Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-29 / 240. szám, kedd

EGYSZERŰ EMBER í S A válságos Idők felkavarják az ese­mények hömpölygő folyamát. Apró emberi sorsok vetődnek a felszínre, majd újra a feledésbe merülnek. E történelmi sodrásban egyszerű emberek millióinak tettei egyengetik a népek, nemzetek felemelkedésének útját. Nem maguk választják szere­püket. Korántsem I Az Idő, a környe­zet szabja meg azt, amelyben élnek. S ha akadnak is nagy emberek, hő­sök, akik a milliók szürke tömegéből kiemelkednek, ez azért történik, mert társaiknál Jobban megértették szere­püket. A nagy események formáfól még­sem a glóriával övezett hősök, ha­nem az egyszerű emberek milliói. Hangyamunká(ukkal ők tolják a fej­lődés szekerét a göröngyös, kátyús utakon egyre tovább. A háborús években Banská Bystri­cán is több szesz fogyott, mint az­előtt. Az emberek pálinkába, borba próbálták fojtani a sok bút, keservet, mert ebből azután akadt bőséggel. A kocsmárosok aranykorukat élték. Még a süket Droba füstös „vendég­fogadója" is nap-nap után megtelt. Az emberek nem mulattak, csak it­tak. Ittak, ős újra Ittak Gyakori vendég volt itt Ondrej Kr­náč villanyszerelő. Derekán széles öv, azon kötél, amellyel az oszlophoz erősítette magát munka közben. Ko­pottas táskájából kikandikáltak a mászóvasak. E nélkül az oszlopokon kapaszkodó villanyszerelő el sem képzelhető. Nem volt abban semmi feltűnő, hogy ő is be-betért a kocsmába. Nem, ő nem igen ivott. Ez sem tűnt fel senkinek, hisz az ő munkájában a szesz egyenlő a halállal való clmbo­ráskodással. Ismerte őt az egész város, sőt az egész környék. így a kocsmában min­dig akadt ismerős. Elbeszélgettek az események folyásáról. Kell az az olyan embernek, aki egész napokon át öt-hat méter magasságban csak a huzalokkal társalog. Azt azonban sokan nem tudták, hogy a kopottas táskában a különféle drótok és szigetelőszalag és csavar­húzók között más is akad. Ondrej Krnáč volt az illegális pártszervezet sajtóterjesztője. Munkája, közben be­járta az egész környéket és a falusi sejtekkel is tartotta a kapcsolatot. A kocsmába se véletlenül járt. Itt volt a titkos találkozók színhelye olyan időpontban főleg, amikor még kevés a vendég. A süket kocsmáros pedig igazán nem hallgatta kl őket... Itt találkozott 1944 tavaszán Ko­Cálka bányásszal. Ott volt a bányász felesége ls. Így hármasban, kedélye­sen elszórakoztak — legalább is a beavatatlan szemlélőnek tűnt így — miközben az asztal alatt Krnáč Ko­Cálkátől csomagocskát vett át. Szer­számos táskájában ezzel a csomaggal Indult Banská Belá felé a megbeszélt helyre. Ebben az időszakban már Banská Štiavnica körül megkezdődött a fegy­veres felkelés szervezése. KrnáC a tit­kos leadó utolsó, még hiányzó alkat­részeit vitte az említett falucska egyik, erdőszéli házacskájába. Mikor a kapuhoz ért, az úton meg­pillantotta a Hltnka-gárda rohamosz­tagosai. Azok is meglátták őt. Nem késlekedett. Berohant a házba, lead­ta a csomagot és csak ennyit mond­hatott : — Nyomomban a hlinkások ... Máris fordult ki, felült kerékpárjá­ra és hajtott tovább. Ahogy kilépett a kapun, a házban várakozó összekö­tő a csomaggal kiugrott az erdő felé nyíló ablakon ... — Állj! — meredtek felé a roham­osztagosok? fegyvercsövei. — Igazol­ványt I Bár a szíve kalapált és attól félt, talán amazok is meghallják, erősza­kolt nyugalommal húzta kl papírjait és a táskájából kikandikáló mászó­vasakra mutatott. — Villanyszerelő ... Ez volt a legjobb igazolvány I S mi­kor látta, hogy az igazoltatók gyanú­ja eloszlott, már magabiztosan lépett fel. — Uraim, sietek. Üzemzavar.., A városban nem lesz villany. Intettek, hogy mehet. Ment ls. És ezentúl már csak olyan helyekre ment, ahol a rohamosztagok nem jártak. A hlinkások sofőrje ugyanis az „ő" emberük volt, de most találkoztak először. Ezentúl már sokkal gyakrabban. Ű értesítette Kr­náCot a rohamosztagosok készülő ak­cióiról. 8 1944 tavaszától már nem csupán a titokban nyomtatott és titokban ter­jesztett „Jánošík" ég a „Hlas ludu" példányalt kellett széthordania. El­készült a felhívás a fegyveres harcra és a harci terv is. Kétezer példány volt ebből Krnáč kremnlčkal lakásán. Csak várni kellett a kézbesítéssel. Minden központi Irányításra történt. Láthatatlan szálak vezettek a köz­ponttól a szervezetekig és Innen to­vábbi ezrekig. Közben Krnáč más feladatot is ka­pott. Qsszeköttetésbe lépett (megint ismeretlen és láthatatlan szálak nyo­mán) a szerb származású Bardejov­ský pilótával, aki fegyvereket szállí­tott a hegyekben mér alakuló parti­zán csoportoknak. Persze, nem tö­megével, csak egyenként jöttek a fegyverek. Nem is vadonatúj lőszer­számok. Nem bizony 1 Amilyen éppen akadt. Sok volt a hibás fegyver. Ezt Krnáčék javították, ős mielőtt a he­gyekbe szállították volna, az egyik elhagyott üdülőház (Chata nad Krá­likmi) mellett próbálták kl. Odáig a Hlinkások nem mertek felmenni. Ak­kor mér tudták, hogy a hegyekben Szlovákia népe harcra készül. A he­gyekbe vezető utakat azonban szem­mel tartották. Hiába l Láthatatlan ösvényeken, lát­hatatlan emberek készültek a leszá­molásra. Láthatatlanok azok száméra, akik elvakultságukban még 1944 nya­rán ls Hitler és Hlinka szekerét tol­ták. Krnáč ezen a nyáron szerszámos táskájával Tajov község Jegyzői iro­dájába vetődött szolgálati útján. A jegyzővel akadt elintézni valója, aki feltűnően nyájas hangon beszélt vele. Akkortájt már a legvadabb ala­kok ls kerestek valamiféle vészkijá­ratot. Aprő szolgálatokra ls készek voltak, hogy majd egyszer alibiként használhassák fel. — Elképesztő, amit a szovjetek a németekkel tesznek —, kezdte a be­szélgetést a Jegyző a hivatalos rész után. Krnáč gondolkozott. Provokál? Vagy tényleg a valóságra ébredt? Vagy még inkább: az ő nézeteit akarja kitudni? Mindenképpen jő lenne egy ilyen ember. Hisz papírja és pecsétje van. Ez pedig ma életet Jelent. A környé­ken úgyis sok a menekült orosz ha­difogoly. Ezeknek kellene a pecsétes papír... Ám megkockáztathatja-e a kérést? Mindegy... — A szovjet hadsereg győzelme már vitathatatlan — fejtegette tovább a Jegyző. — Jegyző úr, ez a győzelem még sok áldozatot követel. S vajon ön hajlandó ennek érdekében némi szí­vességre? Tekintetük találkozott. Rövid, né­ma csend. Mindkettőjükben vegyes érzések kavarogtak. KI beszél őszin­tén? Melyikük provokál? Nehéz Idők voltak ezek. A szavak nem mindig fejezték ki a .legbensőbb érzelmeket. Nehéz volt az' embereket kiismerni. — Mit képzel maga felőlem? — pattant fel a Jegyző. — Nem a képzeletről van sző, Jegyző űr... Néhány igazolványra lenne szükségem ... A Jegyző gyors egymásutánban né­hányat nyelt. Látszott, hogy agya lá­zasan működik. — Csak nem képzeli, hogy össze 1­játszom a kommunistákkal? Ezt a pi­maszságot visszautasltom... Nem tudni, a félelem, vagy a meg­győződés sugallta szavalt. Mindegy. Egyik is, másik is veszedelmes. — Nézze, jegyző úr, csak ketten vagyunk Itt — a zsebében megtapo­gatta élesre töltött pisztolyát. — A történtekért soha senki nem kér­ne számon... — Pimasz... — sziszegte a jegyző. — Az esetet vegyük nem megtör­téntnek. Magának ls, nekem ls elő­nyösebb. De figyelmeztetem, ha va­lami bajom származnék, nem vagyok egyedül... Tudta ezt a jegyző nagyon Jól 1 ígért hát. Ml mást tehetett volna? Ennek ellenére a beszélgetést kö­vető harmadik napon Krnáčot reggel munkahelyén négy titkos rendőr vár­ta — két német ős két szlovák. — A törvény nevében ... Krnáč körülnézett. Munkahelyére elsőnek érkezett. Szolgálati motorke­rékpárja a helyén, de a műhelyben senki, őt elviszik, de senki sem tud róla. Legalább az elvtársakat érte­síthetné ... Nem lehetett. A Gestapo Irodáján eszmélt fel. Veszve lenne minden? Évek hosszú harca Itt végződik? Nem, ez lehetetlen I — Nézze, KrnáC úr ... — kezdte a hlinkás nyájasan. — Tudjuk, maga sok helyen megfordul, sok embert Is­mer. Nagyon jó szolgálatokat tehet­ne nekünk . .. — Minek néznek ezek engem? — háborodott fel Krnáč, de nem szólt. Öt most inkább a kétezer röplap és a két orosz géppisztoly foglalkoztat­ta, amely a házában volt rejtetlenül. Az éjjel kellett volna a fegyverekért Jönni az összekötőnek Nem Jött. Ta­lán azt ls elfogták? Tudnának róla mindent? Egyelőre nem tudja ... Hízelgő ajánlatokat kapott, csak beszéljen. Megharagudott. — Uraim, én egyszerű villanysze­relő vagyok és szlovák ... Mit akar­nak tőlem? A vallató tiszt rámeresztette sze­mét. — Szlovák? Közönséges bolsevik I A szlovákok ebben a válságos Időben velünk tartanak I Ez az utolsó mondat bizonytalanul hangzott. KrnáC szája mosolyra hú­zódott. Többet nem szólt. A hlinkás fenyegetőzni kezdett. — Ha nem vall szép szóval, isme­rünk ml más módszereket is. Ismertek ls. Néhány percen belül KrnáC testét kék, zöld foltok borí­tották. Borzasztó fájdalmat érzett. Most már érezte, hogy nem tudnak semmit. Az erőszak a gyengeség jele. Csakhogy meddig bírja ezt ő ki? Nem szabad megadnia magát... — Bitang bolsl I — sziszegte a val­lató legény. — Még ez sem elég? — Izzadt a fáradságtól. Krnáč sebei is sajogtak. Nem szabad, hogy teljesen leverjék a lábáról. Az emeleti szobá­ból az ablakon se ugorhat kl. — Van egy félórádl Érted? Har­minc perced 1 Ha nem vallasz, Havá­ra viszünk. Onnan pedig nincs vlsz­szatérés ... Választhatsz ... Krnáč vérző sebeire tekintett. So­káig ezt nem bírja. Harmínchatőrás vallatás után hirtelen ötlete támadt. — Nézzék, nálam vannak röpira­tok. Ezeket odaadhatom... Nem ha­gyom magam halálra verni... Ha kell, jöjjenek velem ... A hlinkás szemében fény csillant. Végre ... — A harmaneci elosztószékrény­ben vannak a papírok... A kulcsok meg az Irodán ... Ezt azért választotta, hogy innen kikerülhessen. Nem tévedett. A vallatők győze­lemlttasan bocsátották őt útjára. Két pribéket vezényeltek melléje. Benyitottak az üzem kapuján. Dél­után ötre járt az idő. Az üzemben csend. A motorkerékpár a helyén. A műhelyek üresek. Felmennek az első emeletre. A telefonközpont nyit-, va. —Itt az Igazgató? — kérdezi Kr­náC a telefonos kisasszonytól. — Nincs . .. Nincs itt már senki... Ez jó! KrnáC hirtelen körülnézett. A telefonközpont ajtaján a kulcs kí­vülről a zárban. Megállt. — Egy pillanat — szólt kísérőihez. — Elhozom az elosztószekrény kul­csát ... A kísérők biztosak voltak dolguk­ban. Hová ls mehetne egy kék-zöld­re vert „ügyfél" az első emeletről? Megálltak és a telefonos kisasszony­nyal elegyedtek, beszédbe. Ebben a pillanatban KrnáC már határozott. Belökte őket a központba és rájuk zárta az ajtót. Rohant le a lépcsőkön és motorkerékpárjára ugrott... KrnáC a legközelebbi éjjelt már KremniCka mellett egy erdőben, há­zától nem messze töltötte négy fel­fegyverzett társával. Szemmel tartot­ták a házat. Krnáčnak menekülés közben már csak annyi ide|e maradt, hogy magához vegye a röplapokat és a fegyvereket. — Ha keresnének, nem tudsz sem­miről. Nem voltam Itthon ... S már rohant is. Unokaöccsétől kis papírszeleten küldött üzenetet az elvtársaknak. Ott hagyta öt gyerme­két sógorasszonyánál, mert az asz­szony kórházban feküdt. őrizték a házat, ha netalán a csa­ládot el akarnák hurcolni. De nem hurcolták. Három perccel azután, hogy elhagyta a házat, meg|elent a rohamosztag alakulata, de a csalá­dot nem bántották. Ekkor már a fegyveres felkelés közvetlen előkészületei folytak. Né­ha-néha az éj leple alatt azért haza lopakodott. Házát csendőrök őrizték, de a radvánl parancsnok is a parti­zánok mellé állt. Igv csendőri fel­ügyelet mellett látogatta szeret­teit ... Közben a harcosok száma nőtt a hegyekben, a falvakban és városok­ban. Egyrészt Banská Bystrlcán min­den kulcspozíció az ő kezükben volt. Amikor augusztus utolsó napjaiban kitört a felkelés, Banská Bystrica lé­nyegében már a kezükben volt. Be­vonultak a fegyveres csapatok és hi­vatalosan is átvették a hatalmat. Ám az igazi harc csak ezután kez­dődött. 11 német divízió támadta a partizán várost. Nagy volt a túlerő, s ezzel szemben minden elszántság, hősiesség kevésnek bizonyult. A vá­rost hősi harcok után feladták. Ond­VOJTECH MIHÄLIK: CfjtikdiS Tarlón, torson alszik a nyár, — fülledt hajnal gyulladoz, szégyen most, ha férfi otthon meleg ágyban szunnyadoz. Fönn a tetőn sivít a szél, lankán, lejtőn őrtüzek. Dobrocson a gyilkos ellen jelkel ifjú és öreg. Erdő, mező, falu felett ilyen éjben zúg a gép — alabástromfehér sólymok selymes szárnyuk bontják szét. Készíts anyám, eleséget, fokost — zúzza gaz fejét! — Akasszuk most, fiúk, szegre gazda-gondok ezerét! Ki nem retteg, űzze velünk rejtett odúk ordasát. Germán hordák özönlenek Fekete Balogon át. Ej, ebadta náci falka! Éberek a legények Csiholj egy kis tüzet, Uítya, világíts a csürhének! Lövedékek raja füttyög, hegyek lánca felé száll. El nem illansz, bitang, többé, célpont lettél, íme, már! Erdeinkben örök éjjel sötétsége szakad rád, fölvakkant a gépfegyversor — fölujjong a szabadság! Fölvakkant a gépfegyvertűz fenyőlombos rejtőből — jaj, jaj, fiúk, mi lesz, hogyha nem futja az erőnkből ? Adjuk fel a harcot talán? Emeljük fel a karunk? Azt üzente az elnök úr: nem esik semmi bajunk ... Kígyót rejt a keblünk ? Golyót érdemel ilyen beszéd! Sosem voltunk kishitűek, sosem leszünk gyáva nép! Mégha ifjú vérünk rőtre fest is hegyi tarlókat: soha senki puskacsöve nem érinti tarkónkat! Földbe vetett, földbe plántált minden drága halottért, ma mint holnap, harc tüzében, kiteszünk mi magunkért! Csillag gyulladt napkeleten, Dukla felől tündököl. Reszkessetek urak, hamar utólér a vas-ököl! Rabszolgasors reguláit acélököl szórta szét. Elszállt a nyár, az ég vermét lángostorok verdesték. Elő, élő partizánok ifjúság tüzét hozták, szabad földre érve Balog sötét őserdein át. Sipos Győző I 1 fordítása fc re] Krnáč pedig 1944. október 28-án átvette a parancsnokságot a Havas­hegyen újonnan kiépített bunker 25-tagú legénysége felett. Mert a harc folyt tovább! Ez a negyedszáz férfi tartotta a kapcsolatot a közeli falvakkal és biztosította a Petrov szovjet őrnagy parancsnoksága alatt tevékenykedő partizáncsapat ellátását. Az elosztók­ból, raktárakból hivatalos kiutalásra ment az élelmiszer a hegyalatti köz­ségek üzleteibe, onnét pedig a he­gyekbe. Nemegyszer a hlinkások és SS-ek orra előtt és szeme láttára. Ondrej KrnáC hol Itt, hol ott buk­kant fel emberelvei, míg családja olyan híreket terjesztett róla, hogy elesett vagy átszökött a fronton. De a fasiszták nem hitték. Nem ám! Lestek, kutattak utána. Mind­hiába. Azért a bosszúról nem mond­tak le. Amikor KremnlCkán meg­kezdték a tömegmészárlást, az ő há­zába is bekopogtattak. Jöttek a csa­ládért. A tömegsírban nekik is szán­tak helyet... Ekkor azonban már üres házra ta­láltak. A partizánok segítségével az utolsó pillanatban sikerüli a csalá­dot átköltöztetni Tajov községbe. Ott rejtőztek a felszabadulásig. Nehéz, nagyon nehéz idők vol­tak ezek. Az emberi élet értéke, az esztelen pusztítás, mészárlás utolsó hónapjaiban nagyon alacsonyra csök­kent azoknak a szemében, akik a politikai sakktáblán játszmát vesztet­tek. Ám drága volt azoknak, akik a megaláztatás, szenvedés, rettegés évei után érezték a szabadság köze­ledtét, amely katyusák fényével, ágyúk dörejével küldte üzenetét Ke­let felől... Menteni kellett, akit csak lehe­tett. Megmenteni a szabadságnak, amely közeledett. Krnáčék kisebb csoportokban be­bejôrtak Banská Bystricára ís. A me­nekülteknek, szökevényeknek fent a bunkerben állítottak ki hiteles iga­zolványokat. Vtrčlk, aki nemrégen még a jegyzői hivatalban dolgozott,' most itt ütötte fel hivatalát. A bank­ból pedig továbbra is akadt egy-két ezer korona. Országh pénztáros §rre mindig talált módot. Egy téli reggelen KrnáC harmad­magával lovas szekéren érkezett a börtön elé. Az egyik börtönőrrel volt találkájuk. A börtön egyik cellájában ugyanis Koviaková szovjet lány vár­ta végzetét. Fogolytáborból szökött meg és hónapokon át egy családnál rejtőzött mint nevelő. A gyerekek mellett hamarosan megtanult szlová­kul is. Ám valakinek mégis feltűnt és felfedték kilétét. A börtönőr megjelent. Szuronyos puskával zörgetett be a cellába. — Koviaková! Kihallgatásra! A leány remegve Indult a marcona őr előtt, aki kivezette őt a börtön elé és felparancsolta a szekérre. Ko­viaková minden bizonnyal leszámolt az élettel és azt hitte, a vesztőhely­re viszik. Közben KrnáC ötszáz koro­nát csúsztatott az őr markába, rá­adásul egy karórát. Az pedig az In­duló kocsi után kiáltott hivatalos hangon. — Koviaková, semmi tréfa! Ha szökni próbál, golyóba szalad. A kocsi elindult a hegyek felé. Ko­viaková zsebében pedig előre elké­szített hiteles igazolvány lapult. Virčík műve ... Aranyos ember. Telibe százhúsz hi­telesebbnél hitelesebb személyazo­nossági Igazolványt állított kl a leg­hitelesebb pecsétekkel. Százhúsz iga­zolvány — ugyanennyi élet... A felszabadult Banská Bystricára KrnáC csoportja megcsappanva érke­zett. Többen egyenesen hazasiettek a hegyekből. Nem kellett többé búj­kálnl, őrszemeket kerülgetni ős félve gondolni a holnapra. A várva-várt holnap elérkezett... Ondrej KrnáC visszatért falujába, Tajov községbe. Ott a megalakult nemzeti bizottság elnöke lett. Majd újra csak visszatért üzemébe, ahon­nan 1944 nyarán Hlinka pribékjel erőszakkal hurcolták el. Ondrej KrnáC most ls ebben az üzemben dolgozik. Tlz szerelő mun­káját irányítja. Ma sem szűnt meg harcolni. Ű] társadalmitok építésében ma ls harcos ő — a javából. A nehéz évekre szívesen emlékezik. Szemében különös fény csillan. Az a fény, amely a legsötétebb időszak­ban sem aludt kl. Szenvedély fűti a szavait, amikor a nehéz harcokról beszél. Az Idő végtelenjében az események emlékei kifakulnak, színüket vesztik. Már csak egykori résztvevők, szem­tanúk elbeszélésében kapnak , új szint, új csillogást. Az utókor, a múlt örökösei pedig szeretettel em­lékeznek elődeik tetteire, amelyek új cselekvésre ösztönöznek ... ZSILKA LÁSZLÓ ÜJ SZŐ 5 * 1901- augusztus 29. MÉM

Next

/
Thumbnails
Contents