Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-10 / 220. szám, csütörtök

mm-. Géniusz és gonosztevő soocooc • y 1 S N i Prágában a Mánes kiállítási csarnokban augusztus 4-én kezdődött az s í Orosz SZSZSZK jelenlegi népművészetének kiállítása. A látogatók 500 § § művészi faranvánuban. keramikában és vorcelánban gyönyörködhetnek. fc í í Duba Gyula: Szemez a feleségem Régi a mese és arról szól, hogy a muzsikus találkozott az erdőben a farkassal. A muzsikusnál nem volt fegyver, de kezében tartotta hegedűjét — játszott néhány ütemet, s a meghatódott farkas eloldalgott. A muzsikus megmenekült, a farkas további sorsáról nem tudunk. Lehet, a művészet lenyűgöző hatása alatt felhagyott farkasmesterségével és zenekritikus lett. Ha mindez nem is történt meg, a mesét kinyomtatják olvasókönyvekbe, nyilván azt akarják vele mondani: látjátok, mire képes a művészet? Még a vadállatot is megszelídíti.., ... 1940-ben Párizsból Németországba vitték Jean Vitold karmestert. Nem vendégszereplésre — koncentrációs táborba. Két és fél ezer francia dolgozott ott egy kőbányában, és a távoli krematórium nap mint nap „átvette" az átlagos áldozat „mennyiséget". Vítoldra is szomorú sors várt. De egyszer, amint a barakk lépcsőjén álldogált, hegedűszót hallott. Az SS-kaszárnyában gyakorolt az egyik tiszt, a krematórium parancsnoka. Esténként miután számba vette a napi „termelést" és elkészítette a másnapi „munkatervet", elővette mesterhegedűjét — amelyet egy lengyel zsidótól rabolt el — és nagy igyekezettel gyakorolt egy Bachszonátát. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy művésznek született, és remélte, hogy a háború után a Gestapónál betöltött állása mellett hangversenyeken is felléphet majd. Vitold hallgatta, és Lipcsére emlékezett, ahol valamikor Günther Ramintól meg Kari Straubétól tanult, a Thomaskirche gyermekkórusát, a Máthé-Passíot hallgatta. — Mit ér most Bach — gondolkozott —, most, amikor ez történik körülöttünk? Es mégis hallgatom, elragadtatva hallgatom, örülök, hogy a művészettel találkozom. Csak az a kár, hogy ez a dilettáns istentelenül melléfog... A kilencedik ütemben há helyett bé-t Játszik — vagy süket, vagy jogálma sincs a zenéről. Időközben az SS-tíszt belefáradt a gyakorlásba, kiment az udvarra levegőzni s egyúttal ellenőrizni a rendet. Meglátta a csontváz sovány, rabruhás alakot, és szokása szerint revolveréhez kapott. Ámde a csontváz megszólalt: — Ne vegye rossznéven... a kilencedik taktusban hibázik. Nem bé van ott, hanem há. Jól Ismerem ezt a szonátát... Később Vitold elmondta, hogy ez a melléfogás mentette meg az életét. Az SS-tíszt előbb szakmai vitába bocsátkozott vele, de végül is elismerte a karmester fölényét, és a maga módján meg ís Jutalmazta tudásáért: nem küldte a krematóriumba, kinevezte ápolónak a tábori kórházba, ahol Vitold megérte a fasizmus összeomlását... Nem írtam volna le ilyen részletesen ezt a históriát, ha nem olvastam volna nemrégiben a nyugat-németországi Münchner lllustrierte „A szív legyőzi a háborút" című rovatában. Nyugat-Németországban áltálában nem szeretik emlegetni a háborút, s ha már megteszik, akkor csak így: látjátok, milyen sok jó ember volt a nácik között? Éppen csak meg kellett találni a szívükhöz a kulcsot. Miért kell őket bántani, üldözni, kirekeszteni a társadalomból? Inkább hegedüljetek nekik valamit, vagy beszéljetek nekik a festészetről. A nagylelkű farkasról szóló régi mese új változata a Münchner Illustrierteben nagyonis világos értelmű. Már maga a rovatcím Is — „A szív legyőzi a háborút" — afféle villámhárító, ravasz sugalmazás: „hagyjátok a cselekvést, a békeharcot, elég a művészet erejével hatni a farkas szivére — és meg vagytok mentve, legrosszabb esetben ápoló lesz belőletek a lágerkórházban ..." Géniusz és a gonosztevő — kibékíthetetlen ellentétek. Ezt az axiómát próbálták és próbálják megdönteni. Egy kasseli antikváriumban kezembe került egy érem. A hitleristák jutalmazták vele „koszorús nagyságaikat". Egyik oldalán Goethe profilja, a másikon a horogkereszt. Goethe A Metro Goldwyn Mayer Filmgyár elsőnek szerzett engedélyt az olasz kormánytői, hogy filmfelvételeket készíthessen a firenzei Uffizi Képtárban. A készülő Fény a Piazzán című filmben láthatók majd Michelangelo Rafaello, Botticelli, Giotto, Dürer, Correggio és Caravaggio alkotásai. Németországi jegyzetek tekintélyét használták Jel a horogkereszt támogatására. Pár hónappál ezelőtt Stuttgartban a Deutsche Verlang-Anstalt kiadóvállalatnál Jártam. Akkor ünnepelte Jennállásának száztizedik évfordulóját. A jubiláris prospektusban a vállalat legbecsültebb szerzői szerepeltek. Köztük láttam Aurel von fuchent, egy fasiszta papot, Klaus Mehnertet, „orosz szakértőt", a renegát Wuber-Neumannt. A gonosztevők közé szükség volt azonban némi kis enyhítőre, ezért Menhert mord ábrázata mellé odatették Zolát, és a jubiláris évkönyv Schiller meg Picasso vilda jelentőségéről értekezett, így ügyeltek az „arányokra". Nemrégiben beszélgetést folytattam egy kiváló nyugatnémet íróval, régi antifasisztával. A többi közöli ezt mondta: — Tudja, napjainkban a nácizmus posztórapucsot húzott csizmájára, s a kezében nem. baltát, hanem juvolát tart. Es ez nagyon veszélyes ... Nem tudom mit csinál rriost az az SS-tíszt, akí megkegyelmezett Vítoldnak, de biztosra veszem a hegedűjének jó hasznát veszi. Mert amint látjuk, Nyugat-Németországban minden átváltoztatható önmaga ellentétévé, minden semlegesíthető, teiméketlentthetč: a művészet, a szeretet, az emberség. Posztopapucsot viselnek a csizma fölött. A Deutsche Soldatenzeítung Iván barátom című karcolatot közölt. A kornak adózva — oroszokról szól. A feladat: semlegesíteni a szovjet népek iránti természetes rokonszenvet, s ehhez a legsilányabb eszköz is Jó. Egy hitlerista emlékszik Iván barátjára úgy, hogy Goebbels is megirigyelhetné a karcolatot. „A szív legyőzi a háborút" — a hegedű győz, két alapelem, a jó és a rossz halálos viaskodásában, a fogalmak összekeverednek, minden elkenődik. Tizenhat évvel a háború után, a „nyugati németek"-nek, el kell felejteniük az igazi Ivánt, a forradalmárt, a katonát, aki kikergette hazájából a bitorlót és megmentette Európát a fasizmustól... Stuttgartban csemegeüzlet kirakatában láttam egy palackot: „Puskinvodka". S emlékszem, egy újságíró rámutatott erre a palackra: — Láthatja, mi tiszteljük a maga népét. En különösen szeretem Oroszországot. A háború alatt pilóta voltam, jártam Szmolenszk fölött. Micsoda templom van ott, gyönyörűi A műértő pilóta, miközben bombát dob le, megállapítja: bizánci stilus ... Bódítanak, nyugtatgatnák, mert tudják, hogy az atom-kalandoknak, a revansizmusnak, a fasiszta múlthoz való visszatérésnek nagy akadályok állják útját. Ezért igyekszenek a művészetet is hatástalanná tenni, a népek barátság-törekvését olcsó komédiává változtatni, a felebaráti szeretetről szóló locsogással terméketleníteni a békeakaratot. Íme egy idillikus eset: néhány hónappal ezelőtt Berchtesgaderiben meghált egy öreg hölgy. Sírjára a községtanács keresztet állított és odajárult kegyeletét leróni. Az idős hölgy kegydíjas volt, pénzét a községi tanács minden hónapban pontosan kiutalta. Volt miért! Amikor az öreg hölgy takarosan öltözve, feketeszemüvegesen végigment az utcán, a járókelők utána fordultak: ott megy Paula Wolf. 1957-ben Paula Wolf megjelent a községtanács előtt, levette fekete szemüvegét, és kijelentette: — Nem akarok többé Wolf lenni. Adjátok vissza a nevemet, adjátok víszsza nekem fivérem nevét! — Az idők változtak — már nem kellett szégyenkeznie. Es sírján a keresztre ezt vésték: Paula Hitler. A községtanács urat pedig könnyeiket törölgették. Jó szívük van. Es a szív legyőzi a háborút ... Nem gúnyolódni akarok. Minden jelenséget konkrét lényege alapján kell vizsgálni. A testvéri szeretet gyönyörű érzés, de ha ez a testvér — Hitler, mi nem hatódunk meg, mint a berchtesgadení községtanács. Mi Ismerjük az emberi szív erejét, de azt is tudjuk, hogy a háború szívtelen, könyörtelen — hegedűszonátákkal, versekkel, ráolvasással nem lehet útját állni. A háborút meg kell fojtani. A rossz és a jó, a géniusz és a gonosztevő kibékíthetetlen ellenségei kezébe kerül, a mindenható művészet tehetetlenné válik. Kiáltóan bizonyította ezt az egyik müncheni képtárban történt eset. Egy Walter Menzel nevű „világmegváltó" kénsavval öntötte le Rubens egyik festményét. Az illető az utcán árulta néhány márkáért a világkataklizma elleni receptjét. A járókelők közömbösen elfordultak tőle, s ő rájött, hogy reklámra van szüksége, beszéltetnie kell magáról. Es bement a legközelebbi patikába kénsavért... A képtár Rubens-termében beszélgettem egy öreg műtörténésszel. — Ez az eset is bizonyítja, hogy a művészet elvesztette hatalmát az ember fölött — mondotta keserűen. — Mondja, miért ilyen tehetetlen a művészet? Hiszen ezek a csodálatos remekművek, Cranach-, El Greco-, Bottícelli-képek, amelyek arra hivatottak, hogy felkavarják, nemesebbé tegyék az emberi lelket, itt voltak Hitler idején is, és elébük járultak fekete egyenruhás Gestapo-emberek is. Es aztán? Kimentek a képtárból, és folytatták mesterségüket: mérges gázokkal gyilkoltak gyermekeket, agyonvertek asszonyokat, akasztottak férfiakat... Ettől a képtártól autón mindössze tizenöt percnyire volt a dachhabi háláitábor. Hosszú, bonyolult beszélgetés folyt közöttünk a géniusz és a gonosztevő viszonyáról, és én közben a másik Németországra gondoltam, a drezdai képtárra, Johannes Bechernek a Síxtusí Madonnáról szóló versére ... Ott a Német Demokratikus Köztársaságban tűnt el elöször német földről a végzetes ellentmondás. Az ellenség kezéből kimentett nagy művészet visszatért azokhoz, akiknek szánták. Az újjáépített Zwinger termeit munkások, a néphadsereg katonái, diákok, környékbeli parasztok járták. Álltak Rafael Madonnája előtt. Rembrandt és Velasquez vásznai előtt, állnak megrendülten a géniusz alkotta szép előtt, és érződött, hogy a képek és az emberek jól megértik egymást. A Zwinger földszintjén kiállítás mutatja be Drezda pusztulását és újjáépítését. Es azt, hogy miképpen mentették meg szovjet emberek ezeket a műkincseket. Itt hallottam egy öregember fiához intézett szavait: — Erted miről van szó? A művészetben nemcsak gyönyörködni kell, meg is kell védeni. Mi most már meg tudjuk védeni... Sajnáltam, hogy nem volt ott a müncheni műtörténész. A drezdai képtárban meggyőződhetett volna a Becher-vers igazáról-: a művészet felszabadítása lehetetlen az Emberiség felszabadítása nélkül. Csak az új, szabad társadalomban, az ember birodalmában lehet teljes a kapcsolat a művészet és az ember között. „Megvédeni a művészetet" — a drezdai képtár látogatója számára egyet jelent a béke és a szabadság megvédésével, a néphatalom megszilárdításával, a szocializmus építésével... Nem, nem farkas-szelidítés a művészet rendeltetése, hanem az, hogy nemesebbé, tökéletesebbé tegye az embert, megeddze a harcra a farkasok ellen, amelyek az emberiségre, tehát a művészetre ís törnek ... Géniusz és gonosztevő kibékíthetetlen ellentétek. Szántó Irén fordítása Legtöbb kritikusunk fiatal prózaírónkat, Duba Gyulát szatirikusként könyveli el. Két esztendővel ezelőtt megjelent A nevető ember című humoros írásokat tartalmazó első könyve adott erre alapot: rengeteg eredeti és másodkézből vett ötlete, bizarr meglátása sejtette, jó úton halad, hogy szatíraíróvá válljon. Szemez a feleségem című új könyve, amelyet ezekben a napokban kaptunk kézhez, már más gondolatokat ébreszt az olvasóban, elsősorban azt, hogy a vérbeli szatirikus helyett — a kötet nagyobb felében — Duba ismét mint kis humoreszkek szerzője lép elénk. Helyesen állítja a kötet „fül"-Jegyzetének írója, hogy Duba „nyitott szemmel Jár a világban, figyelmét nem kerüli el mindennapi életünk apró-cseprő fogyatékosságai, csökevényei, furcsaságai". Azzal a megállapítással is egyetértünk, hogy bátran veszi tolla hegyére ezeket a furcsaságokat, ám humorának görbe tükrében nem annyira a társadalmi és a közélet fonákságai jelennek meg mint inkább az emberi fogyatékosságok és gyengeségek, s ezeket sem illeti azzal az elevenbe vágó maró gúnnyal, ahogy azt a visszás jelenségeket leleplező és ostorozó igazi szatirikus teszi. Érthető, hogy a mi épülő új rendszerünkben más lett a szatíra szerepe, ostorozó éle nem irányulhat társadalmunk egésze ellen; — annál céltudatosabban kerül előtérbe javító szándéka és nevelő szerepe. Van erre kitűnő példa a mai szlovák irodalomban is: Peter Karvaš igen bátran és szellemesen pécézi ki azt, ami az emberekben rossz és ferde, ártó és veszedelmes, nagyon merészen leplezi le azokat, akik jellemtelenségükkel és bitangságaikkal társadalmunk kártevőivé válnak. Duba Gyulában mintha a kelleténél gyakrabban és figyelmeztetőbben gyulladna az „álljt" jelző ^mpa. Ezért van, hogy legtöbb humoreszkjében nem jut túl bizonyos gyengeségek — asszonyi kacérkodás és féltékenység, hiúság és pletykálkodás, kicsinyesség és nagyképűség — kigúnyolásánál. Ugyanebből ered írásainak nagyobb fogyatékossága is: a humoreszkek és szatirikus színezetű karcolatok görbe tükrében keveset látunk, ami napjainkat jellemezné, a kigúnyolt torz formában — de felismerhetően — a ma emberét mutatná. Nem vitás, hogy Duba az örök fonákságokra gondol, de az általános, a mindenkori, az örök, amely híján van a mainak, olykor tegnapinak, sőt nemegyszer tegnapelőttinek bizonyul. Vérbeli szatirikusnál, például a tegnapi Hašeknék vagy Karinthinál, a mai Karvašnál sohasem érezzük ezt az időtlenséget: minden soruk igen Jellegzetesen jelzi a kort és a társadalmat, amelyben éltek és élnek. Keveselljük ezt, rójuk fel olyan hibájául, amely humoreszkjei hatóerejét és irodalmi értékét túlságosan csökkentené? Korántsem tesszük, mert így is, mint humorista is egyéni ízzel mulattat és nemegyszer helyesen csap oda olyan fonákságra, jellembeli ferdeségre, amely megérdemli a gúnyt és az ostort. Fiatal íróink legtöbbjét a bőbeszédűség, a sokat mondani akarás veszélye fenyegeti, Duba ezt a hibát szerencsésen elkerüli. Irásművészetének nem kis erénye, hogy gazdaságosan bánik a nyelvvel, nem írja túl ötleteit, mértéktartó egyszerűséggel és emellett színesen és egyéni hangon Jellemez és fordulatos, ügyes szerkesztéssel jut el mondanivalója csattanójáig. A kötet harmadik részében találjuk Duba legérettebb írását, az Ancsi és lancsi című elbeszélést. Amivel a szatíraíró adósunk marad, azzal bőven kárpotol a novellista. Duba ebben az életképben, vagy krónikának is nevezhető írásában teljesen mai hangot üt meg: a fiatalság friss és üde hangját, amiben van humor és csípős él, van gaminos derű és némi vagányság, de szív és melegség is — remek ötvözete a jónak és rossznak főhőse, a könnyelmű, felelőtlen Jancsi személyében. Hitele van ennek a Jancsinak, akit Duba ott láthatott különféle alakban katonatársai közt. Noha Jancsi erkölcsi gátlások nélkül elégíti ki vágyait, nem mondható visszataszító jelenségnek: Duba Jól ragadta meg fiataljainknak ezt a kevéssé rokonszenves típusát. Figyelmünket leköti a szeleburdi, vagányos, de azért nem túlságosan huligán Jancsi; érdekel a további sorsa, vajon házasságában me J tartja-e állhatatlan, szélcsap természetét, női szívek tiprójává, afféle falusi dúvaddá válik, vagy környezete hatására megszelídül. Az eddigi Jellemrajz alapján okunk van az előbbit hinni, hogy csapodárságából nem, gyógyul ki. Ugy érzem, Dubának érdemes volna Jancsi, és az üdén megrajzolt, törékeny testű és érzékeny szívű Ancsi sorsát tovább megfestenie. Kissé mélyebben elmerülhetne mai falvaink világába is, amiről eddig alig volt szlne-szava. Nem óhajtok Jóslásokba bocsátkozni, de Dubának a jövőben szerintem nem annyira a szatíra és a humoreszk, mint inkább a novella lesz igazi írói terrénuma. Erre vall a Hétben nemrég megjelent Egerek és emberek című írása is, amely néhány oldalon sűrítve hozza a vérbeli novellista erényeit. Induló fiatal íróinknál a második könyv mindig döntően jelzi, mi várható el a jövőben szerzőjétől. A személyes élményektől zsúfolt és a vallomás terhétől megjelölt első írások után Jön az igazi teherpróba: vajon az íről ösztönösséget követí-e az elmélyülés, a téma helyes megválogatása és a művészi megformálás gondossága? Sok fiatalt elbuktat ez az átmenet; frissességet és ösztönösséget nélkülöző nehézkes, formailag kusza és megoldatlan második és harmadik köteteket kapunk, amelyben túlságosan érződik a verejték és az akarás, az író küzdelme az ellenálló anyaggal. Ezért van, hogy a sikerült első köteteket ritkán, csak igazi tehetségeknél követi olyan második kötet, amely emelkedést jelent. Duba Gyula esetében, ha a Szemez a feleségem nem ís jelent határozott emelkedést, de a fent bővebben ismertetett elbeszélés alapján megállapítható, hogy igazi művésszel, vérbeli íróval van dolgunk, aki tehetségesen állta meg az új próbát. Egri Viktor Sztravinszkij a Santa Fé-i operaegyüttes élén október első felében Varsóban vezényli két kompozícióját, az Oedipus Rexet és a Persephonét. » * Chaplin befejezte 1010 oldalas önéletrajzát. Miután a kézirat túl hosszúra sikerült, Chaplin felkérte barátját, Graham Greent, hogy rövidítse meg a szöveget körülbelül kétharmadára. iiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiHitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiE!iiimiii!i:i;:ií< Železnobrodské sklo nemzeti vállalat: csiszolt poharak (M. Plátek) ÜJ SZÖ 6 * 1961. augusztus 10.