, korabeli asszonyok. — Ö csak magával törődik... Nos, igen. De hát az ember társadalmi lény, és nem él a világtól, másoktól elszigetelten. Történt pedig egyszer, hogy az igazgató magához rendelte titkárnőjét. — Foglaljon helyet — mutatott a párnázott bőrfotelre. Ö a lánnyal szemben helyezkedett el. Manya a mennyországban érezte magát. Öt — a titkárnőt az igazgató még sohasem kínálta hellyel. Evek hosszú során a szolgálati kereten túl egyetlen szóra sem méltatta. Nem, nem gondolt közelebbi kapcsolatra, de legalább csak egyszer azt mondta volna: Majtya ez a hajviselet illik magának. Vagy: ez a ruhája nagyon csinos. Nem, ilyen nem történt. Pedig Manya dús fekete haját vörösre festette, amint valakitől meghallotta, hogy az igazgató kedveli a vörös színt. Igen, most is csak hosszú, keskeny szemöldöke és mély, tágra nyitott szeme maradt meg feketének. Ez is csak azért, mert a szemfestést eddig még nem találták fel. — Elvtársnő, ma nem hivatalosam szeretnék magával beszélni. Manya jobb lábát keresztbe vetette, és szemérmesen húzta le a szűk, formás combjához tapadó, sötét szövetszoknyáját. Minden porcikáját különös, kellemes izgalom remegtette meg. — Tessék — bólintott mosolyogva. — Remélem, meg fog engem érteni... Nincs szándékomban a magánéletébe beavatkozni, de vannak dolgok, amikor az egyén Viselkedése és a- széles nyilvánosság között elmosódnak a határok, s az egyik a másikba csap át. Arra gondolok, hogy a szomszédos fürdőhely szombat esti tivornyáiról egyszer sem hiányzik ... Es ez az embereknek szemet szúr... — Kikérem magamnak! — ugrott fel sértődötten. — Kérem, még nem fejeztem be. Üljön csak vissza. Manjja vérvörösen ereszkedett vissza a fotelba. A máskor kedves, simogató tekintet villámokat szórt, arca dühtől lángolt. — Felnőtt leány. Joga van hozzá. Megértem. Ezt mint László Manya megleheti, de mint az én \titkárnőm — rtem. Es főleg nem teheti azt, hogy szolgálati kocsimmal hordassa magát a mulatóhelyekre, még akkor sem, ha a sofőröm a maga udvarlója ... — Igazgató elvtárs... — Nézze, ne részletezzük. Így magának is, nekem is kényelmesebb. Egyelőre nem kötelességem tudni, miből fedezik költséges szónakozásaikat. De egyre figyelmeztetem: a 'vaj nagyon kényes ügy és a sofőrt külön is felelősségre vonom. Manya futva rohant ki az igazgatói szobából. írógépe fölé hajolt és színes zsebkendőjébe temette könnyektől áztatott arcát. A

GYA lázasan dolgozott. Igaz, udvarlójával gyakran eljárnak a közeli fürdőhelyre. Egymás kezét fogva járják a kaviccsal kiszórt sétányokat, le-leülnek, a lombos fák alatt padok valamelyikére. Hallgatják a rigók füttyét, a madarak csodálatosan szép énekét. Közelebb húzódnak egymáshoz és elméláznak az örök emberi témáról: a szerelemről. Ajkuk is össze-összeér, közös érzelmeik így olvadnak össze... Es hát szombat esténként el-elmulatnak pezsgő és cigányzene mellett. Hogy miből fedezik? Hm. Sejtette ő, hogy ebből baj származhatik. Dehát Lajcsi mindig megnyugtatta: Mit félsz? A vajat én szállítom kiló számra az igazgatónak is. Lajcsi biztos lehet a dolgában. Különben nem tenné. Az igazgató önző. Egyszerűen: önző, Azt hiszi, csak neki szabad. Es irigy is. Mert mi más ez, ha nem irigység? Bűn az, ha Lajcsi hébe-hóba „kikölcsönzi" az igazgató kocsiját és az nem bűn, hogy az igazgató felesége még bevásárolni is a szolgálati autón jár? Pedig van saját autójuk is, nemrég vették. Es a kocsiszín? Az új kocsiszín? Még ő akarja a Lajcsit „külön is" felelősségre vonni. Próbálja csak meg! Ahogy könnyeitől átnedvesedett a zsebkendője, úgy nőtt bosszúvágya is. Nem tűri, hogy tőle semmivel se különb valaki leckéztesse őt. Még az igazgató, a főnöke se. Kopogtatnak az ajtón. — Tessék — szól halkan, miközben előszedi púderes szelencéjét és a sírástól vörös szemhéjakat lestszínű porral hinti be, mesterien álcázva a düh, az elkeseredés és a könnyek nyomait. Az ajtón a szakszervezet üzemi bizottságának elnöke lép be. — Az igazgató elvtárs? — Telefonál — vetette oda Manya rosszkedvűen. — Beszélhetnék vele? — Később... Az üzemi bizottság elnökének jeltűnt a titkárnő szokatlan, mogorva viselkedése. — Manya, mi történt magával? Miért olyan haragos? — Semmiért

f — vetette fel a fejét. — No, nem úgy néz ki... Manyából feltört a harag. — Nem mindegy az magának, hogy nézek ki? Az egyiknek az nem tetszik, kivel és hol járok, a másiknak meg a kinézésem ellen van ktfogása. Az elnök látta, rosszkor jött. — Maga haragosan is csinos. Nekem mégis jobban tetszik, ha mosolyog. A szép szó feloldja a haragot. — Mosolyogni? — Hát. Jobban illik magához. — Az embert rágalmazzák, és akkor még mosolyogjon. — ki rágalmazhat ilyen csinos teremtést? — Kicsoda? Aki csak egy fokkal is feljebb van nála ... Hájáj! Nehéz nem főnöknek lenni ... — Csák nem a főnök? Lehetetlen... Hisz dicshimnuszokat zeng magáról. Dehát nem magasztalhatja állandóan. Á szidás is főnöki kötelesség. — A saját ajtaja előtt söpörjön! — Manya szemében ismét furcsa, gyűlöletes fény csillant. — En is tudok egyet-mást a viselt dolgairól. Az építkezési anyag raktárnoka a keresztapám ... — Ááá, nem olyan ember ő. — Nem olyan? Hát a gépkocsiszínt mit gondol, miből építette? Hagyjuk inkább. Egy titkárnő jobb, ha befogja a száját. Es ezt pont a szakszervezeti elnök előtt kell»tt mondania! — No, no,! Azért nem egészen így van. Bárminemű panasszal nyugodtan fordulhat hozzánk és kezeskedem, a hajszála sem görbül meg. Manya legyintett. — Amit itt mondott, elmondaná az üzemi bizottság előtt is? — Hogy el-e? Még többet is! A

Z ELNÖK, mielőtt az igazgató szobájába lépett volna, csendes fogadalmat tett, hogy a titkárnő panaszát az üzemi bizottságlegközelebbi ülésének műsorára tűzi. Nem tűrt, hogy sérelem érjen bárkit is. Ha pedig az Igazgatónak valóban vaj van a fején, lakoljon érdeme szerint. Manya végezte tovább titkárnői teendőit. Az elnök képzeletét pedig az igazgató új kocsi

1 színje és az építkezési anyag közötti összefüggés valósággal felajzotta. Egy nagy leleplezés izgató sejtelme fűtötte. Manya érdeklődését azonban más foglalta le. Epp aznap érkezett egy levél a főigazgatóságról. Ebben az igazgató feladatául szabják meg, hogy két héten belül az üzem minden dolgozójáról, műhelyenként, osztályonként fíj SZŐ 6 % augusztus 12. \